szombat, augusztus 27, 2016

P.Buzogány Árpád új könyvéről

Csedő Attila felvétele


            Mintha minden most esne szét…


 Ezt nem én mondom!  P.Buzogány Árpád mondja, legfrissebb verseskönyvének legutolsó sorában, mely épp itt van az asztalomon.

Mondhatnám én is. Miért ne mondhatnám, amikor nyolcvanon túl vagyok, begipszelve nézem a mennyezetet, s várok, mi lesz a szétesésem, s főleg az  összerakásom után?
Hát mi lenne? Semmi sem lesz, ami előre nem látható. De ebben a pillanatban nem erről van szó!
Arról van szó– ebben a pillanatban,– hogy jó verseket olvastam Buzogány Árpád Világpótlék-című könyvében, nagyon jó verseket, tehát ma én is találtam valamit, amitől elviselhetőbb a napom.

Hogy mi az a valami? Egyszerűen az, hogy normális világban, épeszű,  versszerető ember olyasmin tűnődik, ami természetes, ami magától értetődő. Azt mondja Buzogány, „nagy talány egy esőcsepp útja”.
Bizony nagy talány! De ezt ő nem boncolgatja, ha talány, akkor legyen talány. Minek tovább hasogatni az amúgy is vékony pálcikát, „amikor minden belevész valami sárga semmibe”?
Tehát baj van a világgal: „Zajos nap után a házakat / vasajtó védi és nagy lakat”.
Jól tudja Buzogány, hogy ezt az „összegyűrt” világot egyfolytában még szapulni sem érdemes, ezért fölkél kora reggel, hátha talál valamit, amiről verset írni érdemes: „Szőlő tövén kora  reggel / a tücsköt ki nézte meg, / és ki látta, a pókocska / vékony szálán mint lebeg? Nem is tudjuk, mink van, fénytől / a földig, apró neszig. / Reggeli leltár madarak / nélkül nem is létezik.”

De estére komorabb leltár is készül, mégpedig arról, ami létezik, ami a mai valóság: „Leette az idő a torony / födelét, pedig az bádog. / Így eszi le majd az arcotok / bőrét is valami átok, / a semmibe vett tömeg átka, / melynek nevében beszéltek, / a népé, kit folyton megloptok - / vele tartani nem érdek / a sok magasságos, kalapos / úrnak, tőlük ez tellett. / Árnyékuk naponta nődögél / egy-egy akasztófa mellett.”


Buzogány versei közül talán ez a legkeményebb. Ezért is idéztem. Ezért is szeretem ezt a frissen megjelent könyvet! De szólnom kell magáról a könyvről is, például arról, aki szerkesztette. Ez van ide írva az elejére: Borítóterv és műszaki szerkesztés: Kolumbán Zsuzsánna. Köszönet néki ezért a szép munkáért! Mert ezt a könyvet most oda is teszem a fejem fölé, a pirulák mellé. Hogy minden, ami fontos, ott legyen a közelemben. Hogy ne azt érezzem, mintha minden most esne szét…


hétfő, augusztus 08, 2016

70

Képtalálat a következőre: „bölöni domokos”
                 Fotó:Pólusonline                



Levél a kocsmából,
Bölöni Domokosnak

Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő!

Vártalak a mi fényes kocsmánkban, a Kábelben, mint máskor. A kopott hokedlik mind a helyükön voltak, én is a magam helyén, ahol gyöngébb a huzat. És te nem jöttél. Csak a szúnyogok, a kopott sorsúak, a levitézlett adószedők, a karjukat fölemelni is nehezen tudó karmesterek, papok, harangöntők, kórustagok, az utca népe. Jöttek, hogy köszöntsenek téged.Te pedig azt mondtad nekem drótnélküli telefonon, hogy szerettél volna eljönni, de tegnaptól máig sok vendéged érkezett, gyermekek, unokák, rokonok, barátok és ismerősök.

