Báden

A svéd bréking

Kaptam egy kisded paksamétát. Svédországból. Időnkint szoktam kapni könyveket Svédországból. Nem lepődtem meg. De most igen. Kinyitom a csomagot, hát egy olyan könyv van benne, amit nem más, hanem én írtam. Címe: Éden Bádenben.

Nézem, lapozgatom. Szép könyv, tetszik. De ki adta ki és milyen pénzen? Mert erről nem volt szó.

A belső lapon apróbetűs írás: „Készült az Ághegy skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyamnak nyújtott támogatás maradékából, a szerző éveinek megfelelően hetvenöt példányban”.

Rendben van. Ha Ághegy, akkor Tar Károly. Tehát ő adta ki. De miért adta ki a tudtom nélkül, önfejűleg? Itt a magyarázat: csak. Hogy legyen meglepetés. Mert mi ketten nagyon régen munkatársak voltunk az Ifjúmunkásnál. És barátok. Most pedig megmaradt egy kis pénze valami támogatásból. És nem itta el azt a reszli-pénzt, mint amiképpen sokan elisszák.

Ebből a könyvből egyelőre csak ez az egy példány kapható Romániában. Bőven elég! Egy olvasója már van: az, aki írta. Én.

Köszönő levél Tar Károlyhoz Svédországba:

Károlyom,

a könyvet azonnal elkapkodták a városban. A népek sorbaálltak érette. Piroska, a feleségem kapkodta el. Ő állt a sor elején.  Már megjelentek az első kritikák is. Piroska, a feleségem fogalmazta meg az első kritikákat. 

Szerinte szép mozdulat volt a részedről ez a kiadás. A könyv is szép. Fekete. Ez a szín a mi színünk. A pirossal együtt.

A birálat másik fele nem  lényeges. Ez abból áll, hogy a könyvet a felétől a végéig nehéz elolvasni. Még a jó szeműeknek is. Mert igen apró betűkkel van szedve. Úgy látszik, nem volt elég pénzetek papírra. Nem csoda. Itt is eladták az erdőket. És a pénzt elitták! De mondom, ez nem lényeges. Mert hát ki olvas a mai világban könyvet? És különben is ott van az a ragyogó közmondás, mely szerint ajándék-lónak ne nézd a fogát!

Te, Károly! Ezt a könyvet hol adták ki? Pesten, vagy Svédországban? Mert ha pillanatok alatt elfogy, utána lehetne majd nyomni. Ugyancsak pillanatok alatt. Hát nem? De nagyobb betűkkel. Hogy ha véletlenül valaki el is akarja olvasni, ne legyen annak akadálya. Vagy ne rontsa a szemét.

És mely évben adták ki ezt a könyvet? Mert nem írja.

Csak megjegyzem, van nekem egy érdekes  könyvem. Árva Bethlen Kata írta. Az alján ez van: Nyomtattatott ebben az esztendőben.

Hogy melyikben, azt találjuk ki.

Az ilyen dolgok teszik igazán értékessé a könyvet. Akárcsak a rosszul nyomott bélyeget, vagy a hibásan vert régi pénzt. Olykor  a nyomdász, vagy a vésnök tévedése, melléütése emeli a tárgyak aukciós árát égi magaslatokba. Hasonló a helyzet nálunk, embereknél is: van, akinek a hibája többet ér mint másoknál az erény.

Énnekem például annyi hibám van, hogy az értékemet föl sem lehetne becsülni. 

De itt van ez a könyvecske, mely összeköt már minket arra a kicsiny időre, ami még esetleg hátravan. Ezt szeretném megköszönni. Szóval: köszönöm a kötetet. Úgy, ahogyan van. Minden nyomdai hibájával együtt.

Tudod te azt, mit jelent most számomra ez a  váratlanul kinyomtatott könyv?  Korszerűen, divatosan  fejezem ki magam: ez egy svéd bréking. Az. Svéd bréking, Károly!

Marosvásárhely, 2011, február 16

Friciség

Fotó: Elekes Károly

A FRICISÉG IDEOLÓGIAI ALAPJAI

                                   (Hét kötetben)

                                           I.rész.

Nem tudom ki vagyok, honnan jöttek őseim, mikor és miért.

                                           II.rész.

