Beszélgetés egy pókkal

                                                                           

Hadüzenet

 
Ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet, ugye, kultúrnépeknél nem illő bejelentés nélkül lelőni a játszó gyermeket, most például egy mennyezetről lelógó pókot szeretnék lecsapni valami rongyos, régi könyv födelével, de félúton megállok, szólok a póknak, hé, miféle dolog, hogy mennybe akarsz jutni egy vékony fonálon, nem vetted észre, hogy mi, emberek, ahogy jöttünk az időben, tornyokat, lépcsőket, piramisokat raktunk, szárnyakat növesztettünk, teljesen hiábavalóan igyekeztünk mind magasabbra, csak annyit értünk el, hogy megtelt a cipőnk a Hold porával, elegem van a hiábavalóságok minden formájából, a te meggondoltságodból és ravaszságodból is, most reád fogok csapni ezzel a rongyos könyvfödéllel, nekem hiába jössz azzal, hogy előbb tekintsek a rongyos könyv födelére, azonnal láthatom, aranyból vannak rajta a régi, szépen metszett betűk, túlságosan drága az a hadi fölszerelés, amit ellened akarok bevetni, még le találnak hullni a porba azok a szépen metszett, aranyos betűk, s velük együtt minden, amit a legélesebb elmék eleddig kitaláltak, nekem hiába jössz azzal, hogy bánni fogom a csapkodásomat, nem fogok megbánni semmit, hadd hulljanak azok az aranyos betűk, hadd hulljanak le, oda a porba, nálam van úgyis  a módszer, amivel újrateremthetek mindent, le, az utolsó betűig, vesszőig, pontig, kérdőjelig, hopp, itt azért megállok, a kérdőjelnél még elidőzöm, félek a kérdőjelektől, semmi csapkodás, semmi hadüzenet, szólhattál volna, nincs semmi veszélyesebb a kérdőjelnél, ezt még a záporok is tudják, van úgy, hogy meggondolja magát a zápor, elmegy valahová, messzire, ahol nincsenek száradó ruhák kiterítve, te is meggondolhatnád, meddig érdemes mászkálni azon a pókfonálon, neked is egy életed van, az is csak álom, mi úgy vagyunk, hogy olykor rájövünk, csak a gondolat, ami sajátunk, de ez is tévedés, mert sokszor többet ér a meggondolás, az egyik lök, a másik fékez, a kettő együtt ép és egész, mert az nem lehet, hogy csak az egyik uralkodjék, nem csak a háborút, a hadüzenetet is el lehet halasztani, mi értelme annak, ha önmagunknak megyünk neki, érdekes, most éppen a mennyezetről lelógó pókkal beszélgetek, nem a falakkal, velük már mindent megbeszéltem, vagy ha kimaradt volna valami, nem baj, mindenből ki szokott maradni valami, itt van például a teremtés, azt mondják, az Úr műve a világ, hát ha csakugyan az övé, mi jogon nyúltok hozzá, ki engedte meg, hogy tapogassátok, hogy befüstöljétek a kék eget és sokfelé szaggassátok a tengereket, hogy kitépjétek a fákat tövestől, mondják az írások azt is, haszonélvezeti alapon kaptátok e földet, legyen, ahol meghúzódjatok, de csak egy rövid időre, és ha ez így van, akkor miért nem adott hozzá a teremtő egy-két hektárnyi használati utasítást, mégpedig azon a rengeteg nyelven, amit így-úgy beszéltek, hogy tudjatok eligazodni rajta, ne rontsátok el egészen, már láttam olyat, nem értettetek a dolgokhoz, kiütöttétek az énekes madár félszemét, kivágtátok a nyulak inából a bátorságot, kés, villa, olló nem a ti kezetekbe való, sok bárdolatlan, legalább most tanulhatnátok valamit, mondjuk, a záporoktól, ugye, láttátok, ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, tovább már tudjátok, mit akarok mondani, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet…