Ájtatos manó

Forrás:Wikipedia

Imádkozó sáska

Gondoltam, elmegyek néhány hétre a Francia Riviérára. Finom ott a homok, apró a kavics, elterülök szépen, s nézem a kék eget. Aztán lemondtam erről. Túl közel van a Földközi tenger, ha elmegy hazulról a magamfajta ember, legalább menjen jó messzire. Mondjuk, Malibu partjaira. Ott is finom a homok, apró a kavics, ott terülök el szépen, s nézem a kék eget.

Hogy jól átgondoljam, mit vigyek magammal az útra, kimentem sétálni a térre.

A színház előtti téren találkoztam egy furcsa kinézetű emberrel, aki hosszú vízmértéket tartott a kezében és nézte a kék eget.

Szeretek furcsa kinézetű emberekkel beszélgetni, odaléptem hozzá, s megkérdeztem tőle, mondja, maga véletlenül nem ács, vagy kőműves? -Az vagyok, ács és kőműves, mondta a furcsa kinézetű ember. Mondom, nekem most pontosan ácsra és kőművesre lenne szükségem, mielőtt elmennék nyaralni valamelyik tengerpartra. Úgy vettem észre, ezek a hirtelen jött szelek megviselték a házam tetőzetét, becsöpög az eső, s a falakkal is baj van, omladoznak. Az ember nem nyaralhat nyugodtan, ha tudja, otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak is omladoznak.

Magának igaza van. Én sem tudnék nyugodtan nyaralni sehol ezen a világon, ha tudnám, hogy otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak omladoznak, mondta a furcsa kinézetű ember, s a vízmértéket letette egy padra.

-Üljünk le ide, s beszéljük meg a tennivalókat, de vigyázzon, hogy ül le, mert ez a vízmérték nagyon drága. Hány négyzetméterről van szó? –kérdezte a furcsa kinézetű ember.

-Fejből nem tudnám megmondani, de megmérjük,-válaszoltam.

-Az nem úgy van! Az úgy van, hogy mindent pontosan le kell mérni és meg kell állapítani. És vízmértékbe kell hozni az egész szakramentumot. Mert van, ahol kilincven fok a tető, van, ahol nyolcvan. Még olyan tető is van, amelyik csak hatvan. Németben, ahol sokat dolgoztam, pont hatvanöt fokos volt, ott nem lehet viccelni, a német a pontossághoz és alapossághoz van szokva.

-Maga jó ács és kőműves lehet, ha megtanulta a német pontosságot és alaposságot, mondtam a bizalmat megelőlegezve. És hozzá tettem még, hogy én is szeretem a pontosságot és alaposságot.

-Kevesen vagyunk, akik szeretjük a német pontosságot és alaposságot, jegyezte meg a furcsa kinézetű ember. És hozzá tette még, hogy nagyon ne bízzak meg az ácsnak és kőművesnek kinéző emberekben. Különösen azokban, akik dologidőben itt sétálnak a színház előtti téren és vízmértéket hordoznak magukkal. Mert sokan vannak, akik olyanok, mint az imádkozó sáska. Ismeri maga az imádkozó sáskát?

-Már hogyne ismerném az imádkozó sáskát? Ájtatos manónak is nevezik az imádkozó sáskát, gyermekkoromban megfigyeltem a szokásait is.

-Na, akkor mondja meg, milyen szokásai vannak az ájtatos manónak, szólított fel a furcsa kinézetű ember.

-Az imádkozó sáska olyan helyzetben tartja első  lábait, mintha könyörögne, vagy imádkozna. De amikor megpillant egy rovart a közelében, reácsap és fogva tartja azt a lábai belső fogazatával. Így szerzi meg zsákmányát, imádkozva és támadva. Ez az imádkozó sáska legfőbb szokása.

-Magának érdekes gyermekkora lehetett, ha volt ideje megfigyelni az imádkozó sáska szokásait is. Ezért van az, hogy most, a maga korában könnyen meg tudja különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Mert milyen a jó szakember? Olyan, mint én, aki németben megtanulta a pontosságot és alaposságot. A pancser pedig azt sem tudja, merre van Németország, itthon azt lesi, hol kap egy kicsi fusermunkát, hogy azzal reá csapjon a hiszékeny megrendelőre. Ugye, nem én szólítottam meg magát, hanem maga engem. Ugye, én nem könyörögtem, nem imádkoztam, hogy adjon nekem munkát. Mert énnekem annyi a munkám, hogy ki se látszom belőle. Most éppen a buszt várom, hogy elvigyen egy új munkapontra ezzel a vízmértékkel. Ami nagyon drága. De azért elmehetünk megmérni a háza tetőzetét és az omladozó falakat. Ha úgy gondolja...

Úgy gondoltam.

Napok óta mérjük a tetőzetet, az omladozó falakat. Van, ahol már ki is mehetünk a háztetőre, akkora lyukak keletkeztek a sok méregetéstől. Nyolcvan fok, hatvan fok. Gyülekeznek a felhők. A falak pedig tovább omladoznak.

Elnézem a német pontossághoz és alapossághoz szokott vízmértékes embert, amint a megbontott háztetőn rágyújt egy cigarettára, s figyeli az utcán sétáló, vagy siető népeket.

Érdekes gyermekkorom volt. Az imádkozó sáska szokásait megtanultam. De azt nem, hogy most meg tudjam különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Csak akkor, amikor már késő. Gyülekeznek a felhők.

Nem megyek a Francia Riviérára. Hiába finom ott a homok, apró a kavics. Malibu? Szóba sem jöhet. Reám tekint fentről az ájtatos manó.

Tiszta szerelem

Pusztai Péter fotója

Anyagi vonzat

Jön egy megfáradt csontú ember a szemközti tömbházból, azt mondja, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozom neki egy inggel. Egy hófehérrel, amiből neki csak egy volt és soha nem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek hófehér ingre. Tudja, egy tömbházban gyakran előfordul, hogy például beüt egy váratlan temetés.

Mondom, a tömbházakban sok furcsa dolog előfordul. Például nekem is volt egy szomszédom, fogta magát, s egyik napról a másikra teljesen meghibbant. -Az agyára?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, arra, pont az agyára. Ne tessék magára venni a meghibbanást, de hogy jön ahhoz, hogy én tartozom egy inggel? Egy hófehérrel? Magamra sem venném a más ingét, semmiféle értelemben...

-Hát nem magánál dolgoznak ezek az ácsok és kőművesek?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, de. Nálam dolgoznak. És úgy tetszik gondolni, hogy ezek az ácsok és kőművesek ellopták a maga hófehér ingét?

-Nem mondom, hogy ellopták, de ezek az ácsok és kőművesek olyan trágár szavakat használnak, hogy az embernek megáll az esze. És hangosan használják ezeket a trágár szavakat, lekiáltanak a háztetőről azokkal a trágár szavakkal. Ott álltam az ablakban, épp kezemben volt a hófehér ingem, amikor egy kicifrázott, ocsmány kifejezéstől valósággal megállt az eszem. És kikapta a szél a kezemből azt az inget. És most már nem lesz hófehér ingem, ha be talál ütni egy váratlan temetés. Ezért mondtam, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozni tetszik nekem egy inggel. Mert a maga emberei kiabálták azokat a förtelmes kifejezéseket, amitől megállt az eszem.  

