Hány költő jut egy hektárra?

Megint Hrabal

Puskás György fotója

„Tanárnő barátnőm kedvesen meghívott egy találkozóra, hogy beszélgessek el kolléganőivel. Menten őrjöngni kezdtem, és ráüvöltöttem: Most fejbe rúglak, bestia! És barátnőm ijedten nevetett: Miért pont fejbe? Heves mozdulattal felborítottam a kriglit, és ezt ordítottam: Mert ha seggbe rúgnálak, agyrázkódást kapnál, bestia!  Rémületesek ezek az író-olvasó találkozók…

Egyszer régen, évekkel ezelőtt kipenderültem a szatyrommal arra a híres-nevezetes udvaromra, s ott egy jól öltözött férfi állt, és élvezte, hogy megrémültem, amikor megláttam. Várt, gusztálta a riadalmamat és rettenetemet, aztán elővette rendőrjelvényét és bemutatkozott, hogy ő Rarach törzskapitány. Megöleltem és könnyes szemmel hálálkodtam, hogy csak a rendőrségtől jött, attól ijedtem meg, mondtam neki, hogy író-olvasó találkozóra akar meghívni…(Bohumil Hrabal)

A történet tovább már nem érdekes, csak eszembe jutott, mekkora felhajtás és készülődés övezi manapság az író-olvasó találkozókat! Hogy ki fogja énekével ékesíteni a felolvasást, lesz-e egy pirinyó kórus legalább és honnan hozzák a bort, a pálinkát? És otthon lesz-é a helybéli tiszteletes, hogy értékelvén az író érdemeit, s kitüntetéseit, ezzel is emelje jó magasra az ünnep hangulatát?

Nemrég, egy ilyen találkozó után azt kérdezte tőlem egy ottani, egyszerű gazdálkodó, kiszámította-e már valaki, hány költő jut nálunk felé egy hektárra, mert szerinte sok, nagyon sok, de a füvet maholnap nem lesz, aki lekaszálja...

Utcai filozfia

Benczédi Sándor, kisplasztika

A bokán rúgott ember

Megállít valaki az utcán, akit látásból már ismertem. Megállít és azt kérdezi tőlem, Jánosról mi a véleményem. –Elég sok Jánost ismerek, melyikre tetszik gondolni,-- érdeklődtem. –Hogyhogy melyik Jánosra, amikor igazi János csak egy van. A többi János csak Jani, vagy Jankó, nem is érdemes velük foglalkozni. Az igazi János érdekelne engem, az a János, aki előkelő helyen van benne a Bibliában, pedig olyan sületlenségeket állít, amiket ép ésszel nem lehet fölfogni. Példának okáért azt mondja ez  János, hogy   "Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige." Maga ezt föl tudja fogi? Mert szerintem kezdetben nem az Ige volt, hanem a szempont, ami szerint az Igét meg lehet fogalmazni. Az nem lehet, hogy ez a János csak gondol valamit és azt hányaveti módon odavágja az emberiség szemébe, hogy csak törje rajta a fejét az idők végezetéig. Szerintem a világon mindent, de mindent valamilyen szempont szerint szoktunk cselekedni. Most azon akadtam fenn, hogy ha már kezdetben megvolt az Ige és az Ige Istennél volt, akkor hogy lehetett az Ige maga az Isten? Mert ha mondjuk, én vagyok az Isten, és az Ige is én vagyok, akkor miért hordozom magammal az Igét? Mutasson nekem egy embert, aki ezt érti és meg tudja nekem magyarázni! Magának mi a véleménye erről a Jánosról? Legalább ő értette azt, amit kijelentett?

–Nem tudnám megítélni, mit értett János és mit nem értett, de arra jól emlékszem, hogy nemrég, amikor mi találkoztunk, maga azt mondta nekem, hogy egy vadidegen ember, amikor elment maga mellett, magát jól bokán rúgta, s azzal el is ment, pedig kettejüknek egymással soha semmi elintéznivalójuk nem volt és ezt a bokán rúgást azóta sem tudja megmagyarázni. Bevallom én sem tudom megmagyarázni. De ahányszor meglátom magát itt, a főtéren sétálni, azt mondom magamban, né, ott megy a bokán rúgott ember…

–Rendben van, persze, hogy azt mondja rólam, én vagyok a bokán rúgott ember. Mit is mondhatna, hiszen mi egymásnak még a nevét sem ismerjük, csak éppen találkozunk néha orvosi előírásra, mert sétára vagyunk ítélve, de attól a János kijelentésének értelmezését még nem oldottuk meg…

–Ebben igaza van. De vegyük figyelembe, hogy maga, Goethe is fennakadt János kijelentésén. Törte is a fejét hajnalonként, miképpen fordítsa az Igét helyesebben németre. És miben állapodott meg? Abban, hogy az Igét Akaratnak, Tettnek nevezte el, s még a tetejében egy csomó mindennek, amiket jobbnak ítélt meg. Mégis, az Ige a mai napig megmaradt Igének!

Nem csoda, ha most mi is hadilábon állunk ezzel a dologgal, különösképpen maga, akit még bokán is rúgtak, teljesen értelmetlenül.

–Akkor most mitévők legyünk ebben a nagy bizonytalanságban? Hagyjunk úgy mindent, ahogyan meg van írva? Nem bánom, hagyjuk úgy…De ahhoz ragaszkodnék, hogy ezután, ha rólam van szó, nevezzen úgy engem, ahogyan mondta: a bokán rúgott ember! Ennél pontosabban az életemet eddig még senki nem fogalmazta meg.

