Nyom

Báthori Zsigmond felvétele

 Közöm Korondhoz

A magyarnál életesebb nációk tudják, hogyan lehet történelmet csinálni. Ezt onnan veszem, hogy magam is életesebb nációval élek egyazon égi födél alatt, immár hetvenhét esztendeje. És onnan is veszem, hogy olykor térdemre terítem a földrajzot és nézegetem a térképet.

A módszer egyszerű, mint a régi, korondi cserépfazék: nyomot kell hagyni.

Szememszokta, kicsiny városokban, falvakban látok házakat, amelyek  falán utcára nézőleg ott patinásodik, zöldül,  --   mint valami kétarasznyi, nemzeti tavasz  --    a keményen fölszegzett tábla, mely hirdeti:erre járt valaki, néptanító, ügyvéd, politikus, hazafi. Ekkor és ekkor…

Ez a tábla a nyom. Egyelőre csak kicsi folt, mint öregek arcán a sötét pötty, mely szép lassan növekszik, terjeszkedik.

Telik az idő. És a kicsiny városban, faluban, senki nem tudja, tulajdonképpen ki is járt arrafelé.

És szokása szerint, tovább telik az idő. Egyszer iskolát neveznek el arról, aki erre járt valamikor, valamiért. Kényszerűségből esetleg meg is szállt egy éjszakára, vagy a helybéli kocsmában megivott egy fröccsöt. Mindegy.

Egy arra alkalmas napon, a kicsi táblát nagyobbra cserélik és virágokkal veszik körül. És még alkalmasabb napokon a ház előtt megjelennek a zászlók. Mert milyen egy ünnep zászlók lobogása nélkül? 

Történelmet úgy lehet csinálni, hogy nyomot kell hagyni.

Sokszor jártam Korondon. Barangoltam erdeiben, szerszámnak való somfát keresvén, meg is szálltam egy éjszakára  ott, ahol aragonitból hamutartót, s mindenféle fehér vagy csíkos semmiséget köszörültek és volt kocsma is. 

Felsősófalvától egy kőhajításnyira van Korond, ha megkérdezte valaki, honnan jöttem, mondtam, Féssőről, amire azt felelte, akkor mi szomszédok vagyunk.

Hiába voltunk  szomszédok, kevés embert ismertem Korondon. Egy poéta festőt, akit épp a minap temettünk, néhány világjárót és egy művész lelkű embert, akinek neve Józsa János.

Most került kezembe a korondi Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Hazanéző. Ennek hátlapján  azt olvasom, hogy Képtár Korondon. Alatta azt, hogy Képzőművészeti alkotások a Józsa János adományából.

Nézem a hátsó borítóra kirakott képeket. Legalul, hosszan kiterítve egy freskó. Nagy Imre alkotása, a kötelező lelkesedések, remények és a reánk suppanó csalódások korából.

Fölkapom a fejem, hát ez a kép évekkel ezelőtt még ott volt a szobám falán!

Emlékszem, hányszor jött hozzám ez a művész lelkű Józsa János! Hogy azt a képet ő meg szeretné venni. Sokáig nem adtam el neki. Aztán egy napon úgy alakult, hogy megvette mégis.

Ezt az eladást bántam sokáig. Gondoltam, jön majd egy autó, s elviszik Pestre, vagy talán még fényesebb helyre, akárhová, hogy legyen ott, ne itt, Korondon.

Íme, Józsa János ezt a képet nem adta el! Inkább elajándékozta. A falujának. Hogy legyen ott. Hogy maradjon ott, Korondon! Mert Józsa János is jól tudja, amit az okosabb nációk régóta tudnak: nyomot kell hagyni.

Józsa Jánosnak köszönhetem, hogy most már nekem is van valamim Korondon, ami megbocsájtó jóindulattal nyomnak is nevezhető.

Életesebb népek élnek Korondon, mint túl a hegyen, ahol én születtem.Vagy Felsősófalván,  ahol egy egész esztendeig tanítottam.

Hagytam-e nyomot magam után? Annak tekinthető-e, hogy „felstímoltam” az iskola igazgatójának hegedűjét a  templomban, mert bécsi Á csak az egyház harmóniumán volt Korondon kapható? Azt is zenehallás nélkül, találomra. És nyár idején kikergettem a templomba betódult verebeket, mert a jámbor és előrelátó igazgatóm nem mert a templomba bemenni, féltette állását.

Ezt hagytam magam után: a rosszul hangolt hegedűt, s az elzavart verebeket!

Mégis,valamit azért hagytam. Néhány apró fogalmazást, amit kizárólag a magam örömére írtam. 

Az egyiket a szomszéd asszonyról, aki magányosan élt, örökösen gágogó lúdjaival körülvéve. Soha nem kereste őt senki. Úgy hívták, Lídiné. A másikat egy roskadozó házról, amelyben Engi Zsigabá lakott, s ahol télen sem szabadott tüzet gyújtani. Ilyen és ezekhez hasonlatos, lényegtelen dolgokkal foglalkoztam, amikre sem akkor, sem azóta föl nem figyelt senki.

Közöm Korondhoz, Felsősófalvához, ahhoz a vidékhez, ennél talán nem több. 

Most már belátom, térdemre a földrajzot hiába teríteném ki. Történelmet így nem lehet csinálni. Csak úgy lehet, amiképpen az életesebb nációk cselekednek. És ahogyan a művész lelkű Józsa János próbálgatja.