Forrás:Cultura.hu |
Itt van Cseke Gábor barátom szerteágazó,
közkedvelt honlapja: http://szurkerimek.blogspot.com/. És itt van benne egyik
legutóbbi bejegyzése: “2012.
május 17. Ma két
könyvet is kaptam: egyet Ferencz Imrétől (Pakli), másikat Kristó
Tibortól (Cézár pitvarában). Mind a kettőhöz közöm van, az egyikben
nekem dedikált vers van, a másikat én szerkesztettem s véleményeztem.
Mindkettőt a szerzők jelentették meg saját költségükön. Egyre többen fordítanak
hátat a kiadóknak.”
Erről az
jut eszembe, hogy bohóbb koromban egy falusi bálban ténferegvén, a lobogó
kabátom sarka beleakadt az éppen nyugvó cimbalom húrjába , s attól az a húr jó
erősen megszólalt. És megszólalt a sarokból egy lányát őríző asszony, aki azt
mondta: hallgass ide Feri, ha már megpendítetted azt a cimbalmot, hát ülj le
melléje és csapdossad azokkal a pálcikákkal, hogy lássuk, mekkora tudásod van a
cimbalmozásban! Szégyenkezve válaszoltam, hogy én azt a húrt csak véletlenül
pendítettem meg, cimbalmozni nem tudok.
Most
pedig nézzük a Gábor utolsó mondatát: “Egyre többen fordítanak hátat a
kiadóknak.” Ez a mondat jó erősen pendít meg egy eléggé kényes húrt. De mintha
csak véletlenül pendítette volna meg. Mellékesen. Kár. Mert most megkérdezhetném,
te, Gabi, miért nem időzöl egy csöppet az odacsapott gondolatod mellett, miért
nyuvasztod meg ezt a témát oly könnyedén egy mondatvégi ponttal? Még azt sem
mondhatod magadról, hogy nem értesz a könyvkiadáshoz, mert már egy seregnyi
könyvet szerkesztettél életed során, “ismered a dörgést”. Arról nem is
beszélve, hogy nemrég bátorságból is fényesen vizsgáztál, amikor önmagadat is
élve boncoltad föl! Vagy nem tartottad érdemesnek ezt a jelenséget tovább és
tüzetesebben megvizsgálni? Vagy azt mondod, minek annyit kutakodni a
könyvkiadás bozótos vidékén, amikor ennek a mesterségnek már lőttek? Ott az
internet, van ott hely bőven a könyveknek is.
Akármit mondhatnál,
igazat mondanál. Mert ugye, ma már adót is ki lehet fizetni interneten, államfők fejtik ki világrengető
véleményeiket anélkül, hogy egy cigarettasodrásra elegendő papírt vennének elő.
Akkor minek a könyv? Hogy legyen amit cipeljen az ember és rakosgasson? És ott
a fészbuk, ami már nagyhatalomnak tekinthető. Akkor minek a könyv? És minek a
nyomtatás és minek az erdők kiirtása? Mondhatnál akármit, igazat mondanál.
Mégis,
fájdalmas és szomorú ez a mondat: “ Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”
Miért fordítanak hátat? Saját költségükön adják ki könyveiket, mert tele van a
zsebük fölösleges pénzzel? Nincs tele!
A
francia azt mondja, keresd a nőt! Mi vajon mondhatjuk-e ma ezt? Nem mondhatjuk. Esetleg ritkán. Inkább
azt mondhatjuk, hogy keresd a pénzt! Mert mindaddig, amíg egyesületek,
alapítványok közpénzből adhatnak ki
könyveket, addig a pénzt kell keresnünk, ha erre a “hátfordításra” magyarázatot
szeretnénk kapni.
