szerda, augusztus 08, 2018




   A műanyag légycsapó


Vajon mitől van az, hogy  nem lehet tisztán és őszintén kimondani, hogy mibe halt bele valaki ? Mindenki csak elszólja magát: beteg is volt, nem is, nagyon szenvedett mindentől, amitől mások is szenvednek, ameddig élnek, de mindenki azért nem hal bele a szenvedésébe. Hatalmas költőkről, írókról, filozófusokról meg lehet írni, hogy ki akasztotta fel magát, ki ment a vonat elé, ki vágta föl az ereit, de egy újdonsült halottról senki nem meri, vagy nem akarja kimondani, hogy miképpen halt meg.  Vajon, mitől van ez? Vajon jobb a találgatás, a föltételezés?

Soha nem volt jobb!

Ha tudni szeretnél valamit, nézz utána, fedezd föl, kutass, keress, tanulmányozz. De ne találgass és ne szóld el magad, hanem mondd ki, mi a helyzet. Ez lenne a tiszta beszéd...Vagy már a tiszta beszéd sem eléggé erkölcsös dolog? Mióta nem erkölcsös a tiszta beszéd? Vajon, mióta? Tegnap óta?  Tegnapelőtt óta?  Vagy az a baj, hogy nem a halál a lényeges, a kényes és szomorú valami,  hanem annak a neme? Amit megválaszthat az ember, ha meg akar halni? Ez a nagy ködösítés rosszabb mindennél: eltakar, mint a föld, elföd, mint a felhő, vagy a fátyol, elrejt, mint egy "körbepisilt" zug?
Már meghalni sem érdemes! Legalábbis így nem. És erről a titkolózásról nem az tehet, aki meghalt, hanem az, aki még él. Él és megemlékezik. Sőt! Fölméri a veszteségeket: mérlegel, kimutat, felmutat, rangsorol, elhelyez a kánonok szerint, fájlalva összehasonlít, megítél, figyelmeztet, emlékeztet arra, hogy mit vesztettünk el, mi maradt utána, mi az itt maradottak további föladata, mit tegyünk és mit ne.

A föltett kérdésre magam is tudnék válaszolni, ha nagyon akarnék. Azt mondanám, hogy nem lehet tisztán és őszintén kimondani, hogy mibe halt bele valaki, mert ilyenkor nem illik. Tehát tapintatosságból. De ez a válasz nem igazi válasz. Az igazi válasz több ennél és lényegesebb. Mi pedig kellemetlenül érezzük magunkat, valahányszor kimondjuk a lényeges dolgokat. Mert emberek vagyunk. Gyarlók és fontolgatók. Egy okos gép habozás nélkül kimondana bármilyen Illetlenséget, ha arra van beprogramozva.

Csakhogy! Most jön a tapintat. Mi van akkor, ha egy okos gépbe a tapintatosságot is beprogramoznók? Azt például, hogy ha kimond valamit, ami az embernek fájó, legyen körültekintő, vegye figyelembe, ha éppen gyászolunk, ha szomorúak vagyunk, tehát legyen tapintatos.
Az a gyanúm, ezzel alaposan elkésett az emberiség. Mert a tapintatosság már mindenbe be van programozva. Rég kitalálták már a lassan ölő mérgeket, a sunyi bacilusoknak se szeri se száma, ott érzik jól magukat a kórházakban, hát még a vírusok, amelyek kitalálták már a védekezés millió módszerét, mindenben benne van az a fékezett gyilkolás, amit mi közönségesen tapintatnak nevezünk.

Amíg e sorokat írom, megtámad egy szemtelen légy. Jól ismerem, naponta megtámad, épp, hogy csak nem üti ki a szemem, lehetetlen tőle megszabadulni. Van egy műanyag légycsapóm, azzal szoktam elkergetni, mert leütni nem tudom, soha nem találom el. Na, most hol lehet az a műanyag légycsapó, mert nálam nagy a rendetlenség. Megvan! Ott van a helyén, egy szegre akasztva, mindig ott szokott lenni. Nálam minden a helyén van, különösképpen ez a légycsapó. Csupán az eszem nincs a helyén. Különösképpen, amikor a halálról beszélek, nem is lehet a helyén…

Nincsenek megjegyzések: