péntek, augusztus 23, 2013

Lábadozók társasága

                               Puskás György fotója

                   
                                                     
                             A világ közepe


Amikor a kórházi műtőasztalon darabokra aprítottak, majd nagy bajjal összeraktak, az orvos azt mondta, most bead nekem egy kemény injekciót, attól kialszom a két halálomat, s úgy ébredek föl, mint a ma született gyermek.
Mondtam, az nagyszerű lesz, mert születésemkor is sok baj volt velem, már akkor elrontottam az életem, legjobb, ha elölről kezdek mindent.

A két halált könnyedén kialudtam, s amikor fölébredtem, szóltam a nővérnek, szíveskedjék kinyitni minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassam magamba a friss levegőt.

– Micsodát? Minden ablakot? És hogy teljes tüdővel?– kérdezte dühös hangon a mellettem lévő ágyban fekvő, aránytalanul hatalmas testű és ésszerűtlenül vastagnyakú beteg. – Azt képzeli, hogy maga a világ közepe?– folytatta kidülledt szemekkel a jégvirágos ablakokra tekintve. – Hallott maga a kórházi bacilusokról? Ugye, nem hallott! Na!
Ezek a kórházi bacilusok egész nap ott ólálkodnak az ablakok párkányain és lesik, mikor támad valahol egy rés, amin át suttyomban bejöhetnek a betegek közé. Még a rádió is egész nap a kórházi bacilusokról beszél, hogy milyen óriási aljasságokat visznek véghez a világ kórházaiban a betegekkel. És maga nem hallott róluk! Ha hallott volna, nem mondaná, hogy nyissunk ki minden ablakot!
Maga most ébredt föl, itt azt beszélik, két halálból támadt föl, de halálból egy is elég ahhoz, hogy ha fölébred valaki belőle, mondjuk, véletlenül, s elkezd normálisan  gondolkozni, akkor úgy gondolkozik, mint egy normális ember, s annyi elég normális gondolkozásból, hogy belássa, tél van odakint, nem nyár.
Magát nem jól rakták össze, miután  darabokra  aprították. Valamit elrontottak. Elég a varrásnál egy rossz öltés, még az is elég, ha valaki prüsszent egyet a közelében, annak a műtétnek lőttek. Akit jól raknak össze, annak a gondolkodása legalább épen megmarad, s ha a befagyott üvegekre tekint, nem arra gondol, hogy nyissanak ki minden ablakot, hogy teljes tüdővel szívhassa be a friss levegőt. Baj van magával, baj!
Azt hiszi magáról, hogy maga a világ közepe!

A nővér megállt a jégvirágos ablakok előtt, a mennyezetre nézett, s azt kérdezte, most akkor nyissam ki az ablakokat, vagy ne nyissam?

– Ezt csak szavazás útján lehet eldönteni – mondta egy lábadozó beteg, magára húzta a csíkos takarót és a fal felé fordult.

– Na, látja, ezzel a lábadozó beteggel is baj van! – mondta az ésszerűtlenül vastagnyakú ember. – Ez a lábadozó beteg tulajdonképpen lázadozó, csak gyáva a lázadozáshoz, inkább lábadozik, holott már egészséges.
Mondja, nem veszi észre ezt a gyönyörű szójátékot, amit most találtam ki? Csak úgy kipattant a fejemből…
– Én bizony észre szoktam venni minden gyönyörű szójátékot. De ez, ami most csak úgy kipattant a fejéből, nem tartozik a zseniális szójátékok közé,– mondtam sértő szándékkal, mert haragudtam rá az ablakok miatt.
– Hát akkor lássuk, mondjon maga egy szójátékot, abból azonnal kiderül, jól rakták-e össze magát, vagy valamit elfuseráltak, amikor rakták össze. Ha nem tud egy valamirevaló szójátékot kitalálni, akkor egy pillanatig se higgye, hogy maga a világ közepe!

