Kötelező séta

Marosvásárhely

Mindenki tönkre van menve

Ez a cím nem az a kimondottan egészséges mondat. De kérdezem én, ki és mi egészséges manapság, ebben a hebehurgya világban?

Most jövök a főtérről, ahol a kötelező sétámat fejeztem be.

Mi egészséges ezen a téren? Semmi. Az a házaspár, ott, a túlsó oldalon, már nem megy úgy végig a járdán, mint egy hónappal ezelőtt. Kétszer is megpihennek egy padon, hamar elfáradnak, megvénültek mind a ketten. Meg én is. Épp elgondoltam, vénségben a saját anyámat is megelőztem. Éppen csak, hogy kijárok a térre. Mert kötelező. Sándor barátom már ki sem jön, hogy elmesélje a hetvenes éveket, amikor szétszedett egy karburátort, ma elmaradnak a hetvenes évek.

Néhány öreg lépdel a hátam mögött, hallom, politizálnak. Mindig sietek el onnan, ahol politizálnak. Most nem. Érdekel a csevegésük, érzem, érintve vagyok. Lépteimet úgy állítom be, hogy ne előzzenek meg, de el se maradjanak nagyon.

Azt mondja az egyik, na, ezt is megértük. Bejelentették, megvédik az erdélyi magyarságot az erdélyi magyaroktól. Ezt is megértük.

A másik azt mondja, ó, de milyen jól érzik magukat a Nép Házában, amit a fordulat idején pocskondiáztak! Milyen jól érzik magukat!

Mindig is így volt, mindig is beteg volt a világ, mondja a harmadik, még nem találták ki azt a rendszert, amelyben élni mindenkinek lehet.

Aztán valaki emleget egy női táskát, mely tízezer euróba került. Ezek betegek mind, én mondom, mind betegek!

Érzitek ezt a bűzt? Mindig ez a bűz csapja meg az orromat, amikor itt haladok el, mondja valamelyik. Itt szépen kipingálták az elorozott házat, de a kanálist, azt nem csinálták meg. Nem hát, mert a kanális nem látszik, feleli rá egy hang. Csak ami látszik, azzal törődnek. Vagy azzal sem. Itt minden és mindenki tönkre van menve.

Körülbelül ötszázat ha léptem, ekkora távon hallgattam a politizáló társaságot. Elmondták, itt maholnap minden ház bank és mobilbolt. És patika. És zálogház. És játékterem. És hogy erre a térre kijönni sem érdemes. És nem is tanácsos. Főleg este. Mert az erkölcs is tönkre van menve. Már nincs is erkölcs. A mentők  azért  szirénáznak oly kegyetlenül, hogy ijedtében valaki itt, helyben essen össze. Pedig nem nehéz összeesni. Mindenki tönkre van menve.   

Bugyigumi

 Pustogjak neked valamit?

         (Levél ifjú Matekovics Jánosnak)

Írtál egy jó verset, János! 

Apád emlékére írtad, s ettől én valósággal meghatódtam. Alarmíroztam is nyomban Cseke Gábor barátomat, olvassa el, s ha ő is jónak ítéli, szerkessze belé abba az internetes lapfolyamba, melynek immár eléggé széles a sodra.

Tudod, mitől jó ez a vers, János? Nem attól, mert fogtad a prozódia vésőjét és szigorú szabályok előtt meghajolva, görnyedt alázattal kifaragtad az ékes mondatokat. Nem attól. Hanem attól, hogy ez egy őszinte vers, János! És ez nagy dolog. Nagy, mert messzire elszálltak szellemi egünkről az őszinteség madarai, elmentek délre, valahová, ki tudja, merre, meddig, s vajon, élnek-e még...

Lassan hozzá kell szoktatnunk szemünket a nájlon madarak csapkodásához, ha nem akarjuk egészen elveszíteni látásunkat, azt a fölbecsülhetetlen adományt, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az egyszerűt a fölöslegesen agyonbogozott bonyolulttól, a hazug beszédet az igazi beszédtől.

Írtál egy jó verset, János!

Pustogjak neked valamit? Írtál a blogodba egy kicsiny bejegyzést is, melynek címe: Tévéjavítás. Úgy kezdődik, hogy „Apám szerette maga megjavítani a dolgokat. 

Néha eredeti ötleteivel még újítani is tudott.” Egyszer mégis szerelőt kellett hívni.

„A szerelő, amikor  belenézett a tévébe, a szívéhez kapott: Hát ezt ki szerelte így?? 

Minden lámpa bugyigumival volt összekötve, hogy érintkezzen.”

Na, látod, ez a csóré, őszinte, tiszta fogalmazás semmivel sem alábbvaló a te jó versednél, János!

(A vers itt található: http://matekovicsjanos.blogspot.ro/?psinvite=ALRopfVVrh3tTNjHaG7eBdeA6S_gTh6Ps81bTADpm_Kp7N4MtG_kuq0Fvi5A3mtDvVEWNBy8AzoR5W779-XJW1-DudXNzo32_A)

Tengeri történet

Lágytojás korszak

Ha jó leszel, elmesélem a vesémet

(Levél Cseke Gáborhoz)

Némely festőről mondják a szakértők, hogy volt neki kék korszaka, sötét tónusú korszaka, mindenféle korszaka.

Nem vagyok festő, de nekem is volt néhány korszakom. Leghosszabb, a gyomorfekély korszakom volt. Akkora, mint a harmincéves háború.

Ennyi ideig voltam szoros barátságban a lágytojással, az elesettséggel, szomorúsággal és lemondással. Hogy ne is említsem a görcsöket az örökös  nyöszörgéseket. De ez a korszak hiába volt hosszú, nem hozott új színt életembe, sem pedig valami említésre méltó eseményt. Ezért most felejtsük is el.

A vese, az más! Ha jó leszel, elmesélem neked a vesémet. Egyelőre csak röviden, hogy kedvet kapj a veséhez. Mert a vese, az más. Jön, mint a villám és el is tűnik, mint a villám. Ha szercséd van.

Énnekem nagy szerencsém volt a vesémmel.

Egy forró nyári napon megjelentek benne a kövek. Éles, szúró, fájdalmas kövek. A tengerpartra mentem egy láda sörrel, gyermekkel, feleséggel. És a söröktől előjöttek a kövek. Persze, a szúró, kibirhatatlan fájdalmak is. És látván szenvedésemet, jöttek hozzám idegenek és ismerősök, hogy segítsenek. Teát kell adni neki, jó sok teát, mondta egy idegen. A másik, hogy feküdjek arra az  oldalamra, amelyik nem fáj. És ne mind nyomkodjam a derekamat, az csak rontja a helyzetemet. Ismerősök bejárták a környéket, üvegeket hoztak a bokrok tövéből, forró vizet öntöttek beléjük és reá kötötték a derekamra. Mert a meleg jót tesz a vesének. Ez így ment egész éjjel. Öklömet haraptam a fájdalomtól. Aztán hajnal felé elmentek a kövek.

