vasárnap, szeptember 25, 2016

Téli emlék

 


                  Emlék a fagyos világból

Egyszer jól elvertem egy orosz generálist. El én! És ő is jól elvert engem. El ő! Sakkban.

Tél volt, nagy tél. Utaztunk Moszkva felé, éjjel, vonaton. Aztán meguntuk a nagy csatákat, néztünk kifelé a sötét ablakon. Nem volt, amit nézni, eluntuk azt is.
– Mondja csak, miért utazik maga Moszkvába, ebben a fagyos világban? Van ott magának rokona?
– Van. Abban a nagy temetőben!
– Ott az ő munkahelye, a temetőben?  Sírásó, vagy valami intéző?
– Nincs neki semmiféle beosztása, minden el van intézve. Ott nyugszik az idők végezetéig, oda van eltemetve.
– És maga most látogatja meg, ebben a cudar időben? Miért olyan sürgős, jobb időjárást nem tudott választani? Hallott maga a mi teleinkről?
– Hallottam, s olvastam is.  De én már el vagyok késve, akihez megyek, annak az embernek ősszel van a születésnapja…
– Na, ez különös helyzet, még a sakkozásban is ritkák a különös helyzetek. De ami a halottakat illeti, fölhívnám a figyelmét, hogy ez a lépése nem a legjobb lépés. Mert a halottak nem késnek el sehonnan, s akik őket meglátogatják, azok sem tudnak lekésni a látogatásról, hacsak…
– Mire tetszett gondolni, amikor azt mondta, hogy hacsak…?
– Mondjuk arra, hogy sürgősen ki kell hantolni, mert valami gikszer adódott…Vagy ha nem adódott, akkor  nagyon nagy emberről lehet szó!
– Bizony, nagyon nagy emberről van szó, ezt eltalálta! A sakkban is úgy van, olykor nem elég  gondolkozni, egy lépést el is kell találni.
– És mondja, mitől volt olyan nagyon nagy ember a maga rokona?  Bajnok volt a sakkozásban?
– Azt sem tudom, sakkozott-e valaha, vagy nem sakkozott, annyira távoli rokonom volt, szerintem nem, mert sajnálta volna az idejét a bábúkat tologatni.
– Akkor mégis, mivel töltötte az idejét, azt legalább tudja?
– Azt tudom, s meg is mondom, mert maga jó sakkozó! Ez a nagyon nagy ember állandóan a könnyűvérű nők után futkosott, kocsmákba járt és botrányosan viselkedett, volt úgy is, szétverte a szállodák bútorzatát!
– És akkor mitől lett mégis olyan nagyon nagy ember? Ezt meg tudná mondani?
– Attól, hogy szép verseket írt és levett kalappal köszönt annak a tehénnek, akinek a képét ráfestették a mészárszék ajtajára. Attól!  Na, mit szól ehhez?
– Akkor tudom, hogy ki az a nagyon nagy ember! Szergej Jeszenyin! Az egész ország ismeri a verseit, még én is tudok belőlük egyet-kettőt, ha megerőltetem magam.  Na, erre most játszunk még egy partit?

Vagankovszkoe temető, Moszkva.  Egy vastag asszony áll a bejáratnál, csizmája posztó, feje alig látszik a zúzmarától.
– Lenne szíves eligazítani, merre van a Jeszenyin sírja?

– Hát merre lenne? Arra, ahová a nyomok visznek. Csak az ő sírjához vezetnek nyomok ebben a kemény télben! Ezeknek a részegeseknek semmi nem számít. Viszik a vodkás üvegeket a sírhoz, ott koccintgatnak, topognak a hóban, s ha elfogyott a szesz, nekem ott hagyják az üres üvegeket. Ezek ilyenek. De azért  nem mind ilyenek, mert vannak, akik hagynak néhány ujjnyit az üvegekben, hogy megtiszteljék a költőt, s nekem is maradjon valami. Csak lenne már vége ennek a télnek…

   Szergej Jeszenyin

BOKRAINK KÖZT

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.


RAB ZSUZSA fordítása




szerda, szeptember 21, 2016

Farkas Árpád

 


                  


Az állomás vendéglője

Mesélték beavatottak, hogy amikor elkészült a város új vasúti állomása, egy magas vendégek számára kialakított, intim hangulatú teremben összegyűltek az építtetők vezetői, hogy megtárgyalják, milyen nevet is adjanak a vendéglőnek. A legfontosabb ember azt javasolta, legyen annak a neve Sirály.
Fészkelődött a puha, piros huzatú fotelekben az alacsonyabb rangú nép, de megszólalni sokáig nem mert senki. – Na, mi van? Valakinek nem tetszik az a név, hogy Sirály? – kérdezte a legfontosabb ember.
Gyámoltalan hang jött elő a sarokból, egy ember félve mondta: nagyon szép az a név, hogy Sirály, csak az a baj, hogy errefelé nincsenek sirályok, válasszunk inkább valami nálunk is honos madarat, minél szebb nevűt, csak azt az egyet ne, hogy varjú, mert a varjú fekete és lehangoló. Lehangolt állapotában senkinek sincs kedve betérni egy vendéglőbe, még akkor sincs, ha nagyon éhes. Szerintem, legalábbis…
– Igaza van,– mondta a legfontosabb ember, a névadást halasszuk máskorra. De addig is, fölszólítok mindenkit, törje a fejét, gondolkozzék!