Gion Nándor

                                                                           

Forrás: Wikipédia

Az én őseim,

a Rojtos Gallaiak nem voltak földtúró vakond-emberek, pásztorok voltak és a Rojtos csúfnevüket a cifra és esetleg rongyos szűrjeikről kapták. Nem sokat tudok róluk, nem is Szenttamáson éltek: valahol fent Észak-Bácskában, a Topoly, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkáikat, ott vándorolgattak a nyájaikkal vagy százötven évig, sehol sem telepedtek meg hosszabb ideig, mentek mindig a jobb legelők felé, legfeljebb házasodni tértek be valamelyik faluba, aztán vándoroltak tovább a birkákkal. Gyerekeik bizonyára ott születtek a réteken, és az öregek is ott haltak meg, s ott is temették el őket, hiszen szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket. (Gion Nándor, Latroknak is játszott-című könyvéből)

Na, ezért szeretem én Gion Nándort. Minden amit ír, pőre igazság, semmi nagyzolás, semmi cicoma, semmi pepecselés. Mondatai oly egyszerűek, maguktól értetődők, mintha azt szeretné, maga is önmagától értetődjék.

Olykor szégyellem magam, amikor azon tűnődöm éjjelente, hová is temessenek el engem? Fenyők alá, hogy zúgjanak a fenyők, ha fúj a szél fölöttem, legyen-e faragott fejfám, vagy egy kő,– jelzésnek legalább,– hogy én is voltam ezen a földön.

De eszembe jut Gion Nándor: …” szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket”…Na, és amikor a világ bajával hadakozom, akkor is Gion Nándor jut eszembe. Mert azt mondja, megfejtette a Virágos Katona titkát: „El kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek”.

Pusztai Péter fotója

                Birodalmi kör

                                    Ideges levél

                              egy nyüslető ifjúhoz

Minden birodalom hatalomra épül. Nincs jó birodalom, nincs rossz birodalom. Csak birodalom van. Ahol a hatalom, ott a birodalom. A hatalomnak nincs minősége, csak ereje van. A birodalom arca a hatalom arca. Minden hatalomnak ugyanaz az arca.

Vannak kis hatalmak és vannak nagy hatalmak. Attól függ, hogy menyi bennük az erő. A kicsiny hatalmak, ha összefognak, erős hatalommá válhatnak, ezért hozzák létre a birodalmi kört. Ez pedig nem más, mint az erők egyesítése, a szövetség.

Ahhoz, hogy a szövetség működni tudjon, politikára van szüksége. Nélküle széthullana minden szövetség. Ezért van az, hogy ami mindent igazgat, az maga a politika. A politika arra vállalkozik, hogy kialakítsa a birodalmat, összpontosítsa a hatalmat és az erőt.

A politika soha nem mutatja meg igazi arcát, mert ha megmutatná, önmagát leplezné le.

Miért nem szereti a politika, hogy leleplezzék? Azért, mert kiderülne jelentéktelensége.

A társadalom hátteréből felbukkanó fontoskodás a nélkülözhetetlenség látszatát keltve kezdeményez, javasol, célokat tűz ki, követel.

És miképpen válaszol erre a nyájszerű, azonosíthatatlan tömeg? Követi azt, amit eléje célként kitűztek.

A tömegek imádnak valamit, vagy valakit követni, lelkesedni.

A fontoskodókat régen agitátoroknak nevezték. Ma véleményalakítóknak hívják őket, mert ez a megnevezés még nem kopott el, újszerűnek tűnik. Az agitátorok tudják, mit kíván a tömeg: mindent, ami új, ami ígér valamit.

Amikor kiderül, hogy semmi nem új és az ígéret puszta ígéret marad, az agitátorok más célokat tűznek maguk elé: a tömegre hárítani a cselekvést, a bajok orvoslását, amihez újabb, titokzatosabb kifejezést találnak ki. Például azt, hogy civil kezdeményezés.

Azt, hogy mit kezdeményezzenek a civilek, ugyancsak az agitátorok, tehát a véleményformálók mondják meg. Vagyis a politika működtetői.

A politikának mindig megvan a magához való esze: mielőtt megbukna, s bevallaná, hogy semmihez sem ért, más kiutat keres. Bőszen támogatja a kultúrát, a sportot, a tudományt és a művészetet. Alapítványokat hoz létre,   díjakat oszt szét és persze, pénzt, ha lehet. Úgy tesz, mintha a javakat ő állította volna elő, nem a tömeg, nem a civilek, nem a társadalom.

Nem új találmány a birodalmi kör. Amióta a politika a hatalom ízét kellemesnek találta, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, róla önként soha nem mond le.

Háborúk jönnek, mennek, kitörnek forradalmak, aztán elülnek, akár a tyúkok estefelé, minden megy tovább a maga útján, az egész forgolódás kezdődik elölről.

A birodalmi kör megalkotásához olykor elegendő lehet egy apró, semmi kis irodalmi kör… 

Csatorna

                                                                                         

Hány órakor érkeznek a rablók?

Baráti társaságban többször elmeséltem már, hogyan derítettem ki, általában hány órakor érkeznek a rablók.

Elmesélem most is, azok kedvéért, kik még nem hallották, de főleg azért, mert a történetnek folytatása is van.

Forrás:Építési portál.hu

Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.

-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.

-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.

-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.

-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.

-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.

-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:

-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb rablás és betörés ?

-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.

-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor,–válaszotam, kissé bárgyú ábrázattal.

-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.

-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.

-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.

-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.

-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.

-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.

-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile, tudományos hangsúllyal.

-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.

-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.

