Beszélgessünk

Hány gombja van Amerikának?

Ha ezt a kérdést föltenném egy közönséges járókelőnek, joggal hihetné, hogy bele akarok kötni, megnézne magának és folytatná az útját.

Ha egy tudományos embertől kérdezném meg, mit gondol, hány gombja lehet Amerikának, valószínűleg azt felelné, hogy sok. Nagyon sok. Mert Amerika nagy ország. És folytatná az útját.

Ha megengedném. De én nem engedném meg, hanem azt mondanám, uram, ez nem tudományos emberhez illő válasz, legalább saccoljon, hány gombja lehet Amerikának. Mert én, bár nem vagyok tudós, pontosan meg tudom mondani: a soknál nyolc gombbal többje van Amerikának. Ezt onnan tudom, hogy azt a nyolc gombot én hagytam ott, Amerikában. Tanúm is van rá. Mégpedig az a röptéri fiú, aki a szemétbe seperte a gyönyörű nagykabátomat. Aludtam éppen egy padon, a kabátot hanyagul tettem a lábam mellé s azt hitte, nincs annak gazdája.

De arról a kabátról egyetlen gomb sem hiányzott, tehát azokat is ott hagytam Amerikában.

                             

http://tenderbuttons-nyc.com/

Most itt van ez a fénykép, amit Dancs Artur barátom küldött Nevijorkból, Amerika egyetlen olyan üzletének bejáratát vette le, ahol kizárólag gombokat árulnak.

Előfordulhat, hogy éppen itt vannak az én gombjaim is, mert a gyűjtők mániáin nem lehet eligazodni, ide is beadhatták. Ha meglenne most a kabátom, vissza is vásárolhatnám azt a nyolc gombot, de ennek sok értelme nem lenne, ha már nincs amire felvarrhatnám.

Most éppen nagy hó van Nevijorkban, néhány napig  autók sem járnak az utakon, nincs okosabb elfoglaltságunk, csak az, hogy egy-két röpke levelet írjunk egymásnak.

Például a gombos boltról.

Ezt írja Artur:” Nézd, Frici: http://tenderbuttons-nyc.com/ Van egy store"Tour our " link a jobb alsó sarokban, és "benézhetsz" a szép gombos boltba”.

Erre én ezt válaszoltam: Benéztem, fölnagyítottam, szeretem. Mert a gomb egy semmiség, de ha leszakad, megvan a baj és az idegesség. Hát kell a világnak baj és idegesség?

Artur válasza: „Feri, én elmegyek abba a boltba, már miattad is. Sőt, elsősorban miattad megyek el. Mert én szeretlek. Annyira örülnék, ha nagyon gyakran, de legalább rendszeresen adódna lehetőségem ott ülni valahol Veled - sőt, nem is ülni, nem... sétálni! Sétálni Veled - és beszélgetni. Azaz inkább hallgatni Téged a világ dolgairól….

Valami nagy baj lehet a világban, valami nagyon rossz kell, hogy következzen, mert ezek az emberek itt nem beszélgetnek. Itt nagy baj van. És azt tapasztaltam, hogy ami itt van most, fél év, egy év múlva odaér mihozzánk is Szatmárra... Mind kevesebben tudnak és ismerik fel a meséket maguk körül. Pedig a mese az kell. És a mese mindenben ott van. A 2nd Avenue-n, a gombos boltban és az esti fuvallatban is.”  

Tudom, amikor Artur a meséket említi, voltaképpen az emberek közötti , maguktól jövő beszélgetésekre céloz. Ezt manapság, a sajtóban kommunikációnak nevezik, hogy legyen ennek a szónak tudományos, elegáns ábrázatja.  De nevezhetjük akárhogyan, ahol két ember csak ül egymás mellett és egyik sem szól semmit a másikhoz, ott csönd van. És idegenség. Ez pedig senkinek sem jó.

Még ha csak egy semmi kis gombos boltról beszélget két ember egymással, az is beszélgetés, abból is kisülhet valami. Például az, hogy miképpen tartja fönn üzletét valaki, aki gombokat árul?  Nem aranyat, nem gyémántot, hanem csak gombot.

Nem nagy merészség ilyen vállalkozásba kezdeni bárhol ezen a világon? Szerintem nagy merészség! Azt sugallja, mindig kell, hogy legyenek valakik, akiknek csak egy gomb a gondjuk.

Csakugyan, hány gombja lehet Amerikának?

Nem azért kérdem, mert nagyon érdekel, hanem inkább azért, hogy beszélgessünk.

A festő barátunk volt

                                       Fekete Zsolt                 

                                            1935-2016

 

Amikor először jött be a kávézóba, kissé félszeg volt és gyámoltalan. Azt mondta, őt tulajdonképpen a felesége küldte ide, hogy legyen a barátai között, ne szomorkodjék otthon egyedül, örökösen a betegségére gondolva.

Amikor másodszor is eljött, már otthonosabban érezte magát, mellém ült, s azt mondta, úgy tudja, mi egyidősek vagyunk…

Mondtam, jól tudod Zsolt, mi csakugyan egyidősek vagyunk.

Volt egy nap, amikor vidáman érkezett, mondván, hogy jó itt lenni közöttetek, mert ti sok vidám semmiséget tudtok összehordani, az embernek  valósággal kicserélődik a nyomott hangulata.

Meg is kérdeztem akkor, miféle vidám semmiségekre gondolsz Zsolt?

–Hát úgy általában az életről, a világról és a halálról szoktatok beszélgetni, s jókat röhögtök rajta,–felelte Zsolt.

Most nagy csönd van annál az asztalnál. Esetleg idegenek ha beszélgetnek, – a maguk módján– olyan semmiségekről, mint amilyen az élet, a világ és a halál.

Hazafelé

Úton, betegen

Most is csak féltemben

írom e verset, helybéli

szakképzetlen istenekhez

imádkoztam

pirinyó életemért,

számkivetett, szélfútta

kökénybokorhoz fohászkodtam,

hittem, hatalma van

minden teremtménynek,

szóltam sárban heverő leveleknek,

vigyázzanak, ha elesem,

fejem be ne törjem, hátha

még hazaérek, nincs kihez

folyamodni, mindenki idegen,

aki fent van, azért van ott, 

hogy ne legyen idelent.   

Ma reggel

                                                         

                                      Látszólag

Ma reggel megálltam a konyhai asztal előtt, néztem azt a gyönyörű, arasznyi őszt, amit az otthoni világból hozott testvérem, Károly. A sötét, meggyvörös tálba az érett, illatos szőlő közé sárga leveleket rakott, látszólag hanyag mozdulattal, mintha evvel nem lett volna semmi célja. Márpedig volt. Mert ahogy érzékelem, valami könnyű lebegés veszi körül a képet: elszomorít az enyészet jelzésével, de föl is emel.

Nagyon örvendek ennek az egyszerű tálnak. Lábadozási napjaimban szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

Valahogy így kellene fölfognunk egész örökségünket, beleértve múlékony, gyönge önmagunkat is.

Rend a legyeknek

 

          Rodin, Wikipédia

Olvastam, hogy vannak tudósok, akik hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek, elszöknek a mézeshetek napjaiban, félbeszakítják saját beszédüket, rohannak, papírt, ceruzát keresnek, leírják azonnal amit kitaláltak, másnap pedig unottan elballagnak a Nobel-díjért, hogy mégis legyen amiből kikérjenek egy féldeci pálinkát.

Mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy valami eszünkbe jut.

Énnekem éjféltájban jutott eszembe egy roppant jelentős fölfedezés, gondoltam, követem a tudósok példáját, kiugrottam az ágyból, hogy papírt, ceruzát keressek, de sötét volt, fölpattintottam a villanyt, szúrta a szemem a nagy világosság, valami orvosi dolgot csöppentettem a szemembe, amitől aztán nem láttam semmit, csak kotorásztam a fiókban, kapnék írószert, kaptam, füzetet is, megigazítottam a széket magam alatt, kicsi piros párnát tettem a fenekem alá, hátha úgy jobban le tudom írni azt a roppant jelentős fölfedezést, nem fogott a pix, ki volt száradva, kerestem másikat, na, az fogott, el is gondoltam, rendet kell teremtenem magam körül, külön fiókban kell tartani a jó pixeket, a rosszakat pedig egyenesen bele a szemétkosárba, mikor csinálok rendet magam körül, ha nem éppen most, amikor figyelmeztetett a kifogyott pix, szépen elraktam mindent az asztalomról, kivéve a hamutartót, s a holnapra esedékes fölszólítást, mely szerint elzárják a gázt, ha ki nem fizetem, nem tetszik nekem ez a füzet, amit találtam a fiókban, gyűrött a sarka, az a roppant jelentős fölfedezésem megérdemli, új füzetbe írjam, legelöl, hol van egy új füzet, hová tettem, tegnap még láttam itt valahol azt a teljesen új füzetet, nincs rend, nem baj, most azonnal rendet csinálok, rakosgatom a dolgaim, átrendezem az összes fiókot, ide jönnek a régi följegyzések, oda a naplók, mit keres itt egy tízéves meghívó, eldobom, oda a ház közepébe, majd összeszedem, aztán fölveszem mégis, mert ha ez így megy, csak hajladozom itt a fölösleges dolgok után, ezzel a rozzant derékkal nem jó hajladozni, mit is kell bevennem derékfájásra, megnézem egy félreeső könyvben, írja tisztán, mit kell bevenni, majd előkerítem azt is, csak előbb rendet csinálok, megfőzöm a kávém, teszek cukrot belé, jól világít az asztali lámpa, kipróbálom a pixet, fog a pix, szép az új füzet, kemény a táblája, milyen gyönyörűen fog kinézni a fölfedezésem, előbb címet kellene adni neki, cím nélkül nem lehet csak úgy odavetni egy fontos fölfedezést, töröm a fejem a címen, már fáj is a fejem, beveszek egy rózsaszínű pirulát, épp, hogy ki nem esik a kezemből a nagy izgalomtól, minek is kell címet adni, mi a lényege annak a fontos fölfedezésnek, kiment a fejemből a lényege, hogy adjak címet annak, amire már nem is emlékezem, teszem föl magamnak a kérdést, odalett a fontos fölfedezésem, odalett, míg rendet csináltam magam körül, kellett nekem ez a rend, most nézhetem a rendet, bezzeg más, okosabb emberek hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek...

Collins

Billy Collins, fotó:Steven Kovich

Mi legyen belőlem?

Betöltöttem a nyolcvanat, s azon tűnődöm, mi legyen belőlem. Mert ezt még nem döntöttem el.