Eltelt egy hét, el kettő, ismét összegyűltek az intim hangulatú teremben, s a legfontosabb ember föltette a kérdést: – Na, gondolkoztak?
Sorra álltak föl a meghívottak, mindenki mondott egy madarat. Csak a varjú nevét nem merte kiejteni senki.
– Hogy jut maguknak eszébe ennyiféle madár? Nem tud senki kitalálni egy megfelelő nevet? Egy szépet és találót?
Valaki fölállt és azt mondta, ő kitalálta. Legyen az, hogy Az állomás vendéglője. És írják oda románul is: Bufetul gării.
A legfontosabb ember összecsapta a tenyerét és azt mondta: – Jól van! Legyen az! Ennél jobb, ennél találóbb név nincs is. Köszönöm, hogy eljöttek, s ezt az ügyet  alaposan  megbeszéltük.

Ez a kis történet arról jutott most eszembe, hogy megláttam Cs.Nagy Ibolya Farkas Árpádról írott könyvét, melynek címe az, hogy Farkas Árpád.




kedd, szeptember 20, 2016

Érzelmi kitörések

   


                            A teremtés ára

Az ember gyarló. Ezért van az, hogy olykor illetlen kérdéseket is tesz föl, vagy másnak, vagy egyszerűen, önmagának, – ha egyáltalán gondolkodik a világról. Például azt, hogy a teremtő, mielőtt megalkotta volna a világmindenséget, végzett-e valamilyen számítást, mennyibe kerül majd neki ez a hatalmas munka, a tervezés maga, a sok anyag, az idő, a fáradozás, egyszóval minden. A földi halandó mondhatja azt is, hogy például az időt nem is kell bekalkulálni, mert a hat nap, az hat nap. Nem sok ez a végtelen időhöz képest, lássuk be, egy átlagos haldoklás is eltarthat ennyi ideig.
A teremtő pedig ne csodálkozzék azon, ha a földi halandó olykor így gondolkodik. Mert így van összerakva: a teremtő saját képére és hasonlatosságára. Tudja, hogy mindennek ára van – legalábbis ezen a földön –  ez a szokás honosodott meg, senki nem tehet róla. Ha nem lenne ára semminek, akkor nem érne semmit az egész teremtett világ, s ebből következne, hogy egy nagy semmiben élünk, ameddig élünk. Ez pedig nem lehet így, mert ami csodálni való, vagy jó nekünk, azért fizetnünk kell, és fizetünk is szívesen, csak éppen éljünk. Ameddig élhetünk.
Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert amint látjuk és tapasztaljuk, a világ nem csak életből van megalkotva, hanem megszámlálhatatlan, másféle valamiből is, aminek ugyancsak ára, s értelme van. Felfogni sem tudjuk, s nem is merjük, mi minden lehet még a világmindenségben rajtunk kívül, miféle erők irányítják a vonuló madarakat, a ködöket, mi feszül a kőben, az indulatokban, a spanyol bikában, az üstökösben, a villámban, a kígyó szemében.
Így kezdtem a minap egyik rögtönzött előadásomat a szomszédban lévő, árnyas fa alatt, ahonnan az eget is alig lehetett látni. Bele is szólt a gondterhelt szomszéd, akiről tudom, összegyűltek a családi bajai. Azt mondta: – Na és hol vannak még az érzelmi kitörések! Ha kihagyjuk a teremtésből az érzelmi kitöréseket, ez az egész eszmefuttatás nem ér semmit. Engem most semmi más nem foglalkoztat, csak a saját, érzelmi kitöréseim. Hogy mi van fölöttünk, abból csak az árnyas fa lombjait értékelem, mert meleg ez a nyár, nagyon meleg. Hogy mi van a diófa fölött az égen és merre járnak a bolygók, az engem nem érdekel, a görögök ezt helyettem elvégezték. Vagy nem végezték el? Na, erről beszéljen, ha még emlékszik a régi görögökre!
– Persze, hogy emlékszem! – válaszoltam és folytattam:
Elképzelem az antikvitás tudósainak tépelődéseit, a hosszú sétáikat a pálmafák alatt, a márvány oszlopok között, midőn a kék eget kémlelik szüntelen, körzőkkel, vonalzókkal, háromszögekkel járják kertjeiket és udvaraikat, vitatkoznak, érvelnek csillagok, bolygók természetéről és a bejárt pályáikról, estére kelve pedig fáradtan feküdnek ágyaikba, s fölkelnek reggel újabbnál újabb ötletekkel, amelyekből  törvényszerűségeket vonnak le.
Aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget. Az egyszerű ember pedig arra a következtetésre jut, hogy ezek mind bolondok, nem szabad rájuk figyelni. Arra kell figyelni, hogy mennyibe kerül egy rőf posztó, mennyibe a bornak pintje. Mert mindennek megvan a maga ára. Ki merné ezért megvetni az egyszerű embert? Senki. Hogy a teremtés ára mennyi lehetett, az nem az ő dolga, s gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, nem is a mi dolgunk, akik ma még élünk. Azért nem a mi dolgunk, mert fogalmunk sincs, hogy milyen mértékkel, elgondolással, rendszerrel, beosztással mért a teremtő, amikor teremtett.
– Szerintem a szenvedés mértékét vette alapul, amikor élőket teremtett. Azt, hogy kinek mi, s mennyire fáj, ameddig él. Hanem azért ez sem egyszerű dolog! Mármint az, hogy kinek mennyire fáj a szenvedés, – vetette közbe a gondterhelt szomszéd. Amikor érzelmi kitöréseim vannak, énnekem mindenem jobban fáj, mint amikor nincsenek érzelmi kitöréseim. Ebből kell kiindulni…
– Ha úgy gondolja, hogy ebből kell kiindulni, akkor induljon ki ebből, folytassa nélkülem, – mondtam és rágyújtottam egy cigarettára.
– Képzelje, visznek a mentővel a sürgősségire, s a kórház előtt, ahol be kell fordulni, ott van az úton egy nagy gödör. Káromkodik a sofőr, hogy ezt a gödröt senki észre nem veszi, hát ő tömje be, vagy ez a beteg? Csoda hogy akkor nem vettek elő az érzelmi kitöréseim, mert ha elővesznek, leszállok, hogy azt a gödröt betömjem. Nem nagy dolog, csak kő kell, kavics és erő!
– Na és mi lett a betegségével és azzal a gödörrel? – kérdeztem később, szinte mellékesen.

– Azzal az lett, hogy semmi betegséget nem fedeztek föl a szervezetemben, de a gödröt sem tömték be, ott van most is. Elpanaszoltam a háziorvosomnak, mennyire elromlott minden, mire ő azt kérdezte tőlem, hogy fiatalabb koromban is ilyen volt a természetem? Csak a hibákat vettem észre magam körül, vagy csak mostanában vagyok ilyen, mióta megöregedtem. Mert ha csak mostanában jött elő nálam a hibák keresése és a szép dolgokat meg sem látom, akkor el kell, hogy küldjön egy pszichológushoz, más megoldás nincsen. Erre aztán jöttek az érzelmi kitöréseim, mondtam neki, jól van, de attól, hogy elmegyek egy pszichológushoz, az a gödör betömődik? Persze, ez neki nem tetszett, amitől még jobban megrohantak az érzelmi kitöréseim, gondolhatja! Ez tehát a szenvedésem ára, a teremtésből ezt nem lehet kihagyni, akármit is mondtak, s leírtak a régi görögök, akikre maga olyan nagy szenvedéllyel szeret hivatkozni! Nem gondolja, hogy igazam van? Magától kitelik, hogy nem így gondolja, mert magának nincsenek érzelmi kitörései. De nagyon ne bízza el magát, semmi sem tökéletes ezen a világon és ismerje el, ami nem tökéletes, annak is ára van, hányszor vettem életemben például görögdinnyét, amit fölvágtam s el is dobtam. Épp maga fejtette ki az előbb, amikor a görögökről beszélt, hogy aztán eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi törvényszerűséget, ugye tovább tudja…Mert én nem felejtettem el, amiket mondott, hiába kínoztak azok az átkozott érzelmi kitöréseim. Hát ide jutunk, ha olyan kérdéseket teszünk föl, hogy mi a teremtés ára…


hétfő, szeptember 19, 2016

Mohás kövek

 
                                                             
Fotó:Képguru.hu
           
Ilyesmik

Egyszer, úgy éjféltájban, fájós fejjel ébredtem a szovátai kempingtáborban. Eléggé sebes, de nem vad rohanású patak volt a közelben, gondoltam, elmegyek oda, s a tiszta, hűs vízben megmosom a fejem, hogy kibírjam valahogy reggelig.
Két nagy, gyönyörű mohás kő volt a patak medrében, egyik lábammal az egyikre álltam, a másikkal pedig a szomszédos kőre. És tenyeremmel merítve a vizet, locsoltam a fájó fejemet.
Egyszer egy hangot hallok a patak martja felől. Egy rekedt, női hangot:  – Mit csinál maga ott, a patak közepén, hogy ott áll éjnek idején? Csak nem akar öngyilkos lenni?  
Mondom neki, asszonyom, én sok minden akartam lenni életemben, de öngyilkos soha nem akartam lenni. És ha le nem csúszik a lábam a mohás kövekről, s nem esem belé a rohanó patakba, talán megúszom most is, meghalás nélkül.

