Ezzel a betűtípussal kell próbálkozni, talán ez a legjobb.

Áhitatos vadak




Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. A férjnek kidülledt, szőrös melle van, csámpás járása és fölfelé tekintő, ravasz nézése, amivel a háztetőkön kívül semmit nem láthat.
Érdekes, nem botlik meg semmiben. Pedig azt várom, hátha megbotlik mégis valamiben. Hiába várom.


A régi rendszer szabályaiban sem botlott meg. A mostani rendszer szabályait pedig mintha pont neki találták volna ki. Úgy járkál a világban, ahogyan kedve tartja. Most épp a csámpás járást választotta. És a fölfelé tekintő, ravasz nézést. Úgy látszik, a háztetőkön kívül
semmi mást nem akar látni. Mit is nézzen a mellette elhaladó pórnépen ? Ez a pórnép régen is az volt, ami most. Semmi. Ő viszont tényező volt régen. És most is tényező. Annak született. Tényezőnek.


A feleség szépen kikerekedett fehérnép. A naccságák fajtájából való. Orcája szélességében hosszúkás. Fontos embert rendelt mellé a sors. És ő fölnéz a fontos emberére, pedig meglehet, hogy ő még egy fél arasszal a férjénél is tényezőbb.


Szóval, mennek ketten a járda közepén. Éppen csak föl nem öklelik a népeket, akikkel találkoznak. Olyan a menésük. A járásuk. A tartásuk. Minden mozdulatuk olyan. Fontos. Mintha nem is a földön járnának, hanem egy óriási plakáton. Mintha minden lépésre járdaszéli kövekből lenne a saját nevük kiírva. Úgy járnak.


Véletlenül tudom, hová mennek. Gyónni mennek. Nem templomba, hanem oda, ahol verseket olvasnak. Szelíd, szomorú költők, szelíd, szomorú verseket olvasnak. Ahol hárfák és lantok zengenek. Ők ketten pedig leülnek a szelíd, szomorú költők elé, az első padsorba.
Lehajtott fővel gyónnak az áhitatos vadak.

Jakab Jóska

A bog

Jakab Jóskát megkímélte az első világháború, csak annyira vitték el katonának, hogy valamennyire megtanult oroszul, és adtak neki egy jó bakancsot. Egy jézusi élettel majdnem azonos ideig minden nap kiült a kicsi háza elé, nyáron a forró kövekre, télen a hideg kövekre. És nézte a bakancsát.

A második világháborút lóháton hozta el az utcánkba egy jókedvű, orosz katona. Ez a jókedvű, orosz katona leugrott a lováról, megállt Jakab Jóska előtt és azt mondta Jakab Jóskának, hogy a bakancsát azonnal húzza le, mert neki arra szüksége van.
Jakab Jóska azt felelte a jókedvű orosz katonának, hogy azt a bakancsot nem lehet lehúzni a lábáról, mert a fűzőjét olyan szorosra kötötték az eső világháború idején, nincs ember a világon, aki azt a bogot ki tudná oldani.
Erre a jókedvű orosz katona csóválta a fejét és azt mondta Jakab Jóskának, hogy ő életében még ekkora hazugságot nem hallott. Elő vette a géppuskáját és Jakab Jóska felé tartotta.

– Szóval maga az első világháború óta, a mai napig ezt az egy bakancsot hordja? Abban is alszik, abban a bakancsban?
– Abban, – felelte Jakab Jóska.
– Az ilyen hazudós népeket nem lelőni, hanem fölakasztani kellene, mind egy szálig, –mondta eltűnődve a jókedvű, orosz katona. Aztán körülnézett, hol van a közelben egy akasztásra alkalmas fa.
–  Ne keresgéljen, sok akasztásra alkalmas fát talál itt, a szomszédban, ahol a méhkaptárok vannak.
A jókedvű orosz katona fogta a géppuskáját és ripityára lőtte mind  a huszonnégy méhkaptárt, amiket reám hagyott apám, amikor elvitték a második világháborúba.

Szép napunk volt: lépes méz folyt le a kerítéseken, csapatokban jöttek a darazsak, tele volt az utca a méz illatával.
Jakab Jóska megúszta az akasztást, ennek fejében fölajánlott a sok lépes méz mellé egy kövér disznót is, holott az a kövér disznó nem is volt az övé.
Estére összegyűltek a közben megérkezett éhes orosz katonák és a parázson sülő pecsenye mellett énekeltek.
Jakab Jóska csak ült egymagában a kicsi háza előtt egy lapos kövön, abban reménykedve, hogy neki is jut majd abból a pecsenyéből. Mert miért csinálják a háborúkat mindenfelé, tette föl a kérdést saját magának. És felelt is rá: hát a pecsenyéért...