Házmester? Nagybátyám az volt, házmester és jól ment sora, szerette a mesterségét. Igaz, őt Májknak szólították a kicsi boltban, ahonnan jó söröket szokott vásárolni, hiába mondta, hogy ő Miklós, de hát San Franciscóban  csökönyösek a népek, azt felelték, nem baj, ha Miklós, azért legyen nyugodtan Májk, ez a sör minőségén semmit nem változtat. Úgy is halt meg, mint egy igazi Májk, de a halotti bizonyítványát Miklós néven töltötték ki, ne rontsák el véglegesen a kedvét.

Van itt a szomszédomban egy szottyant-kedvű ember, aki azt mondta, az én koromban már nem vesznek föl senkit házmesternek, találjak ki valami más mesterséget arra a rövid időre, ami nekem még ki van parcellázva.

Erre azt válaszoltam, jó, akkor keresek magamnak valami más  mesterséget. De a szottyant-kedvű szomszéd ezzel nem elégedett meg.  Tudja mit? Legyen költő. Legalább olyan, mint Billy Collins, az amerikai poéta, aki tisztán megmondta, mit kell tenni az én koromban…

Megkerestem az amerikait. Szerinte

„Nekünk elég,
ha a dohány árára panaszkodunk,

továbbadjuk a csöpögő merőkanalat,
és énekelünk egy kalitkába zárt madárnak.

Mi azzal foglalkozunk, hogy nem csinálunk semmit –
és ehhez semmi másra nincs szükségünk, csak egy délutánra,
és egy csónakra egy kék ég alatt.

És talán egy emberre, aki egy kőhídról horgászik,
de még jobb, ha nincs is senki azon a hídon.”

 (Kőrizs Imre fordítása)

Csakugyan, legjobb, ha azzal foglalkozom, hogy nem csinálok semmit. Valahol a konyhai fiókban csak találok egy merőkanalat, kalitka nem kell, van madár elég az udvarunkon…

Ideges levelek

Kép a régi Káféból

Czegő

Márton Károlynak,

ki nekem újságot, s gyömbért hozott…

"És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba..."

A magosságos Isten szerelmére kérlek, vedd észre ezt a mondatot, különös tekintettel a betüremkedés szót vedd észre, s szórd szét kicsi világunkban, mert eleddig ott lapult majdnem kizárólagosan a jobb oskolák természetrajzi szertáraiban, pontosabban a csontvázak koponyáinak varrataiban, eldugva, elfelejtve, ami nem is csoda, mert ma már az élő, jó koponyáknak sincs semmi érdemük, hát akkor a megszáradt, zörgő, poros csontoknak, melyek csak arra valók, hogy mellettük elmenvén, valaki röhögve beléjük rúgjon! 

Ennek a szónak évszázadok óta nem volt ekkora súlya és jelentése, mint éppen most, ezekben az ázásnak kitett napjainkban!

Nem írok Zoltánnak, nem, mert még azt találja hinni, hozzá szeretnék dörgölőzni, pedig nem, inkább kezét szorítanám meg neki, nagy, nagy barátsággal és nemes büszkeséggel, amiért ily gyönyörűen fogalmazott meg egy utálatos jelenséget, igen, egy jelenséget mutatott föl tékozló ujjai között, azt mondja, betüremkedett, hát lehet ezt nem venni észre?

Tél

Zúzmara

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska.

Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Fejtene. De miből? Nincs hozzá elég alapanyag. Kellene egy kis átélt élet. Átélt szerelem, csalódás, bánat, majdnem-halál. Akármi, amiből valamit ki lehetne hozni. De honnan, amikor nem történt semmi? Csak ami történt. Azt pedig nem érdemes szavakba gyömöszölni. Megírva már, kifejtve minden. Arra találták ki a világirodalmat, hogy abban legyen benne minden.

A régiek semmit nem felejtettek ki. A mai szellemi lény kezdheti elölről, hogy mi volt eddig és mire lehet számítani. A mai szellemi lény általában ott kezdi, hogy voltaképpen honnan jön, kik voltak ősei. De ennek semmi értele nincs: mindenki jön valahonnan, mindenkinek vannak ősei. Olyanok, amilyenek, de vannak. Ha még emlékszik őseire. Ha nem emlékszik, kitalál magának ősöket. Az hétszentség, hogy ős, az kell. Valami pont, ahonnan el lehet indulni. A semmiből nem lesz semmi.

Bezzeg, vannak, akik ha silányan éltek is, sok furcsa dolgot ki tudnak találni. Ha nem a saját fejükből, akkor a mások fejéből próbálnak kiszedni történeteket. Valósággal tetvészkednek a mások fejéből véletlenül kipattanó gondolat reményében. Ebben is van valami. A tetvészkedésben. Hátha maradt ott még kimondatlan érdekesség. Ha nincs, úgy is jó. Lehet idézni. Lehet megidézni, lehet hivatkozni, még vitatkozni is. 

Az olvasottság ismérve a hivatkozás. A műveltség ismérve annak fölidézése, hogy valamiről mit mondott valaki. Főleg ismert valaki!

Nyomor, szegénység? Tessék, ott van Dickens. Gazdagság és következményei? Tessék, ott van Joyce. Csak bele kell pillantani. Azt mondja a tunya gazdagokról, „fölveti őket a pénz és a székrekedés”. És milyen jól mondja! Innen már el lehet indulni.   Aztán lesz valahogy az úttal is, amelyen a mai szellemi lény eljutott idáig. Eddig a télig. Amikor se nagy hó, se nagy hideg nincs. Zúzmara is csak bajuszra elég. 