Szép reggelre ébredtünk, mindenki rohant neki a tengernek. Én ott maradtam egy kicsi széken ülve, a sátrunk mellett. Már nem fájt a vesém, de az éjszakai szenvedés megviselt, gyönge voltam, fölállani sem tudtam a kicsi székről. Úgy, ott ülve, krumplit hámoztam, hagymát, fölvágtam a hazulról vitt húsokat, káposztát aprítottam, s az egészet bele dobtam egy nagy edénybe, hogy főjön. És reá sem néztem a nagy fazékra, hadd legyen az ebéd olyan, amilyen lenni tud a maga elhagyatottságában. Néztem a tengert, s a benne fürdő fiamat, feleségemet.

Szomszédaink galaci népek voltak, hallottam a beszélgetésüket. Azt mondja az egyik galaci asszony a férjének, látod, te, Marian, milyen ember a mi szomszédunk? Olyan ember, amilyen te soha nem tudsz lenni ebben az életben! Fürdik a felesége, s ez az ember főz a családjának ezalatt! Olyan ember ez, látod, Marian? Kevés az ilyen családszerető ember, mondta egy másik galaci asszony a férjének. És ez így ment egész délelőtt.

Este valami kis tüzet raktak a galaciak, körülülték és még mindig arról beszélgettek, hogy ez a Marian soha nem éri fel ennek az embernek a kisujját sem. Mondanom sem kell, az én kisujjamról volt szó.

Másnap szedelőztek a galaciak, indultak haza. Nem tudom, lejárt-e a szabadságuk, vagy összevesztek amiatt, hogy Marian soha nem lesz olyan családszerető ember, mint amilyen én vagyok. Nem is mentek el szótlanul. Eljöttek hozzám valamennyien és köszöntöttek, mondván, hogy nincs ezen a tengerparton még egy olyan rendes ember, mint amilyen én vagyok.

Azóta sokszor emlegetjük a galaciakat. Főleg én. Ha a családban fölmerül  rendességemnek kérdése, azt mondom, emlékezzetek a galaciakra! Ők megmondták! De a vesédet, a köveidet nem említetted a galaciaknak, mondja ilyenkor a feleségem. Erre én azt mondom, tudták. Tudták a galaciak a vesémet is. Ezek vesébe látó emberek voltak!

A bajok eredete

A krajczáros napló

                                                                           

Levél Cseke Gáborhoz

Az este az állomáson várakoztunk, beszélgettünk Spielmann Misivel. Kérdezte a Krajczáros napló történetét. Elmondtam. És kérdi hogyan találhatná meg. Mondtam, a MEK-ben. Jaj, az jó, mondta Misi. Mondom, az nem jó, hanem nagyon jó. 

Gondoltam, elküldöm neki a linkjét. De ez a (link) B.Domi még nem küldte át nekem a Misi ímél-címét, ha egyáltalán tudja. 

Mindenesetre elolvastam újra ezt a könyvecskédet. A MEK-ből. Hát meg kell, hogy mondjam ismét, amit már megmondtam. Nagyon balkezesek ezek a kiadók! Hogy milyen jó olvasmány ez a könyv!  Főképpen azok a részek, ahol nincsenek jóllaktatott, bővérű mondatok, hanem inkább a sovány, vacogó valóság van! 

Pontosan az ilyen könyvek hiányoznak a polcainkról. 

Egyéb, az van bőségesen! Hol egy gatya, hol egy nyálas kis szerelem, s erotika, hol valami különösség, gyilkossággal ölelkezve. És trágár és hitvány beszéd, amit a szereplők szájába adnak. 

Tulajdonképpen be kellene már vallani, hogy nincs jó irodalmunk. Vagy ha van, akkor még forrik, mint az idei bor, mely egyelőre csak must, borként ihatatlan. Még olvasható könyveink sincsenek. Az utolsó jó könyv a Gion Nándoré volt. A Virágos katona. Azóta csak a ficánkolás és a semmi kerülgetése. Sehol nincs igazi tét, valódi élet, amiben éppen benne vagyunk. 

Aztán itt van ez a rokonszenves e-irodalom. A Zsidó Ferié. Na, abban van egy szavazás. Arról, hogy politikai alapon osztják-e az irodalmi díjakat. És lehet szavazni. Mármost kérdem én, hogy is lehet ilyen kérdéssel előállani? Politikusaink tisztességesek, (gondolom) s mi földobunk egy kérdést, mely arra felé viszi az ember gondolatait, hogy csakugyan, mi ezzel a helyzet? És találgatjuk, csakugyan tisztességesek-é a mi politikusaink? De akármi is legyen a helyzet, ebből a szavazási lehetőségből egyetlen érdemleges kérdés szökik elénk. Az, hogy jelen napjainkban nem is a szépírás maga érdekli az irodalmárokat, hanem a díjak, s azoknak elosztása. 

Ez baj. 

Darwin Károly megírta a fajok eredetét. A bajok eredetét ki írja meg?

Töprengés

Nem egyéb

(Levél Cseke Gáborhoz)

Naponta többször eszembe jut, hogy megyünk neki a  jövő hétnek. És hogy te mész neki a késnek. Izgalomban vagyok emiatt. Valósággal.
Egyszer az unokatestvérem apja, a 70 éves Szőcs Mihály esett át egy vesekő kivételén. Hívott, hogy nézzem meg a köveit. Akkora volt az egyik, mint az öklöm. A többi kisebb. Mint egy dió. Vagy  mint egy mogyoró.

Ez a Mihály azt  mondta, na, nézd meg, ezeken a köveken át kellett esni.
Mondhatni könnyen esett át. Egy-két hétig sápadt volt, sétált és elmélkedett. Aztán járt a piacra egy kicsi, maga alkotta szekérkével. Soha nem panaszkodott. De amikor vendégei voltak, megmutatta a köveit. Mintha ékszerek lettek volna azok a kövek!
Szibériában volt hadifogoly, itthon unatkozott és sokáig nézte a földet.
Hosszú, unalmas életet élt.
Emlékszem, egy napon azt mondta nekem, az ember több szenvedést kibír, mint a legerősebb állat. Pedig gyönge az ember. Mert gondolkodik. Mert örökösen töpreng valamin. A töprengés gyöngíti le az embert, nem egyéb.

Szabad szombat

Puskás György fotója

Kövek

Levél Cseke Gábornak,

a  Káfé szerkesztőjének, barátsággal

Ez a sok szabad szombat, szóval ez a sok szabad szombat, tekints a könyökömre, ott jön ki már ez a sok szabad szombat, apám főzni nem tudott, csak puliszkát, anyám kórházban feküdt, egyszer mondtam apámnak, na, mit eszünk ma vacsorára, nehogy azt mondja nekem, puliszkát, mert ebben a helyben világgá megyek, meddig tart még ez a puliszkás élet, az ember dolgozik egész nap a tűző napsütésben, mert nyár van, s ha eljön az este, jön véle szembe a puliszka, mikor lesz már vége ennek a sok, egyforma vacsorának, bezzeg a szomszédból ideérzik a platten illata, mert azon a plattenen sül valami, lehet húsféle, zsírban, melléje cikakáposzta lesz, hogy tudott énnekem ilyen puliszkás apám lenni, hogy tudott, nem gondolja, hogy valami mást is kellene már tenni az asztalra?

