csütörtök, szeptember 07, 2017

Scribe


Romanovok rokonai

Tegnap egy könyvet találtam az otthoni nagy összevisszaságban, lapozgatom, s hát kiderül, hogy ez volt az én százhatodik szerzett, vagy vásárolt könyvem. Címe: Le verre d'eau.
A francia Scribe írta, s én lefordítottam franciából magyarra 1952-ben, talán azért, mert megtetszett a címe, Egy pohár víz. Jól emlékszem a lefordított lapokra, a füzetre, ami ott volt az iskolai fiókomban egy év múlva is, örökösen
javítgattam valamit rajta.
Egy napon, 1953 március 5-én, ezt a füzetet félre kellett tennem, mert bejött az osztályba az igazgató, s mondta, hogy Sztálin meghalt, ma tanítás nem lesz, csak gyász és aggodalom. Ha pedig sírni akar valaki, hát sírhat bátran, de kint, a folyosón, ahol az a kis Sztálin-szobor is van, a gyász és aggodalom marad az osztályban, legyetek csöndben, majd meglátjuk, mit hoz az idő…
Maradtam hát az osztályteremben, s a történelmet tanulmányoztam. A történelemből pedig ezt vettem ki: "Külpolitikáját tekintve Sztálin a Szovjetunió nemzetközi elismertségét tartotta legfontosabbnak, a valóságban azonban több nagyhatalommal (például Nagy-Britannia) megromlott a kapcsolata. (A jó benyomások miatt nevezték ki még 1918-ban külügyi népbiztosnak a Romanovok rokonát, Georgíj Csicserint, aki a forradalom előtt is a külügyben dolgozott."
Egyszer, amikor Szabó Gyula épp a Gondos atyafiság-című regényét írta Rugonfalván elhúzódva, megkérdeztem tőle, te, Gyula, te is a rokonokkal, az atyafisággal hadakozol? Tudod te azt, hogy a nagy orosz forradalom után Sztálin egy cári , külügyi embert nevezett ki népbiztosnak? Azt felelte, nem tudott erről, de olvasta Móricz Zsigmond Rokonok- című könyvét, s a világirodalom is tele van rokoni kapcsolatokkal, nem is beszélve az antikvitás íróiról és politikájáról. Ez így volt mindég és így lesz ezután is: a hatalmon lévők egy pohár vízben megfojtanák legközelebbi rokonaikat, ha úgy adódik.
Mindez most arról jutott eszembe, hogy azt az Egy pohár vízet Sztálin halála verte ki a kezemből, elő sem vettem tegnapig, akkor is csak véletlenül. Kár. Nem azért kár, mert nekem nem voltak soha Romanovjaim, hanem azért, mert fogytán az életem, s nem szántam időt olyan fenséges dolgokra, amelyek vidámsággal töltötték volna fel az életem.




hétfő, március 20, 2017

Szépréti



Lillácska pedig szépen lehajtja fejecskéjét

(Emlékezés Szépréti Lillára. Sok évig munkatársak voltunk.)




Lilla legszebb könyve
Egy napon jön Zsiga, jön vidáman, mosolyogva, megáll a szerkesztőség ajtajában, s a mutatóujját végig húzza az orra alatt, úgy, mintha a bajuszát igazítaná meg. Pedig Zsigának nincs bajusza. Zsigának csak felülről kiadott feladatai vannak, azokat hordozza egyik irodából a másikba.
– Zavarom, Lillácska, ha néhány percre megállok az asztala előtt, s röviden fölvázolom a legújabb direktívákat?
– Dehogy zavar, Zsiga, engem a jó modorú férfiak soha nem zavartak, vázolja csak föl azokat a vadonatúj direktívákat, ezekhez mi már hozzá vagyunk szokva…

– Az a helyzet, hogy kevés a nő, Lillácska.
– Hol kevés Zsiga? Tele van nővel ez a város, egyik különb a másiknál.
– A vezetésben kevés a nő, Lillácska, a vezetésben! Ezt ott fönt megállapították és le is szögezték a fejesek, most már rajtunk a sor, hogy változtassunk rajta.
– Hová akar kilyukadni Zsiga?
– Én oda, hogy holnaptól maga lesz a titkár, Lillácska!
– Én, Zsiga? Én, aki életemben egy gyűlés jegyzőkönyvét sem tudtam vezetni, mert nem bíztak abban, hogy föl tudom jegyezni a történteket? Én, Zsiga? Hát mi magát jó modorú férfinek tekintettük mindég, aki figyelemmel volt arra, hogy ki mihez ért, s aszerint szabta ki a direktívákat! Épp most nincs figyelemmel reám? Pedig jól tudja, mi foglalkoztat engem egyedül. A várak, Zsiga, az omladozó várak foglalkoztatnak, könyvet is írtam róluk, jól tudja. Amikor meglátok egy omladozó várat, amelynek ablakain belátni sem lehet, mert benőtte őket a gaz, szakad meg a szívem. Most legyek titkár? Most hajtsam a fejem a nyaktiló alá, mint Marie Antoinette királynő a Concorde téren? Hát maga nem tudja, hogy kiment a divatból a nyaktiló, a guillotine rég  be van tiltva ?
Nem, Zsiga, ezt nem teheti meg velem!

