Szerbusz, Laci!

Ragaszkodás, Haragos Zoltán fotója

Mielőtt megenném ebédem,

gondoltam, belenézek a világhálós újságokba, mint ahogyan szoktam.

Itt van például a Káfé főnix. http://kafe.hhrf.org/?p=11503#more-11503

Ezt olvasom: Deák(-Sárosi) László: A Szentenciák pragmatikai elemzése

Jancsó Miklós Ede megevé ebédem (2006) című filmjéről.

Moziban nemrég voltam. Mondjuk, úgy negyven évvel ezelőtt. Oblomovot szerettem volna megnézni, de a hátam mögött, s előttem taknyos, neveletlen gyermekek röhincséltek, vagy tökmagot pötyköltek nagy szorgalommal. Az Oblomovról készült filmet nem tudtam végignézni, pedig nagyon akartam. Kimentem a teremből, s ezzel a kimenéssel gyönyörű tervem virágjában meg is halt.

Azóta nem járok moziba. Tévét is csak a hírekért nézek, vagy az időjárásért. Ezt csupán azért jegyzem meg, hogy az a kevés olvasóm tudja, nem értek a filmekhez, pragmatikai elemzéshez pedig teljességgel alkalmatlan vagyok.

De milyen az ember természete? Szereti beleütni orrát abba is, amihez nem ért.

Mielőtt megenném ebédem, gondoltam, azért megnézem, mit ír Deák(-Sárosi) László az ő pragmatikai elemzésében, ne menjek ki ebből a világból a szégyellnivaló tudatlanságommal. Legelőbb azt olvastam el, ki ez a Deák(-Sárosi)László. Ezt írja róla a Káfé:

“DEÁK-SÁROSI László Székelyudvarhelyen született 1969. X. 18-án, gyerekkorát a sóvidéki Parajdon töltötte. 1990 óta Budapesten él, jelenleg a Magyar Nemzeti Filmarchívumban dolgozik. Klasszikus gitározást Székelyudvarhelyen, Budapesten és Luxemburgvárosban tanult, és matematikát egy évig Temesváron. Bölcsészdiplomát Budapesten az ELTE BTK magyar és filmelmélet szakán szerzett. Számos irodalmi és filmes publikációja mellett öt önálló kötet szerzője. Egy szóló klasszikusgitár CD-t is kiadott előadóként. A Magyar Írószövetség, a József Attila Kör és a Magyar Szemiotikai Társaság tagja, a Hazanéző című irodalmi lap szerkesztőbizottsági tagja.”

Elgondoltam, milyen  szép dolog Székelyudvarhelyen születni, gyermekkort Parajdon tölteni, Budapesten élni, dolgozni, Luxemburgban tanulni klasszikus gitározást, matematikát hallgatni a tudós Toró városában, bölcsészdiplomát szerezni, tagjának lenni nagynevű szövetségnek, körnek, társaságnak, de mindenek fölött a legszebb, ha valaki szerkesztője a Hazanéző című irodalmi lapnak. Azért ez a legszebb, mert ez áll hozzám  legközelebb a felsoroltak közül!

El is határoztam, ha valaha találkozom Deák Sárosi Lászlóval, így köszönök néki: szerbusz, Laci!

Olvasom írását a lapban, s máris megüt az eleje: “Az Ede megevé ebédem című filmet Jancsó Miklós rendezte, és 2006-ban mutatták be. Önállóan is értelmezhető epizódja a Szentenciák, amelynek lényegi jelentésrétege a szövegen túl képződő következetésekben és kontextuális utalások alapján írható le. A kijelentéshalmaz performatívumnak minősül, és az austini meghatározás szerint erős perlokúciós aktust hajt végre.”

Na, gondoltam, jobban teszem, ha nem megyek tovább, mert én ezt az utolsó két mondatot nem értem! És nem csak hogy nem értem, hanem ideges leszek tőle. “A kijelentéshalmaz performatívumnak minősül, és az austini meghatározás szerint erős perlokúciós aktust hajt végre.” Nem elég nekem a magas vérnyomásom? Ennek megértéséhez nem csak erős egyetem, de az enyémnél erősebb idegzet és emelkedett szellem is kell. Énnekem pedig olyanom nincs. És ahogy végignézek magamon, nem is lesz. Soha, ebben az életben.

Azért még nem adom fel. Nem, mert ezt a Sárosit barátomként fogadtam el, s egy barátnak az ember mindent megbocsájt. Ha akar. Megyek hát tovább az olvasással:

“Hipotéziseim: ezek a szentenciák, ahogyan a rendező utóbbi években készült filmjeinek az összessége perlokúciós performatív hatásaik révén bujtatott agresszív és provokáló tartalmakat érvényesítenek a befogadóban. A befogadó (filmnéző) ugyan nem képes teljes egészében felfogni a szentenciák tartalmát, de az alkotóknak minden jel szerint épp ez lehet a céljuk, hogy a „több kevesebb” alapon érvényre juttassák az emberek megalázását, az értékeik lerombolását az agresszív globális gazdasági érdekszövetség önkéntelen vagy épp tudatos kiszolgálóiként. A Szentenciák összességében kimerítik a Grice-i társalgási maximák (Grice, 1975) megsértésének eljárásával és egyéb manipulációs eljárásokkal a tudatos nézőbutítást, a nemzettudat-provokációt és a rasszista agressziót.”

Kemény szavak ezek, súlyos szavak. De én szeretem a kemény, súlyos szavakat. Ha igazak. És lehet, hogy igazak, mert Sárosi barátom mondja.

Most legszívesebben így szólnék Lacihoz, te, Laci, hát te is lyukas talpú cipőben jársz és én tudom, milyen érzés lyukas talpú cipőben járni: az ember kerüli a pocsolyákat. Te is kerülgeted a szavakat. Egyszer azt mondod, “filmjeinek az összessége perlokúciós performatív hatásaik révén bujtatott agresszív és provokáló tartalmakat érvényesítenek a befogadóban.” Aztán ezt a “befogadó” szót sietve javítod ki filmnézőre: “A befogadó (filmnéző) ugyan nem képes teljes egészében felfogni...” stb.

Most azon tűnődöm, honnan veszed, hogy a filmnéző befogadó is? Fogadjunk, hogy valamelyik külhoni szerző könyvéből veszed! Így tanították azon az erős egyetemen? Befogadó az, aki néz egy filmet a moziban! Te is azonnal megérezted, hogy itt valami nincs jól. Azért javítottad ki a befogadót filmnézőre. Ismerd el, ha véletlenül eltaláltam volna...

De van itt egy bogosabb kérdésem is: miért van szükséged Grice társalgási maximáira, valamint Hirsch büntetőnarratíva-mintázatára ahhoz, hogy szakértőként elmondhasd a saját véleményedet Jancsó filmjeiről? Ehhez nem elég neked az az egyszerű, parajdi magyar nyelv és szókincs, amelyet gyermekkorodban szépen megtanultál? Nem elég? Kinek nem elég? Mert nekem például bőven elég. Lenne. Sőt, akkor még érteném is a mondataid jelentését. Különösen egy ilyen fontos elemző, tudományos írásban, amelyből könyvet akarsz csinálni. Mert csakugyan fontos , hogy könnyedén negértse a magyar olvasó, mire jöttél reá Jancsó filmjeinek nézése közben, s mit akarsz mondani.

Egyebek között azt akarod mondani, hogy károsak a Jancsó filmjei.  

“Magyar öntudatú ember nem gúnyolódik a magyar nyelven, mitológián, történelmen, irodalmon, a Himnuszon, a Szózaton, Emese ősanyán, Bethlen Gáboron, Mátyás királyon és Kinizsi Pál levágott és karóba húzott fején, mert nem érezné jól magát ilyen szerepben. Gúnyolódva röhögni egy nép szimbólumain és nehézségein csak külső szemlélőnek okoz örömöt, de az a káröröm is sovány.”

Ha igaz az állításod, akkor csakugyan károsak a Jancsó filmjei. Ehhez nem tudok hozzászólni. De nekem ennyi is bőven elég.

Ami nem elég, az az, hogy mindezt te milyen nyelven fogalmazod meg. Egyszerű, érthető nyelven-é, vagy pedig idegen tájakról összeszedett nyelven, mely csak kevesek számára érthető. Ez főleg azért fontos, mert ha az egyszerű magyar nyelv nem képes tudományos elemzéseket hordozni, akkor bizony baj van. A nyelvünkkel van baj. Ha olyan szavakat kénytelen használni, amiket idegen nyelvekből ellesett, akkor valljuk be, gyönge, sápadt és elesett.

Félreértés 2

Emlékszel még Afrikára?

Így kezdi a beszélgetést Mama. Mondom, Mama, én Afrikára nem emlékezhetem, soha nem jártam arrafelé.

Na, ha nem jártál, akkor nem jártál! De a mi Károlyunk járt... Arra emlékezhetsz. Afrikának szerinted mi a fővárosa? Ott lent van egészen, ahol a tenger lehajlik...