Tudományos alaposság

Híreket mondunk

           Földrengés

Most mondta be a rádió, hogy földrengés volt, túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés.

Írják az újságok, Japánban annyi a földrengés, hogy ez náluk nem megrázó jelenség. Így írják. Nem megrázó jelenség. Ha ismerném a cikk íróját, megkérdezném tőle, mit tekint megrázó jelenségnek, ha nem a földrengést? Azt, amikor valaki földhöz csapja a virágvázát, hogy idegrendszerét levezesse? Így kérdezném, hogy idegrendszerét...Ha már rossz a fogalmazása, hát legyen az enyém is rossz. Földrengések idején el kell nézni, ha rosszul fogalmaz az ember.

Énnekem olyan rossz az idegrendszerem, hogy nehezen élem túl a földrengéseket. Éreznem sem kell, hogy reng a föld, elég, ha csak hallok a rengésekről, máris megyek ki az utcára, ne legyek falak között. A rossz idegrendszeremmel.

Most is kimentem az utcára. A rossz idegrendszeremmel. Jön Zoli, a sakkozó, mondja, hogy hallottam-e, földrengés volt túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés. Mondom, persze, hogy hallottam, azért vagyok most kint az utcán, ne legyek falak között.

Te, mégis mi az a földrengés, tudományosan hogy lehetne megfogalmazni, kérdi Zoli, a sakkozó. Mondom, látszik, hogy nem sokat jártál a bözödi kocsmában. Mert a bözödi kocsmában ha fölmerül egy tudományos kérdés, valaki  azonnal válaszol arra a kérdésre, mégpedig tudományos alapossággal. Egyszer valaki ezt mondta a földrengésről, a bözödi kocsmában:

Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi.  Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés.

Jó hely lehet az a bözödi kocsma, mondja Zoli, a sakkozó. Egyszer, ha úgy adódik be is megyek oda. Hogy ott milyen érthetően fogalmaznak! Aki nem él, az olyan meg van halva... 

Matekovics

Matekovics János

-Mit keresel te az asztalon, János?-kérdezte Lazics egy reggelen a szerkesztőségi asztalon fekvő Matekovicstól, aki úgy aludt az újságok között, hogy a nyála oda folyt le a címlapokra.

-Ez az asztal tegnaptól az én szállodám is, felelte Matekovics, miután fölébredt és megtörölte a szemét.

-Szép, magas szállodád van, János, tied a tizedik emelet, ha fölkelsz látod az egész Bukarestet, mondtam Matekovicsnak, hogy szóljak valmit én is.

-Szép és magas, mondta Matekovics. Csakhogy én nem Bukarestet nézem innen, hanem az egész országot nézem. Pontosabban az egész ország ifjúságát. Még pontosabban, a magyar fiatalok jövőjét. Egész éjjel ezen törtem a fejem. Hogy miképpen tudnám a jövőjüket föllendíteni. Ismeritek ti a libikókát? Úgy is mondják, palinta. Na, engem a szerencse fölültetett a palinta egyik végére, mert ugye, újságíró lettem. A másik végén ott van a magyar fiatalság, mert ugye, ez a lap, a miénk, ifjúsági lap. Normális esetben a fiatalságnak föl kell emelkednie, ha én a  palinta egyik végére ülök. Ennek az átvirrasztott éjszakámnak ez lenne az értelme. El is határoztam, megmaradok ebben a sorsban, ebben az elképzelésben. Vegyétek úgy, hogy ezután ez lesz minden mozdulatomnak a lényege.

-Meg akarod váltani a világot, János?-kérdezte Lazics.

-Meg. –mondta Matekovics.

-Egyszer én is meg akartam váltani a világot, de tudod, mi lett abból a megváltásból, János?-tettem föl a kérdést.

-Mi lett?

-Az lett, hogy a világ elfordította a fejét s én bánatomban ruhástól beleugrottam  itt egy nagy, bukaresti tóba.

-Saztán?-kérdezte Matekovics.

-Sasztán tovább semmi. Mindenki megy tovább a maga útján.

-Így nem lehet élni, ahogyan te élsz, Frici. A megváltással addig kell próbálkozni, ameddig megfeszül ez ember, vagy belehal. Hát nem azért vagyunk, hogy megpróbáljuk állandó jelleggel,-szögezte nekem a kérdést Matekovics.

-Hát te csak próbálgassad János, azzal a kialvatlan, bedagadt szemeddel, mondtam, s már meg is bántam, amit mondtam a bedagadt szeméről.

Soha nem tudtunk bajtársias barátságban lenni mi ketten, Matekovics és én. Soha. Azért nem, mert ő mindent meg akart szervezni, én pedig nem szeretek semmit megszervezni.

Egyszer hallom, hogy Matekovics igazgató lett egy bukaresti művelődési házban. El is mentem, hogy lássam, mit igazgat benne Matekovics János. Beszélgetni kevés időnk volt, csak éppen üdvözöltük egymást. Mindenki őt kereste valamiért. Hogy ezt ide kellene tenni, azt oda kellene tenni, mert így és úgy.

Egyszer hallom, hogy Matekovics színdarabot ír. Kérdem, milyen színdarabot írsz, János? Sírás lesz benne több, vagy inkább kacagás? Azt felelte mindenből annyi lesz benne, amennyire szükség van egy jó színdarabban.

Egyszer hallom, hogy Matekovics elhagyta a fővárost, el az  ifjúság föllendítését, beállt egyszerű munkásnak egy gyárba.

Kérdeztem Lazicstól, te, mi történt a mi Jánosunkkal, most akkor mi lesz a megváltásból. Azt mondta, Matekovics állítólag teljesen megvilágosodott és Sepsiszentgyörgyön kijelentette, ha tisztességes akar lenni valaki, álljon be egyszerű munkásnak. Mert ebben a rendszerben csak az egyszerű munkás lehet tisztességes, mindenki mást elkap a gépszíj és elveket kell szolgálnia, nem a népet.

Most hallom, hogy meghalt Matekovics János. De nem az egyszerű munkás Matekovics halt meg, hanem egy tiszteletre méltó közember, a kultúra nyughatatlan szervezője. Az az ember, akinek nevét Czegő Zoltán is méltónak találta arra, hogy tollának hegyére tűzze.

Az az igazság, hogy igazából gyászolom én is Matekovics Jánost. Azért gyászolom, mert ismét elment közülünk valaki, aki a megváltást élete céljának tekintette és aszerint is élt. Nyugodjék békében Matekovics János.

A hőség napjai

Dancs Artur felvétele

Ózon

Tanakodnak a tudósok,

miért a téli nagy fagy,

honnan a nyári hőség,

van is magyarázat, jó sok:

veszekednek az atomok,

rendetlen a klíma,

Isten is csak úgy tesz,

mintha takarítna.