– Szépek ezek a nagy, mohás kövek, mit gondol, hogyan kerültek ide?– kérdi az asszony.
– Hát nem vette észre, hogy napokon át egyebet sem csinálok, csak a hegyoldalból gurítom ide a szép, nagy, mohás köveket? Ezeket mind én hoztam ide! Mert rájöttem, nincs szebb annál, mint amikor az ember szétvetett lábbal áll a mohás köveken, s az átlátszó, tiszta vízben mosakodik.
–  Szóval maga gurította ide ezeket a mohás köveket? Ezt én nem hiszem. Ökrökkel is nehezen lehetne ezeket a köveket fölemelni. És a hegyoldalban csak poros, száraz kövek vannak, mohás kövek nincsenek. Így az asszony. Én pedig folytattam: –  Már azt hittem, elhiszi, amiket mondok! Énnekem semmit ne higgyen el, csak miután jól megfontolja, amiket mondok.

– Nem tetszik tudni, merre van itt az illemhely?– kérdi az asszony.
– Az illemhely? Hát hogyne tudnám! Ez az egész völgy, az egész hegyoldal, a patak martja, a bokrok és fák lehajló lombjai, mind illemhelynek valók. Csak nem kívánkozik egy kijelölt illemhelyre, ahol köztudomásúlag mindig büdösség van!
– Jó, akkor keresek magamnak valami eldugott helyet, de visszatérek, hogy mondjon még valami szép hazugságot a mohás kövekről, mert nem tudok elaludni.

Amikor az asszony visszatért, azt kérdeztem tőle, miért érdeklik magát annyira a mohás kövek?
– Egy minisztériumban dolgozom, ott csak lábszag van és kijelölt illemhelyek.
– Jaj, akkor beszéljünk inkább a miniszterekről, mert most épp a miniszterekhez lenne kedvem.
– Akkor én innen inkább elmegyek, - mondta az asszony.
– Maradjon még, mert a katicabogarak is eszembe jutottak…Szereti a katicabogarakat?
– A katicabogarakat szeretem, de mi közük nekik a miniszterekhez?

– Hallotta már, hogy minden összefügg mindennel? Mert ez a természet rendje?

– Fogalmam sincs arról, mi a természet rendje. De hogy a miniszterek nem függenek össze a katicabogarakkal, arra mérget veszek…
– Mérget azért ne vegyen, meghalni nem érdemes, az előbb még az én életemet féltette, nehogy a vízbe essem.
– Akkor mondja a katicabogarakat, ha azokhoz van kedve, azt még meghallgatom.

– Vannak tudós emberek, akik egész életüket a katicabogarak tanulmányázásának szentelik. Ezek a tudós emberek megfigyelték, hogy a katicabogarak az életükből körülbelül két hetet bábként töltenek, csak azután fognak hozzá komolyabb dolgokhoz. Például a fák védelmezéséhez.
Azt beszélik, vannak miniszterek, akik egész miniszterségüket bábokként töltik el, se ötletük, se elképzelésük, se javaslatuk nincs arra nézve, hogy valami komolyabb dologhoz fogjanak. Például a népek védelmezéséhez. Mert ugye, azért vannak ott, ahol vannak, azért kapják a fizetésüket.

– Kár magáért, hogy ilyesmikkel foglalkozik. Még olyankor is, amikor fáj a feje, s ott áll éjnek idején egy patak közepén, a nagy, mohás köveken. Nem is lesz magából soha, semmi ebben az életben…


Igaza lett ennek az asszonynak: aki ilyesmikkel foglalkozik, abból nem is lesz semmi soha, ebben az életben.


szombat, szeptember 17, 2016

Talán még lesznek lovak is




Bortnyik Sándor munkája, forrás:Viragjuditgaleria.hu









A vasárnapi sakkmester elméletei

Épp a vasúti síneket ugrotta át, zuhogott a jó, meleg eső, párálltak a talpfák a lába alatt, nem sietett, csak a fejét húzta be kabátja gallérjai közé. Gondoltam, megkérdem, hová igyekszik ilyen komótosan, ma nincs semmi lejátszani való parti, kedd van, ráérünk beszélgetni.
A vasárnapi sakkmester azt mondja, jó ez az eső, legalább megmossa a ruháját villanyáram fogyasztása nélkül, s a mi a fő, ha megszárad a ruha, úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, nem kell vasalni, szárítani. Ezeket a praktikákat kizárólag neki találta ki a fennvaló, aki jól tudja róla, hogy a sakkfigurák tologatásán kívül semmivel nem szeret bajlódni.

Javaslatomra behúzódtunk az állomási eresz alá, cipőinket sorra levettük a lábunkról és kiöntöttük belőlük a vizet. Mondtam neki: Hallgass ide, mester, szép és nemes dolog a sakkjáték, de a bankrablás se kutya, ahhoz is rengeteg ész kell és rögtönzés…
–Ezt most mire föl mondod, mert jól tudod, én nem vagyok bankrabló!
–Hát csak arra föl mondom, hogy láttalak a minap egy bankautomata előtt és onnan valami papírokat szedegetettél ki. Nem mondom, hogy az bankrablás volt a részedről, de ahhoz nagyon hasonlatos volt, különösképpen a gyakorlott mozdulataid…Miféle papírok voltak azok, mert pénzt a kezedben nem láttam.

