szombat, május 19, 2012

A cimbalom húrja


Forrás:Cultura.hu


Itt van Cseke Gábor barátom szerteágazó, közkedvelt honlapja: http://szurkerimek.blogspot.com/. És itt van benne egyik legutóbbi bejegyzése: “2012. május 17. Ma két könyvet is kaptam: egyet Ferencz Imrétől (Pakli), másikat Kristó Tibortól (Cézár pitvarában). Mind a kettőhöz közöm van, az egyikben nekem dedikált vers van, a másikat én szerkesztettem s véleményeztem. Mindkettőt a szerzők jelentették meg saját költségükön. Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”
Erről az jut eszembe, hogy bohóbb koromban egy falusi bálban ténferegvén, a lobogó kabátom sarka beleakadt az éppen nyugvó cimbalom húrjába , s attól az a húr jó erősen megszólalt. És megszólalt a sarokból egy lányát őríző asszony, aki azt mondta: hallgass ide Feri, ha már megpendítetted azt a cimbalmot, hát ülj le melléje és csapdossad azokkal a pálcikákkal, hogy lássuk, mekkora tudásod van a cimbalmozásban! Szégyenkezve válaszoltam, hogy én azt a húrt csak véletlenül pendítettem meg, cimbalmozni nem tudok.
Most pedig nézzük a Gábor utolsó mondatát: “Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Ez a mondat jó erősen pendít meg egy eléggé kényes húrt. De mintha csak véletlenül pendítette volna meg. Mellékesen. Kár. Mert most megkérdezhetném, te, Gabi, miért nem időzöl egy csöppet az odacsapott gondolatod mellett, miért nyuvasztod meg ezt a témát oly könnyedén egy mondatvégi ponttal? Még azt sem mondhatod magadról, hogy nem értesz a könyvkiadáshoz, mert már egy seregnyi könyvet szerkesztettél életed során, “ismered a dörgést”. Arról nem is beszélve, hogy nemrég bátorságból is fényesen vizsgáztál, amikor önmagadat is élve boncoltad föl! Vagy nem tartottad érdemesnek ezt a jelenséget tovább és tüzetesebben megvizsgálni? Vagy azt mondod, minek annyit kutakodni a könyvkiadás bozótos vidékén, amikor ennek a mesterségnek már lőttek? Ott az internet, van ott hely bőven a könyveknek is.
Akármit mondhatnál, igazat mondanál. Mert ugye, ma már adót is ki lehet fizetni  interneten, államfők fejtik ki világrengető véleményeiket anélkül, hogy egy cigarettasodrásra elegendő papírt vennének elő. Akkor minek a könyv? Hogy legyen amit cipeljen az ember és rakosgasson? És ott a fészbuk, ami már nagyhatalomnak tekinthető. Akkor minek a könyv? És minek a nyomtatás és minek az erdők kiirtása? Mondhatnál akármit, igazat mondanál.
Mégis, fájdalmas és szomorú ez a mondat: “ Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.” Miért fordítanak hátat? Saját költségükön adják ki könyveiket, mert tele van a zsebük fölösleges pénzzel? Nincs tele!
A francia azt mondja, keresd a nőt! Mi vajon mondhatjuk-e ma  ezt? Nem mondhatjuk. Esetleg ritkán. Inkább azt mondhatjuk, hogy keresd a pénzt! Mert mindaddig, amíg egyesületek, alapítványok közpénzből adhatnak ki könyveket, addig a pénzt kell keresnünk, ha erre a “hátfordításra” magyarázatot szeretnénk kapni.
Aztán itt van egy kényelmetlenebb kérdés: meddig adnak közpénzt a kiadóknak, hogy azt nyomtassanak ki rajta, amit akarnak? Meddig? Megmondom: addig, amíg az alapítványok, szervezetek létrehozói, működtetői, igazgatói, döntést hozó testületei nem tanulnak meg internetül. Amíg a pénzosztásra jogosultak saját tehetetlenségük és kényelmességük miatt még mindig vezetékes telefonon intézik a közügyeket, igényük sincs  arra, hogy használják a műszaki tudományok korszerű  eszközeit. Van olyan döntésre jogosult “kultúrember”, akinek hiába írsz gyors elektronukus levelet, nem kapja meg.  Vagy ha szólnak neki, levele jött, azt válaszolja, megvárja az unokáját, aki ha hazajön Pestről, Bukarestből, neki azt felolvassa. És amint lehet, intézkedik. Aztán telik az idő, jön a postás, megy a postás. Mintha száz évvel ezelőtti időket élnénk.
Kiváncsiságból megnéztem egy művelődési alapítvány kurátorainak névsorát. Többjükről tudom, nemhogy számítógépük, de még mobiltelefonjuk sincs. Sőt! Ismerek olyant, aki büszke arra, hogy nem tud mobilon telefonálni.
Itt most azért álljunk meg. A fenti példákkal nem azt akarom  mondani, hogy csak azok a kiadók kapnak közpénzt könyvek kiadására, akik nem élnek  az internet lehetőségeivel. Mert ez nem állaná meg a helyét! Ma már minden kiadónál vannak szakemberek, akik értenek a világhálóhoz.  Azt mondom, hogy az interneten nem járók lemaradtak a friss irodalmi művek megismerésében. Sokszor csupán arra a tapasztalatukra hagyatkoznak, hogy egy megjelent könyv hány példányban kelt el, érdemes-e azt több példányban is kinyomtatni. Pedig a világhálónál ma nincs jobb és gyorsabb piackutatás! A Magyar Elektronikus Könyvtárban föllelhető könyvekről lehet legjobban tájékozódni arról, hogy mire kiváncsi a mai olvasó és mire nem.
Persze, tudom, ez a kérdésnek csupán az anyagi oldala. Mert nem attól lesz értékesebb egy irodalmi alkotás, hogy hányan kattintottak a könyv fedőlapjára. Mégis, valamit jelez! Az érdeklődést jelzi.
A kérdést, hogy miért fordítanak hátat egyre többen a könyvkiadóknak, ezzel még nem intéztük el. Csupán a kérdőjeleket szaporítottuk. Mert ha olyan jó és hatékony manapság az internetes könyv, akkor sokan mégis, miért ragaszkodnak a könyvalapú kiadáshoz? Mert ragaszkodnak.Hajlandók anyagi áldozatokra is. Ez már egy összetettebb, nehezebb kérdés. Van, aki azt mondja, a könyv legyen megfogható, lapozható, dedikálható. A könyvnek illata van. A könyvnek „filingje” van. A könyv, az könyv, nem pedig valami virtuális valami, ami a levegőben lóg. Ez is igaz.
De mi van egy könyvben? Gondolat van a könyvben, hangulat, stílus, tapasztalat, szándék, szellemiség, mely ugyancsak virtuális valami, ami a levegőben lóg. A gondolatot sem lehet megfogni, lapozgatni, dedikálni. Még illata sincs a gondolatnak. Lehet akármilyen fényes gondolat. Maradjunk abban, ez is egy nagy kérdőjel, s talán az is marad.
„Egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak.”Miért? Az nem lehet, hogy az irodalmi ízlés is változik, akárcsak minden ezen a világon? Az nem lehet, hogy a kiadók ízlése sem egyezik sok igazi író ízlésével? És mi az, hogy „igazi?”Hogy valaki jó író, igazi író? Ezt kik döntik el? Kik csinálják a kánonokat? A kánoncsinálók igaziak? Ezt is kik döntik el? Mert valakik mindig eldöntik mégis. Milyen alapon, milyen meggondolásból, milyen mérték szerint? Ez is egy újabb kérdőjel.
Az a gyanúm, bárhol keressük a választ, a megnyugtató feleletet nem találjuk meg. Addig nem, amíg kihagyjuk a pakliból a legerősebb kártyát: az olvasót! Mert neki írják az írók a könyveiket, szép szándékaikkal őt célozzák meg.
De mostanában ezzel a kijelentésemmel is baj kezdett lenni. A minap tudtomra adja egy kritikus, hogy egy szépkötésű könyv valósággal olvashatatlan. Nem jó, nem rossz, csak egyszerűen szép a kinézése. És olvashatatlan. Aki mégis el szeretné olvasni, annak meg kell tanulnia ennek az írónak a nyelvi leleményeit,  különös fordulatait, értelmezhetetlen mondatait. Az író észjárását is meg kell az olvasójának tanulnia, ha a könyvben valamennyire el akar igazodni. Föl is kapom a fejem, hát ez meg mi? Kritika? Könyvismertető? Az olvasót késztetni arra, hogy tanuljon meg egy új írói nyelvezetet? Mert a könyv írója nem hajlandó érthető mondatokat leírni. Olyan mondatokat, amelyeken nemzedékek sokasága nőtt fel. Mert azt tanulta, hogy a szék, az szék. És asztal az asztal.  
Ilyenkor hol vannak a kánoncsinálók? És hol vannak a könyvkiadók? És miféle ízlést térképeztek föl? Megannyi megválaszolhatatlan kérdés.
Most érkeztem el oda, ahol a legelején voltam. Ott, ahol megpendült a cimbalom húrja. Cseke barátom kabátja akadt belé. Véletlenül pendítette meg. Tehát a kérdés marad: miért van az, hogy egyre többen fordítanak hátat a kiadóknak?  