Halkan szól a költő,

talán félti rangját:

kilyukadt az ég, mint

térdemen a nadrág.

Fecsegések

Bálint Zsigmond fotója

Most pedig mondd el a vesédet!

Apró gyermek bújt meg a kardvirágok mögött, onnan lesi a morzsát szedő galambokat. Kérdem tőle, miért bújkálsz, amikor ezek a galambok itt mászkálnak a lábunk előtt, nem félnek semmitől, nem bántja őket senki...

Azt mondja, azért, mert hiába nem félnek, mégsem lehet könnyen beléjük rúgni.

Kérdem, miért akarsz te a galambokba belerúgni. Azt feleli, azért, hogy legyen beléjük rúgva.

Hallgatok és töröm a fejem, még mit kérdezhetnék.

-Miről tárgyaltok ti itt, az unokámmal, szólít meg egy ismerős. Mondom, miről tárgyalunk.

-Gyere, Palkó, mondd meg szépen a bácsinak, hogy hívnak téged,na, gyere már, Palkó!

Jön Palkó, nyújtja a kezét és azt mondja, Palkó.

-Hát a másik nevedet nem mondod meg a bácsinak, Palkó? Ugye, megegyeztünk, hogy neked van másik neved is, Palkó...

-Van nekem másik nevem is, de azt most nem mondom meg, csak azt, hogy Palkó! Ennyi elég a bácsinak, legyen elég mára...Most pedig mondd el a vesédet, amíg nekem sikerül belerúgni a galambokba...

- Hallod, mit mond az unokám? Hogy mondjam el neked a vesémet. Ugye, neked is van ilyen palkószerű unokád?

-Palkószerű unokám nincs, az én unokáim leánygyermekek.

-Hát az baj. Nagyon nagy baj! Tudod, mi a baj ezekkel a leánygyermek unokákkal? Az a baj velük, hogy leánygyermekek. Velük nincs amiről tárgyaljon egy magamfajta nagyapa.

-A vesédet nem mondhatnád el egy leánygyermeknek? Csak egy palkószerűnek?

-Nem. Azt nem. Hogy venné ki magát, ha leánygyermeknek magyaráznám, milyen nehezen pisilek, s mivel? Hogy venné ki magát? Te hogy állsz a veséddel?

-Köszönöm, egyelőre meg vagyok elégedve a vesémmel.

-Az jó, mert akkor most elmondom  én neked a vesémet.

Meghallgattam mindent, amit elmondott a veséjéről, s csak annyit tettem hozzá, ilyenkor legjobb, ha megeszik egy görögdinnyét, az kimossa a veséjét.

-Görögdinnyét? Még az hiányozna nekem, a görögdinnye! Hát nem olvastad, hogy a görögdinnye cukrot visz be az ember szervezetébe? Fölösleges kalória a cukor, nincs annál veszedelmesebb.

-Akkor sört kell inni, mondtam elbizonytalanodva.

-Sört? Még az hiányozna nekem, a sőr! Hát nem olvastad, hogy a sör miket művel az ember szervezetével? Hogy abban is ott van a fölösleges kalória?

-Miért olyan nagy baj, ha van az embernek egy kis tartalékolt kalóriája, kérdeztem okoskodva.

-Azért olyan nagy baj a fölösleges kalória, mert attól fölélednek az ember betegségei. Ameddig nincs bennünk fölösleges kalória, éppen csak éldegélnek szervezetünkben a bacillusok és vírusok, győzedelmeskedni nem képesek, ezt tudományosan úgy mondják, lappanganak, még tudományosabban pedig úgy, hogy  vegetálnak. Te nem szoktál orvosi könyveket olvasni?

-Szoktam, sajnos, szoktam, valltam be halkan, kissé szégyenkezve.

-Hányféle betegséged van, kérdezte bizalmasan.

-Sokféle.

-Súlyos is van közöttük, vagy mindenik csak olyan, mint a tyúkszem, lúdtalp , árpa, vagy a szimpla pattanás?

-Súlyos, az nincs.Minden betegségem csak olyan, mint a tyúkszem, lúdtalp, árpa, vagy a szimpla pattanás. Esetleg a májammal lehet valami, a szívemmel, gyomrommal, tüdőmmel, gondolom, a sok cigaretta miatt...

-Amíg a galambokat vadássza Palkó, nem mondanád el például a májadat? Vagy a tüdődet? Mert látom, most is szívod a cigarettát. Nem egyébért, csak azért, mert a betegségeket el kell mondani. Hogy legyenek elmondva. Az el nem mondott betegségek bent ragadnak a szervezetünkben, valósággal berozsdásodnak oda, mint egy vascsavar. Vagy mint egy dugó. Régi könyvekben olvastam, hogy egy tudós lement a kútba, s ott mondta el ami beléje volt szorulva, nem talált magának embert, akinek kiönthette volna a lelkét. Így vagyunk a betegségekkel is. Ki kell őket beszélni a szervezetünkből, ez olyan fontos, mint egy parancsolat. Nem bánom, a gyomrodat most hagyjuk ki, de a többit elmondanád, amíg a galambokkal van elfoglalva Palkó?

-Nem. A májamat nem mondom el. Sem a szívemet, sem a tüdőmet. Egy pattanást elmondhatok, csak azért, hogy legyen elmondva. Palkó is azért akar a galambokba belerúgni, hogy legyen beléjük rúgva. A másik nevét pedig azért nem mondta meg Palkó, hogy az egyik legyen nekem elég mára.

-Ilyen kötekedő emberrel még nem találkoztam. A lelkemet tettem ki, amíg elmondtam a vesémet, te meg cserébe egy semmi pattanást mondanál el, rosszabb vagy, mint Palkó...

A helyzet

Költő az akasztófa alatt

Gyönge a vers,

mondjuk, mint a harmat.

Erős a hatalom

akkor is ha hallgat.

Amikor megszólal,

dicsér és dicsőít,

háznak nevezi ólad,

mondhatsz akármit,

kirúgja a széket

alólad.

Piros folt a köröm alatt

Ez a sok betegség, mely engem elkapott, szép lassan kigyógyított egy csomó nyavalyából.

Szándékosan fogalmaztam így ezt a mondatot. Mert írhattam volna úgy is, hogy elkaptam ezt a sok betegséget. De az nem lenne igaz. A sok betegség kapott el engem és nem fordítva. Ezért is gyógyított ki  ez a sok betegség  egy csomó nyavalyából. Volt ugyanis a sok között egy dölyfös, nagyképű, rettegett, nemzetközileg elismert betegség, amelytől leginkább fél az emberiség. A rák. Na, ennek a dölyfös, nagyképű, rettegett betegségnek nem kellettem én. Elkapott, jól megnézett magának és úgy látta, semmi értelme annak, hogy velem foglalkozzék, nem vagyok méltó az ő nemzetközi tekintélyéhez. Dögöljek meg, de ne általa. Azért faképnél nem hagyott, ha egyszer már elkapott. Reá bízott néhány tehetségtelen, vidéki, csillogó eredményeket fölmutatni nem tudó, aluszékony, de alattomos betegségre, mint amilyen például a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt. Még a lapocka alatti viszketést is megbízta, hogy birizgálja a lapockám vidékét, naponta  szedje össze a pattanások töviseit, szurkáljon és idegesítsen, ne legyen nyugodalmam.