Csak nézek magam elé, azon tűnődve, miért kell nekem Bölönire várni? Azért, mert ő most hetvenéves? Lehet. Azért is. De főleg a szomorú hangulatom hozott ide, ami az én alapvető természetem. Ahányszor együtt vagyunk ebben a fényes, hokedlis kocsmában, valamennyire mindig kivirágzik a kedvem. Olykor magam elé képzelem a könyveidet, nézem a címeket és máris megváltozik az én alapvető természetem.

Mocsobur. Mi az, hogy Micsobur? Ilyen név nincs is! Pricskili Dungó, akinek Jézus megcibálja a fülét. Ott van például a szigorú Supincsák tanár úr! Az ő fülét kellene, hogy megcibálja Jézus, nem ennek a szerencsétlen Pricskilinek, mert ő senkinek sem vétett. Aztán magam elé képzelem Geret apót az ő bokrétájával, az angyalt, aki csenget a piacon, amitől Prindáriplácska  elmosolyodik. Valósággal látom a behunyós szemű embert, amint elalszik az unalomtól a Három Tetűben. Mákfödről ide téved a Halálváró Csigur Migur, aki szeretett kitartani az álláspontja mellett. Ezen még maga Bicski Laji is csodálkozik. De csodálkozik a Kétlábú Hangya láttán is, akinek a jelvények voltak az ő szerettei, „Az egész elpuskázott XX.század ott lógott mellkasa két oldalán le a gyomorszájig…” Vegyük még ide a falábú Mákleány Reginát, aki a tornácon született, s ezért az volt a sorsa, hogy a verandáról szemlélje a világot, míg körülötte jön-megy Zsiga sógor, a vürkolák, vagyis a rendes nevén Dzsumbuj Zsigmond  Cakkenyes. Ő pedig arról volt híres, hogy a tornác alatt ejtette meg Kakukknét, sűrű holdfényben, orgonaillatban, két kutya ugatása között.
Ó, sorolhatnám az általad teremtett világot napestig, reád várva, a kopott hokedlin, a kábelben. Mert te ma nem tudsz jönni a vendégeid miatt. És holnap sem tudsz jönni, mert akkor érkeznek más barátaid. Márpedig barátod annyi van, te sem tudod, hogy mennyi.
Mondd, Domi, te honnan szerzed be a barátokat? A barátok templomából, vagy a kocsmákból? Mert utcákon kóborolni fejeden a te nagy szalmakalapoddal, ritkán láttalak. Pedig jó elnézni téged, ahogy leszállsz a buszról, s elindulsz felénk néhanap.

Úgy nézel ki, mint maga, Mikszáth !
Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő! Lesz nagyobb is, reméljük. De szebb, az nem lesz. Csak az, amit megteremtettél. A saját fejedből.

Élj sokáig, Bölöni Domokos!

csütörtök, július 28, 2016

Cseke Gábor 75 éves



A kocka tökéletességéről

     A 75 éves Cseke Gábornak


Irodalommal foglalkozó szövegekben sokszor olvashatjuk, hogy mindannyian Gogol köpönyege alól bújtunk ki. Még akkor is használjuk ezt a tömör képet, ha tudjuk, ennek semmi köze nincs már a korabeli jelentéséhez, valami mást szeretnénk véle kifejezni. Úgy érzem, avval a köpönyeggel zsonglőrködi is lehet, mondhatnám azt, sokan vannak az erdélyi magyar irodalomban, akik pedig a Cseke köpönyege alá húzódtak. Egyszerűen azért, mert ott találtak segítséget és menedéket, ha bajban voltak, vagy nem tudtak eligazodni az életben.
Kezdő irodalmárok több nemzedékét segítette Cseke Gábor az ő önzetlen tanácsaival, végtelen türelmével, észrevételeivel. Ezt tagadni ma már nem lehet.
Bukaresti, közös szállásunkon ismertem meg őt, a hatvanas években. Verset írt éppen, éjfél közelgett, néhányan elindultunk a kocsmák felé, mondtam, gyere velünk, Gábor, azt válaszolta, neki most nincs ideje.
És csakugyan, a közösen eltöltött sok esztendő alatt Csekének kocsmázásra – nagyon kevés kivételtől eltekintve–, soha nem volt ideje. Cseke állandóan írt valamit. Verset, riportot, mindent, ami kellett. Bezzeg, mi, a bohém lelkek irigykedve néztük az örökösen elfoglalt embert, főként a szerkesztőt, akinek volt türelme, kitartása, talán kedve is ahhoz, hogy mások írásait gyomlálja, javítgassa, szemrehányás nélkül.