–Neked halovány fogalmad sincs a kifinomult élvezetekhez, nem tudod megkülönböztetni a bankrablást a mélyebb, de tisztességes, jogszerű, mondhatnám úgy is, az áhitatos álmodozástól.
–Mit jelentsen az, hogy áhitatos álmodozás? Ilyet még nem hallottam!
–Az áhitatos álmodozást én találtam ki, mégpedig akkor, amikor az utolsó fogamat is kiszedték. Kérdezte is az orvos, legalább egy-két fogamat ne hagyjuk meg?  Mondtam, ne. Egyetlen fogam se legyen, mert nekem amúgy sincs, amit megehetnék. Akkor minek nekem fog? Hogy legyen, ami begyulladjon? Csak a bajaimat gyűjteném meg. Ne hagyjon egy fogat se! És esztendők alatt megerősödött a foghúsom, azzal rágok, ha van mit. Teltek az évek, s én, ha éhes voltam, benéztem a vendéglők ablakain és nagy áhitattal álmodoztam csirkecombokról, füstölt karajokról, velős csontokról, sőt, még a spenótról is, ha az tükörtojással volt díszítve.
De maradjunk a banki papíroknál. Vannak, akik pénzt vesznek ki az automatából, de a nyugtát ott hagyják, arra szükségük nincsen. Ezeket szedem én össze. Szükségem nekem sincs rájuk, de áhitatos álmodozásra kiválóak!

Egyszer egy norvég alak nagyobb összeget vett ki, begyúrta a nadrágjába, s úgy ment el, vissza se nézett. Otthon megnéztem a nyugtát, eltűnődtem a nagy összegen, s azon, hogy ha ez a pénz mind az enyém lenne, mit csinálnék véle. Vegyek cipőt? Van cipőm, most kissé vizes, de van. Vegyek új kabátot? Minek, ha van. Felsüt a nap és megszárítja. Vegyek autót? Minek? Hogy üssek el véle valakit? Így, gyalogosan, ha spiccesen neki megyek valakinek, semmi baj, azt mondom, bocsánat, s megyek tovább az utamon. Utak. Na, jó, hogy eszembe jutottak az utak. Nem csoda, állomáson vagyunk. Figyelj csak oda! Jönnek, mennek a vonatok, az ablakokon emberek kihajolva búcsúzkodnak, aztán vigyázz magadra! Te s vigyázz, szívem, siess haza! Ez így megy naponta. Énnekem nem kell vigyáznom senkire, esetleg magamra. De ha mégis elütne egy vonat, akkor mi van? Hány okos embert ütöttek el vonatok? Hány tudóst, művészt, sakkozót! És még jó hogy elütötték őket, nem szándékosan feküdtek a mozdonyok elé! Mert abban nincs semmi grácia! Tudod te azt, hogy miben van grácia? Ha úgy élsz, ahogyan tudsz, vagy úgy, ahogyan éppen akarsz. És abban is grácia van, ha úgy halsz meg, ahogy a véletlen hozza. Semmi fölhajtás, semmi kórusi ének, semmi koszorúzás, semmi sírkő, semmi fekete népség. Csak a madarak. A madarak, s a szél. És nyomod sem marad ezen a sárból csinált, szomorú földön. De addig is, ha eljön a vasárnap, sakkozok. Mindegy, hogy kivel, mindegy, ha veszítek, az is, ha győzök. Egyedül a játék a fontos Ezt már sok nagy író megírta, nincs semmi új a nap alatt. Csak azok a lusta bástyák ne lennének a táblán! Se király, se királynö. Ezek mind haszontalan népség. A gyalogok, a futók, a lovak, azok igen! Azokat szeretem. Övék a tiszteletem, mert övék az érdem, övék az idők végtelensége. És hogy honnan tudom én ezt? Onnan, hogy ameddig ember él a földön, mindig lesz, aki gyalogol, aki elfut valahonnan valahová, s ha minden kötél szakad, lesznek lovak, talán még lesznek lovak is…


péntek, szeptember 16, 2016

Fájdalmaink


 
                                                                 