– Lillácska pedig szépen lehajtja fejecskéjét, de nem azért, mert én mondom, hanem azért, mert a direktívák írják elő, és maga jól tudja, milyenek a direktívák. Szigorúak, Lillácska, nagyon szigorúak! De maga ne törődjék a direktívák szigorúságával, mert az év végi titkári beszámolókat én írom meg maga helyett, semmit nem kell Lillácskának csinálnia, csak éppen kanyarítsa oda a nevét a papír aljára. Ha akarja, én is aláírhatom, ne fáradjon, drága Lillácska, most pedig szépen hajtsa le a fejecskéjét a nyaktiló alá, mert az a bizonyos guillotine valamilyen formában az idők végezetéig megmarad, soha nem megy ki a divatból…

(Ez az aprócska írás a minap megjelent könyvemben olvasható, amelynek címe Bekameron)


vasárnap, március 19, 2017

Karinthy



             Donáth Nagy György felvétele        


EPEPE
(Legújabb könyvem bemutatójáról)

A hetvenes évek elején találkát beszéltünk meg Karinthy Ferenccel a budapesti Hungária kávézóban. Cini, (ahogyan őt ismerősei becézték) már ott ült egy asztalnál. Megálltam előtte, s mondtam, megjöttem…Bemutatkoztunk, amire azt mondta, jól van, most akkor két Ferenc ül egy asztalnál. Erre azt feleltem, még mindig jobb, mint ha egy Ferenc sem ülhetne, annyira kifogynának ebből a városból a Ferencek! – Válaszod szellemes, – mondta Cini, majd azzal folytatta, hogy egy óra múlva több szellemességre lesz szükségünk, mert nem vallhatunk szégyent a csepeli munkások előtt. Kérdem, hát mi történt Csepelen? Erre azt mondja, ott semmi nem történt még, de ha mi oda megérkezünk, biztosan történik valami. Látod ezt a szép, vastag könyvet? Mondom, látom, de olvasni nem olvastam még. Na, ezt a könyvet kell nekem bemutatnom a csepeli munkásoknak, mert ott író-olvasó találkozó van meghirdetve. És ez a könyv nem jó. Még a címe sem jó! Mert mit jelent az a cím, hogy EPEPE? Semmit nem jelent. És nekem erről kell beszélnem. Te hoztál magaddal valamit, ami jobb, mint az én könyvem? Mondom erre, persze, hogy hoztam. De nem biztos, hogy az enyém jobb, mint a tied. Verebeket hoztam magammal. Hivatalos helyre el sem indulok verebek nélkül. És kivettem a kabátom zsebéből az egyetlen könyvemet, melynek az a címe, hogy Városi veréb. – Jaj, ez jó! Nagyon jó, legalább van a címében is valami szokatlan, valami furcsa és majdnem érthető…
Kérdem Cinitől, mondd, miért nem jó a te könyved, az Epepe? Azt feleli, azért nem jó az Epepe, mert abban csak egy ismeretlen nyelvről van szó, az is csak nyelvészkedés. És azért sem jó az Epepe, mert van benne kupleráj, ami nem való egy könyvbe. A te verebes könyvedben van kupleráj? Mert ha van, azt onnan ki kell hagyni!
Mondom, ha úgy vesszük, nincs, ha másképpen vesszük, akkor van benne kupleráj is.
– Ezt hogy értsem? Van, vagy nincs?
– Ha a sorokat nézzük akkor nincs benne kupleráj, de ha az életet, vagy a világot nézzük, akkor az egész könyv tele van kuplerájjal.– feleltem talányosan, de Cininek jól vágott az esze, azt mondta, akkor rendben van minden, indulhatunk Csepelre.

A marosvásárhelyi várban működik Kedei Zoltán festő barátunk korszerű, családias hangulatú műterme, ide hívtak meg engem a napokban, hogy legújabb könyvemet bemutassam. Ahogy megérkeztünk a vár kapujába, eszembe jutott Karinthy Ferenc könyve, az Epepe.  Arra gondoltam ebből baj lesz, mert az én könyvem címe sem jelent semmit. Mert milyen cím az, hogy Bekameron? Semmilyen. Szokatlannak szokatlan, furcsának furcsa, ráadásul érthetetlen. Ha Dekameron lenne a címe, azzal sem mennék semmire, mert olyan már van, sőt, „nagyon van” már a világirodalomban. És különben is, milyen könyv az, amelynek már a címét is meg kell magyarázni?
Az Epepe rossz könyv – a szerzője szerint,–  pedig még kupleráj is van benne, az enyémben egy apró, egyszemélyes kupleráj sincs, hogyan állok majd az olvasók elébe?  