Ideges levelek

Fotó:Haragos Zoltán

Tudtam, hogy ebből baj lesz…

Levél Kuti Mártához

Nemrég egy rövid jegyzetet írtam a Feriforma-blogomba, melynek címe: Karmesteri pálca. (http://elekesfrici.blogspot.ro/)

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert mit állítottam ebben a piciny írásban? Azt, hogy „Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.” 

Ezt a bejegyzésemet átvette a Káfé Főnix- portál, onnan pedig elolvasta Kuti Márta úrnő, akit nagyon régtől fogva eléggé jól ismerek, s akit értékes cikkeinek, kutatásainak köszönhetően még tisztelek is. Ha nem így lenne, most nem foglalkoznék ezzel az üggyel, az én koromban kár minden elfecsérelt pillanatért.

Mi az ügy lényege? Az, hogy ez az úrnő nekem szökött a fészbukon, hogy : „Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Írótól, költőtől ilyen, művészetre, művészetére szégyenteljes írást nem olvastam. Vagy az öregkori elhülyülés jelei?”

Továbbá:” Napi hülyeségeink méltó példája Elekes Ferencnek a jelzett forrásban megjelent jegyzete. Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra. Tudja azt, hogy előbb volt a zene, mint a vers. Hogy magyar vonatkozásban Tinódi és Balassi létező népdalok dallamára írta dalait, zsoltáraink szerzőit ne is említsem. Aki ennyire analfalbéta, az olvasson jelekből, és ne a zenéből. Az emberiséghez legméltóbb találmány a zene. A szó ehhez képest semmi. Mert a zenéből mindenki megérti azt, amit szóval nem tudok elmondani. Én is zenei analfabétának tartom magam, mert nem tudok kottát olvasni, de imádom pl. Mozartot, Gershwint és a sor végtelen az Illés Együttesig a Quinen át Michael Jacksonig. Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él, mert bebizonyosodott, hogy sok állat és növény zenekedvelő. Hajdani költő létedre, hisz a költészet lényege is a ritmus, hová süllyedtél, Frici? Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert milyenek a nők? Némelyiktől ha megkérdezed, szíveskedjék megmondani hány óra, azt feleli, ma szerda. Vagy péntek. Mert nem figyel oda!

És jön nekem ez a kedves úrnő, fölszólít, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul.

Kedves Márta! Tudsz te angolul? Mert ha tudsz, akkor elolvashatnád a következő, majdnem 1000 oldalas zenetudományi szakkönyvet:  Sosztakovich reconsidered. Exeter, 1998. Toccata Press.

Aki pedig nem tud angolul, hiába is olvas angolul!

Ebből a könyvből, ami engem érdekelt, azt Bojtár Endre így foglalta össze: arról van szó, „hogy milyen kapcsolat van a társadalmi-történelmi körülmények és a zene között, hogy képletesen szólva Mahler vagy Sztálin gyakorolt-e nagyobb hatást az orosz zeneszerzőre, s ezen is túl arról, hogy általában is mit jelent a zene, hogy milyen viszonyban áll egymással a hang  jelentése és a szó jelentése.”

Hát, kedves Márta, látod, nem az én kizárólagos véleményem az, amit írtam abban a jegyzetemben! Most is meggyőződésem, hogy "Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.”

Ilyen viszonyban áll egymással a hang jelentése és a szó jelentése!

De ha már nem olvastál sokat erről a témáról, beleköthettél volna más mondataimba, azokba, amelyek kimondottan a te szakmádhoz tartoznak. Mert milyen bolondságokat írtam abban az ideges levélben? Ilyeneket írtam: „ egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem.” Ez a mondat nem igaz! Játéknak szántam.(talán). Vagy ilyeneket írtam: „ a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló.”

Ennél rosszabb hasonlat nincs! Ezt is játékból írtam. Vagy viccből. (talán) 

Ezek lennének „az öregkori elhülyülés jelei? Lehet, kedves Márta, lehet…De te tudhatnád, hogy az öregek játszani is szeretnek. Már amikor nem kínozza őket valami.

Aztán csudálkozol, mondván: „Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra.”

Ó, Márta, Márta! Ma éjjel is fölvettem a mobilomra egy jó zenét, hogy kikeressem reggel a laptopon, ki szerezte azt a muzsikát!

Ó, Márta, Márta! Honnan tudhatnád, hogy 56-ban, az egyetemi kórussal Debrecenben énekeltem, én voltam a basszusos fiú! És honnan tudhatnád, hogy hegedűt is készítettem, s javítottam esztendőkön át! Honnan? Messzire vagyunk mi egymástól egyazon városban, nagyon messzire.

Kíváncsi lennék, szóltál-e Székely Jánosnak 1973-ban, hogy hülyeségeket beszélsz, János! Azt nyilatkoztad, hogy a költészet halott! Szóltál-e? Ugye, egy födél alatt dolgoztatok!

Aztán van még nálad egy hosszú, éles konyhakés, amivel mellékesen oldalba is szúrtál: „Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Azt sem tudod rólam, hogy én, akit csak lehet, megbántok. Ez a természetem. Nem jó természet, tudom. A cigaretta sem jó. Azt is tudom. De szívom. Esendő ember vagyok. Te mi vagy?

Lépjünk egyet:” Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él…

Mondhatod, Márta, mondhatod. Mondj, amit akarsz. Te tökéletes vagy!

Ideges levelek

                                                                                             

                        

Forrás:Indafoto.hu

Karmesteri pálca

Egy mulatós baráthoz

Hallgatván ezt a sok karácsonyi muzsikát, megpróbáltam a saját fejem szerint értelmezni azt, hogy voltaképpen mi a zene.