Most itt van előttem az első könyve, ezzel az ajánlással:”Frici barátomnak, olyan gondolatokkal, mint egyszer éjjel a csíki állomáson.”

Ezek a sorok 1967 augusztus 20-án íródtak, fogalmam sincs milyen gondolataink voltak azon az éjjelen, csak azt tudom, valahányszor találkoztunk, mindig azon törtük a fejünket, mit és hogyan írjunk a lapunkba, az Ifjúmunkásba.
Aztán egy napon szétszóródott a társaság, ki erre, ki arra. Ő a hideg Csíkszeredában kötött ki, én a távolságtartó Marosvásárhelyen.
Sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot, ő beásta magát a városi könyvtárba, a lakásába, én pedig a világot jártam, mindenünnen menekülve.

A sors,– amit balsorsnak is nevezhetnék,– úgy hozta, nehéz műtéten estem át, s a lábadozás idején eszembe jutott Cseke Gábor.
Nem volt véle semmi tervem, csak fölhívtam telefonon, viccelődve. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha jól viselkedik, elmesélem a vesémet, a szívemet, a májamat, a nagy műtétemet. Erre ő azt válaszolta, írj le mindent, Frici, a vesédet, a szívedet, a májadat, mindent, amit akarsz, de legyenek olvasható mondatok belőle. Én pedig megfogadtam a tanácsát, úgy két-három év leforgása alatt megírtam öt-hat könyvet. Ő pedig elhelyezte könyveimet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, valamint a Káfé Főnix internetes portál oldalain, később a nagyszerű ember, Szabó Zoltán által szerkesztett kecskeméti Huszadik Században is.
Hosszú hallgatás után,– négy kötettel a hátam mögött–, így lettem olyan tollforgatóvá, akinek nem csak írásai, de olvasó tábora is keletezett. Majdnem a semmiből. Azért mondom ezt, mert évtizedek teltek el az életemből úgy, hogy ha írtam is valamit, nem küldtem el semmit szerkesztőségeknek, kiadóknak, barátoknak, ismerősöknek. Csak Csekének. Csak neki.

Sokszor szerettem volna elmondani Cseke Gábornak egy számomra érdekes történetet, de eleddig meg sem említettem. Az volt az érzésem, már ott a közös szállásunkon, hogy ez a Cseke túlságosan tökéletes ember. Mindent pontosan elvégez amivel megbízzák, semmi hibát nem találni benne.
Volt egy időszak, amikor főleg azért jártam kocsmába, mert ott találkozhattam, beszélgethettem Nichita Stănescu költővel, aki a jó italokat soha nem vetette meg. De nem is az italok, inkább a filozófiai elmélkedések vonzottak az ő társaságába, legtöbbször Hegel volt terítéken.

Például az, hogy jó-e, ha valami tökéletes.

Az italozó társaságban némelyek azt mondták, ami tökéletes, az vonzza az emberi képzeletet, tehát tökéletességre kell törekednünk, ha valamit alkotni szeretnénk.  Stănescu valósággal kikelt a tökéletességre törekvőkkel szemben, számtalan példát hozott fel véleményük ellen.
Az egyik érve ez volt: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka!  Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”

Stănescu ezt az eszmefuttatását évekkel később ki is fejtette egy véle készült intejúban:„Perfecţiunea nu are de a face cu arta. După ce faci un cub perfect, trebuie să-i zdrobeşti un colţ, ca să se mire toţi de ce nu e perfect acel cub. Ce perfect ar fi el dacă nu ar avea zdrobit un colţ! Căci dacă el ar fi perfect,nimeni nu l-ar băga în seamă"