Forrás: Wikipédia
                                   Laokoón


Hozzám csapódik egy ismerős alak és azt mondja: – Frici úr, én magát régóta figyelem. Tegye csak szépen a szívére a kezét és válaszoljon őszintén nekem. Maga nem lusta egy kicsit?
–Nem kell, hogy szépen a szívemre tegyem a kezem, bevallom, csakugyan lusta vagyok egy kicsit…
–Tudom, hogy sokféle baja van magának, főleg fizikális bajai vannak,–hogy orvosilag fejezzem ki magam,– nincs egy ép csontja, s a belső részeit is eléggé szétszabdalták az évek folyamán. Azért él még, megvan, úgy, ahogy meglehet az ember a maga korában, de mégis, mi akadályozza meg abban, hogy írjon valami jót, amire fölkapja a fejét a magamfajta, egyszerű ember? Vannak fájdalmai? Szomorúságai mindig voltak, ez teljesen érthető és elfogadható, de sok szomorú ember él a világon, aki dogozik, megy, jár mindenfelé és mint az apostolok, terjesztik nézeteiket, föllépnek fórumokon, akkor is ha piciny az a fórum, akkor is, ha csak ketten- hárman ha vannak egy teremben, kifejtik gondolataikat, vitáznak, viszik előbbre az emberiséget. Nincs az úgy jól, hogy maga fölkél éjjelente és csak a függönyeinek beszél. Olvastam, hogy maga előadásokat tart a függönyöknek, a falaknak, a székeknek, még az asztaloknak is. Nincsen az úgy jól…Mondjuk, ha lennének fájdalmai, az más, azt meg tudnám érteni. Szóval, vannak magának fájdalmai? Ha gondolja, le is ülhetünk ide, erre a padra, árnyék van a közeli fa alatt, legföntebb ezek a kószáló galambok reánk pöttyintenek egy-két foltot az ingünkre, de hát arra való a víz, hogy az asszony kimossa, hát nincs igazam?
–De még menyre, hogy igaza van! Mindennek meg van a maga értelme s a haszna, az árnyéknak is a víznek is.
–Hát még az asszonyoknak! Nem mennénk nélkülük semmire ebben az életben…
–Jól mondja, nem mennénk nélkülük semmire ebben az életben. Ez így igaz, ahogy mondja.
–Imádom, amikor valaki egyetért velem, napestig tudnám hallgatni, de ezzel a kérdés nincs elintézve! Azt kérdeztem magától, vannak-e fájdalmai. Kezdjük először a fizikális fájdalmakkal, –hogy orvosilag fejezzem ki magam– mert azokat nehéz letagadni. Na, kezdje csak el, momentán mije fáj magának?
–Momentán? Ha úgy vesszük, akkor mindenem fáj. Valahogy úgy vagyok megalkotva, minden tagomban van valami fájás.
–Nem tudná ezt a fájást plasztikusabban kifejezni, mondjuk úgy, hogy konkrétabban?
–Járt maga Rómában? Igen? És a Vatikánban is járt? Szóval, ott nem járt. Kár. Mert ott megnézhette volna az én fájdalmaimat! Van ott, a Vatikánban egy szoborcsoport, úgy hívják, Laokoón. Ezen a szobron a trójai pap és annak két fia látható, egy hatalmas kígyó szorításában. Még reá nézni is borzalom! Na, énnekem minden áldott reggel ilyen az ágytakaróm! Akárcsak ez a márvány szobor. Pedig gondolhatja, az én ágytakaróm nem márványból való, hanem csak egyszerű gyolcsból, vagy vászonból. Hogy mitől ilyen gyűrött és kibogozhatatlan az én takaróm? A rossz álmaimtól, s a fájdalmaimtól.
–És ezek a fájdalmak fizikálisak –hogy orvosilag fejezzem ki magam–, vagy pedig lelki fájdalmak, miket vett észre magán?
–Nálam együtt vannak a fizikális fájdalmak a lelki fájdalmakkal, annyira együtt, hogy őket egymástól elválasztani lehetetlen. Itt kezdődnek a bajok, az igazi fájdalmak!
–Ezzel azt akarja mondani, hogy magát álmában veszedelmes kígyók szorongatják? Hogy kínjában gyűri össze a takaróját?
–Eltalálta! Maga egy mai Lessing! Nem hittem volna, hogy manapság Lessingek járnak a főtéren, akik nem csak azt kérdezik, na, hogy van tata, hanem kifaggatnak a testi és lelki fájdalmaimról is.
–Miről beszél? Ki az a Lessing?
–Ó, hát róla sokat lehetne beszélni. De minek? Értelmes dolgokról ma már nem divat sokat beszélni. Még az okosabbak fejében sincs egyéb, csak a gzsidipi, meg az, hogy hová lenne érdemes véglegesen elköltözni.
–Mondjon már valamit erről a Lessingről, ameddig be nem esteledik…
–Ez a Lessing az ezerhétszázas évek közepén hatalmas tanulmányt írt a Laokoón szobor titkairól, megállapította, hogy a művészetekben rejlő szépség térben és  időben mutatkozik meg. Térben a szobrok és festmények, időben pedig az irodalom, a költészet lakozik. Mármost ha az én fájdalmaimat vesszük elő, akkor most szépen  szívemre teszem a kezem, s azt mondom, én térben és időben egyaránt fájok, ezért gyűröm össze éjjelente a takarómat…Most pedig föltehetné a kérdést, amit a beszélgetésünk elején megpendített, vagyis azt, hogy nem vagyok én egy kicsit lusta? Bizony, egy kicsit lusta vagyok. Ez abból is látszik, hogy ha ebéd után lefekszem egy órácskára, egyáltalán nem gyűröm össze magam alatt a takarót!
–Akkor magának jobb lenne, ha éjjel dolgozna, s átaludná a nappalokat.
–Ezt megtehetném, de akkor mi ketten mikor beszélgethetnénk? Ráadásul nem csak lusta vagyok, de félős is vagyok, félős és fájós, ahogy karja. Hogy mondták a régi időkben, amikor valaki búcsúzni készült?