Hogy mikkel foglalkozik, Mama! Maga még nem is látott tengert!

Én nem, de a mi Károlyunk látott. Mert amikor a festményeit és rajzait elvitte Afrikába, hogy lássák ők is mivel foglalkozik, akkor a mi Károlyunkat szinte agyonverték hazafelé menet. Az ottani huligánok. És ezt a mi Károlyunk előttünk sokáig eltitkolta. Nem mondta meg, hogy minket ne háborgasson a saját bajaival. Na, most is ilyen helyzet foroghat fenn. Mert állandóan mondja a rádió, hogy Pesten megkéseltek valakit hazafelé menet. Nekem hiába mondja, hogy nem igaz, egy anya megérzi, ha a gyermekével baj van.

Ebben nagy igazsága van Mama, de egy anya azt is megérzi, ha valamibe beüti a saját fejét, mint amiképpen maga is beütötte, amikor a lépcsőn elesett.

Most fölhívom Károlyt, beszéljen véle, tisztázzák, melyikük fejével van nagyobb baj.

Na, Károly, sikerült Mamával beszélni?

Igen, nemrég beszéltem vele, mindent félreért, mert egymás szavába vágva, egyszerre beszélünk.

Hát persze, itt van a probléma. Sírt nekem, hogy mekkora bajban vagy.

Most már meg van nyugodva, hogy legalább hallotta a hangodat?

Azt hiszem igen, de inkább vele vannak bajok. Meg is lepett. Lehet azért, mert megütötte a fejét? Mindig háttal megy le a lépcsőn amikor a sötétben be akarja csukni a külső ajtót. Az ajtó mögé nyúlva az akasztót kiszedni nekem is kényelmetlen volt.

Én ezt jól tudom, csak azt nem értem, mit értett félre, mert azt mondja, vele semmi baj nincs.

Mást hall, mint amit mondok, mert folyamatosan beszél közben, ennyi.

Az lehet. Velem azért teljesen normálisan beszélt, pedig ugye, kilencvennyolc éves.

Vagy én nem vagyok normális! Most sem találom a képeim címjegyzékét és a billentyűk nem aktiválják a betűket. Már reggel el kellett volna küldenem egy anyagot és nem megy, sokkal egyszerűbb oda metrózni és helyben leadni, megbeszélni. Csak  bajok származnak ezekből a telefonokból és komputerekből.

Ilyenek ezek a telefonok és komputerek. Azt csinálnak velünk, amit akarnak. A minap levelet írtam a laptopon valakinek, erre azt írja a fiam, véletlenül  neki ment az én levelem.

Ezek az okos telefonok pedig főleg a makacsságukról híresek. Minél okosabbak, annál nehezebb velük bánni.

Egy nagyeszű filozófus egyszer azt mondta, nagy dolog, hogy már dróton tudnak értekezni egymással a népek. És az is nagy dolog, hogy drót nélkül is tudnak. De a legnagyobb dolog az, ha két ember a puszta szó által megérti egymást.

Mindazonáltal, Mamával nagy baj nem lehet. Mert most mondja, hogy ebédre tárkonyos levest főz magának. Még nem felejtette el, miket kell belerakni a tárkonyos levesbe a tárkonyon kívül. És azt kérdi tőlem, emlékszem-e még Afrikára. Mert Afrikát sem felejtette el...

Félreértés

Mint egy múmia

Anyám telefonált, hogy baj van. Kérdem, kivel, s hol van baj, magával-e, vagy csak úgy, általában a faluban. Mert az nem mindegy, Mama!

Velem semmi baj nincs, s általában a falu is megvan, de rossz hírem van Pestről, mondja Mama.

Ó, Mama, Pesten sokféle hírek járnak, jók is, rosszak is, jobban tenné, ha nem figyelne oda...

Hogyne figyelnék, most telefonált Károly, hogy teljesen összetörte magát. Kiengedték a kórházból, haza is került valahogy, de még ennivalót sem tud elővenni egyedül, be van fáslizva, úgy néz ki, mint egy múmia!  Kérlek, telefonálj a fiadnak, menjen és nézze meg Károlyt, az nem lehet, hogy ekkora bajban egyedül menjen neki az éjszakának.

Mondom, máris telefonálok a fiamnak, Mama.

Valaki telefonált nekem Romániából, de a nevét nem mutatta a mobilom, te hívtál volna, kérdi a fiam.

Én hívtalak, persze, hogy én hívtalak. Mama értesített, hogy Károly összetörte magát, kiengedték a kórházból, haza is került valahogy, de még ennivalót sem tud elővenni egyedül, be van fáslizva, úgy néz ki, mint egy múmia! Menj és nézd meg, mi van véle, az nem lehet, hogy ekkora bajban egyedül menjen neki az éjszakának!

Tati, fölhívtam Károlyt. Azt mondja, neki az égvilágon semmi baja nincsen. Nemrég telefonon beszélt Mamával, figyelmeztette őt, vigyázzon a lépcsőkre, nehogy leessen, mert ebben a korban veszélyes a lépcsőkön való járás, ha le talál esni, kórházba viszik, s ha haza is kerül valahogy, még ennivalót sem tud elővenni egyedül, befáslizva feküdhet az ágyban, mint egy múmia. Azért hívd fel Mamát, nyugtasd meg, Károly jól van, semmijét nem törte össze. Valami félreértésről lehet szó...

Hívom Mamát. Mama, valami félreértésről lehet szó, mert Károly jól van, semmijét nem törte össze, kórházban sem volt. Ugye, nemrég beszélt is véle, figyelmeztette magát, vigyázzon a lépcsőkön való járással, mert ha le talál esni, kórházba viszik, s ha haza is kerül valahogy, még ennivalót sem tud elővenni egyedül, befáslizva feküdhet az ágyban, mint egy múmia...

Itt nincs semmiféle félreértés, Károly nem mondja meg nekem az igazat, nem akar háborgatni az állapotával, azért titkolja, hogy mindene teljesen össze van törve. Kiengedték a kórházból, haza is került valahogy, de még ennivalót sem tud elővenni egyedül, be van fáslizva, úgy néz ki, mint egy múmia, mondja Mama.

Kinek, s hová telefonáljak még, hogy magát megnyugtassam, Mama? Hívjam fel Brüsszelt? Vagy a Nátót? Az Ensz is messze van!

Tudja, hogyan megyek neki ennek az éjszakának, Mama? Lefekszem szépen, s nézem a mennyezetet. Mint egy múmia...

Kinek beszélek?

Pusztai Péter fotója

Zajlás           

Akció zajlik a deltai szélben, őszi az akció, mert ugye, ősz van, tavasz idején majd más akciók zajlanak, hogy nézne ki a Delta zajló akció nélkül, ó, s ott vannak a fesztiválok mindenfelé, a zajlók, csupa zajlásban él a természet is, nemcsak benne az ember, zajlik a madarak vonulása délre, elmegy a fecske, a gólya, csak a varjak nem mennek el, itt kárognak a fák tetején, zajlik a varjak károgása, csupa zajlás a főtér, a virággruppok eltakarítása zajlik, s hogy ne felejtsem, zajlik a szökőkutak kipróbálása, mérnöki emberek veszik körül a kutakat, hogy lássák, szöknek-e eléggé a szökőkutak, s ha szöknek, följegyzik a noteszükbe, hogy szöknek, ha pedig nem szöknek jó magasra, fölírják azt is, hogy nem szöknek jó magasra, zajlik a szobrok vikszolása, poros szobrainkkal nem mehetünk neki a puha télnek, persze, a guanót is el kell takarítani a megfakult padokról, mert egész nyáron át zajlott a galambok etetése vének és gyermekek által, ilyenek a vének és gyermekek, csak etetik a galambokat, ők inkább nem is esznek, a véneknek nincs mit, csak ha úgy alakul, a gyermekeknek idejük szűkös reá, csak a zajlásra van már idő, tessék bemenni egy irodába, zajlik a bejelentés, a pénzek beszedése, zajlik a felszólítások kiküldése, az utak mentén pedig nincs ház, ahol nem zajlana a villanyórák leolvasása, zajlik a kapucsengők nyomogatása, van-e valaki itthon, már többször is jártunk erre, majd mondják be telefonon, zajlik a bemondás, halló, nem két, hanem hét a kilowatt, hányszor mondjam, mondja úgy, nem két, hanem kettő, nem értik egymást a népek, én csak azt szeretném mondani uram, jaj, ne azt mondja, hogy mit szeretne mondani, hanem azt, amit akar, sok a dolgunk, kinek van ideje meghallgatni, maga mit akar mondani, zajlik az évvégi szorzás és öszeadás, magának könnyű, megy a nyugdíj, megy ugye, még megy, könnyű magának, zajlik a világ, ki tudja, meddig ér ez a sengen, a végén ott maradunk, mint az ujjam, sengeni bajokban, mit mond, hogy nem tudja, mi az a sengen, hát majd megtudja, ha háttal fogunk állani sengennek uram, nekem ne mondja azt, hogy nem beszélek tisztán, tisztán beszélek én, hát nem hallotta, hogy zajlik a tisztánbeszélési kampány, zajló érában élünk, nem hintaszékben, figyelmeztetem, szálljon ki abból a hintaszékből és diktálja be a helyzetét, mert jönnek a népszámlálók és magát is meg fogják számlálni tyúkostól, kéményestől, s a téves adatok miatt lakolnia kell, van fogalma, mit jelentenek a bemondott téves adatok, nem tévés, hanem téves adatokat mondtam, magával nem lehet beszélni, a maga fejében is zajlik valami, ki tudná megmondani, mi zajlik, ez a rák is ott üti fel a fejét, ahol éppen kedve tartja, ma itt fájtatja szervezetét az ember, holnap ott fájtatja, ezek a doktorok is meghalnak valamibe, hiába tanulták ki a betegségeket, míg élnek, csak kapkodják a fejüket, né, ott egy egészen idegen bacillus, még neve sincsen, lázasan zajlanak a kutatások, a lázról jut eszembe, lázasak a nagyfejű bankok is, ha lenne gyomruk, görcsbe szorulna a gyomruk, hiába tömik tele pénzzel a zsebeiket, tudja, milyen a pénz, elfolyik, mint a patakok vize, elapad, még a zajló folyók is elapadnak, ha olyan az esztendő, csak a zajlás nem apad el soha ezen a földön, kinek beszélek, Istenem, kinek beszélek, úgy veszem észre, magam is  zajlásban vagyok éppen. 

