A cimbalom húrja

Forrás:Cultura.hu

Itt van Cseke Gábor barátom szerteágazó, közkedvelt honlapja: http://szurkerimek.blogspot.com/. És itt van benne egyik legutóbbi bejegyzése: “2012. május 17. Ma két könyvet is kaptam: egyet Ferencz Imrétől (Pakli), másikat Kristó Tibortól (Cézár pitvarában). Mind a kettőhöz közöm van, az egyikben nekem dedikált vers van, a másikat én szerkesztettem s véleményeztem. Mindkettőt a szerzők jelentették meg saját költségükön. Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”

Erről az jut eszembe, hogy bohóbb koromban egy falusi bálban ténferegvén, a lobogó kabátom sarka beleakadt az éppen nyugvó cimbalom húrjába , s attól az a húr jó erősen megszólalt. És megszólalt a sarokból egy lányát őríző asszony, aki azt mondta: hallgass ide Feri, ha már megpendítetted azt a cimbalmot, hát ülj le melléje és csapdossad azokkal a pálcikákkal, hogy lássuk, mekkora tudásod van a cimbalmozásban! Szégyenkezve válaszoltam, hogy én azt a húrt csak véletlenül pendítettem meg, cimbalmozni nem tudok.

Most pedig nézzük a Gábor utolsó mondatát: “Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Ez a mondat jó erősen pendít meg egy eléggé kényes húrt. De mintha csak véletlenül pendítette volna meg. Mellékesen. Kár. Mert most megkérdezhetném, te, Gabi, miért nem időzöl egy csöppet az odacsapott gondolatod mellett, miért nyuvasztod meg ezt a témát oly könnyedén egy mondatvégi ponttal? Még azt sem mondhatod magadról, hogy nem értesz a könyvkiadáshoz, mert már egy seregnyi könyvet szerkesztettél életed során, “ismered a dörgést”. Arról nem is beszélve, hogy nemrég bátorságból is fényesen vizsgáztál, amikor önmagadat is élve boncoltad föl! Vagy nem tartottad érdemesnek ezt a jelenséget tovább és tüzetesebben megvizsgálni? Vagy azt mondod, minek annyit kutakodni a könyvkiadás bozótos vidékén, amikor ennek a mesterségnek már lőttek? Ott az internet, van ott hely bőven a könyveknek is.

Akármit mondhatnál, igazat mondanál. Mert ugye, ma már adót is ki lehet fizetni  interneten, államfők fejtik ki világrengető véleményeiket anélkül, hogy egy cigarettasodrásra elegendő papírt vennének elő. Akkor minek a könyv? Hogy legyen amit cipeljen az ember és rakosgasson? És ott a fészbuk, ami már nagyhatalomnak tekinthető. Akkor minek a könyv? És minek a nyomtatás és minek az erdők kiirtása? Mondhatnál akármit, igazat mondanál.

Mégis, fájdalmas és szomorú ez a mondat: “ Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Miért fordítanak hátat? Saját költségükön adják ki könyveiket, mert tele van a zsebük fölösleges pénzzel? Nincs tele!

A francia azt mondja, keresd a nőt! Mi vajon mondhatjuk-e ma  ezt? Nem mondhatjuk. Esetleg ritkán. Inkább azt mondhatjuk, hogy keresd a pénzt! Mert mindaddig, amíg egyesületek, alapítványok közpénzből adhatnak ki könyveket, addig a pénzt kell keresnünk, ha erre a “hátfordításra” magyarázatot szeretnénk kapni.

Aztán itt van egy kényelmetlenebb kérdés: meddig adnak közpénzt a kiadóknak, hogy azt nyomtassanak ki rajta, amit akarnak? Meddig? Megmondom: addig, amíg az alapítványok, szervezetek létrehozói, működtetői, igazgatói, döntést hozó testületei nem tanulnak meg internetül. Amíg a pénzosztásra jogosultak saját tehetetlenségük és kényelmességük miatt még mindig vezetékes telefonon intézik a közügyeket, igényük sincs  arra, hogy használják a műszaki tudományok korszerű  eszközeit. Van olyan döntésre jogosult “kultúrember”, akinek hiába írsz gyors elektronukus levelet, nem kapja meg.  Vagy ha szólnak neki, levele jött, azt válaszolja, megvárja az unokáját, aki ha hazajön Pestről, Bukarestből, neki azt felolvassa. És amint lehet, intézkedik. Aztán telik az idő, jön a postás, megy a postás. Mintha száz évvel ezelőtti időket élnénk.