Hogy mi lett a Jakab Jóska bakancsának sorsa a továbbiakban, arról már részletesen beszámoltam. Jakab Jóskát nem lőtték le, föl se akasztották és a bakancsa is megmaradt. Főleg az az örökre megkötött bog, amiért ezeket a sorokat most leírtam.

Meghalni Pesten

Meghalni Pestre járok


Meghalni Pestre jártam
ifjú koromban,
beugrottam a Dunába,
szél fújt ötvenhatban,
hideg, goromba,
úsztam, megúsztam,
valaki kérdezte, vajon
ennek a gyermeknek
mennyi a láza,
fölnéztem az égre, jaj, az ott
az ország háza,
gondoltam, körbejárom,
jó nagyokat lépve,
megmérem, hány méter,
besétáltam a parlamentbe,
s leültem abba a padba,
hol bóbiskolt Veres Péter.

Meghalni Pestre járok
most is, ez az álmom,
ha nem visznek,
megyek lábon,
a vonatot lekésem,
de itthon temessenek el,
egy apróhirdetésbe.

Betegség

Girlinger úr betegsége

Kimegyek cigarettáért, két ember áll a pultnál, beszélgetnek.
- Hát, nagy baja lehet ennek a Girlinger úrnak is, valami nagyon nagy baja. Már azt se tudja, hol lakik.
- Ó, hát ő már nagyon rég, hogy nagybeteg.
- Az lehet, de ennél betegebb, mint amilyen most, többé már nem is lesz.
- Egy kicsivel azért még lehet. Mert aki jár a lábán, annak még van valamennyi ebből az életből.
- Valamennyi.
- Az is valami, az a valamennyi.
- Nincs annak a valamennyinek semmi értelme.
- Most miért vagy ennyire lehangoló?
- Milyen legyek?
- Lehetnél bizakodóbb. Sokan vannak, akik úgy néznek ki, hogy nekik vége, aztán beüt egy kis normálisabb időjárás, és még húzzák egy ideig.
- Annak sincs semmi értelme.
- És ha most ez a Girlinger úr szépen elmegy haza, lefekszik, s meghal, annak van valami értelme?
- Amiket te most beszélsz erről a Girlinger úrról, annak nincs semmi értelme, mert mondtam már, hogy azt sem tudja, hol lakik.
- Attól még élhet Girlinger úr, hogy nem tudja, hol lakik, elindul valamerre s ahová megérkezik, ott is jó helyen van, valaki gondját viseli.
- Szerinted mi jó helyen vagyunk itt, a pult előtt? El is elfelejtettem, mit akartam venni.
- Nem lehet fontos, ha elfelejtetted, nagy a drágaság, legjobb, ha nem veszel semmit.
- Jó, akkor nem veszek semmit. De kiről is tárgyaltunk eddig, s beszéltük, milyen nagy beteg?
- Hát Girlinger úrról, aki már azt sem tudja, hol lakik.
- Igazad van! Hát a Girlinger úrról beszélgettünk, aki a szomszédom, el is felejtettem, hol lakik...

   A műanyag légycsapó


Vajon mitől van az, hogy  nem lehet tisztán és őszintén kimondani, hogy mibe halt bele valaki ? Mindenki csak elszólja magát: beteg is volt, nem is, nagyon szenvedett mindentől, amitől mások is szenvednek, ameddig élnek, de mindenki azért nem hal bele a szenvedésébe. Hatalmas költőkről, írókról, filozófusokról meg lehet írni, hogy ki akasztotta fel magát, ki ment a vonat elé, ki vágta föl az ereit, de egy újdonsült halottról senki nem meri, vagy nem akarja kimondani, hogy miképpen halt meg.  Vajon, mitől van ez? Vajon jobb a találgatás, a föltételezés?

Soha nem volt jobb!