Globál

                                                                         

Szülőházam Siménfalván

A Globál család

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. mert víz lenne bőven. Farkaslakától le, egészen Rugonfalváig. Vagy még tovább. Le, egészen Székelykeresztúrig. Mert ott van a Nyikó deltája. De nincs víz a patakunk medrében, s már a siménfalvi kutakban is kevés.

Mondja anyám, a kilencvennyolc éves egyszerű, falusi asszony, hogy nincs mit csinálni. Ezt nem mi rendezzük. Fönt rendezik a vízügyeket, fönt, valahol az egekben. Ahová nekünk, földieknek, csak egyszer van bejárásunk. És akinek csak egyszer van bejárása valahová, ott sokat ő sem tudna intézni. Nálunk vagy annyi a víz, hogy elvisz mindent, vagy annyi sincs, amit a kendermagos tyúknak adhatnánk, szomjan ne dögöljék.

Az égi vízügynél általánosan gondolkodnak. Vagy mindenüvé vizet eresztenek reánk, vagy pedig nem hullatnak oda egy csöppet sem. Nincs mit csinálni. Csak a baj van mindenfelé.

Mondom mamának, mama, ezt az általában való gondolkodást manapság globális gondolkodásnak nevezik. Úgy látszik, ez a globális gondolkodás az új divat ott fönt, az egekben is. Ezért nincs, mit csinálni.

Hogy ott fönt mi a divat, az nem a mi dolgunk, mondja mama, az egyszerű, falusi asszony. És elővesz egy hivatalos, friss levelet, hogy olvassam el.

Elolvasom, s mondom, ez is egy globális levél. Az állam küldi. Pontosabban, a villanyosok küldik, mégpedig egy globális családnak. Mert mi is globális család vagyunk, mama.

Mióta vagyunk mi globál család, kérdi mama. Mondom, azóta vagyunk globál család, amióta volt itt az a nagy árvíz. Hat esztendeje vagyunk globál család. Amióta elvitte szülőházamat az az árvíz. Mert ebben a hivatalos, villanyos levélben az van, hogy ki kell fizetni több, mint másfél millió régi lejt. De hamar. Mert ha nem fizetjük ki, levágják a drótokat és nem lesz villanyunk.

De hát nekünk nemhogy házunk nincs ott, ahol villanyunk is volt, hanem még drót sincs, akkor mit akarnak levágni, kérdi mama.

Mondom, az nem számít, hogy van-e ház, van-e drót. Ha egyszer volt, akkor fizetni kell az idők végezetéig. Mert ez egy globál család, mama! Egy globál család nem vacakol azzal, hogy mi van, s mi nincs. Fizet és kész.

Azért menj el azzal a vevéllel a hatósághoz és add elé, mi a helyzet, ne fáradjanak hiába, hogy levágják a nemlétező drótokat, kíméljük meg őket, így illik egy globál családhoz, mondja mama.

Lementem Keresztúrra, a villanyosokhoz. És mutattam a levelet a hatósági közegeknek. Átfutották. Azt mondták a hatósági közegek, ez egy jogszerű  követelés. Mert év elején a villanyt nem jelentettük ki. És hiába nem fogyasztottunk egy gyertyányi villanyt, hat esztendő alatt felhalmozódtak a rádió és tévé díjak. Márpedig azt rendezni kell. De ez nem reájuk tartozik, hanem a rádióhoz és a tévéhez, vagyis globálisan a médiához tartozik.

Kedves emberek ezek a keresztúri villanyosok, mondom mamának, haza érve. Kedves emberek. Azt mondták, nem reájuk tartozik a média.

Majd elmegyek a médiához is. Ha lesz annyi erőm, mama...Mert ez a mi családunk egy rendes, globál család.

Előre megmondom, panaszkodni fogok a globális médiánál is. Ha lesz még erőm őt fölkeresni. Van bennem panasz bőven. Mert miféle média az, amely hat éven át nem értesül arról, hogy nálunk az árvíz után se ház, se villany, se rádió, se tévé nincsen? És havonta járatják a postásokat, akik szorgalmasan viszik anyámnak a felszólító, fenyegtető, hivatalos leveleket. Hogy anyám fizesse ki a rádiót, amit nem hallgatott. És a tévét, amit nem nézett. Mert villany, az nem volt. Se drót, amit most le akarnak vágni. Miért nem megy a helyszínre a média? Mondjuk, egy ollóval, s próbálná meg levágni azt a drótot, ami nincs. Miért fenyegetőzik?

Van bennem panasz bőségesen.

Ha annyi víz lenne a Nyikó medrében, mint bennem panaszkodás, akkor most nem ravatalozókat és lelátókat építenének a mi tájainkon, hanem vízimalmokat. Azt építenének. És megtelnének ezek a kicsi falvak globális vízimalmokkal. És lenne sok apró, gobális család ezen a lassan elnéptelenedő vidéken. Mert az is globális immár. Az elnéptelenedés...

Mai mese

Lehulló levél

Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt nagy betegen ott ült  a kínai császár a kertjében lévő teabokor árnyékában és törte a fejét, mitévő legyen, hogy kijöjjön az ő végzetes betegségéből. És egyszer a bögréjébe esett egy lehulló levél. Sokáig töprengett, kidobja-e a levelet, vagy ne dobja ki. Tudósokat hívatott maga köré, döntsék el ők, mi legyen azzal a levéllel. Mert okos ember lévén sejtette, nem hullott oda véletlenül az a levél. A tudósok azt mondták, legjobb várni. Aztán az idő kiforogja, mi legyen azzal a levéllel, egyelőre ne dobja ki.

Magára maradván, a beteg császár illogatott a teából és azt vette észre rosszabbul van tőle, mint azelőtt, hogy a levél a bögréjébe esett volna. És maga köré hívatta ismét a tudósait, mondanák meg, mi lehet ennek a rosszabodásnak az oka. A tudósok azt mondták, megvan a magyarázat: a lehulló levél gyógyszert csinált a lagymatag teából és a császár helyre fog jőni. A rosszabbodásnak pedig az az oka, hogy amikor a szervezetünkben megfordul a betegség, egyet még rúg belénk, csak azután hajlandó onnan kijőni.

Sokat és sokfélét beszélnek a népek. Azt mondják, ezer esztendőkkel ezelőtt kigyógyult betegségéből a kínai császár. Attól a teától, amelytől rosszabbul lett az elején. Mert úgy van elrendezve, hogy minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy.

Most nem a kínai császár, hanem a világ beteg. Ilyenkor nincs mit csinálni. Várni kell.

Hátha egyszer teánkba hull egy lehulló levél. És ha így talál lenni, akkor várni kell. Mert amiképpen megmondták a bölcsek, minden betegség egyet még rúg belénk, mielőtt elmenne tőlünk. Lehet, kettőt is rúg. Vagy hármat is. A makacsságától függően. De elmegy. Csak éppen a rugdosást bírjuk ki.

Tévé

Fényképezte ifj.Elekes Ferenc

Milyen nevet hordozzon az ember?

Amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk, mondom mamának, szép idő van, mama.

