Matekovics

Matekovics János

-Mit keresel te az asztalon, János?-kérdezte Lazics egy reggelen a szerkesztőségi asztalon fekvő Matekovicstól, aki úgy aludt az újságok között, hogy a nyála oda folyt le a címlapokra.

-Ez az asztal tegnaptól az én szállodám is, felelte Matekovics, miután fölébredt és megtörölte a szemét.

-Szép, magas szállodád van, János, tied a tizedik emelet, ha fölkelsz látod az egész Bukarestet, mondtam Matekovicsnak, hogy szóljak valmit én is.

-Szép és magas, mondta Matekovics. Csakhogy én nem Bukarestet nézem innen, hanem az egész országot nézem. Pontosabban az egész ország ifjúságát. Még pontosabban, a magyar fiatalok jövőjét. Egész éjjel ezen törtem a fejem. Hogy miképpen tudnám a jövőjüket föllendíteni. Ismeritek ti a libikókát? Úgy is mondják, palinta. Na, engem a szerencse fölültetett a palinta egyik végére, mert ugye, újságíró lettem. A másik végén ott van a magyar fiatalság, mert ugye, ez a lap, a miénk, ifjúsági lap. Normális esetben a fiatalságnak föl kell emelkednie, ha én a  palinta egyik végére ülök. Ennek az átvirrasztott éjszakámnak ez lenne az értelme. El is határoztam, megmaradok ebben a sorsban, ebben az elképzelésben. Vegyétek úgy, hogy ezután ez lesz minden mozdulatomnak a lényege.

-Meg akarod váltani a világot, János?-kérdezte Lazics.

-Meg. –mondta Matekovics.

-Egyszer én is meg akartam váltani a világot, de tudod, mi lett abból a megváltásból, János?-tettem föl a kérdést.

-Mi lett?

-Az lett, hogy a világ elfordította a fejét s én bánatomban ruhástól beleugrottam  itt egy nagy, bukaresti tóba.

-Saztán?-kérdezte Matekovics.

-Sasztán tovább semmi. Mindenki megy tovább a maga útján.

-Így nem lehet élni, ahogyan te élsz, Frici. A megváltással addig kell próbálkozni, ameddig megfeszül ez ember, vagy belehal. Hát nem azért vagyunk, hogy megpróbáljuk állandó jelleggel,-szögezte nekem a kérdést Matekovics.

-Hát te csak próbálgassad János, azzal a kialvatlan, bedagadt szemeddel, mondtam, s már meg is bántam, amit mondtam a bedagadt szeméről.

Soha nem tudtunk bajtársias barátságban lenni mi ketten, Matekovics és én. Soha. Azért nem, mert ő mindent meg akart szervezni, én pedig nem szeretek semmit megszervezni.

Egyszer hallom, hogy Matekovics igazgató lett egy bukaresti művelődési házban. El is mentem, hogy lássam, mit igazgat benne Matekovics János. Beszélgetni kevés időnk volt, csak éppen üdvözöltük egymást. Mindenki őt kereste valamiért. Hogy ezt ide kellene tenni, azt oda kellene tenni, mert így és úgy.

Egyszer hallom, hogy Matekovics színdarabot ír. Kérdem, milyen színdarabot írsz, János? Sírás lesz benne több, vagy inkább kacagás? Azt felelte mindenből annyi lesz benne, amennyire szükség van egy jó színdarabban.

Egyszer hallom, hogy Matekovics elhagyta a fővárost, el az  ifjúság föllendítését, beállt egyszerű munkásnak egy gyárba.

Kérdeztem Lazicstól, te, mi történt a mi Jánosunkkal, most akkor mi lesz a megváltásból. Azt mondta, Matekovics állítólag teljesen megvilágosodott és Sepsiszentgyörgyön kijelentette, ha tisztességes akar lenni valaki, álljon be egyszerű munkásnak. Mert ebben a rendszerben csak az egyszerű munkás lehet tisztességes, mindenki mást elkap a gépszíj és elveket kell szolgálnia, nem a népet.

Most hallom, hogy meghalt Matekovics János. De nem az egyszerű munkás Matekovics halt meg, hanem egy tiszteletre méltó közember, a kultúra nyughatatlan szervezője. Az az ember, akinek nevét Czegő Zoltán is méltónak találta arra, hogy tollának hegyére tűzze.

Az az igazság, hogy igazából gyászolom én is Matekovics Jánost. Azért gyászolom, mert ismét elment közülünk valaki, aki a megváltást élete céljának tekintette és aszerint is élt. Nyugodjék békében Matekovics János.