szerda, november 02, 2016

A lélek keresztmetszete



Forrás: Cultúra.hu
 Mint egy török basa

– Ez lenne az a híres régi kórház? – kérdezte egy fiatalember a kapu mellett álló férfitől, aki a falnak támaszkodva cigarettázott. Messziről lehetett látni, ő a kapus.
– Ez lenne. De attól függ, mi a baja.
– Azt én sem tudom, hogy mi lehet a bajom, itt is fáj, ott is fáj. Kellene egy általános kivizsgálás.
– Az a legjobb. Az általános kivizsgálás. A háború is akkor igazi, ha általános a mozgósítás és nincs olyan, hogy a világon itt-ott a népek lőnek egymásra, másfelé pedig mulatnak. Aztán olyan sincs, hogy valaki ezért nem mehet a háborúba, vagy azért nem mehet. Csak menjen mindenki, személyválogatás nélkül, az az igazi háború. Az igazi háború ripityára bombázza a városokat és falvakat, de utána kinőnek a földből a házak, s a virágok.
Vegyük ezt a kórházat. Maga bemegy és azt mondja, fáj a hasa. Fölírnak valami pirulát és elmegy haza. És másnap megint itt van, mert fáj a nyaka. Az embernek annyi alkatrésze van, mint egy drága autónak. Mindennek az általános kivizsgálás a megoldása, – magyarázta a bőbeszédű kapus.
– Szabad itt, a kórház előtt cigarettázni? Mert mielőtt bemennék, néhány slukk nem ártana…
– Szabad. De csak nekem. És csak akkor, ha nem látják.
Jó nagy karikákat vetettek füstből és egy ideig nézték egymást. Egyszer azt mondta a bőbeszédű kapus:
 – Maga szépen felmegy a lépcsőn az emeletre, a második ajtón kopogtat és ott találja Márka doktort. Na, ez a Márka doktor elintézi mindenféle baját, hozzá tartozik az általános kivizsgálás. Ad nekem egy cigarettát? Mert az enyém éppen  fogyatkozik.
– Már hogyne adnék egy ilyen jóféle kapusnak? Egy jóféle kapus többet ér egy miniszternél, az égvilágon mindent el tud intézni. Tudja, mitől félek a legjobban? Attól, ha egy vastag tűvel megszúr engem ez a Márka doktor, s a drága véremet a nővérek elpancsolják. Legalább a vérét féltse az ember, ha már a tüdejét nem kíméli…
– Ne féltse maga semmijét és ne is kímélje semmiét! Egy életünk van, s általában egy szál cigarettánk. Én egy szimpla kapus vagyok, de annyit tudok, hogy amit legjobban félt az ember, amit legjobban kímél, leghamarabb az romlik el. Ezt is Márka doktortól tanultam. Most megmondom, mit csinál magával ez a Márka doktor, ha bemegy hozzá.
Először is azt fogja mondani, na, akkor lássunk hozzá. Nézzen a szemembe, ezzel kezdi. Most fordítsa a szemét jobbra, majd balra. Most fölfelé, majd lefelé. Ha nem talál semmi hibát, két kezébe fogja a fejét és forgatja erre-arra, s figyeli, a nyaka recseg-é. Ha ez megvan, akkor azt mondja, nyújtsa ki a két karját, hunyja be a szemét és a mutató ujjaival rendre próbálja eltalálni az orra hegyét. Ha eltalálja mind a két ujjával, akkor nagy baj nincsen. Remélem, eltalálja, mert a cigarettát sem az orrába dugta, hanem egyenesen a szájába. Márka doktor leül a helyére és föltesz magának néhány kérdést. Először könnyebbeket, például, hogy miket szokott enni, inni, mivel foglalkozik, hol fáj, mióta fáj ott, ahol fáj, vannak-e görcsei, efféléket. Aztán jönnek a nehezebb kérdések. Miket szokott álmodni, vannak-e titkolnivaló vágyai, szokott-e magában beszélni, énekelni. Olyasmiket is kérdez, amikre maga nem tud, vagy nem akar válaszolni. Például azt, hogy szokott-e hazudni, s milyen természetűek ezek a hazugságok. Vagyis, hogy ártanak-e valakinek, vagy nem ártanak. Ezek a kérdések arra valók, hogy fejben megrajzolja a maga lelkivilágának keresztmetszetét. Márka doktornak az a tudományos fölfogása, hogy ebből a lelki keresztmetszetből kiindulva kell minden betegséget fölkutatni és kezelni. Folytassam?
– Folytassa hát, még nem fogyatkozott meg annyira a cigarettánk…
– Márka doktor egyszer fölszólítja, most pedig tegyen úgy, mint egy földesúr a régi világban, akinek nincs semmi gondja. Feküdjék föl egy ágyra nyújtsa ki a lábát, ne nyüslessen, ne nézelődjék az ápolónők után, maradjon teljes nyugalomban. Most  aztán amennyi esze, s gondolata van, szedje mind össze és összpontosítsa a nagylábujjára. Egyszer az egyikre, majd a másikra. És forgassa körbe a nagylábujját, egy ideig balra, egy ideig jobbra. Ha ezt megunta, következik a bokája. Azt is forgassa, ameddig bírja. A térdével ugyanígy, a derekával ugyanígy. És menjen tovább, a karjára, a csuklójára, az ujjaira. Forgassa, forgassa. A vállát, a lapockáját ki ne hagyja. A legfontosabb a nyaka. Azt tekergesse, csavargassa, ameddig recsegni kezd, akkor csak bólogasson a fejével, vagy tegyen úgy, mintha valami nem tetszene magának. Ettől sokan elszédülnek, olyankor abba kell hagyni a nyaki terápiát, semmit nem szabad erőltetni.
– Adok magának még egy cigarettát, ha megmondja, mire való ez a sok tekergetés és csavargatás, én már a meghallgatásukba is belefáradtam.
– Nekem megéri az a cigaretta, hogy megmondjam, mire való. Megtornásztatja az egész szervezetét globálisan, és meg is gyógyítja, ugyancsak globálisan.
Ezt a módszert már a világ vezetői is eltanulták Márka doktortól. Manapság egy nagy vezető úgy él, ahogyan neki kedve szottyan, mindene megvan, csak beül a fényes autójába és ha valami tetszik neki, rábólint s azt mondja, jól van. Ha pedig valami nem tetszik neki, csavarint egyet a nyakával, s ezzel azt mondja, márpedig ez nincs jól. Ez a Márka doktor már ott tart ebben a tudományában, hogy csak ránéz egy fontos politikusra és amiképpen az a nyakát megmozdítja, azonnal tudja, mi a helyzet a világban.