Ezt a kis történetet elmondtam az ácsok és kőművesek vezetőjének.  Fölhívtam a figyelmét, szóljon az embereinek, ne használjanak trágár kifejezéseket, mert minden áthallszik a szemközti tömbházba, ahol kényes népek laknak, s csak úgy röppennek ki az ablakon a hóferhér ingek.

Az ácsok és kőművesek vezetője erre azt mondta, lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. És vegyem tudomásul, hogy mindennek oka a pénz. A trágár kifejezéseknek is. –Mit gondol, miért használnak trágár kifejezéseket az én embereim? A pénz miatt uram, a pénz miatt! Mert pénzért kavarják a cementet, azért mászkálnak a létrákon. Kell a pénz a családnak, kell cigarettára, s pálinkára is. Ha nem megy jól a munka, megeresztenek egy cifra kifejezést, hogy érthetőbb legyen, amit egymásnak mondani akarnak. Én például ki sem ejtem azt a szót, hogy pénz. Mert ennél utálatosabb szó nem létezik, uram! Ha valamire több pénz kellett, mint amennyi volt, magának sem mondtam soha, hogy még adjon ennyi és ennyi pénzt. Azt mondtam, vegyük meg, de ennek anyagi vonzata van. Érzi a különbséget? Gondolom, érzi. Mármost az a helyzet, hogy ezek az ácsok és kőművesek nem érzik a különbséget. Benyúlnak a zsebükbe, s ha üres, nem az anyagi vonzat jut eszükbe, hanem maga a pénz. Aztán előveszik azokat a csúf kefejezéseket, amelyek miatt kirepült az ablakon a hófehér ing. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy annak az ingnek is anyagi vonzata van. Mert helyette mást kell venni. De ha még egyet lépünk, s szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindennek anyagi vonzata van. Azért temet a pap, tapsol a politikus, tüntet a nép, azért árulják a retket, azért vannak a háborúk is. Az anyagi vonzat miatt.

- Azért csak kell, hogy legyenek olyan dolgok is a világon, amelyek nélkülözik az anyagi vonzatot, -jegyeztem meg tétova kételkedéssel.

- Tessék mondani egyet!- csillant meg a szeme az ácsok és kőművesek vezetőjének.

-Mondok. A tiszta szerelem.

-Van itt nálam egy kőműves. Tessék megkérdezni tőle, hogy járt a tiszta szerelemmel. Elvett egy lányt tiszta szerelemből. A lány esküdött, hogy ő is tiszta szerelemmel szereti őt. A kőműves épített szép, nagy házat, hogy elférjen benne a tiszta szerelem is. És elküldte a lányt egy hétre nyaralni, mert megérdemelte. Két hét múlva telefonált a lány, hogy nem jön vissza többé, mert hirtelen beleszeretett egy gazdag, olasz férfiúba. A szép, új ház ott áll üresen. Ez a kőműves most nálam keveri a maltert és időnkint trágár kifejezéseket enged a levegőbe. Elege van a tiszta szerelemből. Most szóljak rá, hogy kerülje az ocsmány szavakat ? Lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. Mert ilyen az anyagi vonzat. És tessék hagyni, hadd röpüljenek azok a hófehér ingek...

Összeadva

Forrás: Huszadik Század

Kényes gondolatok az illatos szappanról

A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.

Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.

Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, öszeadva.  Mondta a sebészorvos.

Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág öszefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.

Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú  férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapélcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből. Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!

És a nők, az úri leányok? Kérdezte a sebészorvos.

A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint. 

Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok  virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve  egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.

Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszúszárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz: -Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgyolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó...

Doktor úr, most egészen laza, tág öszefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.

Lehetett pofázni

Elképzelt zongora

A mi iskolánkban lehetett pofázni. Valamikor rég, egy napon bejött a tanító, a hóna alatt volt egy hegedű, s azt mondta, gyerekek, ezen az órán a hegedűről fogunk tanulni. A hátsó padban megszólalt Csutak, és azt mondta, nem is hittem volna, hogy a tanítóbácsinak ilyen szép hegedűje van.

Szép, mondta a tanító.

És lehet, hogy jó is, mondta Csutak.

Nemhogy lehet, hanem jó is, mondta a tanító.

Tetszik tudni, hogy én ismerem a hegedű húrjainak elnevezését, mondta Csutak.

Na, halljuk, akkor sorold fel, mondta a tanító.

É,Á,D,G. Nagyapám tanított reá, azt mondta, így jegyezzem meg: Éva, Ádám, Doktor, Gergely. Soha sem felejtem el, mondta Csutak.

Ha olyan okos vagy, azt mondd meg, tudod-e, mi az a rezonancia? Kérdezte a tanító.

Azt az egyet nem tudom, mondta Csutak.

Na, ha nem tudod, akkor most nem a hegedűről, hanem a rezonanciáról fogunk beszélni. Mondta a tanító.

Az jó lesz, jegyezte meg az első padból egy leányka.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Láttatok már zongorát? Kérdezte a tanító.

Láttunk! Filmeken láttunk. Le is tudnám rajzolni, mondta a szőkehajú Dömötör.

Milyen kár, hogy a valóságban mi soha nem láttunk zongorát! Mert a mi falunkban egy sincs.Tetszik tudni, ezekben a kicsiny falvakban a házakat  nem jól méretezték. Nincsen olyan ház, ahol elférne egy zongora. Csak citera fér el a mi házainkban, esetleg hegedű, szájharmonika, ilyesmi, monda a mindennel elégedetlen Dezső. 

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

A tanító fölírta a táblára, hogy rezonancia. És azt mondta, most pedig képzeljetek el két zongorát!

Egy nem lenne elég? Kérdezte Csutak.

Nem. Egy zongora nem elég ahhoz, hogy elmagyarázzam nektek, mi az a rezonancia. Mondta a tanító.

Kár, hogy nem elég. Mert egy zongorát még el lehet képzelni, de kettőt nehezen, mondta Dömötör.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Képzeljétek el, az egyik zongora ott van a hátsó sarokban. A másik zongora pedig itt, az első sarokban. Ahol én állok. Most pedig leütök egy billentyűt azon a zongorán, amely itt van mellettem. Ahogy megszólal, lefogom a rezgő húrt, hogy ne szóljon. Ekkor pedig azt tapasztaljuk, hogy a hátsó zongorán rezeg egy húr. De csak egy. Ugyanaz a húr, amit az elsőn leütöttem. Ez a rezonancia, mondta a tanító.

Mitől rezegne az a húr, ha nem ér hozzá senki a hátsó zongorához? Én azt bajosan hiszem, mondta Dömötör.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Attól rezeg, hogy a levegő  átadja a hang hullámait egyik zongoráról a másikra. De csak arra a húrra adja át, amelynek  hosszúsága és vastagsága  pontosan akkora, mint az, amit az egyiken előzőleg leütöttünk. Mondta a tanító.