-Furcsa időket élünk,– mondta Vasile, miközben a csizmája orrával egy kiálló követ rugdosott.

-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák,– mondtam szemrehányólag.

-Mindig is voltak betörők, mondta Popica, fontoskodva.

-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...

-Semmi nincs kizárva,– mondta Vasile.

-Semmi, de semmi,– mondta Popica.

-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.

Másnap, hajnali négy előtt vettem egy hokedlit, ráültem és néztem ki a lakásból a kulcslyukon, betörőkre várva. Ahogy telt az idő, s virradni is kezdett, egyre jobban szégyelltem magam amiatt, hogy nekem nincs bátorságom kiállni a kapuba, a rablók elé, ehelyett nézek kifelé a kulcslyukon. El is tettem a hokedlit, többé nem vettem elő éjjelente, de azért hajnali négykor álmomból is sokszor fölriadtam. Ilyenkor magam elé képzeltem a két daliás rendőrt,Vasilét és Popicát, akik mintha magasabbak lettek volna, mint amilyenek a buszmegállóban voltak. Még az oldalukon lógó fényes, fekete gumibotok is megnyúltak, megvastagodtak volna, úgy néztek ki, mint két érett, egészséges, sütnivaló padlizsán, vagy ahogyan nálunk felé mondják, vinetta.

Soha nem hittem volna, mire képes a véletlen: a minap egy délután ide hozta a kapunk elé Vasilét és Popicát. Csak álltak a kapunk előtt és mindketten cigarettáztak, szép füstkarikákat eregetve. Köszöntem, ők fogadták. Mondom, mintha mi ismernők egymást…–Persze, a buszmegállóból,­–mondta Vasile.

–Azért azon az éjjelen maga jól be volt rezelve, azt is megkérdezte tőlünk, hány órakor szoktak betörni a rablók,–jegyezte meg Popica.

–Pontosan így volt, –feleltem, de meg kell, hogy mondjam, maguknak nem lett  igazuk. Betörni betörtek hozzám, de nem éjnek idején, hanem fényes nappal. Mégpedig vasárnap. Az egyik betörő szememre is vetette, ilyenkor mit keresek itthon, miért nem vagyok a templomban, mint más, rendes ember.

–Ez még nem betörés, hanem közönséges érdeklődés volt a részükről, kérdezhették volna azt is, hány óra, vagy merre van az állomás,–világosított föl Vasile.

–Látják azt a csenevész fenyőfát a ház mellett?–kérdeztem és a csenevész fenyőfára mutattam.

–És mi van azzal a fával?–kérdezte Popica.

–Azzal az van, hogy a múlt héten volt mellette még három. De azokat ki kellett, hogy vágassam, mert közelebb voltak a ház falához, azokon másztak föl a tetőre a rablók. Fényes nappal, vasárnap.

–És mit vittek el azok a nappali rablók?­–kérdezte Vasie.

–Semmit nem vittek el, inkább hoztak. Egy méteres hosszúságú, barnára festett, új csatornát hoztak, ezzel fölmentek a tetőre, lerúgták a régi csatornát és azt mondták, az egészet kicserélik, mégpedig olcsón, mert ma vasárnap van.

Hiába mondtam, jó az a régi, nemrég szerelték föl, sehol sem csöpögött, meg vagyok véle elégedve, nem kell az új csatorna.

–Maga nem járja a várost? Nem vette észre, hogy a régi csatornák helyett ma már ezek a barna, fényes, új csatornák vannak? –kérdezte az egyik rabló.

A vége az lett, hogy félig fölszerelték az új csatornát, amit szétszedtek, ledobálták az udvarra és kezdtek számolni: A ház tetejére való fölmászás, a veszélyességre való tekintettel ennyi és ennyi. Hogy vasárnap van, a szabadidejüket áldozták föl, ami ennyi és ennyi. Az új csatorna, bár nem volt elég a hosszúsága, ennyi és ennyi. És azonnal fizessek ennyit és ennyit, mert ha nem, hívják a rendőrséget.

Hogy mennyit fizettem ezért a fölfordulásért, azt szégyellem bevallani.

Most ott tartok, hogy ha elered az eső, a kapuig sem tudok elmenni anélkül, hogy teljesen el ne áznék.

Mondom Popicának, ez nem számít rablásnak? Erre Vasile azt mondja, hogy nem. –Ezek nem rablók voltak, hanem egyszerű szélhámosok,– mondja Popica, s azt tanácsolja, máskor, ha vasárnap van, legjobban teszem, ha elmegyek a templomba, s jól kiimádkozom magam. 

Telefon

A vén hülye!

Forrás: Mobilaréna.hu

Rengeteg mobiltelefonom van. Egyik régebbi, mint a másik. Egyik rosszabb, mint a másik. Azért tartom őket, mert amikor rosszul állok az idegeimmel, egyet  kiveszek a fiókból, nézegetem, melyik részén lehetne még valamit elrontani. És elkezdem piszkálni, elől is, hátul is, amíg valami formátlan kupac alakul ki. És nézem ezt a formátlan kupacot, ettől megnyugszanak az idegeim.

Régebben pirulákat szedtem az idegeimre. Először fehéreket, de azoktól sápadt lett az arcom, én pedig nem szeretem a sápadt arcokat, még a sajátomat sem.  Mondtam is a patikus kisasszonynak, legyen olyan kedves, adjon nekem színes pirulákat, mert a fehérektől sápadt lesz az arcom. –Hozott receptet?–kérdezte. Mondtam, hogy nem. És mondtam még, hogy éppen csak ideges ne legyen, adjon, amit akar, csak színes legyen.