Az van, szép idő. Ilyenkor érdemes meghalni, mondja mama. Kérdem, miért jár az esze megint az elmúláson, mama. Azért fiam, mert már szégyellem, annyit éltem, s ha beállnak a locspocs idők, a fagyok, ki sem jőnek szívesen a népek a temetőbe. Azt mondják magukban, azért ez az Emma is választhatott volna jobb időjárást a temetéséhez. Volt szép idő elég ebben az esztendőben. És azt mondják magukban, hát kell nekünk ez az ocsmány, temetői sár? Te jól tudod, milyen az a sárga, ragadós, levakarhatatlan temetői sár! Na, ezért érdemes inkább szép időben meghalni, nem pedig szeles, kiállhatatlan időben. Mert meghalni meg kell. Még a nagyon nagy emberek is mind egy szálig meghalnak. Ugye, most ment el nem olyan rég, ez a Mádé Ferenc is. Mekkora nagy ember volt, Istenem, mekkora nagy ember! Mégis el kellett neki menni. El. Pedig ő tudományos ember volt, sokan jártak hozzá tanácsért, hogy miképpen vezessék ezt a kicsi országot. Egy aprócska gazdaságot is nehéz vezetni. Sokszor nem adja le tejét a tehén, félretojik a kendermagos tyúk, hát akkor egy egész országot hogy lehessen rendben tartani? Még ha nem is nagy egy ország, akkor is sokféle gond van véle. Hol ez nem jó, hol az nem jó benne. Lehet, még maga Mádé Ferenc sem tudott mindig megfogadnivaló tanácsot adni. De valamit mégis kellett mondania, ha már megkérdezték. Azért volt elnök, azért volt Mádé Ferenc. Jól mondom-e?

Mondom mamának, jól mondja, mama. Csak éppen a Mádé Ferenc nevét nem mondja jól. Mert őt tulajdonképpen nem Mádénak hívták, de ezen most  ne akadjunk fenn.

Hát csak akadjunk fenn! Mert én is sokáig azt hittem, Nádénak hívják, közben kiderült, hogy nem Nádé, hanem Mádé. Elhadarták a nevét a tévében. Én is később jöttem rá az igazi nevére, hogy Mádé.

Tudja mama, hogy annak az elnöknek a becsületes neve se nem Nádé, sem  nem Mádé, hanem Mádl Ferenc? Ez a teljes igazság.

Jaj, fiam, az én koromban már nem ér rá az ember, hogy a teljes igazságot kutassa. Maholnap megyek neki a száznak. Se nem látok, se nem hallok jól. Isten nyugosztalja, legyen békességben, ne háborgassuk holtában is ezt a drága embert, mert nem érdemelné meg hogy őt zaklassuk a nevével. De nekem ő már Mádé Ferenc marad, ameddig még élek. Az egész családját jól ismertem, három unokája van és Dalma a felesége. Csak a nevét nem tudtam soha helyes módon kimondani. Szegény Mádé! Sok mindent tudott a világról. Csak azt nem, milyen nevet hordozzon az ember, hogy ne hadarják el a tévében.

Honnan ismerte olyan jól ezt az elnököt és családját, mama? Találkozott véle, amikor Pesten járt? Mert ugye, többször járt maga Pesten...

Soha nem láttam Mádé Ferencet. Pedig csakugyan többször jártam Pesten. Lehet, otthon sem találtam volna, mert ezek a nagy emberek örökké odavannak valamerre a világban. Csak a tévében szoktak föltűnni, mint valami üstökös, vagy fényes csillag. Ha úgy akarja a tévé. De a tévé olyan, hogy hadarnak benne, legtöbbször nem is érti az ember, miről beszélnek. A hölgyek kirakják hosszú lábaikat, keresztbe téve, s leginkább nem is szavakkal, hanem a kezük mozgatásával akarják kifejezni, ami a fejükben van. Ha egyáltalán van valami a fejükben, mert állandóan nézik az elejükbe  letett papírt. Kevés olyant láttam, aki nem nézi a papírt. A férfiak pedig egyfolytában okoskodnak. Meghívnak egy híres vendéget, kérdeznek tőle valamit, s felelnek is a saját kérdésükre. Akkor meg minek hívják meg, akit meghívnak? Ez az egyik. A másik az, hogy amikor egy értelmes ember el szeretné mondani, mi a véleménye, ők nézik az órát és azt mondják, kifutottak az időből. Figyeltem, mennyire futottak ki. Annyira, hogy elköszönnek a meghívott vendégtől, s nekifofognak muzsikálni. Erre van idejük. Okos beszédre nincs. Megfigyeltem.

Sok baja van magának a tévével, mama! Emlékszem, egy időben az volt a baja, hogy panaszkodtak a tévések, nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Úgy panaszkodtak a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, hogy a hátuk mögött, s még előttük is több tévé volt bekapcsolva. Ott villogtak, teljesen haszontalanul, csak rontották a nézők szemét. Maga pedig azt mondta nekem, hogy ezek a tévések miért nem adják el azokat a haszontalanul villogó tévéket, ha csakugyan nincs elég pénzük jó műsorokat csinálni. Látja, most már kevesebb televiziós készülék villog a hátuk mögött, s előttük, mama. Lehet, eladták szép lassan, hogy legyen pénzük jó műsorokat csinálni.

Most már más a divat a tévében, mama. Az a divat, hogy ha beszélgetnek a hosszú asztalokhoz sorba kiülve, a hátuk mögött, a falon képrámák dőlnek le egymás után, mint amiképpen a dominó kockái szoktak ledőlni, ha unalmában játszadozik velük az ember. Oda sem lehet figyelni, miről beszélnek a meghivottak. Azok a képrámák csak dőlnek egymás mellé, mintha valaki unalmában játszana vélük a hátuk mögött. Látja, mama, én ezeket a borulós képrámákat is mind eladnám. Ha nem egyebütt, mondjuk, az ócskapiacon. Ott mindennek kerül gazdája. De ezek a tévés emberek úgy látszik, nem szeretnek ócskapiacokra járni. Inkább járkálnak rajzolt vonatok előtt. Különösen akkor, amikor mi, határokon túliak jutunk eszükbe. Megfigyelte azokat a rajzolt vonatokat, mama?

Láttam, fiam. Láttam. Olyan modernül vannak megcsinálva, hogy nem is lehet kivenni, vonatok-e, vagy valami nagy, tengeri cápák. Hogy mit keresnek ott, azt nem lehet megfejteni. De nem is az a baj, hogy nem lehet megfejteni, miféle vonatokat rajzoltak oda, s mit kersnek a tévében, amikor vasúti állomáson lenne a helyük. Az a baj, hogy járkálva beszélnek a vonatok előtt a bemondók, s a riporterek. Mintha nem lenne egy szék, vagy egy pad a közelben, amire leülhessenek. Hogy veszi ki magát, ha valaki járkálva beszélget?

Emlékszel, volt nekünk ez a szomszédunk, Juli. Na, ez a Juli is sokszor átjött hozzám, mert otthon unatkozott, s itt, az udvarunkon járkálva beszélgetett velem. Mondtam is neki, te, Juli, gyere, ülj le ide, velem szembe, s mondj akármit, szívesen meghallgatom. Csak éppen ne járkálj közben az udvarunkon, mert idegesít és oda sem tudok figyelni.

Ó, mama! Ezt maga nem érti. Ez a járkálás a tévében nem más, mint divatbemutató. Hogy lássák a népek, milyen a legújabb divat a világban. Ingyen van, nem kell fizetni érte. Csak a nevük más ezeknek az  adásoknak. Ugye, mondhatnák azt, hogy például most egy időjárási divatbemutató következik. De az is hogy veszi ki magát? Nem könnyű a tévéseknek sem eldönteni, hogy  milyen nevet hordozzon egy műsor. Valamit kitalálnak, s az úgy is marad, amíg más nem jut eszükbe. Manapság kevés az olyan tudományos ember, akitől érdemes lenne megkérdezni, forgassanak-e képrámákat a háttérben,  rajzoljanak-e modern vonatokat, s úgy beszéljenek-e a vonatok előtt, hogy közben sétálnak. De főképpen azt, hadarjanak-e, vagy ne hadarjanak. Kevés az olyan tudományos, jóízlésű ember.

Jól mondod, fiam. Kevés. Talán ez a szegény Mádé volt az utolsó. Elment ő is. Pedig mekkora tudományos ember volt ez a Mádé! De lehetett akármekkora, olyan jó, tisztán kimondható nevet ő sem tudott magának kitalálni, amit nehezen lehet elrontani, akármennyire is igyekeznek.

Valahogy így társalogtunk mamával, amikor úgy tűnt, hogy már mindent megbeszéltünk.