Kiváncsiságból megnéztem egy művelődési alapítvány kurátorainak névsorát. Többjükről tudom, nemhogy számítógépük, de még mobiltelefonjuk sincs. Sőt! Ismerek olyant, aki büszke arra, hogy nem tud mobilon telefonálni.

Itt most azért álljunk meg. A fenti példákkal nem azt akarom  mondani, hogy csak azok a kiadók kapnak közpénzt könyvek kiadására, akik nem élnek  az internet lehetőségeivel. Mert ez nem állaná meg a helyét! Ma már minden kiadónál vannak szakemberek, akik értenek a világhálóhoz.  Azt mondom, hogy az interneten nem járók lemaradtak a friss irodalmi művek megismerésében. Sokszor csupán arra a tapasztalatukra hagyatkoznak, hogy egy megjelent könyv hány példányban kelt el, érdemes-e azt több példányban is kinyomtatni. Pedig a világhálónál ma nincs jobb és gyorsabb piackutatás! A Magyar Elektronikus Könyvtárban föllelhető könyvekről lehet legjobban tájékozódni arról, hogy mire kiváncsi a mai olvasó és mire nem.

Persze, tudom, ez a kérdésnek csupán az anyagi oldala. Mert nem attól lesz értékesebb egy irodalmi alkotás, hogy hányan kattintottak a könyv fedőlapjára. Mégis, valamit jelez! Az érdeklődést jelzi.

A kérdést, hogy miért fordítanak hátat egyre többen a könyvkiadóknak, ezzel még nem intéztük el. Csupán a kérdőjeleket szaporítottuk. Mert ha olyan jó és hatékony manapság az internetes könyv, akkor sokan mégis, miért ragaszkodnak a könyvalapú kiadáshoz? Mert ragaszkodnak.Hajlandók anyagi áldozatokra is. Ez már egy összetettebb, nehezebb kérdés. Van, aki azt mondja, a könyv legyen megfogható, lapozható, dedikálható. A könyvnek illata van. A könyvnek „filingje” van. A könyv, az könyv, nem pedig valami virtuális valami, ami a levegőben lóg. Ez is igaz.

De mi van egy könyvben? Gondolat van a könyvben, hangulat, stílus, tapasztalat, szándék, szellemiség, mely ugyancsak virtuális valami, ami a levegőben lóg. A gondolatot sem lehet megfogni, lapozgatni, dedikálni. Még illata sincs a gondolatnak. Lehet akármilyen fényes gondolat. Maradjunk abban, ez is egy nagy kérdőjel, s talán az is marad.

„Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”Miért? Az nem lehet, hogy az irodalmi ízlés is változik, akárcsak minden ezen a világon? Az nem lehet, hogy a kiadók ízlése sem egyezik sok igazi író ízlésével? És mi az, hogy „igazi?”Hogy valaki jó író, igazi író? Ezt kik döntik el? Kik csinálják a kánonokat? A kánoncsinálók igaziak? Ezt is kik döntik el? Mert valakik mindig eldöntik mégis. Milyen alapon, milyen meggondolásból, milyen mérték szerint? Ez is egy újabb kérdőjel.

Az a gyanúm, bárhol keressük a választ, a megnyugtató feleletet nem találjuk meg. Addig nem, amíg kihagyjuk a pakliból a legerősebb kártyát: az olvasót! Mert neki írják az írók a könyveiket, szép szándékaikkal őt célozzák meg.

De mostanában ezzel a kijelentésemmel is baj kezdett lenni. A minap tudtomra adja egy kritikus, hogy egy szépkötésű könyv valósággal olvashatatlan. Nem jó, nem rossz, csak egyszerűen szép a kinézése. És olvashatatlan. Aki mégis el szeretné olvasni, annak meg kell tanulnia ennek az írónak a nyelvi leleményeit,  különös fordulatait, értelmezhetetlen mondatait. Az író észjárását is meg kell az olvasójának tanulnia, ha a könyvben valamennyire el akar igazodni. Föl is kapom a fejem, hát ez meg mi? Kritika? Könyvismertető? Az olvasót késztetni arra, hogy tanuljon meg egy új írói nyelvezetet? Mert a könyv írója nem hajlandó érthető mondatokat leírni. Olyan mondatokat, amelyeken nemzedékek sokasága nőtt fel. Mert azt tanulta, hogy a szék, az szék. És asztal az asztal.  

Ilyenkor hol vannak a kánoncsinálók? És hol vannak a könyvkiadók? És miféle ízlést térképeztek föl? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.