És ha én a tenyeremmel most jól oldalba csapnám a hátsó zongorát, akkor a húrok nem rezegnének rajta? Kérdezte Csutak.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Rezegni rezegnének, de az nem rezonancia lenne, hanem barbár cselekedet.  Arról volt szó, hogy a hátsó zongorához nem ér hozzá senki, nem csapkodja, mégis megszólal rajta egy húr. Mert átveszi a rezgést. Ilyen a természet törvénye. Benne van a fizikában.

Emelkedett szellemű emberek megfigyelték, hogy ez a jelenség ott van a társadalomban is. Például a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, a gazdagok pedig nem. Mondta a tanító.

Az lehet, hogy a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, de mit ér véle, ha nem tudnak rajta segíteni, nincs hozzá tehetségük? Kérdezte Dezső.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Tetszik látni, ahhoz, hogy megértsük, mi az a rezonancia, nincs is szükség elképzelt zongorára. Sem egyre, sem pedig kettőre. Csak emelkedett szellemre van szükség. Nagy házakra sincs semmi szükség. És ha nincs, akkor a mi apró házainkat mégis jól méretezték. Szerintem az emelkedett szellem kicsi helyen is elfér. Mondta Csutak.

Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni. 

Kicsapongás

                                                                          

Fotó:Haragos Zoltán

Erőművek a főtéren

Azt kérdi az utcai sorsjegyárús, követem-e mi történik most Japánban. Mondom, követem. Mindenki azt követi. Látta-e, hogy locsolják ott az erőműveket? Mondom, láttam. Mindenki azt nézi a tévében. Tudja-e, hogy csak néhány nap és mi is locsoljuk az erőműveinket? Mondom, erről nem hallottam. Akkor  nézzen szét a főtéren! Ezek a sétáló leányok mind egy szálig erőművek. Éppen csak nem robbannak föl a feszültségtől. Mert ugye, tavasz van. De mi meglocsoljuk őket, ha eljő a húsvét. Szokás szerint.

Mondom, nem szép magától, hogy a japánok szomorú sorsával viccelődik. Megtörténhet, csak fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Ha egyáltalán látjuk még egymást a könnyeinktől.

Én nem viccelődöm, mondja az emberem. De ha így gondolkozik, magából boldog ember nem lesz soha ebben az életben! Tudja, milyen a világ? Mondom, valami keveset mindenki tud a világról.

A világ olyan, hogy egyik helyen halnak, a másik helyen születnek a népek. Így volt mindig. Egyik helyen szenvedtek, másik helyen dorbézoltak. Jár maga bárokba? 

Mondom, bárokba én már rég nem járok.

Kár! Mert ha járna, láthatná, ülnek az emberek a drága italok mellett, s nézik a tévében, hogy lövik szét valahol a házakat, hordják a sebesülteket. És ott vannak az összeomlott városok, a zokogó emberek. Ami messze van, az messze van. Tudja mi a helyzet a szenvedéssel? Az a helyzet, ami a világgal. Megmondta a költő, egész világ nem a mi birtokunk. A szenvedésből is csak annyi a miénk, amennyi reánk van kimérve.

Lehet, hogy van ebben igazság, de mitévő legyen a magamfajta, gyarló, egyszerű ember, akiben van még együttérzés?  

Dorbézoljon, mulasson, élje világát, amíg lehet. Én például imádom a kicsapongó életet. Ha lejár a munkaidőm, azonnal indulok és kicsapongok, akár van a világban földrengés, háború, akár nincs. Maga szereti a kicsapongó életet?

Szeretem. Most is épp kicsapongok. Ahelyett, hogy egy szép fürdőhelyen áztatnám a fájó csontjaimat, járom az utat, magát hallgatom, ráadásul cigarettázom. Az én koromban kell-e az embernek ennél nagyobb kicsapongás?  Énnekem már az is kicsapongás, ha átmegyek az utca egyik oldaláról a másikra. Vagy az is, ha nem fekszem le a tyúkokkal, hanem ehelyett a földrengéseket, háborúkat nézem a tévében. Éjfél felé. Mert azért az emberben kell, hogy legyen egy csöpp együttérzés azokkal, akik bajba jutottak. Nem gondolja?

Gondolni gondolom, de szerintem maga van a legnagyobb bajban! Még észre sem veszi a főtéri erőműveinket!  Van fogalma, mekkora feszültség van a mi erőműveinkben? Csak figyelje meg, ezek a leányok mekkorákat  tudnak kacagni valami semmiségen! Szerintem pont úgy tele vannak sugárzással is, mint azok a japán erőművek, amiket locsolni kell. Maga attól fél, hogy fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Maga már most nézheti magát, ha csak azt figyeli, mi van valahol messze, de azt nem látja, ami itt történik, a közelében. Valahol messze sírnak a népek. Körülöttünk meg éppen kacagnak. Lehetne fordítva is. Mindegy. Így kerek a világ. Olyan, akár egy hordó. Ezt pedig  sírások és kacagások, mint erős abroncsok tartják össze.

Gyönyörű álom

Mese az álmos macskáról

A háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjába fészket rakott egy galamb. Mondja egy régi legenda. De azt nem mondja a legenda, hogy a háború istene mit cselekedett másnap. Ment-e csatába, vagy nem ment. Mert ha hódító szándékkal háborúzott, akkor egy napi csatározással többet kellett harcolnia másnap, amennyiben komolyan vette terveit. Ha honát védte, akkor egy napi megvédenivalója elmaradt, amennyiben az ellenség hagyott még valamit az országából.

Háborúban nagy idő egy nap. Sokat lehet nyerni, sokat lehet veszíteni. De egy nap háború idején is csak egy nap. Semmivel sem több, semmivel sem kevesebb. Épp ezért, azt máris kimondhatjuk, hogy a háború istene a galambfészek miatt csupán egyetlen napot veszített.Többet nem.

Mennyivel többet veszített szegény Sáriné, Istenem, mennyivel többet! Minden nap elvesztegetett az életéből legalább egy órát. Az álmos macskája miatt! Meg sem moccant az ágya szélén ülve, ha egyszer elaludt mellette a macska, nehogy az álom kiszökjék a szeméből. Mert a macska álma is szép lehet, ha nyugodtan alszik. Semmi sem lehet csodálatosabb a világon, mint egy gyönyörű álom.   Még szerencse, hogy az idején kívül ennek a szegény Sárinének nem volt az égvilágon semmije. Amije mégis volt, azt egyik kezén meg tudta számlálni. Időnkint számba is vette a vagyonát. Vaságy, kályha, szék, néhány hasáb tűzifa. És az örökké álmos macska.

Sáriné ezt az örökké álmos macskát nem adta volna semmiért. Se aranyból való ágyért, se ezüstből való kályháért, se királyhoz illő trónért. És ha a néhány hasáb tűzifa gyémántból lett volna? Azért se. A nyakamat teszem rá, ha adta volna. Mert én jól ismertem ezt a szegény Sárinét.