A könyvbemutató azzal a ravaszságommal kezdődött, hogy a Bekameron mellé kitettem az asztalra még két másik olyan könyvemet, amelyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg. Arra gondoltam, ha a Bekameron az Epepe sorsára jutna, s nem kérne senki autogramot rá, akkor ott van a másik kettő, hátha azok sikeresebbek lesznek. De nem így történt! A másik kettő nem kellett senkinek!
Ebből azt a tanulságot vettem ki, hogy jól teszi az író, ha olyan könyvet ír, amelynek első ránézésre nincs semmi értelme.

     



csütörtök, március 02, 2017

A mondaton belül




Most jelent meg

ez a sötét, szomorú könyvem, amit a felhőkből szedtem össze. Borítóját pedig a gondozatlan udvarunk füvében évek óta hányódó szoborfejről „mintáztam” egy  mobiltelefonnal.
Aki kezébe veszi ezt a könyvet, azt mondhatja, sok hiba lehet benne. Mert már a címét is elvétették, Boccaccio Dekameronjából Bekameron lett, ami nem szép dolog és nem helyes.
Ez igaz. Nem szép és nem helyes klasszikus író címét erre-arra csavargatni. De ha valaki elolvassa a negyedik oldalt, talán megbocsájtja nekem ezt a csavarintást. Már csak azért is, mert ebben a könyvben ennél sokkal több hiba van. Például olyan mondatokat lehet találni benne, amelyek kérdőjellel kezdődnek, ezt viszont nehéz megbocsájtani. 
Csak abban reménykedem, hogy az elnézőbb szellemiségű olvasó tudja, egy írás minőségét az dönti el, ami a mondaton belül van.
Íme az a rész, amely nézetem szerint a könyv címét indokolja:

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.
Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.
Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccaccio írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.
Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

(Megjelent ebben a blogban, hét évvel ezelőtt!)













csütörtök, január 05, 2017

Pusztai 70


Fehér az én ingem
                    
                     (Ünnepi levél a 70 éves Pusztai Péterhez)

Péterem,
van itt egy színes fénykép a falamon, amit tőled kaptam  valamelyik születésnapomra. Ezen a képen ott ülsz egy kényelmes fotelben, piros ing van rajtad, s melletted, rögtönzött fogason egy szép, fehér ing látható.
A kép aljára ceruzával ezt írtad: „Ingeddel, PP. 2010.”
Valahányszor ránézek erre a képre, az a nóta jut eszembe, amit ifjú koromban sokszor énekeltünk a siménfalvi kocsmában. Úgy kezdődik ez a nóta, hogy fehér az én ingem…
Gondolom, Szárazajtán is ismerik ezt a nótát, mert magad írtad egy leveledben, hogy kettőnk életében nagyon sok a hasonlóság. De nagy a hasonlóság a mi szülőfalunk között is, ami nem csoda, mert a mi falvaink lakói már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem most szálltak le a falvédőről, volt idejük egymás nótáit megtanulni. Egy alkalommal el is ragadtattam magam, azt írtam, hogy a mi falunknak temploma volt abban az időben, amikor a nagyhatalmak vezetői a lázukat se tudták rendesen megmérni, csak száz esztendőkkel később, miután Celsius úr feltalálta a ma is használatos hőmérsékleti skálát.
Látod, Péterem, milyen messzire futottam vissza az időben hirtelen, az én fehér ingem miatt? Az én koromban nem csoda, ha az embernek futkároznak a gondolatai, majd megtudod te is, ha átléped a nyolcvanat!  Azért ne ijedj meg nagyon, a fehér ingemre máris visszatérek. Mert annak az ingnek szép története van.
Azt a fehér inget te küldted nekem Kanadából, még egy apró versem sorait is fölírtad reá, hogy ne legyen csak egy közönséges, megszokott, egyszerű ing!
Nem tudhatom, körülményes művelet volt-e  annak a fehér ingnek az elküldése, de azt igen, hogy az átvétele nem volt egyszerű:

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
– Szép csomagja jött ! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne ?
– Pontosan tudom, mi van benne, mert megírták levélben. Egy ing. Fehér ing.
– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen!
– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.
– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
– Ez nem vicc ! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel ?
– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.
– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket ! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit ?
– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...
– Mi az, hogy immár ? Ezt miért mondja ?
– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben, mert ilyen az internet, ha akar működik, ha nem, akkor nem. De ez az ing most már itt van a kezünkben...
– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött.  Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing ! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben...És most nézzük, mi van itt még : ez a lovas kép micsoda ? Ilyen ló nincs. Hogy elől szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs ?
– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...
– Látja, milyenek ezek a mai művészek ? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram ! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elől a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
– Ez a fehér ing is roppant gyanús ! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol ?
– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent szépen ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...
– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe ? Abban a Kávézóban, amit említett ?
– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
– És ez az ember kicsoda ezen a képen ?
– Az az ember maga a művész. A híres. Úgy hívják, hogy Pusztai Péter. Ezt a csomagot személyesen ő küldte.
– Lehetetlen ! Ez az ember mezitláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezitláb ?
– Látom. Csakugyan úgy van, mezitláb. Tudja mit mondok ? Küldje csak vissza ezt a csomagot. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezitlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje, küldje csak vissza...
– Mondok azért én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A  kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.