Aztán
itt van egy kényelmetlenebb kérdés: meddig adnak közpénzt a kiadóknak, hogy azt
nyomtassanak ki rajta, amit akarnak? Meddig? Megmondom: addig, amíg az alapítványok,
szervezetek létrehozói, működtetői, igazgatói, döntést hozó testületei nem
tanulnak meg internetül. Amíg a pénzosztásra jogosultak saját tehetetlenségük
és kényelmességük miatt még mindig vezetékes telefonon intézik a közügyeket, igényük
sincs arra, hogy használják a műszaki
tudományok korszerű eszközeit. Van olyan
döntésre jogosult “kultúrember”, akinek hiába írsz gyors elektronukus levelet,
nem kapja meg. Vagy ha szólnak neki,
levele jött, azt válaszolja, megvárja az unokáját, aki ha hazajön Pestről,
Bukarestből, neki azt felolvassa. És amint lehet, intézkedik. Aztán telik az
idő, jön a postás, megy a postás. Mintha száz évvel ezelőtti időket élnénk.
Kiváncsiságból
megnéztem egy művelődési alapítvány kurátorainak névsorát. Többjükről tudom, nemhogy
számítógépük, de még mobiltelefonjuk sincs. Sőt! Ismerek olyant, aki büszke
arra, hogy nem tud mobilon telefonálni.
Itt most
azért álljunk meg. A fenti példákkal nem azt akarom mondani, hogy csak azok a kiadók kapnak
közpénzt könyvek kiadására, akik nem élnek
az internet lehetőségeivel. Mert ez nem állaná meg a helyét! Ma már
minden kiadónál vannak szakemberek, akik értenek a világhálóhoz. Azt mondom, hogy az interneten nem járók
lemaradtak a friss irodalmi művek megismerésében. Sokszor csupán arra a
tapasztalatukra hagyatkoznak, hogy egy megjelent könyv hány példányban kelt el,
érdemes-e azt több példányban is kinyomtatni. Pedig a világhálónál ma nincs jobb
és gyorsabb piackutatás! A Magyar Elektronikus Könyvtárban föllelhető
könyvekről lehet legjobban tájékozódni arról, hogy mire kiváncsi a mai olvasó
és mire nem.
Persze,
tudom, ez a kérdésnek csupán az anyagi oldala. Mert nem attól lesz értékesebb
egy irodalmi alkotás, hogy hányan kattintottak a könyv fedőlapjára. Mégis,
valamit jelez! Az érdeklődést jelzi.
A
kérdést, hogy miért fordítanak hátat egyre többen a könyvkiadóknak, ezzel még
nem intéztük el. Csupán a kérdőjeleket szaporítottuk. Mert ha olyan jó és
hatékony manapság az internetes könyv, akkor sokan mégis, miért ragaszkodnak a
könyvalapú kiadáshoz? Mert ragaszkodnak.Hajlandók anyagi áldozatokra is. Ez már
egy összetettebb, nehezebb kérdés. Van, aki azt mondja, a könyv legyen
megfogható, lapozható, dedikálható. A könyvnek illata van. A könyvnek
„filingje” van. A könyv, az könyv, nem pedig valami virtuális valami, ami a
levegőben lóg. Ez is igaz.
De mi
van egy könyvben? Gondolat van a könyvben, hangulat, stílus, tapasztalat,
szándék, szellemiség, mely ugyancsak virtuális valami, ami a levegőben lóg. A
gondolatot sem lehet megfogni, lapozgatni, dedikálni. Még illata sincs a
gondolatnak. Lehet akármilyen fényes gondolat. Maradjunk abban, ez is egy nagy
kérdőjel, s talán az is marad.
„Egyre
többen fordítanak hátat a kiadóknak.”Miért? Az nem lehet, hogy az irodalmi
ízlés is változik, akárcsak minden ezen a világon? Az nem lehet, hogy a kiadók
ízlése sem egyezik sok igazi író ízlésével? És mi az, hogy „igazi?”Hogy valaki
jó író, igazi író? Ezt kik döntik el? Kik csinálják a kánonokat? A
kánoncsinálók igaziak? Ezt is kik döntik el? Mert valakik mindig eldöntik
mégis. Milyen alapon, milyen meggondolásból, milyen mérték szerint? Ez is egy
újabb kérdőjel.