Már ritkán járok patikába, inkább az ócskapiacra megyek ki, ott pedig kizárólag a mobiltelefonokat nézegetem, ettől megnyugszanak az idegeim.

A minap két gyönyörű, régi telefont pillantottam meg. Kérdem az eladótól, meg szabad néznem ezeket a telefonokat? –Azért hoztam ki, hogy eladjam őket, persze, hogy meg szabad nézni, különösen abban az esetben, ha meg is akarja venni,–mondja az asszonyság.

Amíg vizsgálgatom a portékát, az asszonyság a szomszédja felé fordul és azt mondja:–Te, Juci, mit gondolsz, mennyit kérhetek ezekért a telefonokért, ha ez az ember csakugyan meg szeretné venni? Mert én a telefonokhoz egyáltalán nem értek. –Akkor miért hoztad ki?­–kérdi Juci.

–Ezeket a szomszédom nyomta a kezembe, az a vén hülye, aki nyolcvanévesen is mobiltelefonokkal foglalkozik, –válaszolta az asszonyság és felém fordulva megkérdezte: –Mégis, mennyit adna ezért a két gyönyörű telefonért?

–Már nem kellenek a telefonok, betöltöttem a nyolcvanat, de tudja, hogy van, ilyenek ezek a vén hülyék…

Farkas Árpád

Farkas Árpád

Tudományos értekezés

egy családfa lehulló leveléről

Még mielőtt anyám betöltötte volna a száz esztendőt,

egy napon megkérdeztem tőle, mama, miféle rokonságban vagyunk mi a költő Farkas Árpáddal?

–Fiam, ezt már tisztáztuk egyszer. Most elmondom ismét, te pedig jegyezd le, hogy ne felejtsd el.

Én pedig lejegyeztem. Még címet is adtam neki, hogy biztos legyen:

FARKAS ÁRPÁD EREDETE

       

Farkas Árpád nagyapja Deák Elek.

A te nagyanyád Deák Ida.

Ida és Elek testvérek voltak.

Mondom mamának, mama, ez tudományos értekezés egy családfa lehulló leveléről!

–Az fiam, az! Ennyi maradt a mi tudományunkból, néhány sor emlékezés–felelte anyám, s ment, hogy valami zöldet aprítson a tyúkoknak.

A minap olvasom a Káfé fönix-című portálon, hogy Farkas Árpád Székelyudvarhelyen született ekkor, s ekkor. Azonnal írtam egy röpke levelet Cseke Gábornak, hogy itt nem stimmel valami.. Itt a levél:

Drága Gáborom,

A Káféban megjelent Magyari- vers végén ott az Antológia. Átolvastam néhány költő munkáit, s mit gondolsz, mit találtam Farkas Árpádról? Azt, hogy két helyen született! Először Udvarhelyen, aztán Siménfalván. Na erre varrjál gombot, ahogy mondani szokták!

Nem vagyok biztos abban, hogy valamelyiket ki kellene javítani vagy az egyikre, vagy a másikra. Ha már két helyen is lehet születni, az a költő kiváltsága. 

Az pedig a Te kiváltságod, hogy ilyen szépen és nagy gonddal összehoztad ezt az egész Antológiát!

Ha most írnám azt a levelet, azzal toldanám meg, hogy Farkas Árpádnak újjászületni is annyiszor lehet, ahányszor megteheti és kedve van hozzá!

Utószó a tudományos értekezéshez: Farkas Árpád és én a rokoni kapcsolatainkat szorgalmasan ápoljuk. Legutóbb, úgy negyven évvel ezelőtt, mentünk ketten egy autóval valamerre, s amint elhagytuk Sepsiszentgyörgyöt, azt mondtam, te, Árpi, azt a cigarettát nem kellene elhagyni? Állítólag árt az egészségnek... Ő azt felelte, hogy de. El kellene hagyni.

Nem tudom, azóta ő elhagyta-e, én ebben a pillanatban is szorgalmasan szívom. Megérdemlem, ma van a születésnapom. A nyolcvanegyedik!

Beszélgessünk

Hány gombja van Amerikának?

Ha ezt a kérdést föltenném egy közönséges járókelőnek, joggal hihetné, hogy bele akarok kötni, megnézne magának és folytatná az útját.

Ha egy tudományos embertől kérdezném meg, mit gondol, hány gombja lehet Amerikának, valószínűleg azt felelné, hogy sok. Nagyon sok. Mert Amerika nagy ország. És folytatná az útját.

Ha megengedném. De én nem engedném meg, hanem azt mondanám, uram, ez nem tudományos emberhez illő válasz, legalább saccoljon, hány gombja lehet Amerikának. Mert én, bár nem vagyok tudós, pontosan meg tudom mondani: a soknál nyolc gombbal többje van Amerikának. Ezt onnan tudom, hogy azt a nyolc gombot én hagytam ott, Amerikában. Tanúm is van rá. Mégpedig az a röptéri fiú, aki a szemétbe seperte a gyönyörű nagykabátomat. Aludtam éppen egy padon, a kabátot hanyagul tettem a lábam mellé s azt hitte, nincs annak gazdája.

De arról a kabátról egyetlen gomb sem hiányzott, tehát azokat is ott hagytam Amerikában.

                             

http://tenderbuttons-nyc.com/

Most itt van ez a fénykép, amit Dancs Artur barátom küldött Nevijorkból, Amerika egyetlen olyan üzletének bejáratát vette le, ahol kizárólag gombokat árulnak.