                    

csütörtök, december 29, 2016

Pozitív



Lelombozottak

Mondják, hogy nem úgy kell élni, ahogyan élek, mert ahogyan élek, úgy nem lehet élni. Mindent pozitív módon kell fölfogni, annyira pozitív módon, amennyire csak lehet. 
És mondják, hogy vidámnak kell lenni, akkor is, ha nincs, aminek örülni, a vidámság meghozza gyümölcsét és akkor lesz az is, aminek lehet örülni. 
Engem épp az ilyesmik tudnak leginkább idegesíteni. 
Légy pozitív te, aki a didaktika talapzatán állsz vidám ábrázattal és nem tudod minek is örülsz öblös kacagással. Tekints szét alapzatod körül, a népek csudálkozva néznek rád, azt mondják magukban, bolond ez az ember, bolond bizony…
Pedig nem biztos, hogy bolondnak születtél, ezt a létformát most vetted magadra, miután nem volt erőd elkerülni a sok pozitív lökdösést és hittél a boldogságban.
Folytassam? Minek? Rajtad már nem segít semmi. Vidáman tűrnéd azt is, ha megköveznének.
Ilyesmik jutnak eszembe, amikor boldog embert látok.
Hogy miért éppen most jutnak eszembe ilyesmik, amikor vége az esztendőnek és számadást készítek, mit tettem jól és mit nem? Ennek egy apróság az oka: megmértem a vérnyomásom. Tudom, hogy mennyi. De ettől a méréstől egy hajszállal sem javult a betegségem.
Orvosok szerint maga a mérés is fölviheti a beteg vérnyomását. Ha nyugtalan, ha fél, ha bizonytalan.
Úgy tűnik, a szomorúság alapvetőbb tulajdonsága az embernek, mint a vidámság.
Ezért van az, hogy a magamfajta, lelkileg lelombozottak ritkábban nyugtalanok, nem félnek annyira és nem őrli őket a bizonytalanság. Meg vannak győződve, akárhogy kerülgetik, a búval és bánattal mindenképp találkoznak.



