Flekkensütés a Deák-téren

 

Hajnali öt óra „ magasságában” várom a kőművest, aki az elmúlt hét szerdájának a magasságában igérte, hogy eljön ismét, de nem jött el. Én ezt már akkor sejtettem, amikor megigérte. Egy hét ide, vagy oda, az magának mit számít, ugye, Feri bácsi, mondta tegnap a telefonba, de neki közben elromlott az autója. Sejtettem, mert csakugyan nehezen indult, s füstölt is a motor, amikor készült hazamenni a falujába. Ő maga is nehezen indult el akkor, előbb jól kikérdezett az autómat illetően. Az első kérdése az volt, hogy eladom-e, s van-e benne gyipiesz. Mert ha nincs benne gyipiesz, akkor bizony keveset ér az én autóm. Az ő falujában már a kapun sem megy ki egy igazi autós gyipiesz nélkül. Még a szomszédja házáig sem megy anélkül, mert ugye, tudja, hogy van ez, Feri bácsi...Ma már... Szóval várom őt nagyon. Főleg azért várom, mert   valósággal hiányzik a jelenléte, s főleg az a beszélgetés, amit mi ketten le szoktunk folytatni. Most, ha csakugyan megérkezik, biztos vagyok abban, hogy ilyenformán kezdi : - Na, hogy telt a május elseje ? Hol flekkenezett a család ? Csak nem itt történt a flekkensütés, a Deák-téren ? Mert amint látom, a maga udvarán flekkensütés volt, még ott van a kiégett szén a rakott téglák között. A fal mellett. És fölötte ott van a tábla is, melynek fölirata szerint ez a hely nem más, mint a Deák Ferencz-tér, tizenegy szám. Na, ez jó vicc ! Hogy is jutott magának az eszébe ilyesmi ? Ki se mozdul az advaráról, s máris ott van a Deák-téren ! Jó vicc ! Már meg ne haragudjék, de normális embernek ilyesmi eszébe sem jutna. Tudja, a normális embereknek nem sok sütnivalójuk van, s amijük mégis van, azt olyan unalmasan adják elő, hogy meghallgatni is rossz. Én például nem is tudok egészen odafigyelni a normális beszédekre, valahogy elmennek a fülem mellett a normális szavak. Ez a maga Deák-tere önmagáért beszél. Minek mászkálni a világban, keresni egy jó flekkensütő helyet a hegyek között, a patakok partján, cipelni mindenféle cókmókot, amikor csak egy jó ötlet kell, s az ember, ha akarja, ott flekkenezik a Deák-téren, egy szép völgyben, hegytetőn, vagy ahol jónak látja. Ez jó vicc. Jó ötlet. Pont olyan jó, mint a maga padlása. Ahol eddig dolgoztunk. Elmondtam otthon a feleségemnek, hogy néz ki a maga padlása, hát nem jött el megnézni ? Még le is ült valami hokkedlire és hallgatott. Csak otthon szólalt meg. Azt mondta, neki pont ilyen padlást építsek, de sürgősen, mert pont ilyent akar. Ilyen cikkcakkosat és hófehéret. Oszlopokkal. Ferde oszlopokkal. Legyen benne minden fehér és ferde. Emlékszik arra, hogy másnap le is fényképeztem azt a padlást. Még szóltam  magának, álljon ki a képből, hogy csak az oszlopok látszódjanak. Remélem, ezért akkor nem sértődött meg. Ha egy fehérnépnek megtetszik valami, akkor neki pont olyan kell. Nem lehet rajtuk eligazodni. Ha én azt mondanám a feleségemnek, hogy maga azokat az oszlopokat tiszta kényszerűségből hagyta meg, el se hinné. Hiába magyaráznám neki, azok tartják a régi ház tetejét, nem tervezte meg az oszlopokat senki. Így adódott. El se hinné. Neki ilyen oszlopok kellenek. Az asszonyokon nem lehet eligazodni, ez százas. Ha pedig  elmondom otthon, hogy maga a Deák-téren flekkenezett, pedig ki sem mozdult az udvaráról, énnekem jövőre meg kell építenem egy ehhez hasonló kandallót, s föléje oda kell tegyek egy táblát. Olyan fölírással, amilyent elképzel az én asszonyom. Mert mondom, ilyenek a fehérnépek. Most aztán törheti a fejét egy évig, hol is szeretne majd flekkenezni...Mi pedig szépen megépítünk nekik mindent. Mert ugye, ilyen az élet...