Abból indultam ki, hogy egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem. Mert mindenki úgy értelmezheti, ahogyan akarja. Legföntebb vidámabb lesz tőle az ember, vagy szomorúbb. Vannak idegesítő zeneszámok és vannak megnyugtatóak. Van olyan zene, ami miatt kirohannánk a világból, de olyan is van, amit szívesen hallgatnánk az idők végezetéig.

Arra jutottam, hogy a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló. Félni nem kell tőle, nekünk nem rohan, de el sem szalad tőlünk. Vagy olyan, mint egy értelmezhetetlen mondat, ami nem mond semmit. Főleg veszélyes dolgokat nem tud mondani. Ezért van az, hogy egy írót az ő írása miatt tömlöcbe lehet vetni, de egy zeneszerzőt nehezen. Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit. Mert a szavak élesek, mint a beretva, hegyesek, mint a kés, a zene pedig olykor lagymatag, ártalmatlan, nyugtató, mit egy pirula, máskor pedig idegesítő, mint egy állandóan előttünk pattogó, rakoncátlan gyermek.

Erről a helytelen, igazságtalan, gyermekes fölfogásomról egy előadást is rögtönöztem, amit a falaknak mondtam el. Ezt is csak azért, hogy lássam, ér-e még valamit a fejem, van-e benne értékelhető gondolat, vagy csak az a daganat, mely fájás képében szokott jelentkezni.

Miért neveztem előadásomat gyermekesnek? Hát azért, mert én nem értek a zenéhez. Különösképpen a zeneszerzéshez nem. Azt sem tudom fölfogni, hogy egy zenekar előtt miért csapkodja a levegőt a karmester. Mire való az a pálca? Arra való, hogy a zenészek között összhang legyen? Hogy ne muzsikáljon mindenki a saját feje szerint? Lehet. De akkor mire való a kotta? Megfigyeltem, a zenészek inkább a kottájukat nézik, nem a karmestert.

Kérdések

Wikipédia

Ideges levelek

Cseke Gáborhoz

Bármelyik mai újságot nyitom ki, azt látom, sokan a szavak jelentését sem értik. Vagy ha értik, nem akarják érteni. Mindenki üzen mindenkinek.

A választók például azt üzenik a vezetőiknek, hogy menjenek szépen  haza, úgy, ahogyan vannak, mert nem alkalmasak a vezetésre. Ebből a vezetők azt veszik ki, ami nincs benne a követelésben. Azt válaszolják, megértették a választók üzenetét. Épp ezért egy kicsit lemondanak, de nem egészen. Lemondás helyett inkább megértik az üzenetet. Akkor is, ha a választók egyáltalán nem ezt üzenték. 

Aztán itt vannak ezek a cikkírók, akik a simább és lagymatagabb módszert választják, azt, hogy kérdeznek valamit, (ez az interjú). "Mi a véleménye a mostani állapotokról, miután..."satöbbi. Erre az a válasz, hogy ez egy jó kérdés. 

A kérdező roppant illedelmes, a világért sem mondaná, hogy tekintsünk el attól, jó-e a kérdés, vagy nem jó, szíveskedjék arról beszélni, amit kérdeztem, mert arra lennék kíváncsi. A megkérdezett erre csak szöszmötöl a szavakkal, olyanokat mond, hogy egészében véve még nem lehet érdemben válaszolni a föltett kérdésre, rengeteg meggondolni való részlet még ismeretlen. Csak annyi bizonyos, hogy semmi sem biztos, ameddig valamilyen határozat nem születik.

Megjelenik az interjú, belőle nem derül ki semmi.

De itt egy másik fogalmazási csalafintaság, amit valószínűleg a földrajzból vettek át: azt írják; valamilyen ideológia mentén eljutunk valahová. Minek a mentén jutunk el valahová? Nem a Szamos, vagy a Maros mentén ballagva, vagy autózva, hanem valahogyan. Tehát jelzéseket keresve, bizonytalanul, botladozva. 

Maholnap semmi nincs valahol , hanem valaminek a mentén van. És hogy el ne felejtsem, úgy van minden valaminek a mentén, hogy ott van mellette az egyébként. Mert sem írni, sem beszélni nem divat már egyébként nélkül. 

Egyébként erről már értekezett egy nyelvész, de foganatja nem lett annak az értekezésnek. Csak annyi, hogy megjegyezték, túlzásba viszi a nyelvészkedést, a nyelv naponta változik, átalakul, mozgásban van, fejlődik. Rendben. Mint minden, a nyelv is változik, átalakul, mozgásban van. De ezzel mindig fejlődik is? Na, ez is egy jó kérdés..

.

Tolsztoj

Fotó:Wikipédia

Ideges levelek

Bölöni Domokoshoz

Nincs abban új, ha azt mondom, sem élni, sem meghalni nem érdemes. Akkor most mi a tennivaló? Mert valamit tenni kell, hogy legalább ne szenvedjen az ember!

Az orvosi hivatás alapja eleddig az volt, hogy minden eszközzel meg kell szüntetni a beteg fájdalmait. Ma már nem ez a legfontosabb cél. Inkább az a cél, hogy a szenvedők fájdalmaiból lehetőleg jól megéljenek az orvosok, bár ezt kevesen vallanák be. Ezért, ha csak módjukban van az orvosoknak, azzal törődnek, hogy akik nem szenvednek fájdalmaktól, jobban érezzék magukat a világban, mint ahogyan eddig érezték. Kiplasztikáznak akármit, csak azért, hogy másként éljünk, mint ahogy élünk. Fáj valamid? Nem számít, vegyél be pirulát, majd elmúlik! És mennek tovább, sietnek, sok a dolguk.