Ha tudni szeretnél valamit, nézz utána, fedezd föl, kutass, keress, tanulmányozz. De ne találgass és ne szóld el magad, hanem mondd ki, mi a helyzet. Ez lenne a tiszta beszéd...Vagy már a tiszta beszéd sem eléggé erkölcsös dolog? Mióta nem erkölcsös a tiszta beszéd? Vajon, mióta? Tegnap óta?  Tegnapelőtt óta?  Vagy az a baj, hogy nem a halál a lényeges, a kényes és szomorú valami,  hanem annak a neme? Amit megválaszthat az ember, ha meg akar halni? Ez a nagy ködösítés rosszabb mindennél: eltakar, mint a föld, elföd, mint a felhő, vagy a fátyol, elrejt, mint egy "körbepisilt" zug?
Már meghalni sem érdemes! Legalábbis így nem. És erről a titkolózásról nem az tehet, aki meghalt, hanem az, aki még él. Él és megemlékezik. Sőt! Fölméri a veszteségeket: mérlegel, kimutat, felmutat, rangsorol, elhelyez a kánonok szerint, fájlalva összehasonlít, megítél, figyelmeztet, emlékeztet arra, hogy mit vesztettünk el, mi maradt utána, mi az itt maradottak további föladata, mit tegyünk és mit ne.

A föltett kérdésre magam is tudnék válaszolni, ha nagyon akarnék. Azt mondanám, hogy nem lehet tisztán és őszintén kimondani, hogy mibe halt bele valaki, mert ilyenkor nem illik. Tehát tapintatosságból. De ez a válasz nem igazi válasz. Az igazi válasz több ennél és lényegesebb. Mi pedig kellemetlenül érezzük magunkat, valahányszor kimondjuk a lényeges dolgokat. Mert emberek vagyunk. Gyarlók és fontolgatók. Egy okos gép habozás nélkül kimondana bármilyen Illetlenséget, ha arra van beprogramozva.

Csakhogy! Most jön a tapintat. Mi van akkor, ha egy okos gépbe a tapintatosságot is beprogramoznók? Azt például, hogy ha kimond valamit, ami az embernek fájó, legyen körültekintő, vegye figyelembe, ha éppen gyászolunk, ha szomorúak vagyunk, tehát legyen tapintatos.
Az a gyanúm, ezzel alaposan elkésett az emberiség. Mert a tapintatosság már mindenbe be van programozva. Rég kitalálták már a lassan ölő mérgeket, a sunyi bacilusoknak se szeri se száma, ott érzik jól magukat a kórházakban, hát még a vírusok, amelyek kitalálták már a védekezés millió módszerét, mindenben benne van az a fékezett gyilkolás, amit mi közönségesen tapintatnak nevezünk.

Amíg e sorokat írom, megtámad egy szemtelen légy. Jól ismerem, naponta megtámad, épp, hogy csak nem üti ki a szemem, lehetetlen tőle megszabadulni. Van egy műanyag légycsapóm, azzal szoktam elkergetni, mert leütni nem tudom, soha nem találom el. Na, most hol lehet az a műanyag légycsapó, mert nálam nagy a rendetlenség. Megvan! Ott van a helyén, egy szegre akasztva, mindig ott szokott lenni. Nálam minden a helyén van, különösképpen ez a légycsapó. Csupán az eszem nincs a helyén. Különösképpen, amikor a halálról beszélek, nem is lehet a helyén…

Elkésett levél

Kányádi Sándorhoz

Mit gondolsz, mégis,

van Isten, Sándor? 

Kell, hogy legyen,
ki nézne be kend
háta mögé is?

Gondolom, néha
leülsz padodra - ha már van, -
merengőn, ebben a nyárban,
beérik-e a zab,
virágzik-e még a cseresznyefa,
zsenge tavaszban.
Mert ha ellátogatsz haza,
csak úgy jössz, mint egyén,
nem mint poéta.

Mi hír a hatos villamosnál,
mit lát Európa ablakainál,
ki tíz mázsa verset összerostált,
míg járt a fák hegyén?

És ugye, tudod,
hát hogyne tudnád,
minálunk gyűl, aki másít,
s kit vesz elő a féreg?
Hát éppen Tamásit,
mert tőle meg nem férhet.

A világ ma más itt,
elmentek rég a kényes-testű
szászleánykák,
kendervető-fáták
dojnákat felejtve,
Spanyolhont bejárták.

Mi hír most arrafelé,
hol furcsa nevük van
a faluknak?

Ha elmennénk mind oda,
tudnánk-e álmodni otthont
még magunknak?