Egyszer meg is kérdeztem tőle, mit szeret oly nagyon ezen az örökké álmos, lusta macskán, Sáriné?  Ő erre azt felelte, igaz, hogy örökké álmos a macskája, de nem lusta. Inkább nyugodt és békességes. Nagyokat alszik, mert tiszta a lelkiismerete. Ettől van, hogy az ő macskája jól tud aludni. Olyan nincs, hogy az ő macskáját álmatlanság gyötörné, mint amiképpen sok embert az álmatlanság kínozza mindenfelé ezen a földön. Olyan nincs. Mondta Sáriné. Persze, énnekem makacs, kiállhatatlan természetem van, ezért föltettem neki egy kellemetlen  kérdést. Azt kérdeztem, na de éhezés dolgában hogy tetszik állani, Sáriné? Mert fogadni mernék, ebben a házban a kolbászt nem eszi meg a penész, s ha jól látom, itt még kamra sincs!

Jól látod, fiam, mondta Sáriné. Kamra, az nincs. De azt látod-e, mit művelnek a tehetős népek, akiknek tömve van a kamrájuk kolbásszal és szalonnával, kérdezte Sáriné. Mondtam, látom Sáriné. A földjeiket művelik a tehetős népek. Azért lettek tehetősek. Amikor pedig éppen nem művelik, olyankor esznek. Örökké zsírtól fényes mind a tíz ujjuk. Mutassa az ujjait, Sáriné! Ugye, nem mutatja? Jól is teszi, Sáriné!  Csak éppen meg ne sértődjék, hogy nem csak az örökké álmos macskájában, de még a maga ujjaiban is hibát találok.

Sáriné erre azt mondta: az egyik ujjamat azért fölemelném, ha megsértődnék. Hogy megmutassam neked, merre van az ajtó. De nem emelem föl. Nem sértődöm meg semmiért. De te tudod-e azt, hogy gazdagnak sem érdemes lenni? Kérdezte tőlem Sáriné. Mondtam, én azt nem tudhatom, mert még nem voltam gazdag. De mégis, miből gondolja, hogy a gazdag embernek sem jó az élete?  Abból gondolom, hogy látom, mondta Sáriné. És elmesélte, hogy él az ő gazdag szomszédja. Egész nap perlekedik. Hol egy határkő elmozdítása, hol pedig a sok kolbász és szalonna miatt. Hogy penészedik a kolbász a kamrában, a szalonna avasodik. És hogy neki fáj a gyomra, sem kolbászt, sem szalonnát nem ehet. És fáj a feje. A sok gondtól és törődéstől. És aludni sem tud soha  nyugodtan. Fél a tolvajoktól. Egész éjjel lesi a kerítést, mikor mászik föl reá egy tolvaj.

Nehogy azt magyarázza nekem Sáriné, hogy a szegénynek jobb az élete, mint a gazdagnak, mondtam fölemelt hangon, szinte kacagva.

Én nem azt magyarázom neked, hogy jó dolga van a szegénynek. Csak azt mondom, jobb nyugodtságban élni, mint háborúságban. Te pedig ne emeld föl a hangod, mert úgy vettem észre, elaludt a macskám. Nem szeretném, hogy a te kacagásod miatt kiszökjön az álom a szeméből. Mondta Sáriné.

Ennek a mesének nincs vége. Hogy is lenne vége egy mesének, amelyben  szegénységről és gazdagságról, háborúságról és nyugalomról van szó?  

Tudományos kutatások

Fotó: Haragos Zoltán

Legényélet

Gondoltam, főzök magamnak egy krumplit. De nem akárhogyan. Tudományosan. Hogy ne csak főzzek, kutassak is, fedezzek föl én is valamit.  Megfogalmaztam és kitűztem magam elé a tudományos kutatásom célját:

a krumpli főzésének és takarékos meghámozásának időszerű kérdései a legújabb kutatások fényében.

Itt állok a gyöngén megvilágított konyhában. Az előbb még volt a kezemben egy krumpli is. Most csak egy kés van.

Az nem beszéd, hogy vegyél egy kést és hámozd meg a főttkrumplit. Az nem beszéd. Ilyesmit csak hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember ejt ki a száján. Olyan, akinek gyermekkorában felületes volt a neveltetése, fogalma sincs a takarékosság fontosságáról és nem lát tovább a saját orránál. Mit tudhat az ilyen ember a világ folyásáról? Semmit nem tudhat. Az ilyen embernek krumlit sem szabad a kezébe adni, nemhogy kést! Aki kést ad a hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember kezébe, voltaképpen a saját jövőjét teszi oda a tönk szélére. Sőt, az egész emberiség jövöjét sodorja a legnagyobb veszedelembe. Mert az emberiség jövője nincs jó helyen, ha egyszer oda kerül a tönk szélére. Engem például már attól is elfog a hidegrázás, ha arra gondolok, ott vagyok a tönk szélén és velem szemben áll valaki, egy nagy, villogó késsel a kezében. Nekem hiába is mutatná föl a főttkrumplit, hogy azt akarja a késsel meghámozni, eszeágában sincs az életemre törni. Énnekem ne mutasson föl senki semmit, akinek kés van a kezében. Mert én kizárólag a tudományos kutatásokban bízom. Pontosabban a legújabb tudományos kutatások fényében.

Amit ez a fény megvilágít, az meg van világítva! Amit pedig ez a fény nem világít meg, az nincs megvilágítva! Egyszerű.

Azért ennél a fölfedezésnél nekünk megpihenni egy pillanatra sem szabad. Tovább kell lépnünk. Addig kell tovább lépnünk, amíg reá nem jövünk, mi a lényeg. A lényeg pedig az, hogy ami nincs megvilágítva, tulajdonképpen nem is létezik. Semmi nem létezik ezen a világon, ami nincs kellőképpen megvilágítva. Ami nem látszik.

Hozzak fel példát eme állításomra? Hozok. Tegyük fel, itt van a kezemben egy frissen főtt krumpli. Ezt meg kell hámozni. Mégpedig takarékosan. Hogy  minél kevesebb része vesszen kárba. Ha ez a főttkrumpli nincs kellőképpen megvilágítva, nemhogy meghámozni nem tudjuk, hanem még megfogni sem. Egyszer azért, mert nem látjuk. Másodszor pedig azért, mert ha ki is tapogatjuk, hol van, a frissen főtt krumpli oly forró, hogy azonnal elengedjük, nehogy elégesse a kezünket. És itt jön a legnagyobb baj: amint a frissen főtt krumplit elengedjük a kezünkből, leesik a konyha földjére és szétterülve járhatatlanná, teszi az egész lakást.  

Mindezt a saját, legfrissebb tapasztalatomból tudom. Kéthetes legényélet tanított meg arra, miképpen viselkedik a frissen főtt krumpli a kezünkben, ha nincs kellőképpen megvilágítva. És arról még nem is beszéltem, mit szólna a feleségem, ha a legújabb tudományos kutatásaim fénye világítaná meg a konyhánk padlatát.