szerda, november 02, 2016

A lélek keresztmetszete



Forrás: Cultúra.hu
 Mint egy török basa

– Ez lenne az a híres régi kórház? – kérdezte egy fiatalember a kapu mellett álló férfitől, aki a falnak támaszkodva cigarettázott. Messziről lehetett látni, ő a kapus.
– Ez lenne. De attól függ, mi a baja.
– Azt én sem tudom, hogy mi lehet a bajom, itt is fáj, ott is fáj. Kellene egy általános kivizsgálás.
– Az a legjobb. Az általános kivizsgálás. A háború is akkor igazi, ha általános a mozgósítás és nincs olyan, hogy a világon itt-ott a népek lőnek egymásra, másfelé pedig mulatnak. Aztán olyan sincs, hogy valaki ezért nem mehet a háborúba, vagy azért nem mehet. Csak menjen mindenki, személyválogatás nélkül, az az igazi háború. Az igazi háború ripityára bombázza a városokat és falvakat, de utána kinőnek a földből a házak, s a virágok.
Vegyük ezt a kórházat. Maga bemegy és azt mondja, fáj a hasa. Fölírnak valami pirulát és elmegy haza. És másnap megint itt van, mert fáj a nyaka. Az embernek annyi alkatrésze van, mint egy drága autónak. Mindennek az általános kivizsgálás a megoldása, – magyarázta a bőbeszédű kapus.
– Szabad itt, a kórház előtt cigarettázni? Mert mielőtt bemennék, néhány slukk nem ártana…
– Szabad. De csak nekem. És csak akkor, ha nem látják.
Jó nagy karikákat vetettek füstből és egy ideig nézték egymást. Egyszer azt mondta a bőbeszédű kapus:
 – Maga szépen felmegy a lépcsőn az emeletre, a második ajtón kopogtat és ott találja Márka doktort. Na, ez a Márka doktor elintézi mindenféle baját, hozzá tartozik az általános kivizsgálás. Ad nekem egy cigarettát? Mert az enyém éppen  fogyatkozik.
– Már hogyne adnék egy ilyen jóféle kapusnak? Egy jóféle kapus többet ér egy miniszternél, az égvilágon mindent el tud intézni. Tudja, mitől félek a legjobban? Attól, ha egy vastag tűvel megszúr engem ez a Márka doktor, s a drága véremet a nővérek elpancsolják. Legalább a vérét féltse az ember, ha már a tüdejét nem kíméli…
– Ne féltse maga semmijét és ne is kímélje semmiét! Egy életünk van, s általában egy szál cigarettánk. Én egy szimpla kapus vagyok, de annyit tudok, hogy amit legjobban félt az ember, amit legjobban kímél, leghamarabb az romlik el. Ezt is Márka doktortól tanultam. Most megmondom, mit csinál magával ez a Márka doktor, ha bemegy hozzá.
Először is azt fogja mondani, na, akkor lássunk hozzá. Nézzen a szemembe, ezzel kezdi. Most fordítsa a szemét jobbra, majd balra. Most fölfelé, majd lefelé. Ha nem talál semmi hibát, két kezébe fogja a fejét és forgatja erre-arra, s figyeli, a nyaka recseg-é. Ha ez megvan, akkor azt mondja, nyújtsa ki a két karját, hunyja be a szemét és a mutató ujjaival rendre próbálja eltalálni az orra hegyét. Ha eltalálja mind a két ujjával, akkor nagy baj nincsen. Remélem, eltalálja, mert a cigarettát sem az orrába dugta, hanem egyenesen a szájába. Márka doktor leül a helyére és föltesz magának néhány kérdést. Először könnyebbeket, például, hogy miket szokott enni, inni, mivel foglalkozik, hol fáj, mióta fáj ott, ahol fáj, vannak-e görcsei, efféléket. Aztán jönnek a nehezebb kérdések. Miket szokott álmodni, vannak-e titkolnivaló vágyai, szokott-e magában beszélni, énekelni. Olyasmiket is kérdez, amikre maga nem tud, vagy nem akar válaszolni. Például azt, hogy szokott-e hazudni, s milyen természetűek ezek a hazugságok. Vagyis, hogy ártanak-e valakinek, vagy nem ártanak. Ezek a kérdések arra valók, hogy fejben megrajzolja a maga lelkivilágának keresztmetszetét. Márka doktornak az a tudományos fölfogása, hogy ebből a lelki keresztmetszetből kiindulva kell minden betegséget fölkutatni és kezelni. Folytassam?
– Folytassa hát, még nem fogyatkozott meg annyira a cigarettánk…
– Márka doktor egyszer fölszólítja, most pedig tegyen úgy, mint egy földesúr a régi világban, akinek nincs semmi gondja. Feküdjék föl egy ágyra nyújtsa ki a lábát, ne nyüslessen, ne nézelődjék az ápolónők után, maradjon teljes nyugalomban. Most  aztán amennyi esze, s gondolata van, szedje mind össze és összpontosítsa a nagylábujjára. Egyszer az egyikre, majd a másikra. És forgassa körbe a nagylábujját, egy ideig balra, egy ideig jobbra. Ha ezt megunta, következik a bokája. Azt is forgassa, ameddig bírja. A térdével ugyanígy, a derekával ugyanígy. És menjen tovább, a karjára, a csuklójára, az ujjaira. Forgassa, forgassa. A vállát, a lapockáját ki ne hagyja. A legfontosabb a nyaka. Azt tekergesse, csavargassa, ameddig recsegni kezd, akkor csak bólogasson a fejével, vagy tegyen úgy, mintha valami nem tetszene magának. Ettől sokan elszédülnek, olyankor abba kell hagyni a nyaki terápiát, semmit nem szabad erőltetni.
– Adok magának még egy cigarettát, ha megmondja, mire való ez a sok tekergetés és csavargatás, én már a meghallgatásukba is belefáradtam.
– Nekem megéri az a cigaretta, hogy megmondjam, mire való. Megtornásztatja az egész szervezetét globálisan, és meg is gyógyítja, ugyancsak globálisan.
Ezt a módszert már a világ vezetői is eltanulták Márka doktortól. Manapság egy nagy vezető úgy él, ahogyan neki kedve szottyan, mindene megvan, csak beül a fényes autójába és ha valami tetszik neki, rábólint s azt mondja, jól van. Ha pedig valami nem tetszik neki, csavarint egyet a nyakával, s ezzel azt mondja, márpedig ez nincs jól. Ez a Márka doktor már ott tart ebben a tudományában, hogy csak ránéz egy fontos politikusra és amiképpen az a nyakát megmozdítja, azonnal tudja, mi a helyzet a világban.

– Az az igazság, én kissé fafejű vagyok, és a fafejű embereket nem olyan fából faragták, hogy mindenkinek mindent elhiggyenek, amennyi tudásuk van, megmaradnak annál a tudásnál. Én nem szeretnék nagy ember lenni, s úgy irányítani a népeket, hogy közben ropogtatom a nyakamat, jelezve, mi jó és mi nem jó. Inkább adok magának még egy cigarettát, s föl sem megyek ahhoz a Márka doktorhoz.