Ezt a történetet most említem meg az immár hetvenöt éves Cseke Gábornak, főképpen azért, hogy lássa, azokat a régi időket még nem felejtettem el egészen, sőt, a magunk tökéletességéről is volt némi fogalmunk, mert mi is kitörtünk egy-egy darabkát életünk kockájából, ne legyünk annyira épek és simák, hogy észre se vegyen senki ezen a világon.



szerda, július 13, 2016

Bontás



                                                             
Képtalálat a következőre: „laptop”A  laptop szétbontása

Itt van ez a gép,
már azt hittem, soha el nem indul,
mert én bontottam szét,
én néztem meg a lelkét,
nem egy szakember,
kinek az ujja begyében van
a mesterség, csak fogja magát,
fogja a csavarhúzót és övé az egész
műszaki alkotmány,
azt csinál vele, amit éppen akar,
kicserél benne akármit
és tesz helyette azt,
ami kell.

Itt van ez a gép,
kezemhez igazodott és most már
szeretem is, nem csak
csodálom, mint eddig,
itt van és várja, hogy kezdjek valamit
véle, mert működik, mert
zúgolódik, miért bontottam
szét, ha utána úgy hagyom,
ahogyan volt, folytassa
tovább a semmittevést?

2016, július 13


vasárnap, július 03, 2016

Más volt minden



                                               

Gyomorideg

Honnan ez a kitartó, szaggató gyomorideg? Ez a szüntelen nyugtalanság? Honnan? Csak úgy, a semmiből? Csak úgy, magától? Hozza a szél, az időjárás? A világ folyása, a kiszámíthatatlanság? Ki tudja... Jön, jön és itt van, szorít.
Régen nem így volt. Ha jól emlékszem. Régen minden más volt. Lehetett terveket szőni. Esztendőkre, évtizedekre. Egy életre. Az életen túlra. A temetői kövek elporladása utánra. Arra, hogy legyünk benne a történelemkönyvbe.
Régen még volt valami összefüggés a tavasz és az akác virágzása között, ki lehetett számítani, mi következik abból, ha levelek kezdenek hullani, ha hajak kezdenek hullani, ha csibék és lovak kezdenek hullani.
Régen is volt gyomorideg. 
Tettünk rá sósborszeszt, bekentük valamivel, s  reménykedtünk. Ma már a reménybe sem lehet kapaszkodni, akár a kémény füstjébe, vagy az ökörnyálba, megfoghatatlan minden. A pálca kihull a kezünkből, kalapunkat elviszi a szél, gyermekünk elfut előlünk, anyánk sírjára nincs aki virágot vigyen, belepi a gyom és a bozót.
Régen is kószáltak idegenek az utakon, valamit hoztak nekünk, valamit kértek tőlünk, de nem törték be az ajtót, ha nem voltunk éppen otthon, mentek tovább, csak a macskánk kísérte őket álmos szemekkel, a tyúkok sem futottak szét riadtan.
Régen is volt gyomorideg. 
Összevesztünk a szomszéddal egy tovább tett határkő, vagy a kerítés miatt, a kutyák csaholása miatt. De másnapra kibékültünk és meghívtuk őt egy pohár borra. Régen a kibékülés is más volt, a haragot elütöttük egy tréfával, nem hordoztuk magunkkal, mint valami bicskát, vagy parittyát.
Régen is volt gyomorideg. 
Pálinkát ittunk reá, vagy kipróbált teákat. De erre, a mostani gyomoridegre nincs orvosság. Hiába kutatják, mit lehetne kitalálni erre a mostani gyomoridegre, a kutatók a kutatástól lesznek idegesebbek.
Régen is volt gyomorideg. 
A ember káromkodott, ettől megnyugodott és azt mondta, ez a helyzet, ezzel kell élni. 
Ma, a kutatók mérik a gyomorideget, grafikonokat szerkesztenek és kimutatásokkal látják el az emberiséget, hogy ne legyen sötétségben. De ezek a mérések semmire sem jók, csak arra, hogy lássuk be, nem ülnek tétlenül. Mi pedig maradunk csodára várva a mindennapi gyomoridegünkkel.

csütörtök, június 30, 2016

Hét év után




Pusztai Péter munkája
Szakramentum                                     

Gondoltam, betartom az orvosi tanácsot. Meghagyták, válasszak ki egy-egy szép napot, sétáljak, nézzem a virágokat, semmi idegesség...