Előfordulhat, hogy éppen itt vannak az én gombjaim is, mert a gyűjtők mániáin nem lehet eligazodni, ide is beadhatták. Ha meglenne most a kabátom, vissza is vásárolhatnám azt a nyolc gombot, de ennek sok értelme nem lenne, ha már nincs amire felvarrhatnám.

Most éppen nagy hó van Nevijorkban, néhány napig  autók sem járnak az utakon, nincs okosabb elfoglaltságunk, csak az, hogy egy-két röpke levelet írjunk egymásnak.

Például a gombos boltról.

Ezt írja Artur:” Nézd, Frici: http://tenderbuttons-nyc.com/ Van egy store"Tour our " link a jobb alsó sarokban, és "benézhetsz" a szép gombos boltba”.

Erre én ezt válaszoltam: Benéztem, fölnagyítottam, szeretem. Mert a gomb egy semmiség, de ha leszakad, megvan a baj és az idegesség. Hát kell a világnak baj és idegesség?

Artur válasza: „Feri, én elmegyek abba a boltba, már miattad is. Sőt, elsősorban miattad megyek el. Mert én szeretlek. Annyira örülnék, ha nagyon gyakran, de legalább rendszeresen adódna lehetőségem ott ülni valahol Veled - sőt, nem is ülni, nem... sétálni! Sétálni Veled - és beszélgetni. Azaz inkább hallgatni Téged a világ dolgairól….

Valami nagy baj lehet a világban, valami nagyon rossz kell, hogy következzen, mert ezek az emberek itt nem beszélgetnek. Itt nagy baj van. És azt tapasztaltam, hogy ami itt van most, fél év, egy év múlva odaér mihozzánk is Szatmárra... Mind kevesebben tudnak és ismerik fel a meséket maguk körül. Pedig a mese az kell. És a mese mindenben ott van. A 2nd Avenue-n, a gombos boltban és az esti fuvallatban is.”  

Tudom, amikor Artur a meséket említi, voltaképpen az emberek közötti , maguktól jövő beszélgetésekre céloz. Ezt manapság, a sajtóban kommunikációnak nevezik, hogy legyen ennek a szónak tudományos, elegáns ábrázatja.  De nevezhetjük akárhogyan, ahol két ember csak ül egymás mellett és egyik sem szól semmit a másikhoz, ott csönd van. És idegenség. Ez pedig senkinek sem jó.

Még ha csak egy semmi kis gombos boltról beszélget két ember egymással, az is beszélgetés, abból is kisülhet valami. Például az, hogy miképpen tartja fönn üzletét valaki, aki gombokat árul?  Nem aranyat, nem gyémántot, hanem csak gombot.

Nem nagy merészség ilyen vállalkozásba kezdeni bárhol ezen a világon? Szerintem nagy merészség! Azt sugallja, mindig kell, hogy legyenek valakik, akiknek csak egy gomb a gondjuk.

Csakugyan, hány gombja lehet Amerikának?

Nem azért kérdem, mert nagyon érdekel, hanem inkább azért, hogy beszélgessünk.

A festő barátunk volt

                                       Fekete Zsolt                 

                                            1935-2016

 

Amikor először jött be a kávézóba, kissé félszeg volt és gyámoltalan. Azt mondta, őt tulajdonképpen a felesége küldte ide, hogy legyen a barátai között, ne szomorkodjék otthon egyedül, örökösen a betegségére gondolva.

Amikor másodszor is eljött, már otthonosabban érezte magát, mellém ült, s azt mondta, úgy tudja, mi egyidősek vagyunk…

Mondtam, jól tudod Zsolt, mi csakugyan egyidősek vagyunk.

Volt egy nap, amikor vidáman érkezett, mondván, hogy jó itt lenni közöttetek, mert ti sok vidám semmiséget tudtok összehordani, az embernek  valósággal kicserélődik a nyomott hangulata.

Meg is kérdeztem akkor, miféle vidám semmiségekre gondolsz Zsolt?

–Hát úgy általában az életről, a világról és a halálról szoktatok beszélgetni, s jókat röhögtök rajta,–felelte Zsolt.

Most nagy csönd van annál az asztalnál. Esetleg idegenek ha beszélgetnek, – a maguk módján– olyan semmiségekről, mint amilyen az élet, a világ és a halál.

Hazafelé

Úton, betegen

Most is csak féltemben

írom e verset, helybéli

szakképzetlen istenekhez

imádkoztam

pirinyó életemért,

számkivetett, szélfútta

kökénybokorhoz fohászkodtam,

hittem, hatalma van

minden teremtménynek,

szóltam sárban heverő leveleknek,

vigyázzanak, ha elesem,

fejem be ne törjem, hátha

még hazaérek, nincs kihez

folyamodni, mindenki idegen,

aki fent van, azért van ott, 

hogy ne legyen idelent.   

Ma reggel

                                                         

                                      Látszólag

Ma reggel megálltam a konyhai asztal előtt, néztem azt a gyönyörű, arasznyi őszt, amit az otthoni világból hozott testvérem, Károly. A sötét, meggyvörös tálba az érett, illatos szőlő közé sárga leveleket rakott, látszólag hanyag mozdulattal, mintha evvel nem lett volna semmi célja. Márpedig volt. Mert ahogy érzékelem, valami könnyű lebegés veszi körül a képet: elszomorít az enyészet jelzésével, de föl is emel.

Nagyon örvendek ennek az egyszerű tálnak. Lábadozási napjaimban szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

Valahogy így kellene fölfognunk egész örökségünket, beleértve múlékony, gyönge önmagunkat is.