Ami alapvető,– vagyis a fájdalom maga–mint állapot, kikerülhetetlen, és úgy van jól, hogy szenvedjünk. Ezzel a nemtörődömséggel el is veszett az orvosi tudomány. Úgy veszett el, hogy észre sem veszi. Csak a szenvedők veszik észre, többé nincs támaszuk, nincs megoldás a fájdalmaikra, holott azt hitték, hogy van.

Néha elnézem magam, mit várok még az élettől. Ilyenkor az szomorít el, hogy semmit sem várhatok. Ilyenkor menekülök. Mindentől. Csupa fölösleges dolgokkal foglalkozom, hogy ne nyomasszon a múló idő. Hogy eltereljem  figyelmemet a valódi kérdésektől.

De vajon, vannak-e valódi kérdések? És ha vannak, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi kérdéseket a fölösleges kérdésektől? Mert minden csupa kérdés.

Amire van válasz, az már nem kérdés.

Emberhez méltó például a felelősség. Meg kell felelni valaminek. Jól van, próbálok megfelelni.

Emberhez méltó a munka. Meg kell dolgozni mindenért. Jól van, dolgozom.

És ha megnézem, mire jutottam a felelősséggel, a munkával, azt látom, hogy semmire nem jutottam. És nem is jutok már semmire, mert közben telik az idő. Eltelik. Elmúlik. Csak a kérdések nem múlnak el.

A mai nap kérdése számomra Tolsztoj halálának titokzatos körülményei, amiket teljes bizonyossággal eddig még senkinek nem sikerült megfejteni. Csak annyi bizonyos, hogy egy ilyen borongós novemberi napon elment hazulról,

–meghalni.

Furcsa tákolmány az ember…

  

Beszélgetés egy pókkal

                                                                           

Hadüzenet

 
Ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet, ugye, kultúrnépeknél nem illő bejelentés nélkül lelőni a játszó gyermeket, most például egy mennyezetről lelógó pókot szeretnék lecsapni valami rongyos, régi könyv födelével, de félúton megállok, szólok a póknak, hé, miféle dolog, hogy mennybe akarsz jutni egy vékony fonálon, nem vetted észre, hogy mi, emberek, ahogy jöttünk az időben, tornyokat, lépcsőket, piramisokat raktunk, szárnyakat növesztettünk, teljesen hiábavalóan igyekeztünk mind magasabbra, csak annyit értünk el, hogy megtelt a cipőnk a Hold porával, elegem van a hiábavalóságok minden formájából, a te meggondoltságodból és ravaszságodból is, most reád fogok csapni ezzel a rongyos könyvfödéllel, nekem hiába jössz azzal, hogy előbb tekintsek a rongyos könyv födelére, azonnal láthatom, aranyból vannak rajta a régi, szépen metszett betűk, túlságosan drága az a hadi fölszerelés, amit ellened akarok bevetni, még le találnak hullni a porba azok a szépen metszett, aranyos betűk, s velük együtt minden, amit a legélesebb elmék eleddig kitaláltak, nekem hiába jössz azzal, hogy bánni fogom a csapkodásomat, nem fogok megbánni semmit, hadd hulljanak azok az aranyos betűk, hadd hulljanak le, oda a porba, nálam van úgyis  a módszer, amivel újrateremthetek mindent, le, az utolsó betűig, vesszőig, pontig, kérdőjelig, hopp, itt azért megállok, a kérdőjelnél még elidőzöm, félek a kérdőjelektől, semmi csapkodás, semmi hadüzenet, szólhattál volna, nincs semmi veszélyesebb a kérdőjelnél, ezt még a záporok is tudják, van úgy, hogy meggondolja magát a zápor, elmegy valahová, messzire, ahol nincsenek száradó ruhák kiterítve, te is meggondolhatnád, meddig érdemes mászkálni azon a pókfonálon, neked is egy életed van, az is csak álom, mi úgy vagyunk, hogy olykor rájövünk, csak a gondolat, ami sajátunk, de ez is tévedés, mert sokszor többet ér a meggondolás, az egyik lök, a másik fékez, a kettő együtt ép és egész, mert az nem lehet, hogy csak az egyik uralkodjék, nem csak a háborút, a hadüzenetet is el lehet halasztani, mi értelme annak, ha önmagunknak megyünk neki, érdekes, most éppen a mennyezetről lelógó pókkal beszélgetek, nem a falakkal, velük már mindent megbeszéltem, vagy ha kimaradt volna valami, nem baj, mindenből ki szokott maradni valami, itt van például a teremtés, azt mondják, az Úr műve a világ, hát ha csakugyan az övé, mi jogon nyúltok hozzá, ki engedte meg, hogy tapogassátok, hogy befüstöljétek a kék eget és sokfelé szaggassátok a tengereket, hogy kitépjétek a fákat tövestől, mondják az írások azt is, haszonélvezeti alapon kaptátok e földet, legyen, ahol meghúzódjatok, de csak egy rövid időre, és ha ez így van, akkor miért nem adott hozzá a teremtő egy-két hektárnyi használati utasítást, mégpedig azon a rengeteg nyelven, amit így-úgy beszéltek, hogy tudjatok eligazodni rajta, ne rontsátok el egészen, már láttam olyat, nem értettetek a dolgokhoz, kiütöttétek az énekes madár félszemét, kivágtátok a nyulak inából a bátorságot, kés, villa, olló nem a ti kezetekbe való, sok bárdolatlan, legalább most tanulhatnátok valamit, mondjuk, a záporoktól, ugye, láttátok, ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, tovább már tudjátok, mit akarok mondani, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet…            

Álom

                                                                                   

Fekete falevél

Senkit nem érdekel, hogy tízéves koromban mivel foglalkoztam, mint ahogyan az sem érdekel senkit, most, vénen mivel foglalkozom. Ezzel világért sem akarom azt mondani, bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem, csupán azt akarom bevallani, olykor csakugyan bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem.