   

Báden

A svéd bréking

Kaptam egy kisded paksamétát. Svédországból. Időnkint szoktam kapni könyveket Svédországból. Nem lepődtem meg. De most igen. Kinyitom a csomagot, hát egy olyan könyv van benne, amit nem más, hanem én írtam. Címe: Éden Bádenben.

Nézem, lapozgatom. Szép könyv, tetszik. De ki adta ki és milyen pénzen? Mert erről nem volt szó.

A belső lapon apróbetűs írás: „Készült az Ághegy skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyamnak nyújtott támogatás maradékából, a szerző éveinek megfelelően hetvenöt példányban”.

Rendben van. Ha Ághegy, akkor Tar Károly. Tehát ő adta ki. De miért adta ki a tudtom nélkül, önfejűleg? Itt a magyarázat: csak. Hogy legyen meglepetés. Mert mi ketten nagyon régen munkatársak voltunk az Ifjúmunkásnál. És barátok. Most pedig megmaradt egy kis pénze valami támogatásból. És nem itta el azt a reszli-pénzt, mint amiképpen sokan elisszák.

Ebből a könyvből egyelőre csak ez az egy példány kapható Romániában. Bőven elég! Egy olvasója már van: az, aki írta. Én.

Köszönő levél Tar Károlyhoz Svédországba:

Károlyom,

a könyvet azonnal elkapkodták a városban. A népek sorbaálltak érette. Piroska, a feleségem kapkodta el. Ő állt a sor elején.  Már megjelentek az első kritikák is. Piroska, a feleségem fogalmazta meg az első kritikákat. 

Szerinte szép mozdulat volt a részedről ez a kiadás. A könyv is szép. Fekete. Ez a szín a mi színünk. A pirossal együtt.

A birálat másik fele nem  lényeges. Ez abból áll, hogy a könyvet a felétől a végéig nehéz elolvasni. Még a jó szeműeknek is. Mert igen apró betűkkel van szedve. Úgy látszik, nem volt elég pénzetek papírra. Nem csoda. Itt is eladták az erdőket. És a pénzt elitták! De mondom, ez nem lényeges. Mert hát ki olvas a mai világban könyvet? És különben is ott van az a ragyogó közmondás, mely szerint ajándék-lónak ne nézd a fogát!

Te, Károly! Ezt a könyvet hol adták ki? Pesten, vagy Svédországban? Mert ha pillanatok alatt elfogy, utána lehetne majd nyomni. Ugyancsak pillanatok alatt. Hát nem? De nagyobb betűkkel. Hogy ha véletlenül valaki el is akarja olvasni, ne legyen annak akadálya. Vagy ne rontsa a szemét.

És mely évben adták ki ezt a könyvet? Mert nem írja.

Csak megjegyzem, van nekem egy érdekes  könyvem. Árva Bethlen Kata írta. Az alján ez van: Nyomtattatott ebben az esztendőben.

Hogy melyikben, azt találjuk ki.

Az ilyen dolgok teszik igazán értékessé a könyvet. Akárcsak a rosszul nyomott bélyeget, vagy a hibásan vert régi pénzt. Olykor  a nyomdász, vagy a vésnök tévedése, melléütése emeli a tárgyak aukciós árát égi magaslatokba. Hasonló a helyzet nálunk, embereknél is: van, akinek a hibája többet ér mint másoknál az erény.

Énnekem például annyi hibám van, hogy az értékemet föl sem lehetne becsülni. 

De itt van ez a könyvecske, mely összeköt már minket arra a kicsiny időre, ami még esetleg hátravan. Ezt szeretném megköszönni. Szóval: köszönöm a kötetet. Úgy, ahogyan van. Minden nyomdai hibájával együtt.

Tudod te azt, mit jelent most számomra ez a  váratlanul kinyomtatott könyv?  Korszerűen, divatosan  fejezem ki magam: ez egy svéd bréking. Az. Svéd bréking, Károly!

Marosvásárhely, 2011, február 16

Friciség

Fotó: Elekes Károly

A FRICISÉG IDEOLÓGIAI ALAPJAI

                                   (Hét kötetben)

                                           I.rész.

Nem tudom ki vagyok, honnan jöttek őseim, mikor és miért.

                                           II.rész.

A falu, mely befogadott, még fiatal, ő sem tud  semmit arról, hogy
miért oda épült, ahol van. De mert ott van, befogadott, hogy legyek én
is valahol. 1333-ban Elekes néven adót fizettem az akkori hatóságnak
és megígértem, hű leszek ehhez a tájhoz. Azóta is Elekes vagyok és hű
ehhez a tájhoz, bármerre járok a világban.

                                          III.rész.

A falum azóta keveset változott. Volt, ami növekedett benne, volt, ami
zsugorodott. A jöttmentek száma évente nőtt, a helybéliek száma
évente zsugorodott.

Ma már majdnem idegen itt a hatóság, csak a nagyobbacska
kövek, s néhány öreg idevalósi.

                                         IV.rész.

Már nem változtatok magamon. Jöhetnek, mehetnek  népek,  rendszerek,
divatok és fölfogások.

                                         V.rész.

Amikor meghalok, a falumban megkondul a harang és hangja elér a
környező, kicsiny falvakig. Valahol azt mondják, szaggatnak a
siménfalvi toronyban, ismét elment közülünk valaki.

                                         VI. rész.

Most azt mondom, ha másért nem is, ezért a harangszóért érdemes volt
énnekem itt letelepedni.

                                         VII. rész.

Számomra minden egyéb üres beszéd.


                                       Írtam
                   az Úrnak 2011. esztendejében.

                                 Tavasz felé.

Képzelet

Kacsó Attila albumából:http://www.panno.se/tag/szel-roza/

Láz

-Láz. Magas láz. Az van most nekem. Van fogalma, mivel töltöm az időmet ebben a kórteremben? Nézem a mennyezetet. Furcsa, halovány foltok vannak a mennyezeten. Hol a festés, hol pedig a beeső fény miatt. Ha sokáig nézem ezeket a foltokat, emberi ábrázatokat fedezek föl rajtuk. Az egyik  dühös arc. Harcias, fenyegető, félelmetes. Ilyenkor egy pillanatra behunyom a szemem. Aztán kinyitom és másféle foltokat keresek. Barátságosabbakat. Persze, az ilyesmihez fantázia is kell. Nem elég, ha csak nézzük a foltokat a mennyezeten. Fantázia nélkül nincs semmi, amit nézni érdemes.

Valamelyik napon olyan foltok is előjöttek, amiket állandó jelleggel szerettem volna nézegetni. Szép, asszonyi formákat fedeztem föl, szoknyák lebbentek a szélben. Még virág is volt a szép, asszonyi formák körül. Virágok, uram! Na, de milyen az ember természete? Semmit nem képes egyfolytában nézni, anélkül, hogy ne pillogtatna. Csak épp becsukom a szemem, máris eltűnnek a szép, aszonyi formák, a lebbenő szoknyák és odalesznek a virágok is. És hiába nézem a mennyezetet, nem jönnek elő többé, amiket hosszasan szemlélni szeretnék.