Rend a legyeknek

 

          Rodin, Wikipédia

Olvastam, hogy vannak tudósok, akik hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek, elszöknek a mézeshetek napjaiban, félbeszakítják saját beszédüket, rohannak, papírt, ceruzát keresnek, leírják azonnal amit kitaláltak, másnap pedig unottan elballagnak a Nobel-díjért, hogy mégis legyen amiből kikérjenek egy féldeci pálinkát.

Mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy valami eszünkbe jut.

Énnekem éjféltájban jutott eszembe egy roppant jelentős fölfedezés, gondoltam, követem a tudósok példáját, kiugrottam az ágyból, hogy papírt, ceruzát keressek, de sötét volt, fölpattintottam a villanyt, szúrta a szemem a nagy világosság, valami orvosi dolgot csöppentettem a szemembe, amitől aztán nem láttam semmit, csak kotorásztam a fiókban, kapnék írószert, kaptam, füzetet is, megigazítottam a széket magam alatt, kicsi piros párnát tettem a fenekem alá, hátha úgy jobban le tudom írni azt a roppant jelentős fölfedezést, nem fogott a pix, ki volt száradva, kerestem másikat, na, az fogott, el is gondoltam, rendet kell teremtenem magam körül, külön fiókban kell tartani a jó pixeket, a rosszakat pedig egyenesen bele a szemétkosárba, mikor csinálok rendet magam körül, ha nem éppen most, amikor figyelmeztetett a kifogyott pix, szépen elraktam mindent az asztalomról, kivéve a hamutartót, s a holnapra esedékes fölszólítást, mely szerint elzárják a gázt, ha ki nem fizetem, nem tetszik nekem ez a füzet, amit találtam a fiókban, gyűrött a sarka, az a roppant jelentős fölfedezésem megérdemli, új füzetbe írjam, legelöl, hol van egy új füzet, hová tettem, tegnap még láttam itt valahol azt a teljesen új füzetet, nincs rend, nem baj, most azonnal rendet csinálok, rakosgatom a dolgaim, átrendezem az összes fiókot, ide jönnek a régi följegyzések, oda a naplók, mit keres itt egy tízéves meghívó, eldobom, oda a ház közepébe, majd összeszedem, aztán fölveszem mégis, mert ha ez így megy, csak hajladozom itt a fölösleges dolgok után, ezzel a rozzant derékkal nem jó hajladozni, mit is kell bevennem derékfájásra, megnézem egy félreeső könyvben, írja tisztán, mit kell bevenni, majd előkerítem azt is, csak előbb rendet csinálok, megfőzöm a kávém, teszek cukrot belé, jól világít az asztali lámpa, kipróbálom a pixet, fog a pix, szép az új füzet, kemény a táblája, milyen gyönyörűen fog kinézni a fölfedezésem, előbb címet kellene adni neki, cím nélkül nem lehet csak úgy odavetni egy fontos fölfedezést, töröm a fejem a címen, már fáj is a fejem, beveszek egy rózsaszínű pirulát, épp, hogy ki nem esik a kezemből a nagy izgalomtól, minek is kell címet adni, mi a lényege annak a fontos fölfedezésnek, kiment a fejemből a lényege, hogy adjak címet annak, amire már nem is emlékezem, teszem föl magamnak a kérdést, odalett a fontos fölfedezésem, odalett, míg rendet csináltam magam körül, kellett nekem ez a rend, most nézhetem a rendet, bezzeg más, okosabb emberek hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek...

Collins

Billy Collins, fotó:Steven Kovich

Mi legyen belőlem?

Betöltöttem a nyolcvanat, s azon tűnődöm, mi legyen belőlem. Mert ezt még nem döntöttem el.

Házmester? Nagybátyám az volt, házmester és jól ment sora, szerette a mesterségét. Igaz, őt Májknak szólították a kicsi boltban, ahonnan jó söröket szokott vásárolni, hiába mondta, hogy ő Miklós, de hát San Franciscóban  csökönyösek a népek, azt felelték, nem baj, ha Miklós, azért legyen nyugodtan Májk, ez a sör minőségén semmit nem változtat. Úgy is halt meg, mint egy igazi Májk, de a halotti bizonyítványát Miklós néven töltötték ki, ne rontsák el véglegesen a kedvét.

Van itt a szomszédomban egy szottyant-kedvű ember, aki azt mondta, az én koromban már nem vesznek föl senkit házmesternek, találjak ki valami más mesterséget arra a rövid időre, ami nekem még ki van parcellázva.

Erre azt válaszoltam, jó, akkor keresek magamnak valami más  mesterséget. De a szottyant-kedvű szomszéd ezzel nem elégedett meg.  Tudja mit? Legyen költő. Legalább olyan, mint Billy Collins, az amerikai poéta, aki tisztán megmondta, mit kell tenni az én koromban…

Megkerestem az amerikait. Szerinte

„Nekünk elég,
ha a dohány árára panaszkodunk,

továbbadjuk a csöpögő merőkanalat,
és énekelünk egy kalitkába zárt madárnak.

Mi azzal foglalkozunk, hogy nem csinálunk semmit –
és ehhez semmi másra nincs szükségünk, csak egy délutánra,
és egy csónakra egy kék ég alatt.

És talán egy emberre, aki egy kőhídról horgászik,
de még jobb, ha nincs is senki azon a hídon.”

 (Kőrizs Imre fordítása)

Csakugyan, legjobb, ha azzal foglalkozom, hogy nem csinálok semmit. Valahol a konyhai fiókban csak találok egy merőkanalat, kalitka nem kell, van madár elég az udvarunkon…

Ideges levelek

Kép a régi Káféból

Czegő

Márton Károlynak,

ki nekem újságot, s gyömbért hozott…

"És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba..."