Most érkeztem el oda, ahol a legelején voltam. Ott, ahol megpendült a cimbalom húrja. Cseke barátom kabátja akadt belé. Véletlenül pendítette meg. Tehát a kérdés marad: miért van az, hogy egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak?  

A Hektár filozófiája

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.

Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?

Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.

Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...

Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!

Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...

Pusztai Péter fotója

A hagymaárús retorikája

-Miért tetszik haragudni a hagymaárúsra? Drágán adja a hagymát?
-Nem adja drágán.
-Csúnyán beszél a vevőkkel?
-Nem beszél csúnyán.
-De maga csúnyán néz rá és le nem veszi róla a szemét!
-Nem szeretem a hagymaárús retorikáját...
-Mit nem szeret benne?
-Nem hallja, miket beszél?
-Miket?
-Egyszer azt mondja, a tudomány mai állása szerint a szemnek jó a sírás.
És az ő hagymája olyan csípős, aki kettőbe vágja, máris bőghet tőle.
-Az nem lehet, hogy igaza van?
-Lehet igaza. De máskor azt mondja, az ő hagymája édes, mint a méz.
És aki az ő hagymáját kettőbe vágja, nem könnyezik tőle.
Mert a szemnek nem jó, ha könnyek gyötrik és állandóan dörzsölni kell egy zsebkendővel.
-Lehet, hogy ennek az árúsnak kétféle hagymája is van.
Akinek sok a sírnivalója, veszi a csípősebbet. Aki nem akar sírni, veszi az édeset.
Mi ebben a hézag?
-Ebben az a hézag, hogy neki csak egyféle hagymája van.
Retorikából pedig annyi, amennyi az eladáshoz kell.

Magyari Tivadar

Benczédi Sándor munkája

A júniusi dinnyét azonnal be kellene tiltani

Mostanában, ha valami jót akarok olvasni, akkor én Magyari Tivadar írásait olvasom.

Hogy mi a jó az ő írásaiban? Például az a jó, hogy nem kell beülnöm egy zajos, füstös, városszéli kocsmába ízes, mai, emberi beszélgetést hallani. Sem egy rozoga, rázós szekérre nem kell fölkérezkednem, hogy vigyen el engem az úton egy darabig. Mert ezeken a rozoga, rázós szekereken is lehet ízes, mai, emberi beszélgetést hallani.

És az is jó a Magyari Tivadar írásaiban, hogy olvasás közben jókat tudok röhögni. Pedig ő nem akar senkit röhögtetni. Csak leír egy mai párbeszédet, akármit és az ember nem tudja megállani röhögés nélkül azt a párbeszédet, vagy akármit.

Most például egy Kovács-Szabó János István nevű kolozsvári ember magyarázza, milyen ez a válság, amiből nem tudunk kikászálódni. Azt mondja, a júniusi dinnyét azonnal be kellene tiltani. Mert úgy hülyeség a júniusi dinnye, ahogy van. És sorolja Kovács-Szabó János István, mennyi hülyeséget lehet ma a világban látni: És aztat a hülyeséget, hogy akármikor lehet venni ilyen kis bingyó piros retkeket! Olyan nincs: annak márciusban van az ideje, utána gátá!

Már attól is jobb a kedvem, amikor leírva látom Kovács-Szabó János István nevét. Mert miféle dolog manapság, ha valaki egyszerűen csak Kovács István? Vagy egyszerűen csak Szabó János? Mert ez úgy hülyeség, ahogy van!

A kétnevű embereket is azonnal be kellene tiltani. Hogy meg se szólaljanak. Mert ennek a kétnevűségnek lejárt az ideje.

Legyen mindenkinek legalább három neve. De legjobb, ha négy neve is van. És akkor gátá! 

Timár

Levelet kaptam Nagy Tamástól. Ezt írja:

Tisztelt Elekes Úr!

A neten olvastam a kiállításáról és láttam a festményeket. Megküldök Önnek egy birtokomban lévő Tímár képet.

Üdv:

Nagy Tamás



Egyelőre nem tudom, ki lehet Nagy Tamás. De az a Timár János-festmény, amelynek fényképét volt szíves elküldeni nekem, egy kicsiny lépéssel közelebb vitt engem a már elfelejtett festő szellemiségéhez.

Vidám természetű piktor lehetett ez a Timár János. Talán túlságosan is vidám természetű! Elképzelem, fütyörészve ment ki a marosvásárhelyi állomásra, s miután bejárta a világot, ugyancsak fütyörészve lépett ki a köztudatból is. Még a szakma sem tartja őt számon.