Valahogy így vagyunk a felhőkkel is. Ha sokáig nézzük a felhős eget, ott is találunk emberi ábrázatokat. Hol fenyegetőt, hol barátságosat. A felhők állandóan változnak. Egyik gomolygás után jön a másik gomolygás. A felhőkhöz nem kell sok emberi képzelet, a formákat a természet hozza elő. A mennyezet foltjai mindig egy helyben vannak, s hogy valami néznivalót találjunk rajtuk, ahhoz fantázia kell. És tudja, mire jöttem rá? Minél nagyobb a lázam, annál gazdagabb a képzeletem. A lázas állapot fölkapja az ember képzeletét és röpül véle a fölfedezés útjain. Megbolondulnék ebben a kórházban, ha nem lennék lázas állapotban is.

Emlékszem, egyszer maga is volt lázas állapotban. Lehet, nem emlékszik reám, de én emlékszem magára. Sokan voltunk ebben a kórteremben. Akinek beszélgetni volt kedve, beszélgetett. Ha nem volt kivel, akkor magában beszélgetett. Csöndesen.

Maga egyszer egy tanulságos történetet mesélt el nekünk. Gondolom, lázas állapotában lehetett. Mert szép, női formák voltak abban a történetben, szoknya és remény.  Soha el nem felejtem azt a történetet.

Valamelyik faluban filmet vetítettek, úgy ötven évvel ezelőtt. Abban a filmben volt egy jelenet. Abban a jelenetben pedig volt egy szépformájú leányzó, akinek egy árnyalattal feljebb volt csúszva a szoknyája, mint ahogy illett abban az időben. A falubéli legények minden este elmentek megnézni azt a filmet. Újra és újra. Minden este. Nem azért, hogy  többször megnézzék azt a szépformájú leányzót, hanem inkább kiváncsiságból. Hátha valami csoda történik és egyik napról a másikra egy arasznyival fönnebb csúszik a leányzó szoknyája.

Nem csúszott fönnebb. Annyira volt fölcsúszva minden áldott este, mint amikor legelőször vetítették azt a filmet. Ez számomra szép és tanulságos történet.

Azért szép és tanulságos, mert maga a valóság van benne. A legtöbbször ismétlődő, unalmas, szomorú valóság.  Az  pedig nem lázas soha. Csak úgy tesz, mintha lázas lenne.

Nem vette észre? Maholnap csak a ragályos betegségek hozzák egymáshoz közelebb a népeket. S a láz. A magas láz! Akinek nincs ragályos betegsége, sem pedig magas láza nincs, észre sem veszi a másik embert. Megy, sietve a saját dolgai után. Mintha azok a dolgok fontosabbak lennének a másik embernél. Nincsenek fontosabb dolgok, uram! Ez a tanulsága annak a történetnek.

Háborúság

Én ott lakom a Nílusnál

Foto:Wikipedia

Van nekem egy kissé süket szomszédom. Olyan ő nekem, mint valami távoli rokon. Pontosan nem tudja, hol lakom, de érdeklődik a sorsom iránt. Megkérdi, mit reggeliztem, mit ebédeltem, amikor találkozunk. Még az is érdekli, hogyan szeretem a tojást. Lágyra főzve, vagy pedig keményre főzve. Szerinte a kemény tojás nem jó. Az epére nézve.

-Na, hogy vagyunk?- kérdi ma déltájt.

-Még megvolnánk.

-Kijöttünk ugye egy kicsit?

-Ki

-A járás jót tesz az egészségnek.

-Lehet.

-Ma meddig sétálhatunk együtt? A templomig-e, vagy pedig elválunk közelebb?  

-Elválunk közelebb, megyek haza.

-Tulajdonképpen maga hol lakik?

-Én ott lakom a Nílusnál.

-Hogy maga miket beszél! Ott lakik az Ilusnál! Magának felesége van, mit szólna ő ehhez az Ilushoz?

-Mindjárt két hete, hogy csak a Nílust nézem.

-Úgy bele van bolondulva ebbe az Ilusba?

-Bele. Főleg este. Estére derülnek ki a dolgok, mi történt egész nap.

-Nem jó ez a mi korunkban, nem nekünk való. Az efféle dolgokból csak háborúság lesz a családban.

-Pont az van, háborúság. Az egész családban.

-Hát mekkora a család? Mert ha nagy, akkor a háborúság is nagy.

-Elég nagy a család. Nyolcvanhárom millió. Nem csoda, ha a háborúság is nagy.

-Jaj, hát akkor maga nem Ilusról beszél, hanem a Nilusról!  

-Hát persze, hogy a Nílusról! Ott van most a legnagyobb háborúság.

-Látja, hogy milyen nehezen értjük meg egymást?

-Látom. 

-Pedig csak ketten vagyunk!

-Ketten.

-Hát akkor hogy érthetné meg egymást nyolcvanhárom millió?

-Nehezen.

-Tudja, hol rontottuk mi el ezt a beszélgetést?

-Hol?

-Ott, annál a slágernél. Mert ha maga azt mondja, amit a sláger, akkor megértettük volna egymást.

-Milyen sláger?

-Az úgy van, hogy én ott lakom a Szamosnál!

-De hát mi nem Kolozsváron vagyunk!

-Ez igaz, de nem is Egyiptomban!

Vizes kéz

Fotó Dancs Artur

A kulcsot hozd vissza

Ha sokáig nem teszem ki a lábam Európából, elmegyek abba a hivatalba, ahol lehet doktorálni. Kopogok az ajtón és bemenvén azt mondom az első hivatalnoknak: szeretnék doktorálni. Amerikából. A dolog rendkívül sürgős, mert rég nem jártam Amerikában és ha nem sietek a vizsgával, el is felejthetem, hogy ott hogy van. De egyéb is késztet a sietésre. Minden nap ideges leszek, ha elgondolom, itthon, minálunk hogy van.

Szeretném kiadni a lakásomat. Bérbe. Ehhez el kell mennem egy hivatalba, ahol megmondják, ebben a bonyodalmas helyzetben mit kell tenni. Ki kell tölteni egy papírt. Hogy hol születtem, mikor, satöbbi. És most hol lakom, pontos cím, postai kód, satöbbi. A személyi igazolványommal el kell mennem, hogy másolatot készítsenek róla. A közjegyző följegyzi noteszébe, mikorra mehetek a földhivatali okmány után, mely igazolja, hogy enyém az a lakás, nem a másét szeretném kiadni. Ha ez kész, mehetek vissza a hivatalba. Ott adnak egy papírt. Hogy töltsem ki. Írjam be, hogy a bérbeadásból körülbelül mennyi jövedelmem fog származni. Most meg kell várni, hogy kiszámítsák, az előrelátható, körülbelüli jövedemem után mennyi adót kell fizetnem. Szükség van még a bérbeadó és a bérlő közt megkötött szerződésre. Két példányban. Mert a hivatalnak két példány kell. Úgy szereti elolvasni a szeződéseket. Két példányban. Ezek után ki kell fizetnem  a még nem létező jövedelmem utáni adót. És ha közben meggondoljuk a dolgot, s a lakásomat nem adom ki, a befizetett összeget visszaadja a hivatal. Majd. Ehhez az szükséges, hogy...Satöbbi.