Felfogás kérdése

Manikűr

A nővér bekopogott a sebész professzorhoz és azt mondta, doktor úr, baj van. Nagyon nagy baj. Egy betegünknek elment az esze. Ott voltam, amikor a műtét utáni napon azt tetszett mondani Feri bácsinak, aztán nem fekszünk az ágyban egyfolytában, hanem járkálunk a folyosón, sétálgatunk, mert ha nem járkálunk, nem sétálgatunk lesz magának egy csomó összenövése a hasában. Kell magának egy csomú összenövés a hasában? Erre Feri bácsi azt válaszolta, neki biza nem kell semmiféle összenövés, sok dolog várja őt otthon a falujában. Na, most már várhatja őt a sok dolog otthon a falujában, mert teljesen meg van bolondulva. Még megszólítani sem merem többé, ott áll a folyosó ablakában, kiahajolva. Már egy órája. Kérdeztem tőle, mit csinál az ablakban, Feri bácsi? Azt felelte, ő most éppen a manikűrösnél van, a körmeit teszik rendbe, itt ráér, neki nincs türelme tétlenül lábadozni ebben a kórházban. És azt is mondta, ez a kórház most tulajdonképpen az ő manikűrkészlete, mert a műtéten már át van esve, csak a körmei vannak még hátra. Nem mertem tovább faggatni, attól féltem, ha tovább faggatom, nem csak a műtéten lesz átesve, hanem az ablakon is, mert az ilyen válaszok alapján tisztán látszik, hogy ez az ember meg van bolondulva. Baj van, doktor úr, nagyon nagy baj!

A sebész professzor közömbösséget színlelve megállt a folyosó ablakánál. Mielőtt megszólalt volna, a biztonság  kedvéért megfogta apám  kórházi köpenyének  övét, és csöndesen azt mondta, odakint szép idő van. Apám azt válaszolta, szép. Ideje is, hogy szép  idő legyen, mert neki otthon sok a dolga.

És járkáltunk, sétáltunk a folyosón, ahogyan meghagytam a műtét utáni napon, kérdezte a sebész professzor.

Persze, járkáltam, sétáltam is. De megálltam itt, mert csodálatos párkánya van ennek az ablaknak. És lentebb, a fal is csodálatos. Nemes cementből való, aprószemű és finom. Énnekem erről a cementről az Északi tenger jutott eszembe, s a manikűrözés.

Mit keresett maga az Északi tengeren, kérdezte a sebész professzor.

Én az Északi tengeren semmit nem kerestem. Csak azt, hogy miképpen lehetne onnan megszökni. Mert a hadifogság nem embernek való hely, mondta apám.

Jaj, értem, sőt, megértem. Csak azt nem fogom föl, mi a helyzet a manikűrözéssel? Mert ugye, úgy mondta, az ablak párkányáról, a kórház faláról, a nemes cementről az Északi tenger, s a manikűrözés jutott eszébe. Az. Az jutott eszembe, mondta apám. Az előbb megszólított egy nővér. Szerettem volna elmesélni neki, milyen jól rendbe tudja szedni körmeit az ember, ha olyan ragyogó manikűrkészlete van, mint például ennek a kórháznak a fala. Vagy az ablak párkánya. De ez a nővér nem hallgatott meg. Sietve ment tovább, be egyenesen a professzor úr szobájába.  Tessék csak megnézni a körmeimet, professzor úr! Énnekem ilyen szabályosan lereszelt, lesimított körmeim utoljára csak a hadifogságban voltak. Mert ott, az Északi tenger partján épült  lágerünk falát is aprószemű, finom cementből csinálták. Az ember megállt a láger ablakában és az aprószemű, finom cementen reszelte a körmeit. Nem kellett attól félnie, hogy belevág az olló.

Sokszor néztem az ablakból az Északi tengert. A hajókat. A jeget. A zuzmarát. A fókákat és a madarakat. Közben reszeltem a körmeimet. Úgy, amiképpen most, a kórházi ablak párkányán, s lentebb, a falon reszeltem, míg egyedül voltam. A cementen csak végighúztam a körmeimet. Ahányszor akartam. Ennyiből állt a manikűrözés.  Emlékszem, sokszor  furcsa gondolatok fészkelték be magukat a normális gondolataim közé. Az Északi tenger partján az a furcsa gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy ha úgy fogom fel, az egész láger fala nem más, mint az én manikűrkészletem. Ha úgy fogom fel. És így is fogtam fel. Azért így, mert életben akartam maradni. Nem maradhat életben az ember ha sokáig veszi körül a bánat és a szomorúság. Felfogás kérdése minden, nem gondolja, professzor úr?

De. Én is úgy gondolom, mondta a sebész professzor és apámat magára hagyta.

Másnap a nővér azzal a hírrel robbant be társai közé, hogy lányok, tudjátok meg, a professzor úr nem normális. Meg van bolondulva. Ott áll a  folyosón, az ablakon kihajolva. És körmeivel a kórház falát vakarja!    

Durva dolgok

Zaklatott idő

Leülünk ide, a szílvafa árnyékába. Mintha pihenni ülnénk le. Nézzük a földet. Én azért nézem a földet, mert tele van az udvar eldobott cigarettavéggel. Mondom a mesternek, azért durva dolog eldobni azt a rengeteg csikket. Mert azokat majd  össze is kell szednie valakinek. És ki lesz az a valaki, aki összeszedi a csikkeket? Én. Más nem szedi össze...

Jaj, hogy magának milyen apró gondjai vannak ebben a zaklatott időben, mondja a mester. Milyen apró gondjai! Ebben a zaklatott időben...Durva dolgok vannak a világban, de maga csak azokat a semmi csikkeket látja meg benne.

Például lőnek. Békeidőben. Lövöldöznek a világban mindenfelé. Ezek a durva dolgok, nem pedig a csikkek! De most tekintsünk el a lövöldözéstől. Nézzük a maga csikkjeit. Nem látja, hogy azok a csikkek már úgy el vannak szíva, nem lehetne belőlük kipréselni egy slukkot sem? Ne szívja annyira a szívére azokat a csikkeket. Nem éri meg. És nincs is értelme. Hagyja rá bátran az időre, s az időjárásra, ezek majd megoldják a dolgokat. Az idő úgy oldja meg, hogy lassan megesz mindent. Még magát is megeszi az idő, s meg a magánál fontosabb embereket is. Nem tudom fölfogni, hogy például a hatóságok miért sietnek annyira megoldani a problémákat. Állandóan nyüsletnek adóért, engedélyért, büntetésért mindenért.  A dolgokat elrendezi az idő. Az időjárás pedig tudja, milyen. Fogja magát az időjárás és szépen elsöpri a csikkeket erről az udvarról. Olyan síma lesz ez az udvar, mint a kényes asszonyok tenyere. De ha úgy adódik, az időjárás elsöpri a házat is. És el a magasabb házakat is. Nincs annak értelme, hogy mindenért izgassa magát, nem elég, hogy magas a  vérnyomása? Tudja, minek van értelme ebben a mostani, zaklatott időben?  A durva dolgoknak van értelme. Vegyük elő  a mi szakmánkat. A házépítést. Régen úgy volt, elpepecseltek a homlokzattal, angyalokat formáztak reá, a tetőre szélkakast tettek, volt, amelyiket meg is festettek, hogy messziről lehessen látni a kakas tollazatát. Ma már az ilyen apró munkákból megélni nem lehet. Sem pedig abból megélni nem lehet, hogy elvállaljuk a ház építését és el a takatítást is. Hányszor töltöttük el a drága időnket a takarítással, de hányszor!  Amikor már minden rendben volt, azt mondta a tulajdonos, nincs rendben. Mert ott maradt az ablak üvegén egy légyszar. Ilyesmikkel töltöttük el a drága időnket. Ennek nincs értelme.

Mondtam is Dánielnek, hallgass ide Dániel! Vállalj durva munkát. Ne könnyű, kényes munkát. Ahonnan földet kell tovább tenni, menj oda és tedd tovább azt a földet. Ezt megfizetik. Mert durva munka. Ha egy fal nincs jó helyen, menj oda és döntsd le azt a falat. És építsd jó helyre. Ez is durva munka. Ezt is jól megfizetik. Ennek van értelme. Ebben a zaklatott időben nem érdemes semmiségekkel foglalkozni. Azt még egy eszesebb tolvaj is tudja, nincs értelme tyúkot lopni. Egy egész bankot érdemes kirabolni. Vagy egy egész várost. Mert ezek is durva dolgok. Csodálkoznak a népek, hogy merre felé megy ez a világ. Most hallom, hogy valahol eladó egy egész város. Van benne kocsma, buszállomás, minden. És nem kell senkinek, pedig olcsón adják. Tudja, miért nem veszik meg azt a várost? Mert nem lehet megélni benne. Amiből nem lehet megélni, azzal nem érdemes foglalkozni.

Mondom a mesternek, nem hittem volna, hogy filozófusra bízom a házépítést, nem pedig kőművesre...

Azt mondja erre a mester, ő sem hisz abban, hogy találnék valahol egy filozófust, aki összeszedné az udvarról a csikkeket. Különösen most. Ebben a zaklatott időben.