–Azt úgy, hogy alászolgálja. De remélem, nem akar elhagyni engem hirtelen, holnap is találkozhatnánk, ha nem egyébért, legalább Lessingért, Laokoónért…Ha kijön holnap, a fájdalmait a kedvemért kivételesen felejtse otthon!


kedd, szeptember 13, 2016

Szalicil uralom


Puskás György fotója

                                                                   
Valami elegáns dolog



Kezdjük jól ezt a napot, felütöm hát a Hrabal könyvét, találomra: „–hanem, uram, ha netán valami különlegeset óhajtana, hiszen maga úgyse végzi természetes halállal, szóval hamvasztassa el magát, és hagyja rám  a hamvait, és akkor én magával fogom súrolni a villáimat, meg a késeimet, hogy történjen magával valami elegáns dolog, olyasmi, mint egy ajándék, mint a balszerencse, mint a szerelem…hehehe –szólt, és villájával megforgatta a sistergő és fröcskölő virsliket.” (Tükrök árulása,435.oldal)


Kint ülök az udvaron, a fiatal meggyfa árnyékában, körül vagyok véve a futó vadszőlő indáival, színes virágokkal, begipszelt lábam alatt lassan sárgul a fű, így jelzi, eljött az ősz, megérkezett díszleteivel a szalicil uralom, hallom, amint a szomszéd ácsol valami tetőt télire, madarak raja száll a házunk tetejére, a vidámabbak pedig lejönnek egészen a csatornáig, s ott fürödnek, spriccelik egymást nagy vidámságban , mert rossz a csatorna, megáll benne a víz, most nincs bosszankodni kedvem, hogy meddig kell még várni a javítással, legjobb, ha most jól kezdem ezt a napot, becsukom Hrabal könyvét, majd lesz valahogy a poraimmal, a csatornával is, semmi különöset nem óhajtok, pedig ha jól meggondolom, lenne még néhány elegáns dolog…

szerda, szeptember 07, 2016

Reggeli levél Bölöninek és Gábornak


                                                                           

Virágok

Még élnek a virágok, amiket Gáborral hoztatok, Piroska naponta levágja sárguló száraikat legalul és öntözi őket kegyetlenül, ilyenkor, reggel, a nap is besüt az ajtón,valósággal megfürdetik magukat a fényben, mert később jön az árnyék, s az a megszokott, állandó sötétség, amelyben élnem adatott valameddig, tegnap berontott Karcsi is egy láda ásványvízzel, egy ölnyi olvasnivalóval, így aztán el vagyok látva mindennel, amire szükségem van, már megszoktam a tolószéket is vezetni, itt ténfergek le, fel, olykor a küszöböt is sikerül átgurigázni, jó dolgom van, ráadásul nagy a szabadságom is, éjjel, ha úgy van kedvem, fölkelek, ha pedig úgy van kedvem, nem kelek föl, ezt kell megszoknom, ezt a föl nem kelést, mert ugye, ebben rejlik a jövőm, jó, ha megszokja az ember a csöndet, épp elgondoltam az éjjel, milyen jól megy a halottaknak, lőhetnek keleten, délen, akárhol, masírozhatnak a tankok, hullhatnak bombák, őket ez nem zavarja, akárcsak a hírek, amelyekben csak robbantások vannak és fesztiválok, meg aztán a sok semmi beszéd, mert ez a dolguk a politikusoknak, ameddig értük is el nem jönnek a fekete lovak, a fekete autók, s koszorúkkal a fekete, kalapos népek, milyen egyszerű az élet, ha úgy vesszük, s miért ne vennők úgy, különösképpen az olyanok vehetik úgy, mint amilyen én is vagyok, "a tolószék utasa" vagyok.

   

szombat, augusztus 27, 2016

P.Buzogány Árpád új könyvéről

Csedő Attila felvétele


            Mintha minden most esne szét…


 Ezt nem én mondom!  P.Buzogány Árpád mondja, legfrissebb verseskönyvének legutolsó sorában, mely épp itt van az asztalomon.

Mondhatnám én is. Miért ne mondhatnám, amikor nyolcvanon túl vagyok, begipszelve nézem a mennyezetet, s várok, mi lesz a szétesésem, s főleg az  összerakásom után?
Hát mi lenne? Semmi sem lesz, ami előre nem látható. De ebben a pillanatban nem erről van szó!
Arról van szó– ebben a pillanatban,– hogy jó verseket olvastam Buzogány Árpád Világpótlék-című könyvében, nagyon jó verseket, tehát ma én is találtam valamit, amitől elviselhetőbb a napom.

Hogy mi az a valami? Egyszerűen az, hogy normális világban, épeszű,  versszerető ember olyasmin tűnődik, ami természetes, ami magától értetődő. Azt mondja Buzogány, „nagy talány egy esőcsepp útja”.
Bizony nagy talány! De ezt ő nem boncolgatja, ha talány, akkor legyen talány. Minek tovább hasogatni az amúgy is vékony pálcikát, „amikor minden belevész valami sárga semmibe”?
Tehát baj van a világgal: „Zajos nap után a házakat / vasajtó védi és nagy lakat”.
Jól tudja Buzogány, hogy ezt az „összegyűrt” világot egyfolytában még szapulni sem érdemes, ezért fölkél kora reggel, hátha talál valamit, amiről verset írni érdemes: „Szőlő tövén kora  reggel / a tücsköt ki nézte meg, / és ki látta, a pókocska / vékony szálán mint lebeg? Nem is tudjuk, mink van, fénytől / a földig, apró neszig. / Reggeli leltár madarak / nélkül nem is létezik.”