Gyermeknap

                                                      Kép forrása: Ladymagazin


Maga süket, tata?          

Gyermeknap. Nem rendes gyermeknap, hanem gépesített, kollektivizált, fesztiválos, agyonszervezett, követelőzős, szülőt sanyargató gyermeknap. Ilyenkor kínozzák a világot az orrukat piszkáló, kényes gyermekek, akiknek minden kell.
De most, azonnal.
–Először is kell egy oroszlán, na, hol találunk egy élő, ordító oroszlánt? Az állatkert unalmas, menjünk a hegyekbe, de melyik autóval, én a nagyobbikkal akarok! És kell egy szökőkút, amelyikből színes víz szökik, nem ez a megszokott! És kell egy tenger! Nem ez a miénk, hanem valami távoli tenger, ahol még nem jártunk. És kell egy óriáskerék, de nem az, amelyik a Práterben van, annál nagyobb! És kell egy vízesés, egy barlang is kell, de nem ez a parajdi, hanem valami más, ahol még nem jártunk!

Az egyik azt mondja nekem a téren, fogja meg nekem azt a fehér galambot tata, hogy tekerjem ki a nyakát, mert amikor bele akartam rúgni, a nyavalyás elfutott. Fogja meg nekem tata, nem hallja? Maga süket, tata? Ha nem fogja meg nekem azt a fehér galambot, hívom a testvéremet, s magának szépen kiparittyáza a szemét. Mind a kettőt, tata!

A véletlen műve, hogy ott ülve a padon, épp arra gondoltam, holnap elmegyek Jeremiáshoz, csináljon nekem szemüveget, mert kezdek homályosan látni, zavarosan, ha lenézek a morzsákat szedegető galambok közé, a képek összefutnak a fejemben, meg se tudom különböztetni az apró gyermeket egy vaskosabb galambtól. Hát ha a galamb nyakát kitekerni akaró gyermek csakugyan hívja a testvérét, s kiparittyázza mind a két szememet, Jeremiásnak velem nem lesz semmi dolga.
Mert gyermeknap van.
Nem rendes gyermeknap, hanem gépesített, kollektivizált, bőgős, követelőzős, szülőt sanyargató gyermeknap. Ilyenkor kínozzák a világot az orrukat piszkáló, kényes gyermekek, akiknek minden kell.
De most, azonnal.

Pedig én a gyermekeket nagyon szerettem valamikor. Legjobban azt a gyermeket szerettem, akinek szólt az anyja, fiam, kerüld ki azt a szennyes tócsát, új a cipőd, a nadrágod, vigyázz rájuk, el ne rontsd ezt a szép napot. És fogta magát a gyermek, mint egy huszár, végigment a szennyes tócsa közepén, csupa sár és mocsok lett mindene, nézte az anyját, nézett engem, mosolyogtunk és valamennyien boldogok voltunk.
Azon a szép napon...

Cioran

       

A teremtés tervezése            
                                                                                   

Vannak napjaim, amikor nincsenek se isteneim, se papjaim, csak a csönd van, s valami bágyadt üresség, jó lenne nem lenni már, odáig jutottam, mint Jeszenyin, vagy a többiek, a sokak, akik amikor látták, minden egyre megy, eldobták magukat, mint egy barackmagot, lehet, volt köztük olyan is, aki kacagott elmenőben, nem csoda, kacagva menni el elegáns dolog, megható, ó, mennyi fölöslegesség van minden mozdulatban, mennyi tétovaság, mintha csupa semmiségek jelentenék az életet, bár ha jól meggondolom, azok is semmiségek mind, amik körülveszik az embert ameddig él, mi van, ha elüt egy autó, semmi, ugyanaz, mintha fejedre esne egy cserép, volt egy barátom, ki csak a szívéhez kapott, mi kell egy halálhoz, hogy biztos legyen, mi kell ahhoz, hogy ne csak a véletlen döntse el a sorsodat, ki tudja, milyen erők és hatalmasságok vannak még, amikről nem is tudunk, mert nem figyelünk oda?

Vannak napjaim, amikor a teremtés tervezése foglalkoztat, mert hibát találok a teremtésben, azt látom, a teremtés némely részlete el van fuserálva, föl is sorolhatnék egy csomó, szerintem elhibázott dolgot a világból, de ilyenkor eszembe jut az okos Cioran, aki szerint „A Teremtés bármely parányi részének az elutasítása is az isteni végtelenség dezintegrációjával egyenérték. A Teremtés tervében nem szerepel az anarchia.”