Az a
gyanúm, bárhol keressük a választ, a megnyugtató feleletet nem találjuk meg.
Addig nem, amíg kihagyjuk a pakliból a legerősebb kártyát: az olvasót! Mert
neki írják az írók a könyveiket, szép szándékaikkal őt célozzák meg.
De
mostanában ezzel a kijelentésemmel is baj kezdett lenni. A minap tudtomra adja
egy kritikus, hogy egy szépkötésű könyv valósággal olvashatatlan. Nem jó, nem
rossz, csak egyszerűen szép a kinézése. És olvashatatlan. Aki mégis el szeretné
olvasni, annak meg kell tanulnia ennek az írónak a nyelvi leleményeit, különös fordulatait, értelmezhetetlen
mondatait. Az író észjárását is meg kell az olvasójának tanulnia, ha a könyvben
valamennyire el akar igazodni. Föl is kapom a fejem, hát ez meg mi? Kritika?
Könyvismertető? Az olvasót késztetni arra, hogy tanuljon meg egy új írói
nyelvezetet? Mert a könyv írója nem hajlandó érthető mondatokat leírni. Olyan
mondatokat, amelyeken nemzedékek sokasága nőtt fel. Mert azt tanulta, hogy a
szék, az szék. És asztal az asztal.
Ilyenkor
hol vannak a kánoncsinálók? És hol vannak a könyvkiadók? És miféle ízlést
térképeztek föl? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.
Most
érkeztem el oda, ahol a legelején voltam. Ott, ahol megpendült a cimbalom
húrja. Cseke barátom kabátja akadt belé. Véletlenül pendítette meg. Tehát a
kérdés marad: miért van az, hogy egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak?
3 megjegyzés:
Minél többet tudunk, annál kevesebbet tudunk.
Én például azért szeretem a könyvet jobban a számítógépnél, mert nem zúg a fülembe sem ventillátor, sem merevlemez.
A cimbalom pedig belül szólal meg, ha egy író idézi.
Az is igaz, hogy új írsokban lubickolni már sokba kerül. Nem telik rá.
Talán ezért szeretem jobban a számítógépet a könyvnél. Itt még az én szavaim is megjelenhetnek.
Mondjam az igazat is?
Ha valami jót olvastam, akkor éppen azt a médiumot tartom jónak, ahol megjelent.
Ezt én mind nem tudom. Talán csak érzem.
Hallgass ide, te, Komjáti!
A te gondolkodásod pont olyan, mint az enyém. És én is inkább gyakorlati ember vagyok,a fölösleges fecsegést nem szeretem. Ha kézzel és egy kicsi ésszel valamit meg tudok csinálni, akkor a kezemre büszkébb vagyok, mint az eszemre.
Olvastam a blogbejegyzéseidet. Visszamenőleg. Ez például zseniális:"A kávéfőzőben a fűtőtest szakadt meg. Az olajsütőkben a 239°C –os biztosíték. (Miből adódik ez az érték?) Átkötöttem, hogy használni lehessen, de mondtam, hogy ha túlszalad, felforralja az olajat. Nem szabad magára hagyni. A számítógépre cserét javasoltam, de Józsinak most tüzelőre kell a pénz. A notebook elég a gyerekeknek, arról is megy az internet.
A videó egy öreg Orion lejátszó magnó. Mechasw bajra tippelek. Nem mindig veszi be a kazettát, meg nem mindig továbbítja a szalagot. A kuplungjait, gumi szíjait és dörzskerekeit is ki kell tisztítanom. Kértem hozzá pálinkát. Mondtam, hogy nem meginni lesz."
Szeretettel gondolok rád,
Frici.
Köszönöm.
Komjáti az én 'nagyszünetem'. De nem tudok tanítani.
Megjegyzés küldése