– Az az igazság, én kissé fafejű vagyok, és a fafejű embereket nem olyan fából faragták, hogy mindenkinek mindent elhiggyenek, amennyi tudásuk van, megmaradnak annál a tudásnál. Én nem szeretnék nagy ember lenni, s úgy irányítani a népeket, hogy közben ropogtatom a nyakamat, jelezve, mi jó és mi nem jó. Inkább adok magának még egy cigarettát, s föl sem megyek ahhoz a Márka doktorhoz.

– Lehet, hogy jól is teszi! Én sem mentem föl soha Márka doktorhoz, hogy megmutassam neki a lelkem keresztmetszetét, mégis nekem van a legjobb dolgom. Egész nap támasztom a falat, nézem a járókelőket, szívom a más cigarettáját, úgy élek, mint egy török basa.

szerda, október 26, 2016

Szécsi András



Az a kis lököttség!

Egyszer meglátogattam festő barátomat, aki arról volt híres, hogy nála inni soha nem volt mit, de enni sem, mert örökké éhes volt és ha nem volt egyéb, megette mind a csendéleteit. Csak a fenyők maradtak, a tüskés fenyők. Sütőnek is tüskés fenyőket ajándékozott, de szólt neki, nézzen be a kamrájába is, hátha talál ott valami ennivalót.– Hogy hol a kamrám? Hát ott van a kamrám a két ablak között, látszik, hogy ritkán látogatsz meg! Az én barátaim, ha éhesek, egyenesen az ablakhoz mennek, ki sem kell nyitni, kívülről látszanak a befőttes üvegek, de azok általában üresek szoktak lenni.

Egy napon meg is kérdeztem festő barátomat, te, hogy lehet ilyen körülmények között festeni? Azt felelte, jól, nagyon jól lehet akármilyen körülmények között festeni. Csak kell, hogy legyen az emberben egy kis lököttség. – Nézd meg azt a képet, a legújabbat abban a sarokban! Amikor festettem, kissé spicces voltam, s a festék is túlságosan híg, ezért a vászon közepén lefolyt belőle valamennyi, lett oda egy csík. Lefeküdtem, s néztem azt a csíkot, hunyorgattam a szemem, s hát látom, hogy attól a csíktól modernebb lett a kép, úgy is hagytam. Gondoltam, ha valaki megkérdezi, mi az ott a vászon közepén, hát azt mondom, szándékosan tettem oda, pont azt akartam, hogy ne legyenek olyan komorak és feszesek a fenyők, mintha haptákban állanának. Mert ugye, a fenyők általában délcegek és büszkék, de nem katonák! – És mi lett ennek a képnek a sorsa? – Te tudod, hogy hány betegségem van! Egy jó orvosnak adtam, aki megkopogtatta a hátamat. Boldogan vitte haza, még azt a lefolyt festéket, a csíkot is megdicsérte, mert benne is megvolt az a kis lököttség, ami egy jó orvosból sem hiányozhat!

Huszonöt éve halt meg Szécsi András, épp ilyenkor, október végén. Még élhetett volna, nagyon hiányzik ebből a világból egy kis jóféle lököttség…

péntek, október 14, 2016

Hajnali regény

Forrás: Depositphotos
   

                                    Fegyvernek látszó feleség
                                  

Tíz évben egyszer mesélem el, hogy mit álmodtam, de csak akkor, ha van a közelemben megfoghatatlan dolgokra érzékeny ember. Kevesen vannak ilyenek. Akiket ismerek, azok között is van, akit még az olyan történetek sem érdekelnek, amelyek vele történtek meg.
Sok éven át fásult, maguknak való népek között éltem, akik úgy viselkedtek, mint a kotlós tyúkok, csak azt lesték, hol van egy biztonságos hely. Elindultak az udvaron, fölvettek az kezükbe valamit és keresték, hová is tegyék le.

Bús Bíbor Bélát már láttam néhányszor a bivalyos ember udvarán, mindig olyankor jött, amikor a két behemót állat várta, hogy megteljék vízzel a vályú, akkor volt az itatás ideje. A bivalyos embert is csak néhány napja ismertem meg, az ő házában kaptam szállást ideiglenesen. Kora reggel nagy bögrében hozta nekem a bivalytejet az ő felesége, Póli.

Jött ez a Bús Bíbor Béla egy kannával, s azt mondta Pólinak:,– Ha ma sem lesz bivalytej, akkor ő haza nem megy, mert lelövi a felesége.
Bivalyos Dénes megállt az ajtóban, s azt kérdezte Bús Bíbor Bélától:–Ugyan mivel lőne le téged a feleséged, hiszen annak nincs fegyvere.
Erre Bús Bíbor Béla legyintett és azt felelte:– Nem kell ahhoz fegyver, hogy lelőjenek valakit. A filmekben is mutatják, hogyan rabolnak ki   bankokat, elég ahhoz akármilyen tárgy, ha olyan, mint egy fegyver. Márpedig az ő neje, úgy, ahogy van, fegyvernek látszó feleség.
Bús Bíbor Béla fogta a megtöltött edényt, s elmenőben azt mondta Bivalyos Dénesnek: – Aztán erre az új vendégre vigyázzatok, ha sok bivalytejet adtok neki, olyanokat álmodik, amiket még én is nehezen tudok megfejteni.
Erre azt kérdeztem Bús Bíbor Bélától, hol tanulta az álomfejtés mesterségét, mert én nagyobb falvakban és városokban is éltem, sehol senki nem tudta az álmokat úgy elmagyarázni, hogy azt el is lehessen hinni.
–De van! – felelte Bús Bíbor Béla. Itt vagyok például én, aki az álmokat meg tudom fejteni. Próbáljuk ki ! – Mit álmodtál? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Az éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas, fehér párnát vittem a hátamon, mentem véle egy úton, nem emlékszem, hogy hová igyekeztem, csak azt tudtam, hogy azt a párnát vinni kell.
A párna nem volt nehéz, tolluval volt megtöltve, de én görnyedve vittem, mintha nehéz lenne.