Sokszor azon kapom magam, hogy már kezdem elfelejteni a dölyfös, nagyképű, rettegett betegséget. Úgy tekintem, mint aki véglegesen elengedett engem, s most már ott kell bevégeznem életemet a hozzám sem méltó, aluszékony, semmi kis betegségek csenevész karmai közt. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.  A rákot már szóba sem hozom, ha csak lehet, holott tőle féltem legjobban. Pedig a tőle való félelem gyógyított ki engem egy csomó nyavalyából. Hogy mik ezek a nyavalyák?

Ott van például a dorbézolás. Már évek óta nem iszom, nem dorbézolok. Vendéglők, kiállítások, hangversenyek, összejöveteleken való ottlevés, szobrok avatása, fesztiválok, megemlékezések, tüntetések, választások, szervezett séták és megbeszélések hidegen hagynak. Ezek számomra mind nyavalyák, amelyekből ki kell gyógyulni.

A kigyógyulás nem megy könnyen. Mert  illogatni, dorbézolgatni jó. A vendéglőkben való üldögélés is jó. A kiállítás, a hangverseny maga a kultúra, ami ugye, köztudottan fölemelő. A többi politika, tőle függ, miképpen vagyunk, vagy leszünk. Nehéz meglenni nélkülük. Mégis, legjobb meglenni nélkülük. Mégis, egyszer ki kell gyógyulni belőlük. Ehhez kell a félelem. A rák. Amikor valakit elkap a rák, elveszi kedvét mindentől és kigyógyul a sok nyavalyából. Ha pedig valakit elenged ez a dölyfös, nagyképű, rettegett betegség, akkor maradnak ezek a semmi, kis betegségek. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.

Ezeket meg lehet szokni. Némelyik olyan ártatlan és kedves már nekem, hogy azokat meg is szerettem. A  köhécselést kimondottan kedvelem. Olykor hasznát is veszem. Ha valami hirtelen nem jut eszembe, akkor egy kicsit köhécselek  és közben eszembe jut, ami kiment a fejemből. Még olyan dolgok is eszembe jutnak, amiket soha nem is tudtam. A köhécseléssel eltöltött idő új ötleteket ad. Vadonatúj ötleteket, amelyek bizonyos értelemben mind a tudomány rokonai. Okos emberek a köhécselők! Idejük van a töprengésre. Legalább egy köhintésnyi idejük.

Jól megvagyok, amióta kigyógyultam nyavalyáimból. Egészen jól megvagyok. Csak azzal a piros folttal nem tudom, mit lehet kezdeni, mely ott van a körmöm alatt.

Dancs Artur felvétele

A tenger fürdik bennünk

Eddig úgy volt, megfürödtünk a tengerben és később elmeséltük, milyen volt a tenger. Jó volt mesélni a tengeri fürdésekről. Arról, hogy hideg volt-e a víz, vagy meleg, láttunk-e hajót úszni rajta, csaptak-e ránk sirályok, fogtunk-e kézbe medúzát, rákot, halat, mindenről, akár igaz volt, akár nem volt igaz. De jó volt.

Ennek vége.

Ezután a tenger fürdik bennünk. Csak egyetlen ujjunkat kell, hogy a tengerbe mártsuk, mindent megtud rólunk a tenger. Azt is, hogy hidegnek éreztük a vizét, vagy melegnek. És megjegyzi magának a tenger, szerettünk volna-e hajót látni rajta, féltünk-e a sirályok csapkodásától, milyen érzés volt halat, medúzát, rákot tartani kezünkben. És ha ez valakit érdekel, megkérdezi a tengert. Egyszerűen: egy mobiltelefonnak tűnő valamit belemárt a tenger vizébe, beüti számunkat és kész. A tenger elmondja, mikor jártunk ott, mennyi ideig fürödtünk, sütkéreztünk a napon, s azokat a hajós, delfines, medúzás emlékeinket. Mindent elmesél a tenger annak, aki kiváncsi a mi életünkre. Mert megfürdött bennünk a tenger!

Ezt én találtam ki! Igaz, nem egyedül. Segített nekem a műszaki tudomány. Már azt a szerkentyűt is kitalálta, mely lehetővé teszi, hogy rajta elolvassunk egy könyvet. Vagy annyit, amennyit akarunk. De ez még semmi!  Ez a könyvolvasó szerkentyű arra is képes, hogy az olvasót is olvassa. Hogy megtudja egy könyv olvasójáról, mikor nyitotta ki a könyvet, hány oldalig jutott, hány percig tette félre, mert közben meg kellett kavarnia a rántást. Szóval, megjegyezi magának szokásainkat, ízlésünket, mindent, amit valamiért fontosnak tart.

Annak vége,

hogy valaki titokban olvasson el egy könyvet, ha ezt a találmányt egyszer a kezébe vette. Annak vége. Csak úgy olvashatunk, ha közben bennünket is olvasnak. Ez a találmány lényege. Olyan, mint a tengeri fürdés. Eddig mi fürödtünk a tengerben, ezután a tenger fürdik bennünk.

      
A docens meglátása

Abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban, amikor a falumnak csak feleannyi lakója volt, mint amennyi most van, tehén és ló és birka legalább háromszor több volt, mint ma. Ha nem négyszer, vagy ötször több. És a tejcsarnokban annyi vajat készítettek, hogy azt még a közelebbi városba lehordani is gond volt. Pedig abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban a falumba akkor még a villanydrót sem ért el.
Sem a statisztika.
A gazdák azért pontosan tudták mi a helyzet, mert időnkint benéztek egymás portájára, s tanakodtak, adnak-e elég tejet a tehenek, nem kellene-é néhányat valami jobb, svájci fajtára kicserélni.

Most, ha valakinek van egy tehene, kevesebb haszna van belőle, mint annak, aki azt a tehenet megszámolja.

Ezért kevés a tehén és sok a statisztika. Pedig ma is szüksége van a falusi népnek a tejre, vajra.
Tiszta megszokásból.

De hogy jut hozzá a tejhez és a vajhoz? Mondjuk, egy rozzant egészségű, elaggott asszony? Úgy, hogy üzen valakinek, ha bemegy a közelebbi városba, legyen szíves, hozzon neki egy tenyérnyi vajat.

Statisztikát eleddig még nem hozatott senki. Tiszta megszokásból.