Pedig milyen szépen kezdődött minden: „Marosvásárhely utcáin télen-nyáron sétálgat egy kalapnélküli fiatalember, akiről mindenki tudja, hogy Timár Jánosnak hivják és nagyon tehetséges festőmüvész. Neve Budapesten sem ismeretlen 1917-ben kiállitása volt a Nemzeti Szalonba. Tanulmányait Strobl mesternél kezdte. Bejárta a külföld nagy városait. Kolozsvárott állami kitüntetésben és ösztöndijban részesült, szovátai kiállitását Mária királyné is megtekintette és több festménye a királyi udvar birtokában van. Kompozicióinak különössége ellenére mindenütt a közvetlen életet, a hús és vér hatását érezzük.”- írja valaki róla l926 októberében. (Huszadik Század)

Most itt van ez a Timár-festmény, amit Nagy Tamás küldött nekem. Címe ennyi: Ültetvényes. Vidám ember ez az ültetvényes is. Szájában cigaretta, nyakában piros sál, fején kalap. És mosoly az arcán.

Úgy látszik, Timár szerint így jó kimenni a világból, s a köztudatból is: vidáman, mosolyogva. Megnyugtató filozófia.

Friss vers

                                             

Cseke Gábor

Kifulladt sípok

mondják szentgericén:

egy orgonasípba fészkelő madár

azon kapta magát

hogy minden oldalról körbezárt

fogoly

valahányszor próbált fölrepülni

kihasított egy-egy sípot

a síp meg őt sebezte meg

a madár belepusztult

az orgona berekedt elnémult

most az jár az eszemben vajon

nem én voltam-e az a madár

a sípba telepedő

betolakodó

s a bosszút álló gyilkos orgona

a vers bomlott szelleme

vergődök szállnék

s a kifulladt sípok olykor még felhörögnek

                   

                      xxx

Itt van ez a friss vers. A probléma, a helyzet valódi probléma, valódi helyzet. De nem friss. És nem új. Mindig így volt: a vétek nélküli lesz a vétkes. Az orgonasípba fészkelő madár „azon kapta magát”, hogy ő tulajdonképpen a semmit nem vétő síp foglya. És ez a síp „őt sebezte meg”. És a madár ebbe a sebbe „belepusztult”.

Innen már csak egy apró lépés kellett ahhoz, hogy „bosszút álló gyilkos orgona” legyen az ártatlan orgonából.

Azt kell, hogy mondjam, így „orgonál” a történelem is. Az ártatlanból valahogyan mindig kiorgonálja a vétket. A betolakodó addig vergődik önkéntes fogolyként, míg vergődésének következményeit a meghódítottra, az elfoglaltra hárítja. Mert a betolakodó soha nem hibás semmiért. Ő nem gyilkos, ő csak betolakodott. Szándékosan, vagy tudatlanságból, teljesen mindegy.

Ezzel a helyzettel, a történelmi valósággal mit kezdhet a költő? Semmit. Legföntebb vergődik, szállna, mint „a vers bomlott szelleme”.

Sajnos, ez a bomlott szellem nem csak versben lakik. Ott fészkel az örökösen foglaló, hódító, leigázó, izgága, helyét nem lelő fejekben.

...„a kifulladt sípok olykor még felhörögnek”.

És a népek mit tehetnek? Azon kívül, hogy olykor még felhörögnek? Semmit.

Így készül maga a történelem.

Ócskapiac, New York, Dancs Artur fotója

Kámpec és blútut

Gyűrött újság az ócskapiac földjén, rajta egy könyv és egy lakat.

-Vegye meg ezt a lakatot öreg, szép lakat, jó lakat, német lakat! És nem új lakat! Tudja, milyenek ezek a mai lakatok, öreg? Ezek a mai lakatok nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg? Igaz, kulcs nincs hozzá, de akkor is német lakat! És kulcsot akárhányat lehet beléje reszelni, nem kunszt, öreg, nem kunszt!

Jaj, maga a könyvet nézegeti, hát azt megnézheti! Vegye föl! Nyissa ki a födelét! Szép kicsi könyv, jó kicsi könyv, német könyv. A lapjai még úgy vannak fölvágatlanul. De azokat egy jó késsel föl lehet vágni, nem kunszt, öreg, nem kunszt! És nem új az a  könyv, öreg! Tudja, milyenek ezek a mostani könyvek, öreg? Ezek a mostani könyvek nem igaziak, szóval megveszi, vagy nem veszi meg?