Amerikában így volt: jött egy fiatalember, köszönt és azt mondta, szeretne egy lakosztályt kivenni. Miklós, a nagybátyám, aki házmester volt, azt monda a fiatalembernek:- van egy golyóstoll az asztalon, mellette egy fűzet. Írd be a neved, mert az én kezem most éppen vizes. Akaszd le a szegről a huszonkettes számú kulcsot, menj föl az emeletre, nézd meg a lakosztályt. Ha tetszik, máris a tied. Ha nem tetszik, a kulcsot hozd vissza.

Ebből szeretnék most minél gyorsabban doktorálni. Nehogy elfelejtsem, hogy ott hogy van...

Rég nem jártam Amerikában. Megeshet, hogy ott is most másképpen van. Előfordulhat, hogy minden bonyolultabb. Lehet, a nagybátyám azt is megkérdezné a fiatalembertől, ugye, te nem vagy bankrabló, nem úgy nézel ki. De mást nem kérdezne tőle. Minek?  

Küzdő sportok

Pusztai Péter fotója

A jövő koldusai

Gyönyörű idők jönnek! Még alszunk néhányat, s ha fölébredünk, gyönyörű időkre ébredünk.

Mondja a rádió, hogy az utcai koldusok is ragyogó jövő elé néznek.

Nem messze, egy déli országban kitalálták, nem helyes, hogy a hajléktalanok, a lépcsőházakban, aluljárókban, hidak alatt élők ott turkáljanak a szemetes kukákban, mindenki szeme láttára. Nem az a nem helyes, hogy a népek szeme láttára turkálnak a szemétben. Az a nem helyes, hogy csóré kézzel turkálnak, s ez káros az egsészségükre. Nem nézhetjük többé, hogy ezek a szerencsétlen emberek egészségtelen módon turkáljanak. Kesztyűt kell adni nekik és turkálásra alkalmas köpenyt, hogy megóvják az egészségüket. A kártékony bacillusoktól. Ha eddig nem tudták megóvni. Mert vannak, akik nem tudták.

Magam is találkoztam olyan turkáló, rongyos emberrel, aki még köhögött is, míg munkáját végezte. És prüsszögött! A múltkor direkt megkérdeztem az egyiktől, miért tetszik prüsszögni turkálás közben? Azt válaszolta, ez egy jó módszer. Nem kell hosszasan kutakodni a szemetes kosárban, az ember egyet prüsszent és a jó ételek fölül elszállnak a fölösleges papírok, meghívók, színes reklámok, amelyek azt hirdetik, hol lehet a legjobban mulatni. És azonnal előtűnnek az eldobott, jó ételek. Csak ki kell szedni őket a szemetes kosarakból.

Mondom neki, nem hallotta, hogy nemsokára befellegzik a prüsszögésnek? Nem hallotta, hogy készülnek a kesztyűk és a turkálásra alkalmas köpenyek? Azt mondja, nem hallotta. Mondom, kár. Nagy kár. Mert jönnek a gyönyörű idők. A jövő koldusai ezután szép, fehér kesztyűt viselnek, vasalt köpenyt és hajukat védő sapkát. Mert egészséges módon szabad turkálni, nem egészségtelen módon. Mint eddig.

-Mondja, nem tudna maga egy kicsit tőlem odább állni? –kérdezte ez a turkáló ember. Mert én, amíg egészséges voltam, a küzdő sportokban voltam otthonos. Volt nekem Saman karate ruhám, volt Kumite, piros és kék övvel és volt bordás, fehér polyom is. Még fölébredhet bennem a küzdés szelleme és magára török, ha tovább festi nekem a koldusok gyönyörű jövőjét. Hallott maga a küzdő sportok kellékeiről, amiket említettem? Mondom, nem hallottam. Na, ha nem hallott, akkor nekem a fehér kesztyűt, s az egészséges köpenyt ne emlegesse. Ne, mert akkorát prüsszentek, hogy maga egyszerűen elröpül innen!

Csőcselék

Csőcselék a családomban

Fogalmam sincs, hány ember szükséges ahhoz, hogy egyáltalán csőcselékről beszélhessünk. Amikor a rend őrei valami hitványság miatt előállítanak valakit a csőcselék közül, azt mondják, egy főt állítottak elő. Apám, aki asztalos volt, ha elkészített egy hokkedlit, azt mondta, kész van egy hokkedli. A rend őrei nem mondhatják, hogy előállítottak egy csőcseléket, mert a csőcselék nem olyan, mint a hokkedli. Egyetlen hokkedli is hokkedli, de egy fő nem csőcselék.

Fogalmam sincs, hány fő szükséges ahhoz, hogy csőcselékről beszélhessünk. Ha egy fő elég lenne, akkor most kizárólag  magamról beszélnék. Azt mondanám, itt áll egy csőcselék az óvoda előtt és nézi az unokáit. Hogy miért nevezném magam csőcseléknek? Több okom is  lenne rá. Vegyük most elő Platónt és az én kék zoknimat.

Platón azt állította, hogy a demokrácia a csőcselék uralma. Azoké, akiknek nincsenek különösebb érdemeik és viselkedésükben nem a szabadság, hanem  a szabadosság nyilvánul meg. 

Hogy nézek én ki itt, az óvoda előtt? Úgy, amiképpen kinéz egy csőcselékből kivált, magára hagyott egyén. Valósággal uralom az óvoda előtti teret. Persze, demokratikus módon uralom, mert ugye, demokrácia van. És szabadság. De ha valaki reám tekint, rólam nem a szabadság jut eszébe, hanem maga a szabadosság: most dobtam el a cigarettám csikkjét, csak úgy elpöccintettem a semmibe, majd fölveszi valaki. És hogy áll rajtam a nadrág? Sehogy. Állandóan huzogatom, hol az egyik szárát, hol a másikat. Mert csúszik le rólam, valahol alatta elszakadt a pertli. Mindig bajom van a pertlivel. És a cipőfűzővel. A kabátom? Arról nem is érdemes beszélni. Ha lenne válltömése, az egyik valahol hátul lenne, a másik valahol elől. Messziről lerí rólam a csőcselékség.

Hogy milyen vagyok egészen közelről? Mondjuk, szellemileg? Bárdolatlan vagyok és kötekedő. Érdemeim? Azok még mutatóba sincsenek. Hacsak az nem érdem, hogy szándékosan nem megyek neki senkinek.