Ezzel a vallomással voltaképpen önmagamat bántom, s hogy le is írom, azért van, mert valamivel könnyíteni szeretnék a reám telepedő szomorúságon, amelyet valameddig még el kell viselnem, ha élni akarok.

Arról van szó, hogy érveimből kifogytam. A valóság, –már amennyit belőle láttam, s megismertem,–sokkal bonyolultabb gépezetnek tűnik, mint a legcsapongóbb képzelet. Elképzelni bármit könnyebb, mint a valóság egyetlen csavarját megismerni, fölismerni helyét és szerepét magában, a működésben. Mert a valóság úgy van kitalálva, hogy ne csak legyen, de működjön is, ha már van.

Soha nem hittem az álmokban. Nem hittem abban, hogy az álmok a valóság részei, vagy a képzelet részei. Most sem hiszek. Pedig…

Pedig tízéves koromban, amikor a szentmiklósi Szabó Mihály rokonunknál dolgoztam, s nagyon elfáradtam, leültem egy kerek kőre és azt kérdeztem egy előttem elmenő asszonytól, hát Mihály bácsival mi van, hogy egész nap fekszik az ágyában? Az előttem elmenő asszony azt felelte, ez már így lesz ezután, Mihály, míg él, csak fekszik az ágyában.

Azon az éjjelen otthon aludtam, Siménfalván, saját házunkban, saját ágyamban.

Reggel mondom apámnak, az éjjel furcsa dolgot álmodtam. Mondd el, ha akarod, –mondta apám.

Azt álmodtam, hogy a szentmiklósi Szabó Mihály háza, úgy, ahogy van, be volt szépen csomagolva egy hatalmas lepedőbe. És az egész csomag át volt kötve egy fekete szalaggal.

Erre apám azt mondta anyámnak, Emma, te pedig azonnal menj fel Szentmiklósra, mert Szabó Mihály meg van halva.

Anyám elment, s én kérdeztem apámtól, maga hisz az álmokban? Azt felelte, akármilyen álmokban nem szokott hinni, de amit én álmodtam, az nem lehet véletlen álom.

Egy óra sem telt bele, jött anyám és mondta, Szabó Mihály meg van halva.

Egy héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy udvarunkon, egy nagy asztal mellett ülünk sokan, ismerősök és idegenek, valami nagy és lombos fa árnyékában, s én előadást tartok az összegyűlt népnek, a világ dolgairól.

Ebben az álomban eddig semmi különös nincs, mert énnekem szokásom, hogy olykor fölkelek éjnek idején és előadást tartok a függönyöknek, az ablakoknak, faliórának, a kávéscsészének, vagy a hamutartónak.

A különös az volt, hogy a lombos fáról, míg beszéltem, lehullott pont elém az asztalra, egy hatalmas falevél. Nem sárga, nem piros, nem zöld, hanem egy fekete falevél.

Tudtam, éreztem, ez az álom jót nem hoz, csak rosszat tud hozni.

És jött a hír, telefonáltak az udvarhelyi kórházból, hogy anyánk meghalt.

Most itt vagyok, érveimből kifogyva.

Nem hiszek az álmokban. De akkor honnan szerzek magamnak magyarázatot, honnan egy évszakot, vagy egy olyan vasárnapot, amiben meg lehet nyugodni? Amiből nem a halál csöndje legyint meg, hanem az értelem csöndje, amelyben helyükre kerülnek az érzékenység izgatottságai, félelmei, a menekülés veszedelmei és azt mondhatom magamnak: minden jól van. Jól van úgy, ahogyan van.

Ez az elém lehulló fekete falevél valami olyan jelenség, amelynek semmi logikája nincs, hinni sem lehet benne, ép ésszel belőle kiolvasni sem lehet semmit. Olyan, mint egy hatalmas kő, amit ezer esztendők gurítottak ide, hogy dolgot adjon a legjobb koponyáknak: fejtsék meg, magyarázzák meg, helyezzék el az érzékelhető valóságban, vagy a megfoghatatlan képzeletben. Mindegy, hogy hol. Csak éppen legyen fölfogható. Csak éppen ne kísértsen tovább. Ne fenyegessen. Csak éppen legyen elviselhető.

             

Száz esztendő

                                                                             

A kirámolt falu

Mama meghalt.

Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.

Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?

Locsog.

Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.

­

–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…

–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.

–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…

–Hagyjuk, mama…

Anyám soha nem látta a tengert.  

Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.

Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.

Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.

Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.

Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.

Mama nem látta meg a tengert.

Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.

Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…

Mama meghalt.

Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.

Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.

Anyám soha nem látta a tengert.  