Hétfő. Jól kezdődik ez a hét. Süt a nap. Kiválasztom ezt a hétfőt. Sétálni indulok a térre. Hogy nézzem a virágokat. Semmi idegesség.

- Te vagy, Feri ?
- Én.
- Milyen sápadt vagy, te, Feri !
- Lehet.
- Nincs neked valami bajod, Feri ?
- Nincs.
- Nem is volt mostanában ?
- De.
- Mi bajod volt, te Feri ?
- Egy kicsit megoperáltak.
- Mivel ?
- Rákkal.
- És kiszedtek belőled minden szakramentumot ?
- Ki.
- A rák ma már nem probléma.
- Lehet.
- Úgy kiszedik, mint a pinty !
- Úgy ?
- Persze. Apámat is pont azzal operálták, mint amivel téged.
- Pont azzal ?
- Persze. Pont azzal. És gyönyörűen sikerült a műtét !
- Az jó.
- Persze. És élt még apám utána egy egész hónapig !

Hétfő. Süt a nap. Nézem a virágokat. Semmi idegesség.

                                       xxx

A fenti sorokat hét évvel ezelőtt írtam. Akkor, amikor valaki megnyugtatott, gyönyörűen sikerült az apja műtéte, mert még élt utána egy egész hónapig. 
Azóta eltelt hét esztendő. Szinte naponta kijárok a térre, de ezzel az emberrel nem szeretnék találkozni. Félek, azt mondaná, a tény, hogy még mindig élek, fényesen bizonyítja, nincs igazság ezen a földön. 







kedd, június 28, 2016

Nem kell, János!





Én, ez a csökött nyomorult,          



szinte elfogadtam a lehetőséget, amit Bölöni Domokos teremtett meg számomra, hogy kedvemre kutakodhatok Dr. Barabás László könyvespolcán és minden iratában, most már kereshetem az írószövetségi tagságomat bizonyító papírokat, amelyek rég elkallódtak, nem tanultam Székely Jánostól, aki minden díjat és tagságot ellökött magától, emlékszem, sokszor feljött a főtéri lakásunkba, feleségem szépségét hangoztatta, s rátért a filozófia szépségére, melynek hivatása szerinte nem más, mint az igazság fölmutatása, nem tanultam meg tőle eléggé, egy írónak nem dolga a saját papírjainak fölkutatása, még az sem dolga, megnézni egy előadást a színházban, amikor az általa írt darabot előadják, én, ez a csökött nyomorult, most szinte elfogadtam a lehetőséget, föntebb jutni egy arasznyi polccal, szegény János, ha tudnád, hová süllyedtem, én, aki ugyancsak önfejű vagyok, hát kell nekem új grádics a haladásomhoz? Főleg az én koromban?  Hát nem. Nem kell, János!

Itt vagyok ezen a süllyedő hajón, ezen az egyensúlyát vesztett világon, próbálom megőrizni nyugalmamat, elég most nekem, ha reád gondolok, János, akinél fényesebb fő nem villant meg Vásárhely utcáin a Bolyaiak óta… 

  



péntek, június 10, 2016

Közös nevező



Az élet és a törtek


Hacsek barátomnak agyvérzése volt, kórházba vitték, ahol mondták neki, álljon be abba a sorba, ahol az agyvérzéses betegek éppen azt gyakorolják, amitől meggyógyulnak.
Hacsek barátom beállt a sorba és várt.
A nővér azt mondta, Hacsek úr, most emelje föl a jobb karját.
Hacsek barátom fölemelte a jobb karját.
A nővér azt mondta, Hacsek úr, most emelje föl a bal karját.
Hacsek barátom fölemelte a bal karját.
A nővér azt mondta, ezt a gyakorlatot mindenki folytassa, ameddig ő nem szól, hogy most már elég.
Hacsek barátom emelgette a karját, egyszer az egyiket, aztán a másikat.
A nővér egyszer megszólalt, mondta, hogy mára ennyi elég.