–Egyszerű álom,–mondta erre Bús Bíbor Béla,– hó lesz, vagy háború, de az is lehet, a gyógyszerektől van, mert sokféle furcsa dolgot művelnek az emberrel a mostani gyógyszerek. És mondta még, ha csak lehet, ne szedjek pirulát, mert abban kémia van, akárcsak a vízben, a földben, a kútban, még a mosolygós almában is. A faluban az a hír járja, hogy maga
szórakozásból történeteket szokott leírni egy kockás füzetbe, pedig beteges ember. Azt mondom, gyógyszerek szedése helyett inkább írjon valamit erről a világról, az életről, az írás nyugtató hatású, nem árt, ha nyugodtan él az ember. Ami pedig az álmát illeti, ha véletlenül valami újabb íráshoz fogna, egy ilyen álom jó lesz kezdésnek, leütésnek. Mert minden valamirevaló történetet úgy kell elkezdeni, hogy mint a szemtelen legyet, jól le kell ütni. Csak úgy van értelme.

Az álmomat végül egyedül próbáltam megfejteni. Arra jutottam, az élet nem más, mint könnyű tehernek görnyedve való cipelése.  

–Aztán miket szokott írogatni a kockás füzetébe?– kérdezte egyszer váratlanul Bús Bíbor Béla.
–Most éppen egy falvédőről és brassói történetekről jegyeztem le ezt-azt, mert roppant érdekesek a falvédők s a brassói történetek, – vetettem oda a választ, hogy ne hagyjam felelet nélkül a kérdést.
–Az efféle dolgok manapság senkit nem érdekelnek, mondtam magának, írjon kemény történeteket, s azokat már az elején jól üsse le, hagyja a falvédőket–tanácsolta Bús Bíbor Béla.

–Ha maga értene a gyilkosságokhoz, s az igazságot is ki tudná deríteni, akkor most egy kemény történetet mesélnék el, – mondtam Bús Bíbor Bélának, s a tekintetét fürkésztem.
–Ki ölt meg valakit, hol, mikor és miért? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Nagyapám egy napon haza ment a kocsmából, elővette a vadászpuskáját és lelőtte a saját feleségét. A két kicsi gyermek,– apám és a húga– úgy maradt életben, hogy bebújtak az ágy alá. Nagyapám, mint aki jól végezte dolgát, visszament a kocsmába és ivott tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy éneklős kedvében volt-e, azt nem tudom.

Teltek az évek, s a faluban azt rebesgették, másképpen történt minden, azt az asszonyt valaki más lőtte le. Ezt kellene tisztázni, mert apámra nagy súly nehezedik, úgy nőtt fel, mint akinek gyilkos az apja.

–Ez is egy egyszerű történet, akárcsak az álma, azzal a nagy, fehér párnával, – mondta Bús Bíbor Béla. És folytatta: – A világ tele van gyilkossággal, a tettes kilétét vagy kiderítik, vagy nem derítik ki. Csak az ügyvédek húznak hasznot belőle, az egészet hagyja a fenébe. Ugorja át ezt a történetet, bőven elég, ha csak megjegyzi könnyedén, a maga apja árván nőtt fel. Ebben benne van minden. Különben sem szeretem az ilyen meredek történeteket.
–Jól mondja, – feleltem, én sem szeretem az ilyen meredek történeteket. Talán jobb lenne, ha leírnám a háborút, sok érdekes dolgot lehetne kihozni a háborúból, erről mi a véleménye?
–Ugorja át a háborút is. Rengeteg könyvet írtak már a háborúkról, a nyomorúságról és a menekülésről. Valami békességesebb történetet kellene elmesélni, amiben izgalom van és spiritusz, a népek szeretik az izgalmakat és a spirituszt…
–Akkor ezt mi szépen megbeszéltük,– mondtam Bús Bíbor Bélának és eltettem a kockás füzetet.

Azon az éjjelen sokat nem aludtam. Járkáltam le, fel a lakásban, kimentem az udvarra is, fölnéztem a csillagos égre, kerestem a Sarkcsillagot, hogy lássam megvan-e még a régi állapotában. Akármerre néztem, Bús Bíbor Béla jutott eszembe. Főleg az, hogy ki lehet ez az ember, aki nekem tanácsokat ad arra vonatkozóan, mit írjak meg, s mit ne. Azt mondta, ugorjam át azt a gyilkosságot, elcsépelt, agyonírt téma, amiből hasznot csak az ügyvédek húznak. És ugorjam át a háborút, mert arról is rengeteget írtak. És honnan tudhatja ez a Bús Bíbor Béla, miről szeretnek olvasni a népek?  Minek a népnek annyi izgalom és spiritusz, amikor a mindennapjaik is tele vannak izgalommal, főleg spiritusszal, amit úgy hívnak, hogy pálinka.

Most is éjjel van, úgy három óra. Gondoltam, mire fölkél a nap, megírom ezt a regényt, amit már évek óta szerettem volna megírni. Hánykor is kél a nap? Ebben a borús időben későn, tehát a regényre lenne úgy négy-öt órám.
Joyce másképp gondolkodott, amikor a majdnem ezer oldalas Ulysses megírásához fogott. Fejébe vette, hogy csupán egyetlen nap történetét írja meg, s annyi ideig dolgozik rajta, ameddig a feneke, s türelme bírja.
Az ő elgondolása bizonyára jobb volt, mint az enyém, mert egy regényhez sok idő kell, a regény nem egy haiku. De énnekem korom miatt időm nincs, sem pedig egészségem ahhoz, hogy hónapokat, éveket töltsek el az asztal mellett, cigarettázva, betűket kopogtatva.

Azért megpróbálom a lehetetlent, máris írom ezt a regényt, amiből vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi.
A cím már megvan. Jó cím, szeretem.
Mit is tanácsolt nekem Bús Bíbor Béla?  Hogy írjak izgalmas történeteket, amelyekben spiritusz van, s az első mondatot jól üssem le.