3 megjegyzés:

Hanczur írta...

Minél többet tudunk, annál kevesebbet tudunk.
Én például azért szeretem a könyvet jobban a számítógépnél, mert nem zúg a fülembe sem ventillátor, sem merevlemez.
A cimbalom pedig belül szólal meg, ha egy író idézi.
Az is igaz, hogy új írsokban lubickolni már sokba kerül. Nem telik rá.
Talán ezért szeretem jobban a számítógépet a könyvnél. Itt még az én szavaim is megjelenhetnek.
Mondjam az igazat is?
Ha valami jót olvastam, akkor éppen azt a médiumot tartom jónak, ahol megjelent.
Ezt én mind nem tudom. Talán csak érzem.

Elekes Ferenc írta...

Hallgass ide, te, Komjáti!
A te gondolkodásod pont olyan, mint az enyém. És én is inkább gyakorlati ember vagyok,a fölösleges fecsegést nem szeretem. Ha kézzel és egy kicsi ésszel valamit meg tudok csinálni, akkor a kezemre büszkébb vagyok, mint az eszemre.
Olvastam a blogbejegyzéseidet. Visszamenőleg. Ez például zseniális:"A kávéfőzőben a fűtőtest szakadt meg. Az olajsütőkben a 239°C –os biztosíték. (Miből adódik ez az érték?) Átkötöttem, hogy használni lehessen, de mondtam, hogy ha túlszalad, felforralja az olajat. Nem szabad magára hagyni. A számítógépre cserét javasoltam, de Józsinak most tüzelőre kell a pénz. A notebook elég a gyerekeknek, arról is megy az internet.
A videó egy öreg Orion lejátszó magnó. Mechasw bajra tippelek. Nem mindig veszi be a kazettát, meg nem mindig továbbítja a szalagot. A kuplungjait, gumi szíjait és dörzskerekeit is ki kell tisztítanom. Kértem hozzá pálinkát. Mondtam, hogy nem meginni lesz."
Szeretettel gondolok rád,
Frici.

Hanczur írta...

Köszönöm.
Komjáti az én 'nagyszünetem'. De nem tudok tanítani.