– Lehet, hogy jól is teszi! Én sem mentem föl soha Márka doktorhoz, hogy megmutassam neki a lelkem keresztmetszetét, mégis nekem van a legjobb dolgom. Egész nap támasztom a falat, nézem a járókelőket, szívom a más cigarettáját, úgy élek, mint egy török basa.

szerda, október 26, 2016

Szécsi András



Az a kis lököttség!

Egyszer meglátogattam festő barátomat, aki arról volt híres, hogy nála inni soha nem volt mit, de enni sem, mert örökké éhes volt és ha nem volt egyéb, megette mind a csendéleteit. Csak a fenyők maradtak, a tüskés fenyők. Sütőnek is tüskés fenyőket ajándékozott, de szólt neki, nézzen be a kamrájába is, hátha talál ott valami ennivalót.– Hogy hol a kamrám? Hát ott van a kamrám a két ablak között, látszik, hogy ritkán látogatsz meg! Az én barátaim, ha éhesek, egyenesen az ablakhoz mennek, ki sem kell nyitni, kívülről látszanak a befőttes üvegek, de azok általában üresek szoktak lenni.

Egy napon meg is kérdeztem festő barátomat, te, hogy lehet ilyen körülmények között festeni? Azt felelte, jól, nagyon jól lehet akármilyen körülmények között festeni. Csak kell, hogy legyen az emberben egy kis lököttség. – Nézd meg azt a képet, a legújabbat abban a sarokban! Amikor festettem, kissé spicces voltam, s a festék is túlságosan híg, ezért a vászon közepén lefolyt belőle valamennyi, lett oda egy csík. Lefeküdtem, s néztem azt a csíkot, hunyorgattam a szemem, s hát látom, hogy attól a csíktól modernebb lett a kép, úgy is hagytam. Gondoltam, ha valaki megkérdezi, mi az ott a vászon közepén, hát azt mondom, szándékosan tettem oda, pont azt akartam, hogy ne legyenek olyan komorak és feszesek a fenyők, mintha haptákban állanának. Mert ugye, a fenyők általában délcegek és büszkék, de nem katonák! – És mi lett ennek a képnek a sorsa? – Te tudod, hogy hány betegségem van! Egy jó orvosnak adtam, aki megkopogtatta a hátamat. Boldogan vitte haza, még azt a lefolyt festéket, a csíkot is megdicsérte, mert benne is megvolt az a kis lököttség, ami egy jó orvosból sem hiányozhat!

Huszonöt éve halt meg Szécsi András, épp ilyenkor, október végén. Még élhetett volna, nagyon hiányzik ebből a világból egy kis jóféle lököttség…

péntek, október 14, 2016

Hajnali regény

Forrás: Depositphotos
   

                                    Fegyvernek látszó feleség
                                  

Tíz évben egyszer mesélem el, hogy mit álmodtam, de csak akkor, ha van a közelemben megfoghatatlan dolgokra érzékeny ember. Kevesen vannak ilyenek. Akiket ismerek, azok között is van, akit még az olyan történetek sem érdekelnek, amelyek vele történtek meg.
Sok éven át fásult, maguknak való népek között éltem, akik úgy viselkedtek, mint a kotlós tyúkok, csak azt lesték, hol van egy biztonságos hely. Elindultak az udvaron, fölvettek az kezükbe valamit és keresték, hová is tegyék le.

Bús Bíbor Bélát már láttam néhányszor a bivalyos ember udvarán, mindig olyankor jött, amikor a két behemót állat várta, hogy megteljék vízzel a vályú, akkor volt az itatás ideje. A bivalyos embert is csak néhány napja ismertem meg, az ő házában kaptam szállást ideiglenesen. Kora reggel nagy bögrében hozta nekem a bivalytejet az ő felesége, Póli.

Jött ez a Bús Bíbor Béla egy kannával, s azt mondta Pólinak:,– Ha ma sem lesz bivalytej, akkor ő haza nem megy, mert lelövi a felesége.
Bivalyos Dénes megállt az ajtóban, s azt kérdezte Bús Bíbor Bélától:–Ugyan mivel lőne le téged a feleséged, hiszen annak nincs fegyvere.
Erre Bús Bíbor Béla legyintett és azt felelte:– Nem kell ahhoz fegyver, hogy lelőjenek valakit. A filmekben is mutatják, hogyan rabolnak ki   bankokat, elég ahhoz akármilyen tárgy, ha olyan, mint egy fegyver. Márpedig az ő neje, úgy, ahogy van, fegyvernek látszó feleség.
Bús Bíbor Béla fogta a megtöltött edényt, s elmenőben azt mondta Bivalyos Dénesnek: – Aztán erre az új vendégre vigyázzatok, ha sok bivalytejet adtok neki, olyanokat álmodik, amiket még én is nehezen tudok megfejteni.
Erre azt kérdeztem Bús Bíbor Bélától, hol tanulta az álomfejtés mesterségét, mert én nagyobb falvakban és városokban is éltem, sehol senki nem tudta az álmokat úgy elmagyarázni, hogy azt el is lehessen hinni.
–De van! – felelte Bús Bíbor Béla. Itt vagyok például én, aki az álmokat meg tudom fejteni. Próbáljuk ki ! – Mit álmodtál? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Az éjjel azt álmodtam, hogy egy hatalmas, fehér párnát vittem a hátamon, mentem véle egy úton, nem emlékszem, hogy hová igyekeztem, csak azt tudtam, hogy azt a párnát vinni kell.
A párna nem volt nehéz, tolluval volt megtöltve, de én görnyedve vittem, mintha nehéz lenne.