A minap olvastam egy írást, amelynek a szerzője így ütötte le az első mondatot: Ahhoz képest, hogy Petőfi egy izgága, hülye barom volt…” És úgy folytatta, hogy ez nem sokat számít, mert azért Arany Jánosnak barátja tudott lenni.
Ilyen kemény leütésre nem számítottam. Azt mondtam, hát ha ez az ő stílusa, akkor  üsse így le, üsse, üsse! Üsse kő!

Ismerek egy szép dalt, amelyben ez van: ki vagy te, hogy ítélkezel fölöttem?

Közben feljött a nap. Ebből a regényből sem lesz most már semmi. Keresek inkább egy szemtelen legyet, s valamennyi gőgöt, hogy feléje csapjak. Az első mondatot sem tudom leütni. Pedig milyen jó a címe: Fegyvernek látszó feleség.


 



vasárnap, október 09, 2016

Felhők az égen

 

Benczédi Sándor kisplasztikája


                                   Átszállás Kocsárdon


Ha véletlenül egy napon megjön a behívóm, nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a harctér. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen, rendbe van téve. Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. A boldog jövőért.
Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi, hová utazom, azt felelem, a frontra lelkem, a frontra megyek. Mégpedig direkt! A jegyre legyen ráírva: Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan vonatot válasszon nekem, amelyről nem kell Kocsárdon átszállni. Ez a Kocsárd valamiért nem tetszik nekem. Nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyuikra hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki tudja, hová menő, tébláboló emberek. Annyit sem lehet tudni róluk, tulajdonképpen mit akarnak, mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még jövőképük sincs. Nem tudom fölfogni, hogy lehet elindulni bárhová is, jövőkép nélkül. Énnekem azt tanították, jövőkép nélkül ki se tegyem a lábam a kapun. De ezeknek a kocsárdi várakozóknak csak ráncos, poros képük van, itt szoktak összegyűlni. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni, a kocsárdi állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi harcos, batyujára borulva, lehajtott fővel? Vagy valami ismeretlen embernek nekidőlve? Ilyen hozzáállással nem lehet harcolni. A hozzáállást a politikusok különben is már sokszor megüzenték. Nem a szemünkbe mondták, ez igaz, de megüzenték. A jóakaratú harcos pedig gyorsan fölfogja az üzenet fontosságát, nem vacakol, azonnal nekifog és küzd a boldog jövőért.
Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm, hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés, vagy ilyesmi. És a vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletlenül baja essék. Mert a harctéren azt nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig. A trombitát sem illik a hátunk mögé eldugni, mert fénylik és kilátszik. A pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.
Bakancs, kicsi lapát! Még ha csak reájuk gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok fekete és piros felhő az égen. A barométer leesett a sárga földig. A pirulák keresése közben kiesett a kezemből. Idegalapon esett ki, nem szándékosan vertem le. Szándékosan soha, semmi rosszat nem szoktam cselekedni. De sok fekete és piros felhő gyűlt össze az égen. Ilyenkor frontátvonulás van. Mindegy, hogy honnan, s hová vonul át a front. Ha átvonul, hát átvonul. Nincs mit csinálni. Régi öregektől tudom: ahová egyszer beüt a ménkő, az ott is marad! Csak ezt a kocsárdi állomást, ezt szeretném valahogy megúszni.

péntek, szeptember 30, 2016

Remény és körülmény

 


                   
Forrás:Wikipédia


RÉSZLET EGY KÉSZÜLŐ MAGASUGRÁSBÓL


Vannak jelentős írók, akik elhúzódva, szinte titokban írják műveiket, mert rájöttek arra, hogy ha előre kifecsegik a cselekményt, az egészből nem lesz semmi. Ezért inkább nem fecsegik ki. Amikor kész az írás, kiveszik a fiókból és azt mondják, na, ez is megvan, jöhet a következő.

De mostanában az írók egy része annyira siet könyvének kiadásával, hogy nincs türelme a megírásra sem. Amikor még azt sem tudja, hogyan végződik majd egy történet a regényben, ő fogja magát és közöl egy részletet. Ad egy vonzónak tűnő címet, s alája azt írja, hogy Részlet egy készülő regényből. Aztán a könyvből vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi. Mert a körülmények mindig közbe szoktak jönni. Ilyenek a körülmények.

Most képzeljünk el egy szokatlan helyzetet: az ilyen sietős író fölhagy az írással és magasugró lesz, vagy akar lenni. Ugrik egy aprót, majd megcéloz egy nagyobb magasságot. És mivel a sietés, a türelmetlenség benne van a természetében, ha tíz arasznyit ugrik, azonnal közli a világgal, hogy ő már tíz arasznyit ugrott. Hogyan közli? Hát szóban, vagy írásban. Utóbbi esetben ezt a címet is adhatja: Részlet egy készülő magasugrásból.

Ezt a szokatlan helyzetet ne vegyük könnyedén, mert valóságos helyzet. Attól lesz valóságos helyzet, mert ezt a sietős író már megteremtette és követői is bőven vannak.

Most az a kérdés, hogy az ilyen magasugrót komolyan lehet-e venni, vagy nem. Mert nem biztos, hogy ez a magasugró ugrik-e valaha nagyobbat, mint amennyit eddig ugrott, vagy nem. Ilyenek a körülmények: kiszámíthatatlanok.

Mármost mennyivel kiszámíthatóbb, hogy jó regény születik abból a készülő regényből, amelynek részletét írója előre beharangozza, mint az a magasugrás, amit még csak apró szökdécselésekkel próbálgat. Szerintem semmivel sem kiszámíthatóbb. Az egyik épp olyan, mint a másik.

Persze, az is kérdés lehet, amit az olvasó, vagy a sportszerető ember tehet föl. Például az, hogy elegáns dolog-e részletet közölni egy olyan regényből, ami még nincs megírva, vagy magasugrónak tekinteni azt, aki csak próbálgatja az ugrándozást?

Könnyen belátható, hogy nem elegáns dolog. A körülmények miatt.