Ott tartunk

                                                                                       

Levél Petrarca asztalára

Látod-e Francesco, olykor mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő! Hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom. De nem csak az éjjeli pillangók látogatását fogadom e csöndességben, hanem azt a furcsa hangulatot is, amit elképzelek rólad, amelyben kiléptél ebből a földi világból. Sárgult könyvekből még most is frissen ugrik szemembe a hír: Petrarca mindjobban fogyott, míg végre, 1374, július hó 18-ikának éjjelén dolgozószobájának íróasztalán egy Vergilius-kódexre borulva halva találtatott.

Szóval, egyedül voltál az utolsó órán, kezed nem fogta senki búcsúzás gyanánt, bezzeg, barátod, a fényes szellemű, Cavalcanti úgy ment el, hogy egyenesen az ágyból vitte el őt az ördög, vitte a pokolba, ahol bohém társaság  várta visongva, legalábbis ezt beszélték a népek egész Firenzében.

Ugye, senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye nem jó, kedves Francesco! Ezt csak úgy mellékesen említem meg, mondjuk, azon az alapon, hogy én is Francesco, tehát Ferenc vagyok, nem koszorús költő, amiként te voltál, de hát a grádicsokat elmossák lassan a századok, s mi marad a nagy viráglocsolásból, ha nem Vergilius, vagy Dante? Semmi, de semmi nem marad, kedves Francesco! Csak sorok maradnak, versek, levelek maradnak, s talán néhány szikrázó fő, mely csak lassan fogy el, könyvekre borulva.

Ó igen! A levelek! Szerettél levelezni, tudom, s tudtad te is, jó levelet írni, igazad volt, mert a levél még mindig a világirodalom legdemokratikusabb műfaja. Annak írunk levelet, akinek éppen akarunk, s akkor, amikor éppen akarunk.

Gondoltam, elfér ez a levél is a te asztalodon, semmi különös nincs benne, csak az, hogy testvérem, Károly is majdnem ugyanazon a napon született, mint te, s most épp az a dolga, hogy tartsa kezében anyánk kezét, utolsó óráiban. Mert senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye, nem jó, kedves Francesco!

Ami pedig engem illet, tudatom veled, hogy tíz évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor arra a bizonyos Vergilius-könyvre borulva találtak, tehát nem fiatalos hév fog el e levél írásakor, hanem inkább az az örökös kérdés, hogy mit is keresünk a világon, miféle ködökből jövünk és merre igyekszünk oly nagy sietséggel, tudván, mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő, mely mint a rozsda, mindent szétrág s elemészt mégis, van-e értelme ennek a nagy fölhajtásnak. Mert ugye, az ember természetét tekintve, voltaképpen semmi, de semmi nem változott hatszáz esztendők alatt, pontosan ugyanazok az emberi viszonyok itt is, mint amilyenek voltak ott, Firenzében a te idődben,   amit oly szépen papírra vetettél:   

 „Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyatott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.”

(Szabolcsi Éva fordítása)

Mondják, Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, mondják, Boccacciotól lehet megtudni, mi a helyzet az asztaloknál és az ágyban, tőled pedig azt a művészetet lehet magunkévá tenni, hogy eligazodjunk a mindenkori szürke napokban.

Sokat és sokfélét beszélnek a népek, beszélnek mindenről, ami éppen eszükbe jut, mégis, mit gondolsz, egyáltalán el lehet-e igazodni a magunk körüli létben, hatszáz esztendő elegendő idő-e arra, hogy bármit is megtudhassunk, legalább önmagunkról? Az igaz, hogy az ember szellemét egyfolytában ösztökéli a kíváncsiság, hogy újabbnál újabb jelenségeket megfigyeljen, de hát egy macska is mindenre kíváncsi, ezzel nem megyünk sokra. Aztán itt van a tudomány, s főleg a technológia fürkésző természete, ami valósággal hajtja az embert, lökdösi, amerre jónak látja, célokat tűz ki, tervez, jósol, de nem vállal semmit. Egyedül a filozófia vállalkozott arra, hogy a lényeges dolgokat megmagyarázza. De mi lett ebből a vállalkozásból? Egy nagy semmi, az lett. Mert a filozófia közben egyszerűen megbukott. Nem én mondom, az okos Sloterdijk mondja: „   A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Így búcsúja szükségképpen kínosan hosszúra nyúlik. Ahol nem ment tönkre a puszta gondolatigazgatástól, ott fényes agóniában vonszolja magát, amelyben eszébe jut az, amit élete során elfeledett kimondani. A vég láttán őszinte szeretne lenni, és fel szeretné fedni végső titkát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára.”

Persze, ez az okos ember végignyálazta az eddigelé összegyűlt filozófiákat, s abból a fölfedezésből indult ki, mely szerint „a tudás hatalom”. Igen ám, de ez a „gondolatigazgatás” a mi századunkra már odáig fajult, hogy lemondott az igazgatásról, mégpedig a butaság, a korlátoltság és a kapzsiság javára. Ott tartunk, hogy apró, kis szigetek őrzik csak a tudást, amiképpen a mezők szélein látni az elárvult, divatból kiment műtrágya-kupacokat, tájainkon elburjánzott a semmit mondás politikája, s ha mond is valamit, mintha értelmezhetetlen tájszólásban mondaná, amit senki sem ért meg és nem is akar. Ott tartunk.

Én pedig ott tartok, hogy hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom.

Hargita

Fotó innen: Erdélyi Riport

Részletes beszámoló

egy visszanéző

szempillantásról

Festői itt a környezet,

egy tarka borjú könnyezett…