–Egyszerű álom,–mondta erre Bús Bíbor Béla,– hó lesz, vagy háború, de az is lehet, a gyógyszerektől van, mert sokféle furcsa dolgot művelnek az emberrel a mostani gyógyszerek. És mondta még, ha csak lehet, ne szedjek pirulát, mert abban kémia van, akárcsak a vízben, a földben, a kútban, még a mosolygós almában is. A faluban az a hír járja, hogy maga
szórakozásból történeteket szokott leírni egy kockás füzetbe, pedig beteges ember. Azt mondom, gyógyszerek szedése helyett inkább írjon valamit erről a világról, az életről, az írás nyugtató hatású, nem árt, ha nyugodtan él az ember. Ami pedig az álmát illeti, ha véletlenül valami újabb íráshoz fogna, egy ilyen álom jó lesz kezdésnek, leütésnek. Mert minden valamirevaló történetet úgy kell elkezdeni, hogy mint a szemtelen legyet, jól le kell ütni. Csak úgy van értelme.

Az álmomat végül egyedül próbáltam megfejteni. Arra jutottam, az élet nem más, mint könnyű tehernek görnyedve való cipelése.  

–Aztán miket szokott írogatni a kockás füzetébe?– kérdezte egyszer váratlanul Bús Bíbor Béla.
–Most éppen egy falvédőről és brassói történetekről jegyeztem le ezt-azt, mert roppant érdekesek a falvédők s a brassói történetek, – vetettem oda a választ, hogy ne hagyjam felelet nélkül a kérdést.
–Az efféle dolgok manapság senkit nem érdekelnek, mondtam magának, írjon kemény történeteket, s azokat már az elején jól üsse le, hagyja a falvédőket–tanácsolta Bús Bíbor Béla.

–Ha maga értene a gyilkosságokhoz, s az igazságot is ki tudná deríteni, akkor most egy kemény történetet mesélnék el, – mondtam Bús Bíbor Bélának, s a tekintetét fürkésztem.
–Ki ölt meg valakit, hol, mikor és miért? – kérdezte Bús Bíbor Béla.

–Nagyapám egy napon haza ment a kocsmából, elővette a vadászpuskáját és lelőtte a saját feleségét. A két kicsi gyermek,– apám és a húga– úgy maradt életben, hogy bebújtak az ágy alá. Nagyapám, mint aki jól végezte dolgát, visszament a kocsmába és ivott tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy éneklős kedvében volt-e, azt nem tudom.

Teltek az évek, s a faluban azt rebesgették, másképpen történt minden, azt az asszonyt valaki más lőtte le. Ezt kellene tisztázni, mert apámra nagy súly nehezedik, úgy nőtt fel, mint akinek gyilkos az apja.

–Ez is egy egyszerű történet, akárcsak az álma, azzal a nagy, fehér párnával, – mondta Bús Bíbor Béla. És folytatta: – A világ tele van gyilkossággal, a tettes kilétét vagy kiderítik, vagy nem derítik ki. Csak az ügyvédek húznak hasznot belőle, az egészet hagyja a fenébe. Ugorja át ezt a történetet, bőven elég, ha csak megjegyzi könnyedén, a maga apja árván nőtt fel. Ebben benne van minden. Különben sem szeretem az ilyen meredek történeteket.
–Jól mondja, – feleltem, én sem szeretem az ilyen meredek történeteket. Talán jobb lenne, ha leírnám a háborút, sok érdekes dolgot lehetne kihozni a háborúból, erről mi a véleménye?
–Ugorja át a háborút is. Rengeteg könyvet írtak már a háborúkról, a nyomorúságról és a menekülésről. Valami békességesebb történetet kellene elmesélni, amiben izgalom van és spiritusz, a népek szeretik az izgalmakat és a spirituszt…
–Akkor ezt mi szépen megbeszéltük,– mondtam Bús Bíbor Bélának és eltettem a kockás füzetet.

Azon az éjjelen sokat nem aludtam. Járkáltam le, fel a lakásban, kimentem az udvarra is, fölnéztem a csillagos égre, kerestem a Sarkcsillagot, hogy lássam megvan-e még a régi állapotában. Akármerre néztem, Bús Bíbor Béla jutott eszembe. Főleg az, hogy ki lehet ez az ember, aki nekem tanácsokat ad arra vonatkozóan, mit írjak meg, s mit ne. Azt mondta, ugorjam át azt a gyilkosságot, elcsépelt, agyonírt téma, amiből hasznot csak az ügyvédek húznak. És ugorjam át a háborút, mert arról is rengeteget írtak. És honnan tudhatja ez a Bús Bíbor Béla, miről szeretnek olvasni a népek?  Minek a népnek annyi izgalom és spiritusz, amikor a mindennapjaik is tele vannak izgalommal, főleg spiritusszal, amit úgy hívnak, hogy pálinka.