De az is belátható, hogy az írónak joga van annyit közölni egy meg nem írt regényből, amennyit akar, s a magasugró is ugrándozhat, amíg ereje, s kedve van hozzá. Mert ha valaki mindig a körülményekben keresi a sikertelenséget, az mindennél reménytelenebb, nem más, mint az önbizalom hiánya. És most jön a legnehezebb kérdés: meddig erőltetheti valaki magára a saját önbizalmát?
                                          

                               

csütörtök, szeptember 29, 2016

Nehéz emberek



        Dikics

Jön az új postás, megáll a kapunk előtt és azt mondja: – Maga itt lakik, hogy öntözi a rózsákat, vagy meg van fogadva? Mondom, itt lakom. Épp öntözöm a rózsáimat. Szereti a rózsákat?
 – És mondja, maga meg van győződve arról, hogy a saját rózsáit öntözi, nem pedig a más rózsáit öntözi?
– Meg vagyok győződve, mert ezeket a rózsákat én ültettem.
 – Ez a huszonhetes szám? – Igen, ez a huszonhetes szám. Ha fölnéz a feje fölé, láthatja, ki is van írva.
– Hiába van kiírva, mert a szemközti blokkházra is ki van írva a huszonhetes szám. Vittem nekik a nyugdíjszelvényt és azt mondták, menjek a szemközti házba, oda, ahol a kapun egy dikics van, s azt a dikicset zörgessem meg jól, csak úgy tudok bemenni. De én itt semmiféle dikicset nem látok, tehát maga nem lakhat itt.
– Lehet, hogy eljön az idő, amikor én már nem lakhatom itt, de egyelőre itt lakom és amint látja, öntözöm a rózsáimat.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a dikics?
– A dikics régen a suszterek szerszáma volt, egy vacak kis kés, amivel csak kínlódni lehetett, soha jól nem vágott. Ezért mondták a régi suszterek, hogy azzal a késsel csak dikicselni lehet, semmire sem jó.
– Maga szerint akkor azok a tömbházban lakók suszterek voltak?
– Soha nem láttam őket, nem tudom, mik voltak, szerintem azt sem tudják, hány szám alatt laknak. Igaz, előfordul, hogy én sem tudom, hány szám alatt lakom, de a rózsák eddig még eligazítottak. Mondja csak, maga tudja, hogy hány szám alatt van a brit miniszterelnök rezidenciája?
– Ezt most miért kérdi tőlem, nekem még nem kellett, hogy nyugdíjszelvényt vigyek a brit miniszterelnöknek, s hogy kisomfordáltak az euból, lehet, hogy soha nem is kell…
– Megmondom magának, hogy tudja: Londonban, a Downing utca 10 szám alatt van a mindenkori brit miniszterelnök rezidenciája. De ezek az angolok is olyan trehányak, hogy sokáig az ötös számot tették ki a házra, csak nemrég, pontosan 1779-ben cserélték ki az ötöst a tízes számra. Tehát ne csodálkozzék, hogy mi is trehányak vagyunk, a blokkház is  huszonhetes szám és azzal szemben is van egy huszonhetes, ahol vagyunk, s ahol a rózsáim is vannak… De hogy el ne felejtsem, szereti maga a rózsákat?
– Legjobban azt szeretném, ha ezt a nyugdíjszelvényt minél hamarabb átadhatnám a tulajdonosának, nekem nincs időm a dikicsekre, sem a rózsákra, sem pedig a brit miniszterelnök portájára. Azért nehéz ember lehet maga, hogy mindenre van ideje, s ezzel másokat is untat a dumájával. Hogy így a rózsák és úgy a rózsák, s hogy hol székel a brit miniszterelnök. A múltkor is egy fél napot vesztettem el azzal, hogy kerestem egy házszámot  a főtéren, de azt sehol sem találtam. Elmentem egyik templomtól a másikig, sehol semmilyen szám nem volt kitéve a bejárathoz. Maholnap ott tartunk, hogy senkiről nem lehet tudni, hol lakik, él-e, vagy meghalt rég, az ember, ha postás, dikicselheti a kapukon a zárat.
– Azért maga is nehéz ember lehet, ha csak számokat keres a házakon, észre sem veszi, hogy valaki öntözi a rózsákat…Mondja csak, mitől lehet, hogy valaki nem szereti a rózsákat?

– Mitől lehet? Azt kérdi mitől? Hát attól, hogy nehéz emberek vagyunk.



Nehéz emberek



                                             Dikics


Jön az új postás, megáll a kapunk előtt és azt mondja: – Maga itt lakik, hogy öntözi a rózsákat, vagy meg van fogadva? Mondom, itt lakom. Épp öntözöm a rózsáimat. Szereti a rózsákat?
 – És mondja, maga meg van győződve arról, hogy a saját rózsáit öntözi, nem pedig a más rózsáit öntözi?
– Meg vagyok győződve, mert ezeket a rózsákat én ültettem.
 – Ez a huszonhetes szám? – Igen, ez a huszonhetes szám. Ha fölnéz a feje fölé, láthatja, ki is van írva.
– Hiába van kiírva, mert a szemközti blokkházra is ki van írva a huszonhetes szám. Vittem nekik a nyugdíjszelvényt és azt mondták, menjek a szemközti házba, oda, ahol a kapun egy dikics van, s azt a dikicset zörgessem meg jól, csak úgy tudok bemenni. De én itt semmiféle dikicset nem látok, tehát maga nem lakhat itt.
– Lehet, hogy eljön az idő, amikor én már nem lakhatom itt, de egyelőre itt lakom és amint látja, öntözöm a rózsáimat.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a dikics?
– A dikics régen a suszterek szerszáma volt, egy vacak kis kés, amivel csak kínlódni lehetett, soha jól nem vágott. Ezért mondták a régi suszterek, hogy azzal a késsel csak dikicselni lehet, semmire sem jó.
– Maga szerint akkor azok a tömbházban lakók suszterek voltak?
– Soha nem láttam őket, nem tudom, mik voltak, szerintem azt sem tudják, hány szám alatt laknak. Igaz, előfordul, hogy én sem tudom, hány szám alatt lakom, de a rózsák eddig még eligazítottak. Mondja csak, maga tudja, hogy hány szám alatt van a brit miniszterelnök rezidenciája?
– Ezt most miért kérdi tőlem, nekem még nem kellett, hogy nyugdíjszelvényt vigyek a brit miniszterelnöknek, s hogy kisomfordáltak az euból, lehet, hogy soha nem is kell…
– Megmondom magának, hogy tudja: Londonban, a Downing utca 10 szám alatt van a mindenkori brit miniszterelnök rezidenciája. De ezek az angolok is olyan trehányak, hogy sokáig az ötös számot tették ki a házra, csak nemrég, pontosan 1779-ben cserélték ki az ötöst a tízes számra. Tehát ne csodálkozzék, hogy mi is trehányak vagyunk, a blokkház is  huszonhetes szám és azzal szemben is van egy huszonhetes, ahol vagyunk, s ahol a rózsáim is vannak… De hogy el ne felejtsem, szereti maga a rózsákat?
– Legjobban azt szeretném, ha ezt a nyugdíjszelvényt minél hamarabb átadhatnám a tulajdonosának, nekem nincs időm a dikicsekre, sem a rózsákra, sem pedig a brit miniszterelnök portájára. Azért nehéz ember lehet maga, hogy mindenre van ideje, s ezzel másokat is untat a dumájával. Hogy így a rózsák és úgy a rózsák, s hogy hol székel a brit miniszterelnök. A múltkor is egy fél napot vesztettem el azzal, hogy kerestem egy házszámot  a főtéren, de azt sehol sem találtam. Elmentem egyik templomtól a másikig, sehol semmilyen szám nem volt kitéve a bejárathoz. Maholnap ott tartunk, hogy senkiről nem lehet tudni, hol lakik, él-e, vagy meghalt rég, az ember, ha postás, dikicselheti a kapukon a zárat.
– Azért maga is nehéz ember lehet, ha csak számokat keres a házakon, észre sem veszi, hogy valaki öntözi a rózsákat…Mondja csak, mitől lehet, hogy valaki nem szereti a rózsákat?
– Mitől lehet? Azt kérdi mitől? Hát attól, hogy nehéz emberek vagyunk.