A magosságos Isten szerelmére kérlek, vedd észre ezt a mondatot, különös tekintettel a betüremkedés szót vedd észre, s szórd szét kicsi világunkban, mert eleddig ott lapult majdnem kizárólagosan a jobb oskolák természetrajzi szertáraiban, pontosabban a csontvázak koponyáinak varrataiban, eldugva, elfelejtve, ami nem is csoda, mert ma már az élő, jó koponyáknak sincs semmi érdemük, hát akkor a megszáradt, zörgő, poros csontoknak, melyek csak arra valók, hogy mellettük elmenvén, valaki röhögve beléjük rúgjon! 

Ennek a szónak évszázadok óta nem volt ekkora súlya és jelentése, mint éppen most, ezekben az ázásnak kitett napjainkban!

Nem írok Zoltánnak, nem, mert még azt találja hinni, hozzá szeretnék dörgölőzni, pedig nem, inkább kezét szorítanám meg neki, nagy, nagy barátsággal és nemes büszkeséggel, amiért ily gyönyörűen fogalmazott meg egy utálatos jelenséget, igen, egy jelenséget mutatott föl tékozló ujjai között, azt mondja, betüremkedett, hát lehet ezt nem venni észre?

Tél

Zúzmara

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska.

Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Fejtene. De miből? Nincs hozzá elég alapanyag. Kellene egy kis átélt élet. Átélt szerelem, csalódás, bánat, majdnem-halál. Akármi, amiből valamit ki lehetne hozni. De honnan, amikor nem történt semmi? Csak ami történt. Azt pedig nem érdemes szavakba gyömöszölni. Megírva már, kifejtve minden. Arra találták ki a világirodalmat, hogy abban legyen benne minden.

A régiek semmit nem felejtettek ki. A mai szellemi lény kezdheti elölről, hogy mi volt eddig és mire lehet számítani. A mai szellemi lény általában ott kezdi, hogy voltaképpen honnan jön, kik voltak ősei. De ennek semmi értele nincs: mindenki jön valahonnan, mindenkinek vannak ősei. Olyanok, amilyenek, de vannak. Ha még emlékszik őseire. Ha nem emlékszik, kitalál magának ősöket. Az hétszentség, hogy ős, az kell. Valami pont, ahonnan el lehet indulni. A semmiből nem lesz semmi.

Bezzeg, vannak, akik ha silányan éltek is, sok furcsa dolgot ki tudnak találni. Ha nem a saját fejükből, akkor a mások fejéből próbálnak kiszedni történeteket. Valósággal tetvészkednek a mások fejéből véletlenül kipattanó gondolat reményében. Ebben is van valami. A tetvészkedésben. Hátha maradt ott még kimondatlan érdekesség. Ha nincs, úgy is jó. Lehet idézni. Lehet megidézni, lehet hivatkozni, még vitatkozni is. 

Az olvasottság ismérve a hivatkozás. A műveltség ismérve annak fölidézése, hogy valamiről mit mondott valaki. Főleg ismert valaki!

Nyomor, szegénység? Tessék, ott van Dickens. Gazdagság és következményei? Tessék, ott van Joyce. Csak bele kell pillantani. Azt mondja a tunya gazdagokról, „fölveti őket a pénz és a székrekedés”. És milyen jól mondja! Innen már el lehet indulni.   Aztán lesz valahogy az úttal is, amelyen a mai szellemi lény eljutott idáig. Eddig a télig. Amikor se nagy hó, se nagy hideg nincs. Zúzmara is csak bajuszra elég. 

Ideges levelek

Fotó:Haragos Zoltán

Tudtam, hogy ebből baj lesz…

Levél Kuti Mártához

Nemrég egy rövid jegyzetet írtam a Feriforma-blogomba, melynek címe: Karmesteri pálca. (http://elekesfrici.blogspot.ro/)

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert mit állítottam ebben a piciny írásban? Azt, hogy „Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.” 

Ezt a bejegyzésemet átvette a Káfé Főnix- portál, onnan pedig elolvasta Kuti Márta úrnő, akit nagyon régtől fogva eléggé jól ismerek, s akit értékes cikkeinek, kutatásainak köszönhetően még tisztelek is. Ha nem így lenne, most nem foglalkoznék ezzel az üggyel, az én koromban kár minden elfecsérelt pillanatért.

Mi az ügy lényege? Az, hogy ez az úrnő nekem szökött a fészbukon, hogy : „Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Írótól, költőtől ilyen, művészetre, művészetére szégyenteljes írást nem olvastam. Vagy az öregkori elhülyülés jelei?”

Továbbá:” Napi hülyeségeink méltó példája Elekes Ferencnek a jelzett forrásban megjelent jegyzete. Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra. Tudja azt, hogy előbb volt a zene, mint a vers. Hogy magyar vonatkozásban Tinódi és Balassi létező népdalok dallamára írta dalait, zsoltáraink szerzőit ne is említsem. Aki ennyire analfalbéta, az olvasson jelekből, és ne a zenéből. Az emberiséghez legméltóbb találmány a zene. A szó ehhez képest semmi. Mert a zenéből mindenki megérti azt, amit szóval nem tudok elmondani. Én is zenei analfabétának tartom magam, mert nem tudok kottát olvasni, de imádom pl. Mozartot, Gershwint és a sor végtelen az Illés Együttesig a Quinen át Michael Jacksonig. Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él, mert bebizonyosodott, hogy sok állat és növény zenekedvelő. Hajdani költő létedre, hisz a költészet lényege is a ritmus, hová süllyedtél, Frici? Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert milyenek a nők? Némelyiktől ha megkérdezed, szíveskedjék megmondani hány óra, azt feleli, ma szerda. Vagy péntek. Mert nem figyel oda!