Most is éjjel van, úgy három óra. Gondoltam, mire fölkél a nap, megírom ezt a regényt, amit már évek óta szerettem volna megírni. Hánykor is kél a nap? Ebben a borús időben későn, tehát a regényre lenne úgy négy-öt órám.
Joyce másképp gondolkodott, amikor a majdnem ezer oldalas Ulysses megírásához fogott. Fejébe vette, hogy csupán egyetlen nap történetét írja meg, s annyi ideig dolgozik rajta, ameddig a feneke, s türelme bírja.
Az ő elgondolása bizonyára jobb volt, mint az enyém, mert egy regényhez sok idő kell, a regény nem egy haiku. De énnekem korom miatt időm nincs, sem pedig egészségem ahhoz, hogy hónapokat, éveket töltsek el az asztal mellett, cigarettázva, betűket kopogtatva.

Azért megpróbálom a lehetetlent, máris írom ezt a regényt, amiből vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi.
A cím már megvan. Jó cím, szeretem.
Mit is tanácsolt nekem Bús Bíbor Béla?  Hogy írjak izgalmas történeteket, amelyekben spiritusz van, s az első mondatot jól üssem le.

A minap olvastam egy írást, amelynek a szerzője így ütötte le az első mondatot: Ahhoz képest, hogy Petőfi egy izgága, hülye barom volt…” És úgy folytatta, hogy ez nem sokat számít, mert azért Arany Jánosnak barátja tudott lenni.
Ilyen kemény leütésre nem számítottam. Azt mondtam, hát ha ez az ő stílusa, akkor  üsse így le, üsse, üsse! Üsse kő!

Ismerek egy szép dalt, amelyben ez van: ki vagy te, hogy ítélkezel fölöttem?

Közben feljött a nap. Ebből a regényből sem lesz most már semmi. Keresek inkább egy szemtelen legyet, s valamennyi gőgöt, hogy feléje csapjak. Az első mondatot sem tudom leütni. Pedig milyen jó a címe: Fegyvernek látszó feleség.


 



vasárnap, október 09, 2016

Felhők az égen

 

Benczédi Sándor kisplasztikája


                                   Átszállás Kocsárdon


Ha véletlenül egy napon megjön a behívóm, nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a harctér. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen, rendbe van téve. Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. A boldog jövőért.
Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi, hová utazom, azt felelem, a frontra lelkem, a frontra megyek. Mégpedig direkt! A jegyre legyen ráírva: Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan vonatot válasszon nekem, amelyről nem kell Kocsárdon átszállni. Ez a Kocsárd valamiért nem tetszik nekem. Nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyuikra hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki tudja, hová menő, tébláboló emberek. Annyit sem lehet tudni róluk, tulajdonképpen mit akarnak, mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még jövőképük sincs. Nem tudom fölfogni, hogy lehet elindulni bárhová is, jövőkép nélkül. Énnekem azt tanították, jövőkép nélkül ki se tegyem a lábam a kapun. De ezeknek a kocsárdi várakozóknak csak ráncos, poros képük van, itt szoktak összegyűlni. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni, a kocsárdi állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi harcos, batyujára borulva, lehajtott fővel? Vagy valami ismeretlen embernek nekidőlve? Ilyen hozzáállással nem lehet harcolni. A hozzáállást a politikusok különben is már sokszor megüzenték. Nem a szemünkbe mondták, ez igaz, de megüzenték. A jóakaratú harcos pedig gyorsan fölfogja az üzenet fontosságát, nem vacakol, azonnal nekifog és küzd a boldog jövőért.
Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm, hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés, vagy ilyesmi. És a vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletlenül baja essék. Mert a harctéren azt nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig. A trombitát sem illik a hátunk mögé eldugni, mert fénylik és kilátszik. A pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.
Bakancs, kicsi lapát! Még ha csak reájuk gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok fekete és piros felhő az égen. A barométer leesett a sárga földig. A pirulák keresése közben kiesett a kezemből. Idegalapon esett ki, nem szándékosan vertem le. Szándékosan soha, semmi rosszat nem szoktam cselekedni. De sok fekete és piros felhő gyűlt össze az égen. Ilyenkor frontátvonulás van. Mindegy, hogy honnan, s hová vonul át a front. Ha átvonul, hát átvonul. Nincs mit csinálni. Régi öregektől tudom: ahová egyszer beüt a ménkő, az ott is marad! Csak ezt a kocsárdi állomást, ezt szeretném valahogy megúszni.