szerda, szeptember 28, 2016

Táska


Elhagyott táskák

Forrás:Divany.hu
Énnekem táskám nincsen. Ami pénzt magammal viszek, azt a zsebembe gyúrom, abba a kicsibe, ahol a régi férfiak zsebórájukat hordták, mert a láncban nem bíztak meg.
Hogy miért nincs nekem táskám? Azért, mert a táskát megutáltam. Akkor utáltam meg, amikor a régi jó Pogacsán néni azt súgta fia fülébe, hogy vigyázz fiam, az utcánkban táskás embert láttak. Meg is kérdeztem akkor Pogacsán nénitől, miért baj az, ha valaki táskás embert lát az utcájában. Azt felelte, vigyázni kell a táskás emberekre, mert azok mind közegek, a hatóság küldi őket a népek nyakára, hogy minél több pénzt hajtsanak be. Ezek a közegek mindenben hibát keresnek, például abban, hogy be vannak-e oltva a kutyák, vannak-e az udvaron bevallatlan tyúkok és rucák, akinek lova van, jelezte-e, rugós-e az a ló, akinek pedig tehene van, azt vallja be, mennyi tejet ad az a tehén naponta. És megkérdeztem Pogacsán nénitől, tessék mondani, milyen világ az, ahol félni kell a táskás emberektől. Azt mondta, hát lelkem, az ilyen világ nem jó világ, de nincs mit tenni. Csak azt lehet, hogy el kell menni hazulról, ha táskás emberek jönnek.

Ma reggel olvasom az újságban, hogy megint elhagyott táskát láttak egy üzlet előtt, ne járjon arra senki, amíg azt a táskát nem vizsgálják meg, addig is, a körzetet lezárják.
Most úgy teszek, mintha nem tudnám, milyen világban élünk, csak magamnak merem föltenni a kérdést: ha valaki talál az utcán egy elhagyott táskát, miért nem próbálja megkeresni a táska gazdáját, hogy visszaadja, ki tudja, milyen fontos iratok lehetnek benne…
És miért nem szabad arra járni, ahol egy elhagyott táska hever a földön? És miért kell a körzetet lezárni? Azt még magamtól sem merem megkérdezni, milyen világ az, ahol nem is a táskás emberektől, a közegektől, a hatóságtól kell félnünk, hanem egy elhagyott táskától.
Ezért inkább meg sem kérdezem. Csak töröm a fejem, mit rontottunk el? Azt, hogy annak idején nem vallottuk be a tyúkok és rucák számát, hogy rugós-e a lovunk, több tejed adott-e a tehenünk, mint amennyit jelentettünk, miért mentünk el hazulról, ha táskás embert láttunk az utcánkban? Nem lett volna jobb, ha bevallunk mindent, azt is, amit nem kérdeztek, a táskás embert pedig megkérjük, szíveskedjék bejönni, igyon meg velünk egy kis pálinkát, s beszélgessünk a világ dolgairól?

Leteszem az újságot, amelyben az elhagyott táskákkal riogatnak, gondoltam, legjobb, ha ki sem mozdulok a házból, de azért megborotválkozom, ahogyan reggelente szoktam. És a tükörben mit látok? Egy öreg, megfáradt arcot, pislogó szemeket, s amit eddig még észre sem vettem, alattuk ott a két, jókora táska.

vasárnap, szeptember 25, 2016

Téli emlék

 


                  Emlék a fagyos világból

Egyszer jól elvertem egy orosz generálist. El én! És ő is jól elvert engem. El ő! Sakkban.