-Hagyd már békén az öreget Jóska, mondja a Jóska szomszédja. Ismerem én az öreget, nem kell neki se könyv, se lakat. Csak nézelődik az öreg. Megvan mindene, háza, autója, felesége, empéhármas lejátszója! Ugye, igazam van öreg? Na, mondja meg ennek az én barátomnak, hogy igazam van! Mert maga tudja, hogy nekem mindig igazam van!

-Most is igazad van. De nekem nemcsak empéhármas lejátszóm, de még blútutum is van! Jóskának pedig köszönöm, hogy nézegethettem a szép kicsi német könyvet, melynek lapjai nincsenek fölvágva...

Megyek tovább. Hármat sem lépek, hallom, azt mondja Jóska:

-Nem százas az öreg. Az biztos, hogy nem százas. Ma már az öregek sem igaziak. Mint ahogy a lakatok, s a könyvek sem igaziak. Az ő korában egy normális ember azt mondja, neki már kámpec, nem pedig azt, hogy blútutja is van!

Szorongásos tünetek

Valami furcsa, pszihés eredetű mozdulattal két telefont raktam a zsebembe, amikor hazulról elindultam. Pedig jól tudtam, nem hív föl engem senki. Ugyanezzel a furcsa, pszihés eredetű mozdulattal tettem a felső zsebembe a vérnyomásaimat is. Egy cetlire jegyeztem föl, mennyi a felső és mennyi az alsó. Jó, ha az ember kezeügyében van a vérnyomása. Pedig tudom, senkit nem érdekel a vérnyomásom.

Vár reám a fogorvos. Megbeszéltük, hogy kihúzza egyetlen ép, de fájó fogamat. Mondtam is neki, készüljön föl lelkileg erre a foghúzásra, mert az a gyanúm, nem lesz könnyű művelet. Kérdezte, mire gyanakszom. Mondtam, a fájásra gyanakszom. Azt kellene valahogy elrendezzük. A fájást. Mert énnekem olyan a szervezetem, hogy a fájások miatt szorongási tüneteim szoktak előjönni.

Nem részleteztem, hogy csakugyan szorongásos tüneteim jönnek elő a fájásokkal. Ezeket nehezen viselem, mert nem lehet rajtuk eligazodni. Azért is raktam a zsebembe két telefont, hogy szükség esetén egyikről az elviselhető szorongásaimról értesítsem a lélek doktorait, a másikról pedig az elviselhetetlen szorongásaimat mondjam be. Jó, ha az embernek van választási lehetősége. Két telefon, két lehetőség.

Csak néhány lépésre voltam a rendelő bejáratától, amikor úgy éreztem, messzire elkerülnek engem a szorongásos tünetek. Már a fogam sem fájt. Ezt a jelenséget régtől fogva ismeri az emberiségnek az a része, mely legalább egyszer fogorvosnál járt.

Szorongásos tünetekkel bajom nem volt, de a zsebemben lévő két telefont szorongattam. Hol az egyiket kaptam elő, hol a másikat. Arra gondoltam, pszihés szempontok szerint is helytelen, ha az ember kihagyja a kézenfekvő lehetőségeket. Ilyenkor legjobb, ha fölhívok valakit, legalább megnyugtatom az idegeimet. De kit hívjak föl, s miért? Rövid tétovázás után fölhívtam saját magam.

A zsebemben lévő telefon erőszakosan csörgött, majd jött a hang, hogy foglalt vagyok. Mondom a fülemhez tartott telefonba, persze, hogy foglalt vagyok, hívjon majd vissza, miután kihúzták a fogamat.

Egy fogfájós ember állt mellettem a kapuban, aki hallotta az  önmagammal való beszélgetésemet. Azt mondta, maga nem jó tanácsot adott annak, akivel az imént tárgyalt. Mert ha magának kihúzzák a fogát, utána nem szabad sem beszélgetni, sem perecet enni, hanem szépen le kell feküdni és megvárni, amíg elmúlik a zsibbasztó hatása. Akkor derül ki, a fájós fogát húzták-e ki, vagy azt, amelyik még jó. Mert ő már megjárta.

Megfogadtam a fogfájós ember tanácsát. Most fekszem az ágyban, rég elmúlt a zsibbasztó hatása. És fáj a fogam. Már jönnek is elő a szorongásos tüneteim. Valamit elrontottam. Talán nem kellett volna ennyire igénybe vennem a lehetőségeimet. Két telefon, két lehetőség. És talán az sem helyénvaló, ha az ember önmagával beszéli meg a fontosnak tűnő dolgait.