Deviza

Felhős ablak

Szóval, ezek lennének az ablakok. Ezekért hívott ide engem hajnali nyolcra. Hogy ezeket megpucoljam. Először is számoljuk meg, hány van. Sok. Elég sok. És duplán kell számítani. Mert minden ablaknak két szárnya van, akárcsak az énekes madárnak.  Arról nem is beszélve, hogy magasak ezek az ablakok. Létra van? Rongy van? Tisztítószer van? Olyan, amit reá kell spriccelni. Csak vizes ronggyal nem megy. Eléggé foltosak ezek az ablakok. Van, amelyik egyenesen felhős. Ezek a felhős ablakok milyen pénzben lesznek fizetve? Úgy értem, milyen devizában. Svájciban, vagy pedig ebben az ingatag ejróban? Figyelte, milyen szépek ezek a svájci papírpénzek? Ezeken maga nem lát elnököt, sem semmi nagy embert, hanem virágokat lát. Csupa lila virágot. Itt-ott, talán egy kicsi felhőt. Furcsa népek lehetnek ezek a svájciak. Úgy látszik, náluk devizaalakú felhők járnak az égen és lent a földön csak virágok vannak. Lila virágok, kékes beütésekkel. Semmi elnök! Semmi nagy ember a svájci pénzeken! Furcsa népek. Akkor hogy legyen az ablakokkal? Devizaalapon, vagy pediglen lejben? A nagy ablakokat nem lehet lejben számolni, legalábbis én nem szoktam. A derekam miatt. A sok hajladozás és nyújtózkodás miatt. Ahová egyszer létrát kell tenni, azt csak devizában lehet kalkulálni. Dettó a felhős ablakok. Tudja, hogy jártam egyszer az ilyen felhős ablakokkal? Letörött alattam a létra. Pont az hiányzott a fájós derekamnak! Mert mi jön egy ilyen leesés után? A fizió. Csak járja az ember a kórházakat. Hogy itt fáj, hogy ott fáj. Egyszer azt mondja nekem egy ismerős nővér, neki jobban fáj a dereka, mint nekem. Na, halljon oda! De ő nem jár fizióra, kinek van ideje ilyesmire? Ezzel reám célzott egyenest, az én időmre. És nem is járna, még ha lenne is ideje, mert semmit nem használ a fizió. Mondjuk, egy hétig használ, utána visszaáll a fájdalom. A szomszédom például minden esztendőben elmegy a tengerre a derekával, mert neki ingyen jegye van az ura után. Na, ott bekenik a derekát fekete iszappal. Minden esztendőben. Mert ingyen van neki. Amint mondtam, az ura után. De az az asszony már teljességgel meghülyült a sok iszaptól. És dögönyözéstől. Most  úgy jött haza a tengerről, hogy a fejével is baj lett. Újabban például politizál. Aki elmegy a tengerre a derekával és onnan úgy jön haza, hogy politizál, annak a fejével baj van. De az is biztos, hogy aki lejben számolja az ablakpucolást, az olyan sem lehet normális. Ez a munka időt vesz föl. A sok hajladozás és nyújtózkodás miatt. Mire elvégzi  dolgát az ember, a lej értéke lesuppan a sárga földig. Akkor pediglen mit vesz véle? Perecet? Csak pereccel nem lehet sokáig élni. Főleg dolgozni nem lehet csak pereccel, hát nem jól mondom? Tessék csak kipróbálni. Hajnali nyolctól tessék ablakot pucolni, mondjuk, délig. És egyék csak perecet. Akkor majd meglátja, miért kell devizaalapú ablakpucolást vállalni. Vette észre, mennyire el van romolva ez a világ? Még átszámolni is nehéz a pénzt, nemhogy megkeresni. Ez az ingatag ejró ma ennyi, holnap annyi. A virágos svájci pénzzel pediglen az a baj, hogy nehéz megszokni. Hogy mennyi. Biztosnak biztos, de azt csak a svájciak tudják, hogy mennyi. Mert Svájcban devizaalakú felhők járnak az égen és ezen az alapon számítanak ki mindent. Járt maga Svájcban? Járt. Azt mondják, ott a tavak is devizaalakúak, nem csak a felhők.

Hány óra lehet ilyenkor? Nemsokára dél. Na, ugye mondtam, hogy az ablakpucolás időt vesz föl! És mi még abban sem egyeztünk meg, hogy ezek az ablakok milyen alapon lesznek fizetve!  Eléggé foltosak ezek az ablakok. Van, amelyik egyenesen felhős.

Bölöni 65

Kedei Zoltán

Kábelkocsma

Fényképezte Kedei Zoltán a kábelkocsmában

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok.

Ma, amikor végig sétáltam a hat fehér oroszlán előtt, valami könnyed huzat jött szembe velem a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat és egy imbolygó alak.

Azt mondja nekem ez az imbolygó alak, uram, ide ma nem érdemes bemenni. Kérdem, hár miért nem érdemes ide ma bemenni. Megmondom, mondja az imbolygó alak. Azért nem érdemes ide ma bemenni, mert nincs az asztalánál Bölöni Domi. Nincs az asztalánál, pedig néhányan nagyon  várják. Reggel óta. Még maga, Enikő is várja. Tudja, ez a bűbájos Enikő miért várja a mi Dominkat? Hát ugye, ő adja az italokat és ő adja a kávét. Egyik kezében most éppen egy üveg bor van, a másik kezében pedig a toilett kulcsa. Mert ugye, a toilettre kulcs nélkül bemenni nem lehet. Ilyen hely ez a kábelkocsma. Maga miért jár olyan helyre, ahol szükség esetén el kell kérni a toilett kulcsát? Fogadni mernék, hogy csak a mi Domink miatt jár ide, nem egyébért. Mert én is csak a mi Domink miatt járok ide, nem egyébért. Mit gondol, ebben az órában még érdemes, hogy várjunk a mi Dominkra? Mert ha érdemes, akkor hajlandó lennék vissza menni. És várnók ketten egy asztalnál Bölöni Domit.

Próbáljuk meg, mondtam. És vártuk ketten Bölöni Domit.

Kérdeznék én magától valamit, mondta asztalra könyökölve az imbolygó alak. Ha megengedi...

Bármit kérdezhet, feleltem, énnekem semmi titkolnivalóm nincsen.

Ismer maga valakit, akinek a neve Sümi Laji? Ne törje magát! Fogadni mernék, hogy nem ismer. Mert ilyen nevű ember a világon nincs. Sem pedig olyan nevű emberi lény, hogy Pricskili Dungó. Vagy Kukubika Szerencsika. Vagy Milliárdos Makutyi.  Ezeket a furcsa neveket az én fejem szerint mind a mi Domink találja ki. És tudja, hogy mi az érdekes ezekben a kitalált nevekben? Az az érdekes, hogy ezeket a furcsa neveket megjegyzi a magamfajta ember, el tudná sorolni még részeg állapotában is. Azt mondom, Micsobur, egy kicsit somolygok magamban és várom, hogy jöjjön Bölöni Domi. Amikor nagyon magam alatt vagyok, sokszor elgondolom, mitől tudnék én egy kicsit somolyogni? Attól, hogy valahol a világban mennyi a nemzeti jövedelem? Vagy attól, hogy valahol a világban hány gazdag ember él és hány szegény ember? Hogy kit lőttek le és kit fogtak el? Vagy attól, hogy melyik faluban volt tökmag fesztivál, s ott mennyi sört öntöttek magukba a  népek? Az efféle események engem nem hatnak meg. Hát nem izgalmasabb, ha Pricskili Dungóról olvas valamit az ember? Olyan történetet, amely Pricskili Dungóval esett meg? Persze, úgy, ahogyan azt a mi Domink írja le. És nem más. Mert ha más írná le, mi esett meg Pricskili Dungóval, Sümi Lajival, akkor engem az sem hatna meg. Mert az másféle történet lenne. És másféle szavakkal lenne elbeszélve. Olyan szürke, idétlen szavakkal, komolykodva. Ezért várjuk mi itt Bölöni Domit. A hét minden egyes napján. A kábelkocsmában, ahol a toilett kulcsát szükség esetén kérni kell. Ilyen hely ez a kábelkocsma. De mi itt várjuk Domit, mert ez az ő magánjellegű szerkesztősége. Várjuk, hogy ha nem egyéb, legalább lássuk. Az sem baj, ha nem szól semmit. Csak legyen itt.

Most hány óra lehet, kérdezte az imbolygó alak. Mondtam hány óra. Az sok. Nagyon sok, mondta és fölállt az asztal mellől.

Magamra maradtam.

Jó hely ez a kábelkocsma. Nekem jó hely. Amikor ide betérek, hat oroszlán fogad a bejáratnál. Hat fehér oroszlán. Gipszből valók, csöndesek, bugyuták, ártatlanok. Most épp valami könnyed huzat megy ki közéjük a kábelkocsmából. Valami könnyed huzat, s egy imbolygó alak.

Van-e igazság a földön?

A macska nyoma

Amikor a mester nagyjából elvégezte a járda betonjának öntését, magához szólította segédeit. Két téglát tett a feneke alá, s azt mondta, mindenki tegyen a feneke alá két téglát és üljön hozzá minél közelebb.