Tél volt, nagy tél. Utaztunk Moszkva felé, éjjel, vonaton. Aztán meguntuk a nagy csatákat, néztünk kifelé a sötét ablakon. Nem volt, amit nézni, eluntuk azt is.
– Mondja csak, miért utazik maga Moszkvába, ebben a fagyos világban? Van ott magának rokona?
– Van. Abban a nagy temetőben!
– Ott az ő munkahelye, a temetőben?  Sírásó, vagy valami intéző?
– Nincs neki semmiféle beosztása, minden el van intézve. Ott nyugszik az idők végezetéig, oda van eltemetve.
– És maga most látogatja meg, ebben a cudar időben? Miért olyan sürgős, jobb időjárást nem tudott választani? Hallott maga a mi teleinkről?
– Hallottam, s olvastam is.  De én már el vagyok késve, akihez megyek, annak az embernek ősszel van a születésnapja…
– Na, ez különös helyzet, még a sakkozásban is ritkák a különös helyzetek. De ami a halottakat illeti, fölhívnám a figyelmét, hogy ez a lépése nem a legjobb lépés. Mert a halottak nem késnek el sehonnan, s akik őket meglátogatják, azok sem tudnak lekésni a látogatásról, hacsak…
– Mire tetszett gondolni, amikor azt mondta, hogy hacsak…?
– Mondjuk arra, hogy sürgősen ki kell hantolni, mert valami gikszer adódott…Vagy ha nem adódott, akkor  nagyon nagy emberről lehet szó!
– Bizony, nagyon nagy emberről van szó, ezt eltalálta! A sakkban is úgy van, olykor nem elég  gondolkozni, egy lépést el is kell találni.
– És mondja, mitől volt olyan nagyon nagy ember a maga rokona?  Bajnok volt a sakkozásban?
– Azt sem tudom, sakkozott-e valaha, vagy nem sakkozott, annyira távoli rokonom volt, szerintem nem, mert sajnálta volna az idejét a bábúkat tologatni.
– Akkor mégis, mivel töltötte az idejét, azt legalább tudja?
– Azt tudom, s meg is mondom, mert maga jó sakkozó! Ez a nagyon nagy ember állandóan a könnyűvérű nők után futkosott, kocsmákba járt és botrányosan viselkedett, volt úgy is, szétverte a szállodák bútorzatát!
– És akkor mitől lett mégis olyan nagyon nagy ember? Ezt meg tudná mondani?
– Attól, hogy szép verseket írt és levett kalappal köszönt annak a tehénnek, akinek a képét ráfestették a mészárszék ajtajára. Attól!  Na, mit szól ehhez?
– Akkor tudom, hogy ki az a nagyon nagy ember! Szergej Jeszenyin! Az egész ország ismeri a verseit, még én is tudok belőlük egyet-kettőt, ha megerőltetem magam.  Na, erre most játszunk még egy partit?

Vagankovszkoe temető, Moszkva.  Egy vastag asszony áll a bejáratnál, csizmája posztó, feje alig látszik a zúzmarától.
– Lenne szíves eligazítani, merre van a Jeszenyin sírja?

– Hát merre lenne? Arra, ahová a nyomok visznek. Csak az ő sírjához vezetnek nyomok ebben a kemény télben! Ezeknek a részegeseknek semmi nem számít. Viszik a vodkás üvegeket a sírhoz, ott koccintgatnak, topognak a hóban, s ha elfogyott a szesz, nekem ott hagyják az üres üvegeket. Ezek ilyenek. De azért  nem mind ilyenek, mert vannak, akik hagynak néhány ujjnyit az üvegekben, hogy megtiszteljék a költőt, s nekem is maradjon valami. Csak lenne már vége ennek a télnek…

   Szergej Jeszenyin

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.


RAB ZSUZSA fordítása




szerda, szeptember 21, 2016

Farkas Árpád

 


                  


Az állomás vendéglője

Mesélték beavatottak, hogy amikor elkészült a város új vasúti állomása, egy magas vendégek számára kialakított, intim hangulatú teremben összegyűltek az építtetők vezetői, hogy megtárgyalják, milyen nevet is adjanak a vendéglőnek. A legfontosabb ember azt javasolta, legyen annak a neve Sirály.
Fészkelődött a puha, piros huzatú fotelekben az alacsonyabb rangú nép, de megszólalni sokáig nem mert senki. – Na, mi van? Valakinek nem tetszik az a név, hogy Sirály? – kérdezte a legfontosabb ember.
Gyámoltalan hang jött elő a sarokból, egy ember félve mondta: nagyon szép az a név, hogy Sirály, csak az a baj, hogy errefelé nincsenek sirályok, válasszunk inkább valami nálunk is honos madarat, minél szebb nevűt, csak azt az egyet ne, hogy varjú, mert a varjú fekete és lehangoló. Lehangolt állapotában senkinek sincs kedve betérni egy vendéglőbe, még akkor sincs, ha nagyon éhes. Szerintem, legalábbis…
– Igaza van,– mondta a legfontosabb ember, a névadást halasszuk máskorra. De addig is, fölszólítok mindenkit, törje a fejét, gondolkozzék!

Eltelt egy hét, el kettő, ismét összegyűltek az intim hangulatú teremben, s a legfontosabb ember föltette a kérdést: – Na, gondolkoztak?
Sorra álltak föl a meghívottak, mindenki mondott egy madarat. Csak a varjú nevét nem merte kiejteni senki.
– Hogy jut maguknak eszébe ennyiféle madár? Nem tud senki kitalálni egy megfelelő nevet? Egy szépet és találót?
Valaki fölállt és azt mondta, ő kitalálta. Legyen az, hogy Az állomás vendéglője. És írják oda románul is: Bufetul gării.
A legfontosabb ember összecsapta a tenyerét és azt mondta: – Jól van! Legyen az! Ennél jobb, ennél találóbb név nincs is. Köszönöm, hogy eljöttek, s ezt az ügyet  alaposan  megbeszéltük.

Ez a kis történet arról jutott most eszembe, hogy megláttam Cs.Nagy Ibolya Farkas Árpádról írott könyvét, melynek címe az, hogy Farkas Árpád.




kedd, szeptember 20, 2016

Érzelmi kitörések

   


