Pöccintés a mellemen

 

Találkozunk, roppant udvarias, megkérdi, hogy vagyok, s máris pöccint egyet a mellemen. Nézem, mi lehetett a mellemen, hogy azt néki le kellett onnan pöccintenie. Azt mondja, nem lehet tudni, fehér volt.  Nagyon fehér. Mészfolt talán, vagy valami ilyesmi. Mondom, szirom lehetett, onnan jövök a virágzó meggyfa alól, hullanak a szirmok, az egész udvar tele van tavaszi havazással. Különösen akkor hullanak a szirmok, ha felröppen egy madár a fáról, vagy arra jár valami kósza szél. A vállamon is talál egy kis kivetnivalót, leporolja tenyerével a vállamat, kérdem, hát ott mi volt ? Azt feleli, hajszál. Szimpla hajszál hullott oda a fejemről. Mondom, az szinte lehetetlen, nincs is hajam maholnap, s ami van, az már nem hull tovább. Legalábbis úgy vettem észre. Azt válaszolja, az ember külsején mindig lehet találni valamit, ami nem odavaló, amit le kell pöccinteni, le kell porolni, ha már kint jár az utcán. Ő nem tudja megállani, hogy ne igazítson annak a külsején, akivel találkozik. A múltkor is találkozott egy fontos emberrel, könnyedén leporolta a vállát, valamit lepöccintett róla, azóta barátok lettek. Mert néki gondja volt annak a fontos embernek a külsejére.

 

Rakoncátlan kis ördög lakozik a lelkemben, ilyenkor onnan elő szokott jőni. Hát előbújt most is. Azt mondja nekem ez a kis, rakoncátlan ördög, aki ott tanyázik a lelkem mélyén, kérdezzem meg ettől az embertől, mit szokott csinálni, ha valami kivetnivalót talál annak a beszédében, gondolataiban, belső világában, akivel találkozik ? Igazít-e valamit rajta, szóval, csodálkozással, helytelenítéssel, mindegy, hogy mivel, de igazít-e ? Vagy csak a ruháján szokott ? Megfogalmaztam a kérdést, amit a kis, rakoncátlan ördög sugallt nekem, föl is tettem néki, de ő nem tudott reá válaszolni. Inkább kérdezett. Azt kérdezte, hát én ezt hogyan értem ? Avatkozzon bele mások belügyeibe ? A gondolataiba ? A fölfogásába ? Azok az ő magán dolgai, azokba nem illik beavatkozni. Különben is legfontosabb a barátság. És arra kért, mondjam meg neki őszintén, mi rosszat tett nékem azzal, hogy azt a virágszírmot lepöccintette a mellemről ? Mivel bántottam meg őt ? Ha megbántottam...

 

Egy kiállhatatlan természetű, szókimondó, barátságtalan, csúnya ördög is lakozik a lelkem mélyén. Most ő szólalt meg általam. Körülbelül ezeket mondatta velem :

Voltál te katona ? És ha voltál, mentetek-é át egy hídon ? Mert ha igen, akkor bizonyára szóltak nektek, ne lépjetek egyszerre. Lépjen minden katona a saját járása szerint. Csak egyszerre ne lépjetek. Hagyjatok föl a masírozással arra az időre, amíg átkeltek azon a hídon. Mert a híd le is szakadhat alattatok, ha együtemre léptek. A híd nem bírja a masírozást. Semmiféle híd nem viseli el. Az én mellemen pedig nagy hidak vannak. Majdnem mindég nagy hidak vannak az én mellemen. Íves hidak, nem mészfolt, nem virágok szirma. Én hidakat cipelek. Ha egyszerre lépnek reá a hangulatok, akkor én leroskadok. Még attól az egyetlen hajszáltól is leroskadok, amit a szirom után a ruhámon találtál. Amit lepöccintettél. Mondanom sem kell, otthagyott engem a nyílt utcán ez az ember, időnkint visszanézett reám. Talán azt kereste tekintetével, miféle hidakat hordok én a mellemen...