Nagyot fordult a világ! Manapság másképp intézik a gazdaságot. Akinek kezébe még nem járt kapanyél, doktorál valamiből, lesz belőle docens és egy árnyékos szabadegyetemen előadja, mi az ő meglátása. Mert van neki meglátása. Azt látja meg, amit a statisztikák fölé hajolva, onnan kiolvasott. És mit olvasott ki a statisztikákból? Azt olvasta ki, hogy nincs jól, ahogyan van. El van maradva egy régió. És azt a régiót föl kell emelni. Hogy legyen fölemelve. És főképpen föl kell azt a régiót osztani. Mindegy, hogy hány részre, csak legyen fölosztva. És meg kell értetni a népekkel, hogy ez a fölosztás fontosabb, mint az, hogy hozzunk jófajta teheneket Svájcból.

Nézem, milyen szép, egészséges, kikerekedett orcája van a mi docensünknek, s milyen lelkesen adja elő az ő meglátását. Úgy tűnik, a gazdaság fölemelése meg sem kottyan neki, nem fájdul meg tőle a dereka! Példáját sokan követik: maholnap több doktorunk, s docensünk lesz e hazában, mint tehén és ló és birka. Statisztika pedig annyi, hogy kiterítésükre hely sem lenne elég a termésre alkotott földeken. Ez pedig nem a docens, hanem az én saját meglátásom. Lehet, ez a meglátás nem eléggé tudományos. Egyszerűen azért, mert valahogyan kiment a fejemből, hogy doktoráljak.

Ismeretlen festő munkája

Magyarlakta szénásszekér

-Igen megraktuk ezt a szekeret, ha jön egy göbbenő az úton, felfordulunk, Józsi!

-Volt még úgy, hogy felfordultunk, Póli.

-Volt, de akkor fiatalok voltunk, Józsi!

-Valahogy most is lesz, ha felfordulunk, Póli!

-Szólhatnál a teheneknek, menjenek lassabban, Józsi.

-Marhákkal nincs mit tárgyalni, Póli!

-Elég sok marhával tárgyaltál régebben a kocsmában, Józsi!

-Ma már kocsma sincs errefelé, Póli.

-Most jó is, hogy nincs, mert te oda be is ülnél, Józsi!

-És miért lenne olyan nagy baj, ha beülnék oda, Póli?

-Mert most az italhoz igen nagy meleg van, Józsi.

-Vess le valami gúnyát magadról, ha meleged van, Póli!

-Ejsze te engem akarsz látni, Józsi...

-Mit nézzek én rajtad Póli?

-Amikor volt mit nézni rajtam, te akkor is mást néztél, Józsi!

-Te mindig ennél a politikánál vagy leragadva, Póli!

-Te is leragadhattál volna valamilyen politikánál, Józsi!

-Ezt te most miért mondod, Póli?

-Ezt én most azért mondom, mert akkor nem kellene  mezőre járni, Józsi.

-Ma már nem divat mezőre járni, mi vagyunk lemaradva Póli.

-Azzal is lemaradtunk, hogy elmenjünk legalább Magyarba, Józsi.

-Innen már úgy elmentek, maholnap ketten maradunk Póli!

-Ketten, Józsi...

-És mit csinálunk mi itt ketten, ha jobban megvénülünk, Józsi?

-Hát csak üldögélünk a szekér tetején és nézzük egymást Póli!

-És nem fogunk szégyenkezni, hogy nem csinálunk semmit, Józsi?

-Nem lesz ki előtt szégyenkezzünk, ha csak ketten maradunk, Póli!

-És ha  erre jár egy idegen autó, jönnek kirándulni, mit szólnak, Józsi?

-Akkor csak annyit, hogy né, itt van egy magyarlakta szénásszekér, Póli...

Elekes Károly munkája

Politikai paletta

Megállít az úton egy táskás alak és azt kérdi, hogy vagyok. Mondom, ha csak egy mód van rá, nem panaszkodom, mert már belefáradtam a sok panaszkodásba. És az az igazság, hogy most hálistennek  éppen  jól vagyok.

A történtek után?-kérdi a táskás alak. Mondom, a történtek előtt is úgy voltam, mint a történtek után.

Az baj, mondja a táskás alak. Kérdem, miért baj az, ha néha az ember egy kicsit jól érzi magát?

Az nem lehet, hogy tisztességes ember jól érezze magát a történtek után, feleli a táskás alak. Mert szomorú dolgok történtek a politikai palettán.

Ebben lehet valami igazság, mondom, mert ha én tisztességes ember lennék, jobban vigyáztam volna a palántáimra, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás, még jég is hullott a gyönge paradicsomra. Ezek az én palántáim még törékenyek, nem szokták meg a sok dörgést és villámlást, a jégesőtől pedig a levelek is sok helyen kilyukadtak.

Erre azt  mondja a táskás alak, ő megérti, hogy elmegyek a kérdése mellett, paletta helyett palántákról beszélek, ehhez ő hozzá van szokva. De őt tulajdonképpen az érdekelte volna, hogy én hol helyezkedem el a mostani politikai palettán. Mert manapság nem mindegy, kivel áll szóba az ember. Még akkor sem mindegy, ha mindenkinek egyformán verte volna el a jég a palántáit.

Mondom, nem tudom, másnak is elverte a jég a palántáit, vagy nem verte el, én csak az enyémeket figyeltem, amikor volt az a nagy dörgés és villámlás. Ez pedig nem volt szép tőlem. Mert tisztességes ember a más palántáira is gondol, nem csak a sajátjaira, amikor jönnek ezek a nagy dörgések és villámlások. Ezért most eléggé röstellem is magam.

Lehet veled komolyan beszélni?-kérdi a táskás alak. Mondom, énvelem csakis komolyan lehet beszélni. Mert én kerülöm a komolytalan, léhűtő embereket. Emlékszem, nagyapám  még tüzet sem kért a léhűtő alakoktól, inkább el sem szívta a cigarettáját, pedig  bigott dohányos volt. Olyan bigott dohányos volt az én nagyapám, hogy még a táskás emberektől sem kért volna soha, semmiért cigarettát, de tüzet sem. Inkább ment tovább a maga útján, szomorúan, a kialudt csikket szorongatva.

-És soha nem politizált a te bigott nagyapád?

-Ajjaj! Az én bigott nagyapám mindig politizált! A politizálás miatt a cigaretta is sokszor kiesett a szájából.

-És milyen politikai palettán helyezkedett el a te bigott nagyapád?

-Az ő idejében soha nem volt szó palettákról. Csak palántákról, vetésekről, aratásokról beszéltek, persze, a dörgéseket, villámlásokat, jégveréseket sem hagyták ki. És mindig vártak valamire. Várták a májusi esőket, az ángolokat, az amerikaiakat. És valami jobb világot.

-Ez az! Valami jobb világot! Azt várták a nagyapádék idejében is. Hiába várták! Mert a jobb világ mindig egy politikai palettán helyezkedik el. Pontosabban a politikai palettának az egyik felén. Mert aki a másik felén helyezkedett el, hiába várta a jobb világot. Nem jött el!