                            A teremtés ára

Az ember gyarló. Ezért van az, hogy olykor illetlen kérdéseket is tesz föl, vagy másnak, vagy egyszerűen, önmagának, – ha egyáltalán gondolkodik a világról. Például azt, hogy a teremtő, mielőtt megalkotta volna a világmindenséget, végzett-e valamilyen számítást, mennyibe kerül majd neki ez a hatalmas munka, a tervezés maga, a sok anyag, az idő, a fáradozás, egyszóval minden. A földi halandó mondhatja azt is, hogy például az időt nem is kell bekalkulálni, mert a hat nap, az hat nap. Nem sok ez a végtelen időhöz képest, lássuk be, egy átlagos haldoklás is eltarthat ennyi ideig.
A teremtő pedig ne csodálkozzék azon, ha a földi halandó olykor így gondolkodik. Mert így van összerakva: a teremtő saját képére és hasonlatosságára. Tudja, hogy mindennek ára van – legalábbis ezen a földön –  ez a szokás honosodott meg, senki nem tehet róla. Ha nem lenne ára semminek, akkor nem érne semmit az egész teremtett világ, s ebből következne, hogy egy nagy semmiben élünk, ameddig élünk. Ez pedig nem lehet így, mert ami csodálni való, vagy jó nekünk, azért fizetnünk kell, és fizetünk is szívesen, csak éppen éljünk. Ameddig élhetünk.
Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert amint látjuk és tapasztaljuk, a világ nem csak életből van megalkotva, hanem megszámlálhatatlan, másféle valamiből is, aminek ugyancsak ára, s értelme van. Felfogni sem tudjuk, s nem is merjük, mi minden lehet még a világmindenségben rajtunk kívül, miféle erők irányítják a vonuló madarakat, a ködöket, mi feszül a kőben, az indulatokban, a spanyol bikában, az üstökösben, a villámban, a kígyó szemében.
Így kezdtem a minap egyik rögtönzött előadásomat a szomszédban lévő, árnyas fa alatt, ahonnan az eget is alig lehetett látni. Bele is szólt a gondterhelt szomszéd, akiről tudom, összegyűltek a családi bajai. Azt mondta: – Na és hol vannak még az érzelmi kitörések! Ha kihagyjuk a teremtésből az érzelmi kitöréseket, ez az egész eszmefuttatás nem ér semmit. Engem most semmi más nem foglalkoztat, csak a saját, érzelmi kitöréseim. Hogy mi van fölöttünk, abból csak az árnyas fa lombjait értékelem, mert meleg ez a nyár, nagyon meleg. Hogy mi van a diófa fölött az égen és merre járnak a bolygók, az engem nem érdekel, a görögök ezt helyettem elvégezték. Vagy nem végezték el? Na, erről beszéljen, ha még emlékszik a régi görögökre!
– Persze, hogy emlékszem! – válaszoltam és folytattam:
Elképzelem az antikvitás tudósainak tépelődéseit, a hosszú sétáikat a pálmafák alatt, a márvány oszlopok között, midőn a kék eget kémlelik szüntelen, körzőkkel, vonalzókkal, háromszögekkel járják kertjeiket és udvaraikat, vitatkoznak, érvelnek csillagok, bolygók természetéről és a bejárt pályáikról, estére kelve pedig fáradtan feküdnek ágyaikba, s fölkelnek reggel újabbnál újabb ötletekkel, amelyekből  törvényszerűségeket vonnak le.
Aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget. Az egyszerű ember pedig arra a következtetésre jut, hogy ezek mind bolondok, nem szabad rájuk figyelni. Arra kell figyelni, hogy mennyibe kerül egy rőf posztó, mennyibe a bornak pintje. Mert mindennek megvan a maga ára. Ki merné ezért megvetni az egyszerű embert? Senki. Hogy a teremtés ára mennyi lehetett, az nem az ő dolga, s gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, nem is a mi dolgunk, akik ma még élünk. Azért nem a mi dolgunk, mert fogalmunk sincs, hogy milyen mértékkel, elgondolással, rendszerrel, beosztással mért a teremtő, amikor teremtett.
– Szerintem a szenvedés mértékét vette alapul, amikor élőket teremtett. Azt, hogy kinek mi, s mennyire fáj, ameddig él. Hanem azért ez sem egyszerű dolog! Mármint az, hogy kinek mennyire fáj a szenvedés, – vetette közbe a gondterhelt szomszéd. Amikor érzelmi kitöréseim vannak, énnekem mindenem jobban fáj, mint amikor nincsenek érzelmi kitöréseim. Ebből kell kiindulni…
– Ha úgy gondolja, hogy ebből kell kiindulni, akkor induljon ki ebből, folytassa nélkülem, – mondtam és rágyújtottam egy cigarettára.
– Képzelje, visznek a mentővel a sürgősségire, s a kórház előtt, ahol be kell fordulni, ott van az úton egy nagy gödör. Káromkodik a sofőr, hogy ezt a gödröt senki észre nem veszi, hát ő tömje be, vagy ez a beteg? Csoda hogy akkor nem vettek elő az érzelmi kitöréseim, mert ha elővesznek, leszállok, hogy azt a gödröt betömjem. Nem nagy dolog, csak kő kell, kavics és erő!
– Na és mi lett a betegségével és azzal a gödörrel? – kérdeztem később, szinte mellékesen.

– Azzal az lett, hogy semmi betegséget nem fedeztek föl a szervezetemben, de a gödröt sem tömték be, ott van most is. Elpanaszoltam a háziorvosomnak, mennyire elromlott minden, mire ő azt kérdezte tőlem, hogy fiatalabb koromban is ilyen volt a természetem? Csak a hibákat vettem észre magam körül, vagy csak mostanában vagyok ilyen, mióta megöregedtem. Mert ha csak mostanában jött elő nálam a hibák keresése és a szép dolgokat meg sem látom, akkor el kell, hogy küldjön egy pszichológushoz, más megoldás nincsen. Erre aztán jöttek az érzelmi kitöréseim, mondtam neki, jól van, de attól, hogy elmegyek egy pszichológushoz, az a gödör betömődik? Persze, ez neki nem tetszett, amitől még jobban megrohantak az érzelmi kitöréseim, gondolhatja! Ez tehát a szenvedésem ára, a teremtésből ezt nem lehet kihagyni, akármit is mondtak, s leírtak a régi görögök, akikre maga olyan nagy szenvedéllyel szeret hivatkozni! Nem gondolja, hogy igazam van? Magától kitelik, hogy nem így gondolja, mert magának nincsenek érzelmi kitörései. De nagyon ne bízza el magát, semmi sem tökéletes ezen a világon és ismerje el, ami nem tökéletes, annak is ára van, hányszor vettem életemben például görögdinnyét, amit fölvágtam s el is dobtam. Épp maga fejtette ki az előbb, amikor a görögökről beszélt, hogy aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget, ugye tovább tudja…Mert én nem felejtettem el, amiket mondott, hiába kínoztak azok az átkozott érzelmi kitöréseim. Hát ide jutunk, ha olyan kérdéseket teszünk föl, hogy mi a teremtés ára…