– És ha most mondanék magának egy zseniális szójátékot, engedélyezné-e az ablakok kinyitását? Mert csak úgy, passzióból nem szoktam kitalálni semmit, ami zseniális.
– Maga úgy tesz, mintha tudós lenne és csak anyagi haszon fejében lenne hajlandó a fejét törni! Vannak ilyen anyagias tudósok, akik csak haszonszerzési céllal foglalkoznak a tudományokkal, nem pedig szellemi élvezetből, vagy egyszerűen emberiességi meggondolásból! Mellesleg jegyzem meg, hogy itt is van egy kis szójáték, mégpedig a fejekkel
– Én nem csak úgy teszek, mintha tudós lennék, mert tulajdonképpen az is vagyok, s készpénznek veheti, csakugyan én vagyok a világ közepe,–mondtam határozottan, magamra húztam a takarót és én is befordultam a fal felé, mint a lábadozó ember.

Csönd lett.

Bennem, s talán a lábadozó emberben is gyűlt a méreg, hogy miért kellett minket pont ebbe a kórterembe hozni, bezzeg a szomszéd szobában nem regulázzák egymást a betegek.

De milyen a kórházi csönd?

A kórházi csöndben mindig csepeg valami, behallatszik a folyosón járkáló műtött betegek csoszogása, köhögése, a jövő-menő ápolónők, Jucikák és Mónikák szóváltása, hogy már megint baj van az ötösben, a hatosban, valaki megnyomta a csengőt az ágya fölött. Azt a lepedőt még tegnap ki kellett volna cserélni, s tessék, a kórház borbélya még most is fütyörészve keresi, kit kell beretválni, pedig műtét ma már nem lesz. Az a szerencsétlen beteg, akit az este hoztak valahonnan, még mindig ott ül tolószékben feszengve az ajtónk előtt, pedig lenne még üres ágy itt is, de késik a felsőbb utasítás, hozzák-e ide, vagy ne hozzák.
A kórházi csönd tele van fehérséggel, elhullatott vattacsomókkal, visszafojtott feszültséggel, megmagyarázhatatlan idegességgel és félelemmel.  

A nővér színes papírokat rakosgat a kámfor szagú, billegő asztalon, írni is próbál valamit, de nem fog a golyóstolla, lecsapja és sóhajtva mondja: –Ez nem kórház uraim, ez bolondokháza! Az egyik azt akarja, nyissam ki az ablakokat, a másik azt, hogy ne nyissam. Ez a kétszer is feltámadott ember azt állítja magáról, hogy tudós és ő a világ közepe. Csak egyvalaki normális  ebben a kórteremben. Az, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.

A vastagnyakú erre felül az ágyában, s azt mondja: –Már meg ne haragudjék, de szerintem egyedül az az ember nem normális, aki szerint mindent szavazás útján kell elintézni.
Tudja, milyenek a szavazások, kedves nővérke? Maga még fiatal, nincs, honnan tudja! A tömeg, vagyis a szavazók, ugye, azt kiáltották Jézusra, hogy feszítsd meg! Jól tették, hogy azt kiáltották? Nagyon rosszul tették! Miért kellett megfeszíteni azt az embert, aki joggal mondhatta volna magáról, hogy ő a világ közepe? Mert ő az volt! Hát nem Jézus volt akkor a világ közepe? És most, a mi időnkben is nem ő a világ közepe?
Ott van a pápa őszentsége, hát nem Jézushoz fohászkodik, hogy mentse meg az emberiséget a háborúktól és a kárhozattól?
Nézze, kedves nővérke, én egy szóval sem állítanám magáról, hogy maga a háborút kívánja, mert ha azt állítanám, akkor én nem ismerném a történelmet, s az emberi természetet. De azt azért ki merném jelenteni, hogy a kárhozattal másképpen állnak a dolgok! Nincs az a nővér a világon, aki soha nem szeretne egy kicsit elkárhozni! Erre nekem ne tessék elsietett megjegyzést tenni, mert nem szándékom magából bármiféle erkölcsi ficamot kihozni. De azt ki, hogy a pápákkal is baj van! Olyasmikért is imádkoznak mások nevében, amiket mások önmaguknak nem kívánnak. Ilyen például a kárhozat! Ehhez mit tetszik szólni?