-Valamennyire azért eljött, mert például hozzánk már rég megérkeztek az amerikaiak. Be vannak húzódva valahol Dobrudzsában a dörgések, villámlások és jégesők elől. Várják az ellenséget, s csak akkor szöknek ki onnan, ha az ellenség fölbukkan a láthatáron. Aztán nekimennek az ádáz ellenségnek és megvédik  a mi világunkat. Palettástól, palántástól együtt és vigyáznak a vetéseinkre.

De mi lesz akkor, ha véletlenül elfelejt megtámadni bennünket az ádáz ellenség és nem bukkan föl? Csak ülünk a politikai palettán  és várunk, mint akinek nincs semmi dolga? Közben jöhetnek még dörgések és villámlások és jégesők is jöhetnek reánk, palántáinkat szétszaggatja a vihar, még a politikai paletta is felborulhat. Különösen akkor, ha a palettának csak az egyik felén vagyunk.

-Manapság  nehéz kifürkészni, kivel is beszél az ember, mondta halovány hangon  és csalódottan ment tovább a táskás alak.  Meglehet, táskájában ott lapult a gyűrött, megviselt politikai paletta.

Elekes Károly munkája

Mintha

Jó lehet a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember élete. Jó lehet. Lehet, hogy jó. Mert a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember olyan, mintha élne. Mintha örökké élne. Napjait úgy tervezi meg, hogy kedvébe járjon az öröklétnek. Gondja van arra, legyen majd szép temetése, sírköve, rajta aranyos betűkkel fölvésve minden, ami fontos, vagy annak hitte. Született ekkor, meghalt ekkor. És ha eljön az utolsó napja, megpihen szépen, nyugszik békességben.

Ami eddigelé történt véle, az már kész, be van fejezve.

Szülei, nagyszülei is nyugodt, kiegyensúlyozott természetű emberek voltak. Napjaikat úgy tervezték meg, hogy legyen gyermekük, unokájuk, tisztességes, lehetőleg pompás temetésük. Sírkövükre aranyos betűkkel legyen fölvésve, ami fontos volt, vagy annak hitték. Különösképpen a nevükre voltak érzékenyek. Mert mi fontosabb az ember nevénél? Semmi. Az ember neve olyan, mint autón a gyári védjegy. Legföntebb az a két szám lényeges, ami megjelöli őket a múló időben. Születtek ekkor, meghaltak ekkor. És azóta nyugosznak szépen, nagy békességben.

Ezek a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű emberek általában olyan temetőkben pihennek, ahol minden olyan, mintha élne: fák lombjai hajladoznak a szélben, énekes madarak röpködnek hajnalonta sírkőről sírkőre, gyíkok iramlanak örökzöld indák, levelek között. De ha kisüt a nap, ezek a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű gyíkok kifeküsznek a forró kövekre és sütkéreznek. Mintha a temető az ő tengerpartjuk lenne. Az ilyen temető is olyan, mintha élne.

Jó lehet a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember élete. Jó lehet. Lehet, hogy jó. Mert a nyugodt, kiegyensúlyozott természetű ember olyan, mintha élne. Mintha örökké élne.

Mintha!  

Csakhogy az ember hiába jár kedvébe az öröklétnek. Nem figyel rá az öröklét, soha, semmi nincs elintézve. Az unokák elfelejtik a pompás temetéseket, az aranyos betűk lekopnak a porló kövekről, odalesznek a fontos nevek és dátumok, a fák lombjai letörnek a szélben, az énekes madarak sorra elröpülnek. És hiába süt ki a nap, a forró köveken sütkérező gyíkok rájönnek, nem tengerpart a temető, ki sem bújnak az örökzöld indák, levelek közül.

És mégis, mégis van öröklét! Minden örök, ami nincs befejezve.

Levelet kaptam

Cseke Gábor barátomtól, aki ezt írja:” turkálgattam az egykori Ifjúmunkásban - pár napra kölcsön kaptam egy gyűjteményt - és hát ezt különösen derűsnek találtam. Hátha hasznát veszed a honlapodon. Például. Az Ifjúmunkás 1973. augusztus 2-i, 31-es számában jelent meg a 6-os oldalon.”

Majdnem negyven esztendővel ezelőtt írtam ezeket a pirulákat. Már nem is emlékszem reájuk. De ez a Gábor megtalálta. Illő, hogy ide is tegyem őket, úgy, ahogyan kaptam:

A cimbalom húrja

Forrás:Cultura.hu

Itt van Cseke Gábor barátom szerteágazó, közkedvelt honlapja: http://szurkerimek.blogspot.com/. És itt van benne egyik legutóbbi bejegyzése: “2012. május 17. Ma két könyvet is kaptam: egyet Ferencz Imrétől (Pakli), másikat Kristó Tibortól (Cézár pitvarában). Mind a kettőhöz közöm van, az egyikben nekem dedikált vers van, a másikat én szerkesztettem s véleményeztem. Mindkettőt a szerzők jelentették meg saját költségükön. Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”

Erről az jut eszembe, hogy bohóbb koromban egy falusi bálban ténferegvén, a lobogó kabátom sarka beleakadt az éppen nyugvó cimbalom húrjába , s attól az a húr jó erősen megszólalt. És megszólalt a sarokból egy lányát őríző asszony, aki azt mondta: hallgass ide Feri, ha már megpendítetted azt a cimbalmot, hát ülj le melléje és csapdossad azokkal a pálcikákkal, hogy lássuk, mekkora tudásod van a cimbalmozásban! Szégyenkezve válaszoltam, hogy én azt a húrt csak véletlenül pendítettem meg, cimbalmozni nem tudok.

Most pedig nézzük a Gábor utolsó mondatát: “Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Ez a mondat jó erősen pendít meg egy eléggé kényes húrt. De mintha csak véletlenül pendítette volna meg. Mellékesen. Kár. Mert most megkérdezhetném, te, Gabi, miért nem időzöl egy csöppet az odacsapott gondolatod mellett, miért nyuvasztod meg ezt a témát oly könnyedén egy mondatvégi ponttal? Még azt sem mondhatod magadról, hogy nem értesz a könyvkiadáshoz, mert már egy seregnyi könyvet szerkesztettél életed során, “ismered a dörgést”. Arról nem is beszélve, hogy nemrég bátorságból is fényesen vizsgáztál, amikor önmagadat is élve boncoltad föl! Vagy nem tartottad érdemesnek ezt a jelenséget tovább és tüzetesebben megvizsgálni? Vagy azt mondod, minek annyit kutakodni a könyvkiadás bozótos vidékén, amikor ennek a mesterségnek már lőttek? Ott az internet, van ott hely bőven a könyveknek is.

Akármit mondhatnál, igazat mondanál. Mert ugye, ma már adót is ki lehet fizetni  interneten, államfők fejtik ki világrengető véleményeiket anélkül, hogy egy cigarettasodrásra elegendő papírt vennének elő. Akkor minek a könyv? Hogy legyen amit cipeljen az ember és rakosgasson? És ott a fészbuk, ami már nagyhatalomnak tekinthető. Akkor minek a könyv? És minek a nyomtatás és minek az erdők kiirtása? Mondhatnál akármit, igazat mondanál.

