Az ajtók záródnak

Dancs Artur fotója

Mediterrán sóhajtások

Itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

mely csak korondi fazéknak ha jó,

telefonjainkat a Marosba dobjuk,

ússzanak el tarka halakkal tengerekig,

hol büszkén suhan sok kényes hajó,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

tornyot, könyvtárat, palotát,

kocsmát, a félig kiivott poharat,

padlón eltaposott csikket,

a hűtlen asszonyokat pedig

ünnepélyes keretek közt

átadjuk a költöző madaraknak,

vigyék el őket csőrükben fogva,

langymeleg déli szigetek felé,

ahol a klíma nekik való átok:

vizeknek fodra ölelésből fonva,

s a felhők  mediterrán sóhajtások,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

gyűrött zászlókba csomagoljuk

a házszámokat, posták bélyegzőit,

a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,

s mint kifoszlott, molyrágta

szőnyeget, föltekerjük az utakat,

átkötve gondosan  televíziós drótok

kábeleivel, színes pántlikákkal,

melyek a magas lampionról lógnak,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

játszóterek foltos lepedőibe

bepakoljuk a multikulturális

fesztiválok dübörgő hangszereit,

ki nem felejtve a karnagyi pálcát,

kottát, hangjegyet, plakátot,

eldobjuk persze, a verseket is,

kínos rímeikkel együtt,

apró gyermekeinket

térdünk közé fogva

mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen

velük, s velünk, mert vénen

nem megyünk semmire,

nincs már egy ép ötletünk,

csak az, hogy el kell menni innen,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

a nyugatról behozott, szétszedett

autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,

s elgurítjuk a várostól messze,

lakjanak bennük  a hajléktalanok,

halottakhoz illőn, csöndben,

különben is holtak ők már, veszve,

de el ne felejtsem, ott pihenik ki

sűrű taposások fáradalmait

a nagy törekvők is, kiknek

fényes cipője megkopott rég

a fontosság felé vezető márvány

lépcsőzeten, fel- le,

ott bizony, mert

ők maradnak itt örökre,

megszerették e tájat, pedig csak

nagyapjuknak, ha volt ökre,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

leszünk kóválygó  turisták,

mindegy, merre visz  utunk,

vizeken át, vagy magas hegyen,

de ahol meg-megállunk,

ott rend és fényesség legyen,

mert ahhoz szoktatott minket

a nagy világjárás, ismerjük már

a földalatti vonatok megállóit,

jól tudjuk kezelni jegyeinket,

az okosan kitalált gombokat,

értjük a hangszórók szavát,

bármilyen nyelven, ha bemondják,

miképpen óvjuk, épségünket,

be vagyunk etetve ravaszsággal is,

akár a csobbanó csuka,

ki unottan fordul más irányba,

ha sovány gilisztát dobnak elé,

mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,

titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,

s az otthon felejtett gondokat,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

ez a halál,-

de aki egyszer mégis visszatér,

s a város helyén csak egy sor

kriptát talál,

nem lesz, ki rászólna,

míg őseit keresi, vigyázat,

az ajtók záródnak!