Van-e élet a tetőtérben ?

 

Máris megmondom tisztán : nincs. Nincs élet ebben a tetőtérben. Csak a nagy csönd és a nagy fehérség van. Pedig még egy kis virágot is tettem egy párkányra, zöld cserépben. Pedig ha végignézek a cikkcakkos fal mellett, még el is nevethetném magam a Benczédi-szobrocskák láttán. De nincs nevethetnékem ebben a nagy fehérségben. Nincs élet idefönt. Pedig a nyitott ablakokon benéznek a gerlék, s más kiváncsi természetű madarak, kürtök és klarinétok hangja száll ide a Filharmónia próbaterméből, berepülnek az elnyílott meggyfavirágok szírmai, de élet, az nincs. Mióta magamra hagytak az építők, odalett az élet a tetőtérből. Milyen szép volt, amikor megkérdeztem tőlük, fiúk, főzzek-e egy jó kávét, amire ezt válaszolta valamelyik: -Hát azt hittem, az előbb odament... Ezt válaszolta. Nem azt, hogy legyen szíves, vagy biza, az jó lenne. Jókat mondtak ezek az emberek, heccelték egymást, s engem is. Élet volt itt. Most csak a nagy fehérség vesz körül, a nagy tisztaság és a nagy rend. Nem vagyok én ezekhez szokva. Ebben a nagy fehérségben valósággal kiszáradt, sápadtarcú lett az élet. Én akartam, én terveztem ezt a nagy fehérséget. Azt hittem, jobb lesz majd tőle a hangulatom. Nem lett jobb. Nem való ez nekem. Hiába nevezem néha szépnek, meghittnek, nem nekem való. A lentiséghez, a szürkeséghez idomultam egy életen át, s most tessék, itt vagyok, ahol ritka a levegő.

Élnek a földön madarak is, akik mindig alacsonyan szeretnek szállani...