A lábadozó ember erre ezt mondta:
– Életemben ilyen kötekedő természetű emberrel nem hozott össze a sorsom. Megtiltotta az ablakok kinyitását, egyedül hozta ezt a döntést, nem is hallott a demokrácia fontosságáról. Rendben van, ezt azért fogadtuk el, mert most tél van.  De belekötött a mi kedves nővérünkbe, azt feltételezi róla, hogy erkölcsi ficamai vannak. Kérdem én, kinek nincsenek erkölcsi ficamai? És azt is kérdem, kinek nem esnének jól olykor bizonyos erkölcsi ficamok? De menjünk tovább! A pápai fohászok helyességéről is egyedül ítélkezik, nincs tekintettel arra, hogy az ilyen dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni!

– Milyen dolgokat? –kérdezte a vastagnyakú.
– Hát például azt, hogy tulajdonképpen mi a kárhozat és ki a világ közepe. De felhozhatnám a pápákat is, hogy jól imádkoznak-e, amikor a kárhozatot kárhoztatják, vagy nem imádkoznak jól. Az efféle dolgokat csak szavazás útján lehet eldönteni,– felelte a lábadozó ember.

– Az az igazság, hogy maga az imént nem kicsi érdemet szerzett az én szememben azzal a szójátékával, hogy a „kárhozatot kárhoztatják”. Ez egy kvalitásos szójáték.
De mondja, maga hányszor halt meg életében? Egyszer legalább meghalt? Mert ha csak egyszer, akkor az semmi. Ahhoz képest, hogy ez a tudós ember kétszer is meghalt, s most mégis itt van közöttünk, akik még élünk. Itt van és azt szeretné, hogy kinyissunk minden ablakot. Vajon, mégis igaz lenne, amit önmagáról állít ez az ember? És csakugyan ő lenne a világ közepe? Mert azért ne felejtsük el, minden korban és minden körülmények között lennie kell egy legfontosabb embernek, akit egyszerűen úgy emlegetünk, hogy ő a világ közepe.

– Úgy veszem észre, a maga szójátékaival nem jutunk messzire. Sem az enyémmel. Már ami a beszélgetésünk lényegét illeti. Azt, hogy most ki a világ közepe. Az ilyen nagy horderejű kérdéseket kizárólag szavazás útján lehet eldönteni–,mondta csökönyösen a lábadozó ember.

Sápadt, vékony ujját szája elé téve pisszentett a nővérke és halkan azt mondta, most csönd legyen! Nagy csönd és fegyelem! Maga a kórházi hatóság érkezik, a főorvos úr személyében.

A kórházi hatóság látogatásának az lett az eredménye, hogy azt a szerencsétlen beteget, akit az este hoztak valahonnan, s azóta ott ült a tolószékben feszengve, begurították hozzánk, a kórterembe. Két kemény legény föltette őt az üres ágyra, s azzal el is mentek.
A tolószékes ember sokáig fészkelődött, kényelmes helyzetet keresve. Egyszer azt mondta:
– Végighallgattam a maguk órákon át tartó beszélgetését. Én is sokat tűnődtem azon, ki lehet ma a világ közepe. Arra jutottam, hogy ezen a földön minden ember csak a saját életének lehet a közepe. De ami ennél fontosabb, most már azt is tudom, hol van a világ közepe. A világ közepe ott van, ahol az ember magára húzhat egy kopott takarót és nyugodtan befordulhat a fal fele.











1 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Érdekes helyzet. Egy szeretné, ha bejönne a levegő, egy nem szeretné, ha bejönne a levegő, kettőnek mindegy, a nővér aki kinyithatná az ablakot meg tanácstalan.
Kész bolondokháza...