És jön nekem ez a kedves úrnő, fölszólít, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul.

Kedves Márta! Tudsz te angolul? Mert ha tudsz, akkor elolvashatnád a következő, majdnem 1000 oldalas zenetudományi szakkönyvet:  Sosztakovich reconsidered. Exeter, 1998. Toccata Press.

Aki pedig nem tud angolul, hiába is olvas angolul!

Ebből a könyvből, ami engem érdekelt, azt Bojtár Endre így foglalta össze: arról van szó, „hogy milyen kapcsolat van a társadalmi-történelmi körülmények és a zene között, hogy képletesen szólva Mahler vagy Sztálin gyakorolt-e nagyobb hatást az orosz zeneszerzőre, s ezen is túl arról, hogy általában is mit jelent a zene, hogy milyen viszonyban áll egymással a hang  jelentése és a szó jelentése.”

Hát, kedves Márta, látod, nem az én kizárólagos véleményem az, amit írtam abban a jegyzetemben! Most is meggyőződésem, hogy "Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.”

Ilyen viszonyban áll egymással a hang jelentése és a szó jelentése!

De ha már nem olvastál sokat erről a témáról, beleköthettél volna más mondataimba, azokba, amelyek kimondottan a te szakmádhoz tartoznak. Mert milyen bolondságokat írtam abban az ideges levélben? Ilyeneket írtam: „ egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem.” Ez a mondat nem igaz! Játéknak szántam.(talán). Vagy ilyeneket írtam: „ a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló.”

Ennél rosszabb hasonlat nincs! Ezt is játékból írtam. Vagy viccből. (talán) 

Ezek lennének „az öregkori elhülyülés jelei? Lehet, kedves Márta, lehet…De te tudhatnád, hogy az öregek játszani is szeretnek. Már amikor nem kínozza őket valami.

Aztán csudálkozol, mondván: „Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra.”

Ó, Márta, Márta! Ma éjjel is fölvettem a mobilomra egy jó zenét, hogy kikeressem reggel a laptopon, ki szerezte azt a muzsikát!

Ó, Márta, Márta! Honnan tudhatnád, hogy 56-ban, az egyetemi kórussal Debrecenben énekeltem, én voltam a basszusos fiú! És honnan tudhatnád, hogy hegedűt is készítettem, s javítottam esztendőkön át! Honnan? Messzire vagyunk mi egymástól egyazon városban, nagyon messzire.

Kíváncsi lennék, szóltál-e Székely Jánosnak 1973-ban, hogy hülyeségeket beszélsz, János! Azt nyilatkoztad, hogy a költészet halott! Szóltál-e? Ugye, egy födél alatt dolgoztatok!

Aztán van még nálad egy hosszú, éles konyhakés, amivel mellékesen oldalba is szúrtál: „Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Azt sem tudod rólam, hogy én, akit csak lehet, megbántok. Ez a természetem. Nem jó természet, tudom. A cigaretta sem jó. Azt is tudom. De szívom. Esendő ember vagyok. Te mi vagy?

Lépjünk egyet:” Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él…

Mondhatod, Márta, mondhatod. Mondj, amit akarsz. Te tökéletes vagy!

Ideges levelek

                                                                                             

                        

Forrás:Indafoto.hu

Karmesteri pálca

Egy mulatós baráthoz

Hallgatván ezt a sok karácsonyi muzsikát, megpróbáltam a saját fejem szerint értelmezni azt, hogy voltaképpen mi a zene.

Abból indultam ki, hogy egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem. Mert mindenki úgy értelmezheti, ahogyan akarja. Legföntebb vidámabb lesz tőle az ember, vagy szomorúbb. Vannak idegesítő zeneszámok és vannak megnyugtatóak. Van olyan zene, ami miatt kirohannánk a világból, de olyan is van, amit szívesen hallgatnánk az idők végezetéig.

Arra jutottam, hogy a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló. Félni nem kell tőle, nekünk nem rohan, de el sem szalad tőlünk. Vagy olyan, mint egy értelmezhetetlen mondat, ami nem mond semmit. Főleg veszélyes dolgokat nem tud mondani. Ezért van az, hogy egy írót az ő írása miatt tömlöcbe lehet vetni, de egy zeneszerzőt nehezen. Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit. Mert a szavak élesek, mint a beretva, hegyesek, mint a kés, a zene pedig olykor lagymatag, ártalmatlan, nyugtató, mit egy pirula, máskor pedig idegesítő, mint egy állandóan előttünk pattogó, rakoncátlan gyermek.

Erről a helytelen, igazságtalan, gyermekes fölfogásomról egy előadást is rögtönöztem, amit a falaknak mondtam el. Ezt is csak azért, hogy lássam, ér-e még valamit a fejem, van-e benne értékelhető gondolat, vagy csak az a daganat, mely fájás képében szokott jelentkezni.

Miért neveztem előadásomat gyermekesnek? Hát azért, mert én nem értek a zenéhez. Különösképpen a zeneszerzéshez nem. Azt sem tudom fölfogni, hogy egy zenekar előtt miért csapkodja a levegőt a karmester. Mire való az a pálca? Arra való, hogy a zenészek között összhang legyen? Hogy ne muzsikáljon mindenki a saját feje szerint? Lehet. De akkor mire való a kotta? Megfigyeltem, a zenészek inkább a kottájukat nézik, nem a karmestert.