Persze, ha élne, most megkérdezném Ciorantól, hogy ő ezt honnan veszi, főleg miért hangsúlyozza, tudnivaló, minden tervezésből hiányzik az anarchia, nincs semmi elutasítanivaló, sem pedig szétszednivaló a tervezésben, legföntebb meggondolnivaló van. De magában, a teremtett világban, ott bőven találunk, elég, ha Brehm leírását nézzük, monjuk, a százlábúakról. Mi szüksége lehetett a teremtőnek a százlábúakra, amikor ezerlábúakat is teremtett? És miért félünk a százlábúaktól, amikor ők voltaképpen gyáva teremtmények, még a kétlábúaknál is gyávábbak? Kész röhej, hogy a százlábúak mennyire gyávák!
“A százlábúak éjjeli rablók, amelyek kövek alatt, földrepedésekben, fakéreg alatt vagy más sötét rejtekhelyeken járnak zsákmányuk után, vagy az éj félhomályában kóborolnak zsákmányra éhesen, nappal azonban nem merészkednek ki a világosra. Fabre azt gondolta, hogy ezeknek a gyilkos állatoknak a hímje fél a nőstényhez közeledni és a felfalástól való félelmében megelégszik azzal, hogy a szilárd töltényszerű tokokba zárt ondóját a nőstény közelében leteszi és azután gyorsan kereket old.”

Ugye, ismerős ez a gyávaság, tele van a világ gyáva férfiakkal, akik a legfontosabb helyzetekben kereket oldanak, menekülnek, el akárvová. Különösen gyávák az erőszakos férfiak, akik úgy vannak megtervezve, hogy vagy támadnak, vagy menekülnek, ez a jellemvonásuk. Ez pedig nem más, mint tervezési hiba, úgy jelentkezik, mint valami törvényszerűség, a véletlennek általában nincs jelentősége.
Az isteni végtelenségben igaz, nincs anarchia, de nehéz megbékélni azzal a gondolattal, hogy a teremtés bármely parányi részének elutasítása, vagy megkérdőjelezése egy teremtmény részéről nagy hiba lenne, amikor annak értelmét föl sem foghatja. Mert éppen ez az értelmi gyöngesége jogosítja föl arra, hogy azoknak a parányi részeknek vizsgálatához bátorságot merítsen, belátható, hogy ez a bátorság és vizsgálódás messze van a teremtés dezintegrálásától. Éppen fordítva igaz: nem az anarchia megléte, vagy hiánya érdekli az embert, hanem maga, a kész teremtett viág, s főként annak megtervezése, vagyis a szempont, ami eleve mindent meghatározott. És ez a fölismerés azért fontos, mert ahol nincs anarchia, ott szigorú szempontok vannak.
Fényes fők hiába bizonygatják, hogy megbukott a filozófia, mert amire vállalkozott, azt képtelen volt telejsítenie, nem tudta megmagyarázni a világot.
Azért egészen nem bukott meg. Ha nem is a teremtett világot, de annak tervezését, kivitelezésének szempontjait úgy illik, hogy kutassa. Nincs is egyéb dolga...

A Merkúr hatalma

 Ismét egy kis Hrabal

http://szakkonyvkeres.unas.hu

Vannak az életben nehéz helyzetek, amelyekből a legegyszerűbben lehet csak kikerülni. Hrabal születése előtt fél évvel történt a következő eset, amit Jaroslav Kladiva jegyezett le:
„Egyik vasárnap Maria hazament és bejelentette a szüleinek, hogy gyereket vár, az udvarlója viszont nem akarja feleségül venni. A hirtelen természetű Tamás nagypapa előkapta a szekrényből a puskáját, kizavarta az udvarra Mariát, ott ordítozott vele: Térdelj le, most lepuffantalak! Katerina nagymama kimerte a bablevest, utánuk ment az udvarra, s odaszólt nekik: Maradjatok  már nyugton, és gyertek enni, mert kihűl”…
Katerina nagymama ennél egyszerűbb és tökéletesebb megoldást nem is találhatott volna a kialakult helyzetre. l914 tavaszán a lánya, Maria fiút szült. Ebből a fiúból lett Bhumil Hrabal.
Följegyezték, ez március 28-án, egy szombati napon történt, éjfélkor az égbolton az uralmat a Merkúr vette át…