Álnév

Valamirevaló író belátja, hogy az olvasót nem illik untatni.

Valamirevaló író, ha csak teheti, izgalmas történetet mesél el.

A silányabb fajta író azt hiszi, izgalmas dolgok csak az ő életében történhetnek meg. Ezért legtöbbször önmagáról ír. Arról, hogy véle milyen különös dolgok estek meg.

Magára valamit adó írónak voltaképpen nem is szabadna önmagáról írnia.

Mert ő tisztában van azzal, hogy nincs ember a földön, akivel izgalmas dolgok soha nem történnek meg.

Akkor mi legyen az izgalmas történetekkel? Hagyni kell őket megíratlanul?

Ezt sem a valamirevaló, sem a silányabb író nem tartja célszerűnek, sem pedig elfogadható megoldásnak.

Az első azért, mert ahogyan ő mesél el bármely jelentéktelennek tűnő eseményt, írásában pont az az izgalmas, az a szép. És ezt ő tudja, vagy legalábbis sejti.

A másik azért nem, mert ő azt tartja fontosnak, hogy elbeszélje saját történeteit, általában mindent, ami véle fordult elő. Akkor is, ha amit ír, senkit nem érdekel. De ő ezt nem tudja és tudni sem akarja.

A jó író magában az írásban leli örömét.

A silányabb abban, ha neve a köztudatban állandóan forog, minél többen emlegetik.

Legjobban az álnéven írókat tudnám becsülni. Azokat, akik mások írásaival sokat nem foglalkoznak, s azzal sem, ha kilétükre, míg élnek, nem derül fény.

Ők az igazi írók.

De az író is ember, esendő, s főképpen hiú. Beleszeret a saját nevébe.

Vajon van-e manapság jó író, aki álnevébe titkon holtig szerelmes, igazi nevét soha föl nem fedi?

Lehet, hogy van. De lehet, hogy nincs. Ha mégis van, szeretném megismerni  a nevét.

Igaz történet

                                                       Kedei Zoltán: üres pad

Franc

Egész nap festett a festő, tette-vette ecsetével a színeket.

Egy gyermek nézegette, miképpen készül a festmény.

A festő egyszer megsokallta a gyermek nézegetését és ezt kérdezte:

tetszik neked ez a festmény?

A gyermek ezt felelte: egy francot! Nem tetszik.

Márpedig én csak ilyen képeket tudok festeni, mondta a festő.

Erre a gyermek ezt válaszolta: egy francot! Tud maga szebbet is.

Ezt a kedves, francos történetet ott jegyeztem meg magamnak, azon az összejövetelen, ahol Ráduly János mutatta be legújabb könyvét.

Azt már nem jegyeztem meg, hogy hányadik könyvét mutatta be. Mert neki rengeteg van. Körülbelül hetvennyolc. Ha jól emlékszem.

Ez a kedves, francos történet ott van az egyik könyvében, Kedei Zoltán festőművésszel esett meg. Tehát igaz.

Szeretem az igaz történeteket. A kitalált történeteket nem szeretem. Szereti a franc! 

Emlékek sorsa

Fotó:flickr.com

 Eper  

-Ezt is megértük, Póli!

-Mit értünk meg, Józsi?

-Most már nem kell, hogy pirostojást fessél, Póli!

-Miért nem kell, ha eddig mindig kellett, te, Józsi?

-Mert téged már nem öntöz meg senki, Póli!

-Hát az idén nem jön az a gyermek, amelyik a tavaly is megöntözött, Józsi?

-Nem jön, mert a szülei őt is elvitték epret szedni Spanyolba, Póli!

-Azt mondták be, hogy ezeket mind elzavarják onnan, mert lopnak, Józsi!

-Ide hiába zavarják, mert itt már nincs mit lopni, Póli!

-Úgy rémlik, mintha lenne itt valahol egy törött ekevasunk, Józsi...

-Volt, mert eldugtam, hogy legyen egy darab emlékünk a múltból, de hogy el ne lopják, azt is odaadtam, Póli!

-Jól tetted, hogy odaadtad, nekünk már emlék sem kell, Józsi!

-Neked nem kell, mert te egész életedben csak szórtad az emlékeinket, Póli!

-Csak egyet mondj nekem, amit érdemes lett volna megtartani, Józsi!

-Ha nem volna nekem ez a vészes elbutulásom, mondanék többet is, Póli!