Hogy ez a kölyök…

A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.

–Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.

–Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…

–Mindig tele volt arannyal az az ember…

–Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…

–Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német  egészsége van…

–Én meg is kérdeztem az egyik barátjától, mibe halt meg Miki úr. Erre a barátja egy régi viccet sütött el szinte kacagva, legalábbis kajánul, mondván, hogy abban a kockás nadrágjában halt meg, amiben haza szokott jönni.

–Nincs ma egy csöppnyi tisztesség, vagy együttérzés az emberekben, a halált sem veszik komolyan, pedig ha van valami, ami nem vicc, az éppen a halál…

–Mondhatok én is valamit?–kérdezte egy tizenéves fiatal, aki eddig a mobilját pöcögtette.

–Miért ne mondhatnál?–válaszolta valaki.

–Én azt mondom, hogy a halál a legnagyobb vicc, ami az emberrel történhet. Mi, fiatalok, nem is vesszük tragédiának, ha meghalunk, hát meghalunk. És akkor mi van? A faterom temetését én intéztem. Mikor a fiókjában találtam egy színes csíkos zoknit, támadt egy ötletem. Megkértem az egyik intézőt, hogy a fateromat ebben a csíkos zokniban temessék el. Erről nem szóltam másnak, hallgattam vele. Mikor a kiásott gödörnél álltunk, s jött volna a szomorúság és a nagy sírhatnék, arra gondoltam, hogy feltámadáskor ha meglát engem az öreg, szétröhögi az agyát, hogy ez a kölyök...