A minap megállít egy koldus a kocsma előtt és azt mondja, uram, hogyan is szólítsam meg önt? Nevezzem feldmarsallnak? Hogy legyen oly, pótolja ki a pénzemet egy sör erejéig. Mondom, engem nyugodtan nevezhet feldmarsallnak, de nem látja, hogy eléggé csőcselékes a kinézésem?  És nem fogom kipótolni a maga pénzét egy sör erejéig? Erre azt válaszolja, akkor rendben vagyunk...

Ennyit Platónról.

Most pedig vegyük a kék zoknit. Nem emlékszem, hogy valaha is kék zokni lett volna az egyik lábamon, a másikon pedig fehér. Leülök egy padra a téren, beszélgetünk. Jön egy fényképező barátunk és levesz minket, amint ott ülünk a padon, s beszélgetünk. Elkészül a fénykép, s hát az egyik lábamon kék a zokni. Aztán kiderül, hogy a kék kabátomról vetült a fény az egyik lábamra, ezért lett a rajta lévő zokni kék. Jól nézek ki azon a képen! Mint egy csőcselék. Mert ugye, miféle ember az, aki egyik lábán fehér zoknit visel, a másikon kéket? Még a fény is úgy hull reám, hogy belőlem csőcselék legyen.

Szóval, állok az óvoda előtt, mint egy csőcselék. És nézem az unokáimat. Dorka, a nagyobbik, már volt egy napot az óvodában, most elkisérte a kisebbik is. Kiváncsiságból. Azt mondja a nagyobbik: tudod, mi az az óvoda? Az a hely, ahol nem csinálsz azt, amit akarsz! Erre a kisebbik csapkodni kezdi a térdét és kiabálja, márpedig ő azt csinál, amit akar! Na, tessék, mondom magamban, itt van a legújabb csőcselék a családomban...És nem tévedek nagyot, mert hazajön az óvodából az unokám és lelkesen belekezd egy frissen tanult énekbe. A kicsi hallgatja és közben nagyokat kacag. Lehet, ő sem tudja, hogy miért. Csak. A csőcselék ilyen: vagy toporzékol, vagy kacag, vagy pedig közömbösen hallgat. Azt csinál, amihez kedve szottyan.

Nagy az én családom a világban! Majdnem miénk például egész Afrika. Úgy, ahogy van!

Most éppen Egyiptomra tekintek. A rádióban valaki csőcseléknek nevezte a háborgó tömeget.

A híres publicista, Anne Applebaum írta a minap:

“Több könyvet fordítanak évente görögre - egy nyelvre, amelyet alig tízmillióan beszélnek - mint arabra, amelyet 220 millióan.” “...az eredmény: Egyiptomban, más arab államokhoz hasonlóan létezik egy gazdag és jól felfegyverzett elit felül, illetve egy fanatikus és jól szervezett iszlám fundamentalista réteg alul. A kettő között: óriási és rosszul szervezett embertömeg, amely sosem vett részt a politikában...”

Puskár Krisztián fordítása.

(Distributed by The New York Times Syndicate © 2011 Anne Applebaum.)

Az én családom nem éppen embertömeg. Azt sem mondhatnám, hogy rosszul szervezett. De ha csak egy mód van rá, nem vesz részt a politikában. Tehát valahol ott vagyunk, középen. Nem legalul, mert viszonylag kevés köztünk a bankrabló. Nem  legfölül,  mert sejkek és királyok is viszonylag kevesen vannak. Mi vagyunk a csőcselék. Főleg a kisebbik unokám, Panni. És én.

Nem vagy észnél

Te nem vagy észnél, Baba!

Fotó:Pusztai Péter

Egy hölgy meséli, hogy ő hogy járt:

nagy csattanásra ébredek, fejemhez kapok, véres a kezem. Betörők! Persze, hogy betörők! Felülök az ágyban, s hát a paplanon ott van előttem a nagy, berámázott, üveges fénykép az unokáimmal, összetörve. A kép leesett a falról, a fejem fölül. Pont úgy esett le, hogy a ráma sarka betörte a fejem. Semmi baj, sehol egy betörő, jó, hogy megúsztam ennyivel.

Már tegnap hallottam, hogy a túlsó szomszédok kopácsolják a falat. Épp arra gondoltam akkor, bizonyosan a szomszédok is szöget vernek a falba, hogy arra akasszák a saját unokáik képét. A fejük fölé. Mint ahogyan nálam látták az unokákat, a fejem fölött. Furcsa találmány a panelház. Egyik család utánozza a másik családot. Még abban is, hogy hová akasszák a képeket, vagy hol legyen a kanapé. Nem baj, még a mai napon megmutatom a szomszédoknak a sebesült homlokomat, hogy ez az unokáktól van. És főleg attól a kopácsolástól, amit a tegnap hallottam, amikor náluk a falba beverték a szöget. Mert nálam attól lazulhatott meg a szög a falban, a fejem fölött.

Fölhívom a barátnőmet, Babát, hogy tanuljon valamit ebből, legalább ő soha ne tegyen képet az ágya fölé. Ha még nem tett.

Azt mondja Baba a telefonba, rég nem hívtál, mi van veled? Velem az van, hogy rámrontottak az unokáim, Baba! Csupa vér a fejem. Az nem lehet, hogy rádrontottak az unokáid, mert azok még kicsik, szelídek és törékenyek, mondja Baba. Az igaz, hogy az én unokáim kicsik, szelídek és törékenyek, mondom. De rámrontottak, hát nem a fejemen tört össze az üveg? Azon törött össze az üveg, a fejemen. Csupa vér körülöttem minden!

Te nem vagy észnél, mondja Baba. Persze, hogy nem vagyok észnél, ha be van törve a fejem! Te észnél lennél, Baba? Te nem vagy normális, mert a te unokáid még kicsik, mondja ismét Baba. Kicsik, de nagy a képük, Baba! Nem érted? Azt mondod, a te unokáid nagyképűek. Hát tudd meg, az én unokáim nem csak  nagyképűek, hanem még gonoszkodnak is. A minap fölmásztak a falnak támasztott létrára, s amikor mondtam nekik, azonnal szálljanak le onnan, felém suhintottak egy fakanállal, hogy menjek el a közelükből, mert még reám találnak esni. Ilyenek ezek a mai gyermekek, nem lehet nekik parancsolni. Ha úgy vesszük, akkor megértelek, mondta Baba.

Az én unokáim nem másztak fel semmiféle létrára, Baba! Én tettem fel őket a falra, a fejem fölé. Épp azért hívtalak, hogy ne rakd a fejed fölé az unokáidat, mert betörik a fejed. És ne mondd, hogy nem vagyok észnél és nem vagyok normális, azt se, hogy nagyképűek az én unokáim, vagy gonoszkodnak, mert nincsenek is itthon, csak nyaranta jönnek, te is jól tudod, Baba!

Tudom én jól, milyenek ezek a mai gyermekek, az én unokáim azt sem mondják meg, hová mennek, csak látom, hogy nincsenek itthon és amikor haza jönnek, csak látom, hogy itthon vannak, ki tudja, merre járnak, mondja Baba.

Te nem vagy észnél, Baba!