Hacsek barátom most már jól van, kijár a térre, hogy találkozzunk, s beszélgessünk az algebráról, az agyvérzés természetéről, az életről, a világról.
Kérdem tőle, mi az a csudálatos módszer, amivel téged meggyógyítottak?
Azt mondja, hát a módszer az, hogy egyszer fölemeled az egyik karodat, utána a másik karodat. És várod, hogy szóljanak, hogy na, ebből elég mára.
És jó ez a módszer, –kérdezem csudálkozva.
Azt mondja, ez a legjobb módszer. Azon a fölfedezésen alapszik, hogy az élet olyan, mint a törtek. Le kell egyszerűsíteni az életet, akár a törteket, s akkor már könnyen el lehet bánni a betegségekkel is, amelyek a bonyolultságból keletkeznek.
Rendben van–mondom–, de hogyan kell leegyszerűsíteni az életet?
–Azt úgy, hogy ki kell dobni mindent. Először a házból, ahol lakunk, utána a fejünkből. A házból a tárgyakat, a fejünkből a gondolatokat, ha vannak ilyesmik benne, aztán fölemeljük az egyik karunkat, majd a másik karunkat. Ennyi az egész. 
Ma már az orvosi tudomány benne van az algebrában, ahol a törtek törvényei uralkodnak. A törteket pedig le kell egyszerűsíteni.
Mondom, jól van, Hacsek. De miért jász te bottal, azt nem kell eldobni, ha már meggyógyultál?

–Azt nem. A botot nem. Mert az életben a bot a közös nevező.


péntek, május 27, 2016

Minden időben



Képtalálat a következőre: „csiga”
Forrás: diyhal.eoldal.hu
Amikor boldog akartam lenni 

Sokáig fogalmam sem volt arról, mi a boldogság. Csak sejtettem, hogy van, mert sokan beszéltek róla.
Egyszer, olvasván Gion Nándor könyvét (Virágos katona), abban az a kérdés vetődött fel, hogy mitől boldog a virágos katona, mert körülötte mindenki bús és szomorú. A szépen megírt könyvben meg is találtam a választ: el kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek.

Ezt jól megjegyeztem magamnak.

Letettem a könyvet és eltűnődtem, vajon van-e olyan hely a világon, ahol nem történnek ronda dolgok? Vettem sorba az országokat, a tájakat, a társadalmi berendezkedéseket, amelyek más-más világnézeten alapulnak. Arra jutottam, hogy a világnézeteket is valahogy úgy termesztik,–ha szabad így mondani– akár a repcét, a kukoricát, a káposztát, a tövis nélküli szedret. Igények, elképzelések szerint. És próbálgatják a módszereket, melyik lenne jobb.

Egyszer úgy adódott, elmentem San Franciscóba, hogy nézzem meg, milyen Amerika, milyen egy más rendszer, egy más elképzelés. De a nagybátyám, Miklós néhány nap eltelte után azt mondta, ő nem azért fizette ki a betegségi biztosításomat, hogy nála egyfolytában cigarettázzak, menjek inkább máshová, mondjuk, Honoluluba, ő fizeti az utamat, szállodát, az egész ellátásomat. Ez volt az ő elképzelése. De az én beképzeltségem erősebb volt, eljöttem haza. Meg is bántam.
Máskor úgy adódott, bejártam Európát, de hazafelé jövet fölkerestem Kiss Laci barátomat Bádenben, aki akkor már edzett menekült volt. Jó sörözés után Laci azt mondta, ha kíváncsi vagyok, milyen Ausztria, menjek be a menekültek táborába, tíz nap után szabad emberként járhatok bárhova. Így lettem én is menekült, de nem úgy mint sokan, akik elmennek hazulról, én idegenből menekültem egy másik, idegen országba. Ezt nem bántam meg. Azért nem, mert ebben a táborban ismertem meg egy igazi embert, akit úgy hívnak, hogy Miroszláv.
Aztán mint szabad ember, eljöttem haza, és írtam egy könyvecskét erről a Miroszlávról. A könyvecske címe: Éden Bádenben. Régi jó barátom,  munkatársam, a svédországban élő Tar Károly a saját elhatározása szerint ki is nyomtatta, most épp itt van az asztalomon. Ebből teszek ide egy apró részletet, mert a könyv már csak a felhőkbe téve látható, aki olvasni szeretné, le is veheti onnan. http://mek.oszk.hu/08600/08684/html/index.htm

 Minden időben

A fiatalok minden nap elővettek egy-egy fehér borítékot, pöcögtették az asztalon, de nem címezték meg.
- Ez menne Julisnak - mondta Jenő.
- Ez menne a szomszédunk leánykájának, s a szüleinek - mondta Lóri.
- Majd küldesz nekik a kanadai erdőkből - mondta Adolf.
- Ha nem tanácsos innen levelet írni, hát akkor ne írjunk innen levelet. Bírják ki levél nélkül - mondta Jenő.
- Mi is kibírjuk levélírás nélkül - mondta Adolf.
- Valahogy csak kibírjuk - mondta Lóri.
- Szép szeretődre, Olgára szoktál-e emlékezni, Miroszláv? - kérdeztem egyszer Miroszlávtól, amikor láttam rajta, borús a tekintete és nincs kedve semmihez.
- Szoktam. A könyvtárban szoktam emlékezni rá - felelte Miroszláv.
- Te itt jársz könyvtárba is, Miroszláv?
- Járok. És koncertre is járok - mondta Miroszláv.
- Furcsa ember vagy te, Miroszláv! Olyant én még nem hallottam, hogy a menekültek könyvtárba, vagy koncertre járnának...
- Együtt van itt a könyvtár és a koncert. Mindkettő egy helyen fungál. Régi, kopott, kicsi templomban, ahol olvasni és énekelni szoktam. Ideje is, hogy elmenjünk oda. Mondjuk, épp vasárnap.
Eljött a vasárnap. Miroszláv szépen megborotválkozott, lakkcipőt húzott, sötét ruhát vett magára és bejelentette, aki akar, mehet véle a templomba.
Induláskor Miroszláv a zsebeit megtapogatta és csöndesen annyit szólt: akinek aprópénze van, hozza magával.
Nem volt messze a régi, kicsi templom. Lejött a csökött toronyból a harangozó, megállt Miroszláv előtt és azt mondta:
- Isten hozott, Miroszláv!
Kezet ráztak. És mi is kezet fogtunk a harangozóval.
- Mindjárt itt lesz a pap is - mondta a harangozó.
- Addig talán a könyveket... - mondta Miroszláv.
- Persze, a könyveket meg kell nézni - mondta a harangozó.
A karzat alatt hosszú polcokon régi könyvek sorakoztak. Főleg gótbetűs, egyházi könyvek. Adolf fölemel egyet és azt mondja:
- Kár, hogy az ember nem tud németül. Ilyenkor jön rá az ember, jó lenne tudni németül...
- Vannak itt magyar könyvek is, a hátsó sorokban - mondta Miroszláv.
A hátsó sorból kivettem egy szépen bekötött könyvet. Az volt a címe: A szombatosok. A cím alatt, apróbb betűkkel ezt írta: Különös tekintettel Péchi Simon Főkanczellár életére és munkáira. Írta Dr. Kohn Sámuel. 1889.
Mondom Miroszlávnak, nézz ide Miroszláv, mit találtam. Hallottál te a szombatosokról?
- Nem sokat. Bizonyosan szent népek lehettek - felelte Miroszláv.
Kinyitom a könyvet, találomra. Egy helyen ezt olvasom: "Akkori napokban - úgymond - hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun, városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedikátoroktól a praedicáló székből sok káromlásokat és módnélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calvinista és ariana (értsd: unitárius) religión valóktól disputálást hallottál volna!"

