Kényelmes levelek

 

Csak olvasmányaimból, s filmekről tudom, mekkora ceremóniával járt régen a levélírás. Különösen úri házaknál. A nagy íróasztalokon ott díszelgett a szép kalamáris, mellette  sorakoztak  a kihegyezett pennák. Olykor elképzelek például egy parókiát, mondjuk egy fényes szeptemberi napot, hosszú verandát, ahová behajolnak az érő szőlőfürtök, s akár a cigarettafüst, ott imbolyognak a levegőben a harmónium kihallatszó hangjai. Ebben a hangulatban készülődik  levélíráshoz a pap kényes leánya. Odaül a sarokba, hol se hideg, se meleg nincs, ahol a huzat se éri, legföntebb egy-egy szőlőlevél árnyéka vetül a hófehér papírra, s az ő ugyancsak hófehér orcájára. Izeg-mozog egy ideig, szoknyáját simítja, ne gyűrődjék, de ez csak arra való, hogy hátha eszébe jut eközben  valami szép sor, egy papleányhoz illő megszólítás, akármi. És döntenie  kell afelől is, milyen színű tintával írja azt a levelet, világos barnával, feketével, kékkel, vagy lila tintával. Mert nem mindegy az, hogy milyen színű a tinta. És milyenek legyenek a betűk ?  Szigorú alakztatúak, vagy könnyedek, hajlékonyak, tétovák, vagy határozottak. Minden mozdulatnak, színnek, formának jelentősége van.

 

Anyám leveleit nem kell elképzelnem. Láttam őket, s azt is, hogyan írta azokat a leveleket. Apámhoz írta, a nagy, orosz télbe, Szibériába, ahonnan egy órával azelőtt hozta a postás a gyűrött, barna tábori lapot, lobogtatva. Még ki se sírta eléggé a szemét, máris nekifogott a levélírásnak. Párás konyhában írta levelét, petróleumlámpa mellett, tintaceruzával, azt is jól megnyomva, el ne haloványodjék, amíg odaér, a nagy, orosz télbe. Engem pedig akár egy kiváncsi tyúkot, elhessintett maga mellől, hogy ne zavarjam a gondolataiban. Pedig én pontosan tudtam az ő gondolatait. Jobban tudtam, mint a szorzótáblát. Azt írta mindig, minden levelében, tudtam, hogy élsz Ferenc, tudtam, éreztem, hogy élsz, pedig ritkán jön tőled levelezőlap, hát mikor kerülsz te onnan haza ? Mindigt ezt írta. Ezek voltak az ő gondolatai. Más semmi. Esetleg még az, hogy egy szilvafánkról nem szedtük le a szilvát, ha jőni találsz, maradjon neked is egy pár szem belőle, de a varjak nagyon reájárnak arra a fára. Hiába hessegtetjük őket napestig. Egy szem szilva nincs a fákon sehol a faluban, csak azon az egyen, amit neked meghagytunk.  Siess haza, amint lehet, siess, vigyázz magadra.

 

Levelet olvasni jobban szerettem mindig, mint levelet írni. Úgy látszik, ahhoz több a tehetségem. Az elolvasásukhoz. Pedig én levelet oly körülményesen szoktam olvasni, olyan odaadással,  sorok közötti találgatásokkal, hogy belefáradok valósággal. Valami szent dolgot látok minden nekem címzett levélben.  Meghittséget, titokzatosságot. Főleg azokat a leveleket szeretem olvasni, amelyeket olyanoktól kapok, akik föltételezésem szerint szeretnek engem. Egy szép, nekem szóló levél sokszor eldönti az egész napomat. Tőle függ, érdemes-e élni még, s ha igen, akkor mihez fogajak ?  Van-e értelme valamihez fogni egyáltalán, vagy nincs értelme. Ezt egy nekem címzett levél is meghatározza. Többször tapasztaltam. Titkok sejlenek föl minden szép levélből. Olykor lelkek ménységeibe látok  bele általuk, s arra is vetnek egy halovány fényt, hogy miféle ember vagyok magam is. Miféle ? Olyan-é, akinek érdemes levelet írni, mert nem csak elolvasom, hanem ki is tudok venni belőle magamnak valamit, amit érdemes kivenni, s megtartani. Mert azért írják a levelet. Az igazi levelet azért írják.

 

Mostanában naponta megnézem, jött-e levelem a világhálón. Most jött egy éppen.  Alaposan fölkészülök az elolvasására. Megfőzöm a kávém, kényelmesen elhelyezkedem, reágyújtok. Nekifogok az elolvasásának. Már az első sorokból látom, ez a levél nem nekem szól. Nevemen se szólít, aki írta. Látom, ezt a levelet vagy harminc-negyven címre írták. Írhatták volna a kerítésekre is, vagy a nagy, fehér falakra. Ez egy körlevél. Fölszólítás, figyelmeztetés, miheztartás végett írták, úgy általában. Nem nekem. Ha most elered az orrom vére és fölbukom végérvényesen, akkor is értelme volt megírni ezt a körlevelet. Az már teljességgel mellékes, hogy én vagyok-e, vagy nem vagyok. A levél él tovább, olvashatják mások, tanulhatnak belőle,  miheztarthatják magukat, csinálhatnak, amit akarnak ezzel a levéllel. Én nem tudok kezdeni semmit véle. Nincs benne semmi, ami íróját, s a címzettet valami kis titokkal, személyes élménnyel, egy árva mozdulattal összekapcsolná. Írhatta volna egy automata is. Amiképpen az ostyás fagylaltot kidobja az utcasarki gép. Csak egy gombot kell megnyomni, s már megy is a levél, ha kell, százfelé. Ezek a mai, modern, kényelmes levelek. A tachnika csodálatos vívmányai. Az ilyen levél írójának nem kell megválasztania a tinta színét, hogy általa is kifejezze pillanatnyi hangulatát. Mert nincs is hangulata. Én olyan gépet nem tudok elképzelni se, hogy lenne néki hangulata. Ezek a levelek bizonyára érnek valamit, különben nem írnák meg őket. De ezek nem igazi levelek. Ha virágok lennének az ilyen levelek, akkor azokat a virágokat soha nem kellene megöntözni. Ha épület lenne egy ilyen levél, akkor én azt az épületet romhalmaznak is nevezhetném. Ezeket a leveleket én nem szeretem. Csak az igazi levelet szeretem. Azt, amiért meg kell szenvedni, amíg megírják.  És amíg elolvassa, akinek küldték. Ezek a kényelmes levelek nem tartoznak reám, tőlem szállhatnak messze, mehetnek a technika gombnyomásos útjain amerre az ő automata, hűvös, száraz, közömbös szemük ellát.

Fotó : ezt a söröspohár-alátétet így is elvitte a posta...