Bőbeszédű, oktatni szerető ember volt a mester. Néha szigorú, olykor barátságos. Amikor szigorú volt, a szeme vörös lett, olyan, mint az angóranyúlé.  Mindegyre pöccintett egyet a simléderes sapkáján és hibát talált valamelyik segéde viselkedésében. Hogy nem figyel rá eléggé, cipőjét babrálja, vagy közben eszik. Miféle dolog, hogy eszik valaki, miközben én a lelkemet teszem ki? Mert nem csak önmagáért tanul az ember. Ott vannak a gyermekek, a szülők, s a feleség. Jól van, a feleséget hagyjuk ki. Nincs mindenkinek felesége. Van, akit már elhagyott, van, akit még nem. A feleséget nyugodtan hagyjuk ki, mondta a mester.

Amikor barátságos volt, eltűnt a szeméből a vörösség, senkit nem hibáztatott semmiért, nem követelte meg, hogy bárki is téglát tegyen a feneke alá és üljön hozzá minél közelebb. Azt sem bánta, ha cipőjét babrálja, vagy éppen eszik valaki a segédei közül.

Most, amikor a mester nagyjából elvégezte a járda öntését, s magához szólította segédeit, szigorú volt, de nem a segédeihez. Önmagához volt szigorú.

Fölháborító, hogy én ezt a jelenséget nem tudom megfejteni, mondta a mester. Figyeljétek meg, amikor kész a járda és sima a friss cement, perceken belül megjelenik valahonnan egy macska.  És ez a macska végig fog sétálni a friss cementen és ott hagyja a lába  nyomát! Mindig így volt. Valahányszor cementet öntöttem, s az utolsó simításokat is elvégeztem, perceken belül megjelent valahonnan egy macska. És ez a macska végig sétált a friss cementen és ott hagyta a lába nyomát. Fölháborító, hogy én ezt a jelenséget nem tudom megfejteni, mondta a mester, közben egyre vörösebb lett a szeme.

A macska nyomáról neked mi a véleményed, Dániel, kérdezte a mester.

Énnekem az a véleményem, hogy ez a jelenség a véletlenek hatáskörébe tartozik, nem pedig a macskák, vagy éppen a maga hatáskörébe, mester. A véletlen dolgokat nem kell megfejteni, nem is lehet. Azok maguktól jönnek elő és maguktól tűnnek el, felelte Dániel.

Maguktól jönnek elő és maguktól tűnnek el? Te nem látod a törvényszerűséget, Dániel?  Figyeljétek meg, most, amikor még sima és friss a cement, perceken belül meg fog jelenni valahonnan egy macska. Eddig miért nem jelent meg? Te nem látod a törvényszerűséget, Dániel?

Majd meglátom, mester, ha csakugyan megjelenik valahonnan egy macska. De nem biztos, hogy megjelenik, mert azt a véletlenek sem tudják, hogy mikor és hol bukkannak föl, éppen azért véletlenek, mondta Dániel.

Nagyon nagy hatalmuk van a véletleneknek. Nagyon nagy és erős hatalmuk van. Innen való az a sajátosságuk, hogy nem is jófélék. Majdnem mind rosszfélék a véletlenek. Megfigyeltem, a főnyereményeket is inkább a gazdagok ütik meg, nem pedig a szegények, mondta a szobafestő, akit senki nem kérdezett.

Kár, hogy megszólaltál, Barni. Kár. Neked mindenről csak a nyeremények megütése jut eszedbe. A te fejedben még nem rakott fészket egy valamirevaló, ép és csinos gondolat. Felőled törhetjük a fejünket a jelenségek törvényszerűségén, neked a nyereményeken jár az eszed. Ezért nem is lett belőled semmi. És nem is lesz soha, csak egy szimpla szobafestő, mondta a mester. 

Csönd lett.

A mester mindegyre körülnézett, nem közeledik-e felénk valamilyen irányból egy macska. Vékony pálcával időnkint nyomkodta a járda szélét, hogy lássa mennyire kötött meg a cement.

Még nem kötött meg, mondta a mester.

Még nem, de egy árva macska sem jött még errefelé, mondta Dániel.

Majd megjelenik, még mielőtt megkötne a cement, mondta a mester.

Már meg ne haragudjék mester, de én a véletlenek törvényszerű viselkedésében nem hiszek, mondta Dániel.

Nem hiszel, mert te még nem öntöttél eddigi életedben elég cementet, Dániel, mondta a mester.

Lassan esteledett.

Ma nem megyünk haza mester? Kérdezte a győztesek hangján Dániel.

Még nem kötött meg eléggé a cement, mondta a mester.

Majd megköt reggelig, mondta Dániel.

Már a Hold is lenézett a felhők közül, amikor csöndesen összeszedték szerszámaikat az építők és elindultak hazafelé.

Egyedül maradtam. Vártam a macskát és sajnáltam a mestert. Sok cementet önthetett eddigi életében. Arra gondoltam, ha lenne igazság a földön, véletlenül csak erre tévedt volna egy kóbor macska.

Rágyújtottam és azt mondtam magamban, nincs igazság ezen a földön.

Ekkor megjelent egy fekete macska. Mint valami tábornok,végig sétált a frissen öntött járdán. Még mielőtt megkötött volna a cement.

Másnap korán jöttek az építők. Mondom a mesternek, mutatnék valamit, mester! Az este, ahogy kitették innen a lábukat, megjelent egy macska. Végig sétált előttem a járda cementjén, nézze, ott a macska nyoma...  

Amerika

Tedd fel a lábad az asztalra

(Levél Dancs Arturnak, Nevijorkba)

Azt hiszem,

most már én is föltehetem a lábam az asztalra. Nem azért, mert ez itt Amerika. Hanem azért, mert fáj. A vénség, s a csúz miatt. 

Egyszer reá fogsz jönni, hogy a világ tulajdonképpen néhány emberből áll. A többi csak tömeg, cement, űveg, vízesés, házak, tornyok, szigetek, fények és árnyak. Ó, persze, vannak arcok is. Élesek és elmosódottak, barátságosak és közömbösek. Mindegy, arcok.

Egyszer reá fogsz jönni, hogy bárhol legyen az ember, száműzetésben van. Az otthonülős ember száműzi magát a világból. A világjáró ember száműzi magát otthonából.  Sehogyan sem jó. De lehet, mindenképpen jó. Legjobb, ha ott él az ember, ahol fölteheti lábát az asztalra.

Amerika ígéret volt. Azt ígérte, előtted a világ, szabad vagy, megragadhatod az alkalmakat. De vajon, meg kell-e ragadni mind az alkalmakat? Vajon, az alkalmak megragadása nem a latrok kiváltsága?

Erről hallgatott Amerika.

Azt hiszem,

most már én is föltehetem a lábam az asztalra. Nem azért, mert ez itt Amerika. Hanem azért, mert fáj. A vénség, s a csúz miatt. 

Megmondom magának

A pofátlanokat mind jól meg kellene verni

A te rossz fiadért

Mondom a mesternek, mester! Furcsa embereket szedett ide össze. A szobafestő egész héten szomorú volt. Vasárnap találkoztam véle, vidám ábrázattal sétált, önfeledten. Kérdem tőle, merre jársz, Barni? Erre azt feleli, nem jár ő semerre. Csak eljött hazulról, otthon is mit csinált volna? Semmit. Csak eljött hazulról, hogy ne legyen otthon. Miféle ember ez a szobafestő, mester?

Megmondom magának, mondta a mester. Ennek a szobafestőnek egyáltalán nincs otthona. Nem jöhet ő el hazulról soha. Csak mondja, hogy eljött hazulról. Csak mondja. Talán azért, mert jól hangzik. Talán azért.

Aztán itt van ez a Dániel. Egy napon arra lettem figyelmes, hogy fütyörészik. Annak a slágernek a dallamát fütyülte, hogy ne sírj anyám, a te rossz fiadért...Egész nap ezt fütyülte. Meg tudná fejteni, miért pont ezt a dallamot fütyülte egész nap ez a Dániel? Valami nyomja a szívét?

Nem nyomja annak semmi a szívét, mondta a mester. Ennek a Dánielnek egyáltalán nincsenek szülei. Se apja, se anyja. Csak szeretné, ha lenne. Apja is, anyja is. De nincs. Nincs az égvilágon senkije. Gondolom, ezzel a Dániel fütyörészése meg is van fejtve...

Akkor vegyük a kopasz, nagyfejű Csabát. Aki állítólag autóbádogos. Ez a Csaba bekötött kézzel jött egy reggelen. De csak azért hogy szétnézzen, mert dolgozni nem tudott volna a bekötött kezével. Kérdeztem, mi történt a kezeddel, Csaba? Azt mondta, megvert valakit, mert pofátlanul viselkedett. Kérdem tőle, legalább megverted tisztességesen? Mert a pofátlanokat tisztességesen meg kell verni. Azt felelte, meg. Megverte ő tisztességesen. Ilyen verekedős természete van ennek a Csabának, mester?