Mutatom Miroszlávnak, milyen érdekes könyvet találtam találomra, ezt a néhány sort fölolvastam belőle és s megjegyeztem:
- Nem volt békesség soha a földön, Miroszláv! Még a prédikáló székből is káromkodtak.
- Nem is lesz békesség soha ezen a földön - mondta Miroszláv. És megkérdezte:
- Te milyen vallású vagy?
- Unitárius religión volnék, Miroszláv. Épp azért mutattam neked ezeket a sorokat. Erdélyi unitárius. Mégpedig a bigott fajtából. Tíz évben egyszer elmegyek a templomba.
- És ott, Erdélyben a szószékről káromkodnak a papok? - kérdezte Miroszláv.
- Még nem hallottam, hogy onnan káromkodtak volna, Miroszláv. Hát te milyen religión vagy, Miroszláv?
- Semmilyen religión nem vagyok - felelte Miroszláv.
- Akkor miért jársz templomba, Miroszláv?
- A templom nekem arra való, hogy magamba szálljak, mit tettem jól és mit nem. És arra, hogy elénekeljem a legszebb zsoltárt.
- Melyik a legszebb zsoltár, Miroszláv?
- Te benned bíztunk - felelte Miroszláv.
- Honnan ismered te ezt a zsoltárt, Miroszláv
- A Szőcs-brigádtól tanultam - mondta Miroszláv.
Megérkezik a pap, köszönti azt a négy-öt hívét, aki rajtunk kívül eljött a templomba és azt mondja Miroszlávnak:
- Mehetünk, Miroszláv!
És ment Miroszláv a pap után, föl, az orgonához. És leült Miroszláv az orgona elé, és megtelt hangjával a kicsi templom: ...mikor még sem ég sem föld nem volt formálva...
Befejezéskor pedig lenézett reánk, és fölemelte a hangját: ...és te megmaradsz minden időben...
Hazafelé menet annyit mondtam Miroszlávnak:
- Azért furcsa ember vagy te, Miroszláv...
                                                    xxx

Most itthon vagyok és viszonylag jól érzem magam. A kicsi udvarunkon nyílnak a virágok, éjjel, ha nem tudok aludni, kimegyek a friss levegőre, várnak a házukat cipelő csigák. Senki nem tudná megmondani hová igyekeznek az ő végtelen lassúságával. Talán ők is a boldogságot keresik, nem sietnek, lehet sejtik, hogy nincs is boldogság.  Csak a keresés van. De ameddig keresni tudunk valamit, addig nagy baj nem lehet. A világ olyan, amilyen volt minden időben: örömét leli, ha látja, benne keressük a boldogságot. 


péntek, május 20, 2016

Hrabal

Fotó: Wikipédia

Ó, ez a Bohumil…

Már ott tartok, el kell, hogy rejtsem valahová a könyveit,
mert ha közelemben vannak, csak azokat olvasom. Most például
itt van egy aprócska részlet, amikor a nyolcvanadik születésnapját
szerették volna megünnepelni a barátai. 
Ültek a kocsmában, s egyszer
azt mondja az egyik, te, Hohumil, te nagyon nagy író vagy, egy táblán szeretnők megörökíteni a nevedet, azt mondd meg, hová helyezzük el ?
–Ha nagyon akarjátok, hogy egy táblát csináljatok nekem, hát tegyétek ide, a sörgyár udvarára, a kémény tövébe. Csak egyre vigyázzatok, olyan magasságban
legyen, hogy az alacsony növésű kutyuskák is tudják lepisilni!

Nagy csönd lett a kocsmában, aztán valaki megszólalt. Azt mondta, jó, akkor ott lesz, abban a magasságban. Ó, ez a Bohumil…