Mégis, fájdalmas és szomorú ez a mondat: “ Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Miért fordítanak hátat? Saját költségükön adják ki könyveiket, mert tele van a zsebük fölösleges pénzzel? Nincs tele!

A francia azt mondja, keresd a nőt! Mi vajon mondhatjuk-e ma  ezt? Nem mondhatjuk. Esetleg ritkán. Inkább azt mondhatjuk, hogy keresd a pénzt! Mert mindaddig, amíg egyesületek, alapítványok közpénzből adhatnak ki könyveket, addig a pénzt kell keresnünk, ha erre a “hátfordításra” magyarázatot szeretnénk kapni.

Aztán itt van egy kényelmetlenebb kérdés: meddig adnak közpénzt a kiadóknak, hogy azt nyomtassanak ki rajta, amit akarnak? Meddig? Megmondom: addig, amíg az alapítványok, szervezetek létrehozói, működtetői, igazgatói, döntést hozó testületei nem tanulnak meg internetül. Amíg a pénzosztásra jogosultak saját tehetetlenségük és kényelmességük miatt még mindig vezetékes telefonon intézik a közügyeket, igényük sincs  arra, hogy használják a műszaki tudományok korszerű  eszközeit. Van olyan döntésre jogosult “kultúrember”, akinek hiába írsz gyors elektronukus levelet, nem kapja meg.  Vagy ha szólnak neki, levele jött, azt válaszolja, megvárja az unokáját, aki ha hazajön Pestről, Bukarestből, neki azt felolvassa. És amint lehet, intézkedik. Aztán telik az idő, jön a postás, megy a postás. Mintha száz évvel ezelőtti időket élnénk.

Kiváncsiságból megnéztem egy művelődési alapítvány kurátorainak névsorát. Többjükről tudom, nemhogy számítógépük, de még mobiltelefonjuk sincs. Sőt! Ismerek olyant, aki büszke arra, hogy nem tud mobilon telefonálni.

Itt most azért álljunk meg. A fenti példákkal nem azt akarom  mondani, hogy csak azok a kiadók kapnak közpénzt könyvek kiadására, akik nem élnek  az internet lehetőségeivel. Mert ez nem állaná meg a helyét! Ma már minden kiadónál vannak szakemberek, akik értenek a világhálóhoz.  Azt mondom, hogy az interneten nem járók lemaradtak a friss irodalmi művek megismerésében. Sokszor csupán arra a tapasztalatukra hagyatkoznak, hogy egy megjelent könyv hány példányban kelt el, érdemes-e azt több példányban is kinyomtatni. Pedig a világhálónál ma nincs jobb és gyorsabb piackutatás! A Magyar Elektronikus Könyvtárban föllelhető könyvekről lehet legjobban tájékozódni arról, hogy mire kiváncsi a mai olvasó és mire nem.

Persze, tudom, ez a kérdésnek csupán az anyagi oldala. Mert nem attól lesz értékesebb egy irodalmi alkotás, hogy hányan kattintottak a könyv fedőlapjára. Mégis, valamit jelez! Az érdeklődést jelzi.

A kérdést, hogy miért fordítanak hátat egyre többen a könyvkiadóknak, ezzel még nem intéztük el. Csupán a kérdőjeleket szaporítottuk. Mert ha olyan jó és hatékony manapság az internetes könyv, akkor sokan mégis, miért ragaszkodnak a könyvalapú kiadáshoz? Mert ragaszkodnak.Hajlandók anyagi áldozatokra is. Ez már egy összetettebb, nehezebb kérdés. Van, aki azt mondja, a könyv legyen megfogható, lapozható, dedikálható. A könyvnek illata van. A könyvnek „filingje” van. A könyv, az könyv, nem pedig valami virtuális valami, ami a levegőben lóg. Ez is igaz.

De mi van egy könyvben? Gondolat van a könyvben, hangulat, stílus, tapasztalat, szándék, szellemiség, mely ugyancsak virtuális valami, ami a levegőben lóg. A gondolatot sem lehet megfogni, lapozgatni, dedikálni. Még illata sincs a gondolatnak. Lehet akármilyen fényes gondolat. Maradjunk abban, ez is egy nagy kérdőjel, s talán az is marad.

„Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”Miért? Az nem lehet, hogy az irodalmi ízlés is változik, akárcsak minden ezen a világon? Az nem lehet, hogy a kiadók ízlése sem egyezik sok igazi író ízlésével? És mi az, hogy „igazi?”Hogy valaki jó író, igazi író? Ezt kik döntik el? Kik csinálják a kánonokat? A kánoncsinálók igaziak? Ezt is kik döntik el? Mert valakik mindig eldöntik mégis. Milyen alapon, milyen meggondolásból, milyen mérték szerint? Ez is egy újabb kérdőjel.

Az a gyanúm, bárhol keressük a választ, a megnyugtató feleletet nem találjuk meg. Addig nem, amíg kihagyjuk a pakliból a legerősebb kártyát: az olvasót! Mert neki írják az írók a könyveiket, szép szándékaikkal őt célozzák meg.

De mostanában ezzel a kijelentésemmel is baj kezdett lenni. A minap tudtomra adja egy kritikus, hogy egy szépkötésű könyv valósággal olvashatatlan. Nem jó, nem rossz, csak egyszerűen szép a kinézése. És olvashatatlan. Aki mégis el szeretné olvasni, annak meg kell tanulnia ennek az írónak a nyelvi leleményeit,  különös fordulatait, értelmezhetetlen mondatait. Az író észjárását is meg kell az olvasójának tanulnia, ha a könyvben valamennyire el akar igazodni. Föl is kapom a fejem, hát ez meg mi? Kritika? Könyvismertető? Az olvasót késztetni arra, hogy tanuljon meg egy új írói nyelvezetet? Mert a könyv írója nem hajlandó érthető mondatokat leírni. Olyan mondatokat, amelyeken nemzedékek sokasága nőtt fel. Mert azt tanulta, hogy a szék, az szék. És asztal az asztal.  

Ilyenkor hol vannak a kánoncsinálók? És hol vannak a könyvkiadók? És miféle ízlést térképeztek föl? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.

Most érkeztem el oda, ahol a legelején voltam. Ott, ahol megpendült a cimbalom húrja. Cseke barátom kabátja akadt belé. Véletlenül pendítette meg. Tehát a kérdés marad: miért van az, hogy egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak?  

A Hektár filozófiája

Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.

Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz, anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már csak tudja, mi a hosszú élet titka,  a kilencvenkilencet épp most  tapossa. Na, de mi van a Hektárral?

Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska a palántákat.  Szépek ezek a paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.

Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és gyermeteg  agrikultúra, amibe maga itt belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg ne haragudjon...

Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó, akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja, hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!

Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak! Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia. Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak. Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár filozófiája...