Megmondom magának, nincs neki verekedős természete. Meg sem vert soha senkit. Csak a tömbház bejárati ajtaját ütötte be azon a hajnalon, az üveg vágta el a kezét. Csak mondja, hogy megvert valakit, aki pofátlanul viselkedett. Csak mondja. Talán azért mondja, mert a pofátlanokat csakugyan mind jól meg kellene verni.

Előttem nem tiszta a Krisztián viselkedése sem, mester. Már a legelején leszögeztük, hogy ahol lehet, takarékoskodunk. Nem veszünk drága dolgokat, ez a lakás nem éri meg. Jön Krisztián, s azt mondja nekem, nézzek ki magamnak az interneten márkás kapcsolókat, mert ő a gyönge gyártmányú kapcsolókat föl nem szereli. Igaz, drágák a márkás kapcsolók, de azokat kell megvenni. Kizárólag a márkás kapcsolókat. És legyen az összes egyazon termékcsalád. Olyan nincs, hogy ő az egyik szobába ilyen, a másik szobába pedig másfajta kapcsolókat szereljen. Vagy egy termékcsalád az egész, vagy pedig semmi. Ő föl nem szereli. Ez a Krisztián nem jegyezte meg, miben állapodtunk meg? Abban, hogy ahol lehet, takarékoskodunk? Ezért vettem meg a legolcsóbb kapcsolókat. Amint látom, ezeket mégis  szó nélkül fölszerelte.

Megmondom magának, miért szerelte föl szó nélül Krisztián ezeket a gyönge kapcsolókat. Azért szerelte föl, mert igaz, hogy gyöngék, de legalább egyazon termékcsalád az egész. Nálunk ez számít: a termékcsalád. És ne is faggasson tovább, hogy milyen furcsa embereket szedtem ide össze. Árvák, otthontalanok, elváltak, széthullott sorsú emberek dolgoznak nálam. Egy sincs, aki föl tudna hívni engem telefonon. Mert senkinek nincs lebeszélni való egysége a mobiljában. Hárman szívnak el egy cigarettát. De szívják, s amit keresnek, aznap el is isszák. Együtt isszák el. Egyazon termékcsalád vagyunk. Akárcsak a maga gyönge kapcsolói. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, Isten is takarékoskodott velünk, amikor minket megteremtett. Úgy látszik, időnkint Isten is úgy gondolkodik, mint maga, amikor megvette azokat a gyönge kapcsolókat, mondván, hogy nem veszünk drága dolgokat, ez a lakás nem éri meg. Teremt olcsó embereket is. Mert ez a világ nem éri meg, hogy egyfolytában márkás embereket teremtsen.  

Merészség

Kacsó Attila: Munka

(Levelem jött Svédországból. Barátom küldte. Az van a levelében, hogy írjak alá valamit. Ami fontos. Ami szép. Így írja: “Azt hiszem ez az igyekezet a tiéd is. Írd alá a ...És tedd magad hasznossá te is.”

A kipontozott helyen egy nemes mozgalom neve olvasható.)

Sejtettem,

hogy erről van szó: "Mert igazi súlya a mozgalomnak a csatlakozottak számától lesz. És szükségünk lesz erre a súlyra, ha különféle pályázati lehetőségeket keresünk annak érdekében, hogy különféle rendezvények révén vigyük előre a megbékélés ügyét."

Egy kis pénzt kunyerálnak majd az adófizetőktől, pályáznak, hogy összegyűlhessenek és koccingathassanak. 

Rengeteg a mozgalom, sok a pályázat, mindenki jót akar. Ha megfizetik. Ez az! Ha nem fizetik meg, akkor lőttek a megbékélésnek, közeledésnek, egymás megismerésének. Akkor nem keresnek alkalmat maguknak, még a közvetlen szomszédaikkal sem állanak szóba. Minek? Ingyen? "Különféle rendezvények". Ez a kulcsszó.

Tele van a társadalom különféle rendezvényekkel. Írj alá valamit, vegyél részt, légy ott, szólalj fel, mutasd meg magad, villogj, ne gondolkozz csak úgy, magadban, ne törd a fejed, gondolkozzék az összesereglett társaság és akkor előre megy a világ. 

Az öregebb Bolyait hetente többször meghívták valamilyen társaságba. De ha elment, s valahol tíz percnél hosszabb ideig beszéltek, otthagyta a társaságot, mondván, neki dolga van. Szegény Bolyai! Nem tudta, mi fán teremnek a pályázatok. Nem tudott semmit. Csak gondolkodni és dolgozni. "Hasznossá" sem tudta tenni magát semmiképp. Mert hogy néz ki egy értelmes ember önmagában? Pláné, ha tudománya van? Hogy néz ki, ha nincs valakikkel összegyűlve?

A fenti sorokkal válaszoltam barátom levelére. Ő erre ezt írta: “Eligazító jó kis blog kerekedett ki zsörtölődésedből. Tedd közzé, ha mered.”

Merem.

A ház

Egyelőre a házszám mögött vannak a régi biztosítékok

Ahogy mondani szoktam

- Lenne egy megjegyzésem, ne értse félre. Azért magának is megvan a maga keresztje. A maga keresztje ott van fönt, a háza tetején. Azon jön be a villany. Régebb így csinálták. Minden ház tetejére fölszereltek egy vaskeresztet, azon jött be a villany. Ma másképp csinálják. Elrejtik a kábelt a földben, vagy a falakban. Hogy  ne éktelenkedjék. És ne fújja a szél. Ha maga azt szeretné, hogy az a kereszt ne éktelenkedjék a háza tetején, akkor beszélni kell a villanyosokkal. Ahogy mondani szoktam, megoldja az elmű. Tudja, mi az az elmű? Azt jelenti, elektromos művek. Azt a keresztet csak ők vehetik le. Persze, ha maga úgy akarja, s jól megfizeti. Ha pedig eltűri, hogy továbbra is ott legyen, s éktelenkedjék, akkor nem kell megfizetni. Én a maga helyében eltűrném és nem fizetném meg. Régi ez a ház, még jól is áll neki az a kereszt. Ahogy mondani szoktam, minden háznak megvan a maga keresztje.

-Eltűröm Péter, s nem fizetem meg. Te vagy a mester, te tudod jobban, milyen szokásai vannak az elektromos műveknek. Az a kereszt felőlem maradhat ott, az idők végezetéig.

-Jó döntés, szép elgondolás. Maradjon ott. De van egy bökkenő! Arról a keresztről mégis le kell vágni a bejövő vezetéket. Mert ugye, a villanyórát kitesszük a házból, ha már megbontottuk a falat. Ki mászik fel a tetőre, hogy levágja a bejövő szálakat? Mert ahogy mondani szoktam, ez egy brutális munka. És jogunk sincs ahhoz, hogy azt a kábelt levágjuk. Csak az elmű embere vághatja le. Például Krisztián. Ismeri maga Krisztiánt?

-Még nem volt hozzá szerencsém.

-Holnap lesz hozzá szerencséje.

Másnap megjelent Krisztián. Nyújtotta a kezét és azt mondta, ő Krisztián. Mondom, örvendek, hogy eljött, Krisztián.

-Nagyon ne örvendjen, mert ebből a munkából ma nem lesz semmi. Először is azért, mert szerszámot nem hoztam magammal. Másodszor pedig azért, mert ittam. Csak nem gondolja, hogy egy villanyszerelő ittasan mászik fel a háztetőre... Holnap. Holnap is nap van. Megkínál egy cigarettával? És gyújtsa is meg, persze... Holnap találkozunk.

Jött Krisztián. Fölmászott a tetőre, levágta a kábeleket, kivitte a villanyórát és figyelmeztetett, a biztosító táblával nem foglalkozik. Régi is, csúnya is, de nem az ő dolga. Tegyek oda valami dobozt, lehet műanyag, pléh, akármi. Mondom, majd kitalálok valamit, de úgy látom, a villanyórát ferdén szerelte föl. Az marad ferdén?  Marad. Mondta Krisztián. Román munka. Mondta Krisztián.

Jön Péter, a mester, rámutatok a ferdén szerelt villanyórára. Tegyél már valami éket, pockot alája, Krisztián! Csakugyan ferde. Ahogy mondani szoktam, brutális munka. De meg van oldva. Azt csak a német munkákra mondják, hogy germán kvalitét. A miénk ilyen. Meg vagyunk szokva.

Mondom Krisztiánnak, hallgass ide, Krisztián! Ez nem román munka, hanem kizárólag a te munkád. Miért mondod, hogy román munka?

Azért mondom, mert minden vonalon ez van. Minden vonalon. És jól mondja Péter, meg vagyunk szokva. Nekünk így is jó. Nem kell kényeskedni. A célnak megfelel? Meg. Akkor még mit akar? Hogy szép is legyen? Hol van az megfizetve?

Kérdem Krisztiántól, miféle ember vagy te, Krisztián? Mert azt a villanyórát tehetted volna egyenesen is.

Megmondom magának, miféle ember vagyok, ha kiváncsi rá, felelte Krisztián. Én egy alkoholista ember vagyok. Mondom, akkor rendben vagyunk, Krisztián.