De estére komorabb leltár is készül, mégpedig arról, ami létezik, ami a mai valóság: „Leette az idő a torony / födelét, pedig az bádog. / Így eszi le majd az arcotok / bőrét is valami átok, / a semmibe vett tömeg átka, / melynek nevében beszéltek, / a népé, kit folyton megloptok - / vele tartani nem érdek / a sok magasságos, kalapos / úrnak, tőlük ez tellett. / Árnyékuk naponta nődögél / egy-egy akasztófa mellett.”


Buzogány versei közül talán ez a legkeményebb. Ezért is idéztem. Ezért is szeretem ezt a frissen megjelent könyvet! De szólnom kell magáról a könyvről is, például arról, aki szerkesztette. Ez van ide írva az elejére: Borítóterv és műszaki szerkesztés: Kolumbán Zsuzsánna. Köszönet néki ezért a szép munkáért! Mert ezt a könyvet most oda is teszem a fejem fölé, a pirulák mellé. Hogy minden, ami fontos, ott legyen a közelemben. Hogy ne azt érezzem, mintha minden most esne szét…


hétfő, augusztus 08, 2016

70

Képtalálat a következőre: „bölöni domokos”
                 Fotó:Pólusonline                



Levél a kocsmából,
Bölöni Domokosnak

Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő!

Vártalak a mi fényes kocsmánkban, a Kábelben, mint máskor. A kopott hokedlik mind a helyükön voltak, én is a magam helyén, ahol gyöngébb a huzat. És te nem jöttél. Csak a szúnyogok, a kopott sorsúak, a levitézlett adószedők, a karjukat fölemelni is nehezen tudó karmesterek, papok, harangöntők, kórustagok, az utca népe. Jöttek, hogy köszöntsenek téged.Te pedig azt mondtad nekem drótnélküli telefonon, hogy szerettél volna eljönni, de tegnaptól máig sok vendéged érkezett, gyermekek, unokák, rokonok, barátok és ismerősök.

Csak nézek magam elé, azon tűnődve, miért kell nekem Bölönire várni? Azért, mert ő most hetvenéves? Lehet. Azért is. De főleg a szomorú hangulatom hozott ide, ami az én alapvető természetem. Ahányszor együtt vagyunk ebben a fényes, hokedlis kocsmában, valamennyire mindig kivirágzik a kedvem. Olykor magam elé képzelem a könyveidet, nézem a címeket és máris megváltozik az én alapvető természetem.

Mocsobur. Mi az, hogy Micsobur? Ilyen név nincs is! Pricskili Dungó, akinek Jézus megcibálja a fülét. Ott van például a szigorú Supincsák tanár úr! Az ő fülét kellene, hogy megcibálja Jézus, nem ennek a szerencsétlen Pricskilinek, mert ő senkinek sem vétett. Aztán magam elé képzelem Geret apót az ő bokrétájával, az angyalt, aki csenget a piacon, amitől Prindáriplácska  elmosolyodik. Valósággal látom a behunyós szemű embert, amint elalszik az unalomtól a Három Tetűben. Mákfödről ide téved a Halálváró Csigur Migur, aki szeretett kitartani az álláspontja mellett. Ezen még maga Bicski Laji is csodálkozik. De csodálkozik a Kétlábú Hangya láttán is, akinek a jelvények voltak az ő szerettei, „Az egész elpuskázott XX.század ott lógott mellkasa két oldalán le a gyomorszájig…” Vegyük még ide a falábú Mákleány Reginát, aki a tornácon született, s ezért az volt a sorsa, hogy a verandáról szemlélje a világot, míg körülötte jön-megy Zsiga sógor, a vürkolák, vagyis a rendes nevén Dzsumbuj Zsigmond  Cakkenyes. Ő pedig arról volt híres, hogy a tornác alatt ejtette meg Kakukknét, sűrű holdfényben, orgonaillatban, két kutya ugatása között.
Ó, sorolhatnám az általad teremtett világot napestig, reád várva, a kopott hokedlin, a kábelben. Mert te ma nem tudsz jönni a vendégeid miatt. És holnap sem tudsz jönni, mert akkor érkeznek más barátaid. Márpedig barátod annyi van, te sem tudod, hogy mennyi.
Mondd, Domi, te honnan szerzed be a barátokat? A barátok templomából, vagy a kocsmákból? Mert utcákon kóborolni fejeden a te nagy szalmakalapoddal, ritkán láttalak. Pedig jó elnézni téged, ahogy leszállsz a buszról, s elindulsz felénk néhanap.

Úgy nézel ki, mint maga, Mikszáth !
Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő! Lesz nagyobb is, reméljük. De szebb, az nem lesz. Csak az, amit megteremtettél. A saját fejedből.

Élj sokáig, Bölöni Domokos!