A falu, mely befogadott, még fiatal, ő sem tud  semmit arról, hogy
miért oda épült, ahol van. De mert ott van, befogadott, hogy legyek én
is valahol. 1333-ban Elekes néven adót fizettem az akkori hatóságnak
és megígértem, hű leszek ehhez a tájhoz. Azóta is Elekes vagyok és hű
ehhez a tájhoz, bármerre járok a világban.

                                          III.rész.

A falum azóta keveset változott. Volt, ami növekedett benne, volt, ami
zsugorodott. A jöttmentek száma évente nőtt, a helybéliek száma
évente zsugorodott.

Ma már majdnem idegen itt a hatóság, csak a nagyobbacska
kövek, s néhány öreg idevalósi.

                                         IV.rész.

Már nem változtatok magamon. Jöhetnek, mehetnek  népek,  rendszerek,
divatok és fölfogások.

                                         V.rész.

Amikor meghalok, a falumban megkondul a harang és hangja elér a
környező, kicsiny falvakig. Valahol azt mondják, szaggatnak a
siménfalvi toronyban, ismét elment közülünk valaki.

                                         VI. rész.

Most azt mondom, ha másért nem is, ezért a harangszóért érdemes volt
énnekem itt letelepedni.

                                         VII. rész.

Számomra minden egyéb üres beszéd.


                                       Írtam
                   az Úrnak 2011. esztendejében.

                                 Tavasz felé.

Képzelet

Kacsó Attila albumából:http://www.panno.se/tag/szel-roza/

Láz

-Láz. Magas láz. Az van most nekem. Van fogalma, mivel töltöm az időmet ebben a kórteremben? Nézem a mennyezetet. Furcsa, halovány foltok vannak a mennyezeten. Hol a festés, hol pedig a beeső fény miatt. Ha sokáig nézem ezeket a foltokat, emberi ábrázatokat fedezek föl rajtuk. Az egyik  dühös arc. Harcias, fenyegető, félelmetes. Ilyenkor egy pillanatra behunyom a szemem. Aztán kinyitom és másféle foltokat keresek. Barátságosabbakat. Persze, az ilyesmihez fantázia is kell. Nem elég, ha csak nézzük a foltokat a mennyezeten. Fantázia nélkül nincs semmi, amit nézni érdemes.

Valamelyik napon olyan foltok is előjöttek, amiket állandó jelleggel szerettem volna nézegetni. Szép, asszonyi formákat fedeztem föl, szoknyák lebbentek a szélben. Még virág is volt a szép, asszonyi formák körül. Virágok, uram! Na, de milyen az ember természete? Semmit nem képes egyfolytában nézni, anélkül, hogy ne pillogtatna. Csak épp becsukom a szemem, máris eltűnnek a szép, aszonyi formák, a lebbenő szoknyák és odalesznek a virágok is. És hiába nézem a mennyezetet, nem jönnek elő többé, amiket hosszasan szemlélni szeretnék.

Valahogy így vagyunk a felhőkkel is. Ha sokáig nézzük a felhős eget, ott is találunk emberi ábrázatokat. Hol fenyegetőt, hol barátságosat. A felhők állandóan változnak. Egyik gomolygás után jön a másik gomolygás. A felhőkhöz nem kell sok emberi képzelet, a formákat a természet hozza elő. A mennyezet foltjai mindig egy helyben vannak, s hogy valami néznivalót találjunk rajtuk, ahhoz fantázia kell. És tudja, mire jöttem rá? Minél nagyobb a lázam, annál gazdagabb a képzeletem. A lázas állapot fölkapja az ember képzeletét és röpül véle a fölfedezés útjain. Megbolondulnék ebben a kórházban, ha nem lennék lázas állapotban is.

Emlékszem, egyszer maga is volt lázas állapotban. Lehet, nem emlékszik reám, de én emlékszem magára. Sokan voltunk ebben a kórteremben. Akinek beszélgetni volt kedve, beszélgetett. Ha nem volt kivel, akkor magában beszélgetett. Csöndesen.

Maga egyszer egy tanulságos történetet mesélt el nekünk. Gondolom, lázas állapotában lehetett. Mert szép, női formák voltak abban a történetben, szoknya és remény.  Soha el nem felejtem azt a történetet.

Valamelyik faluban filmet vetítettek, úgy ötven évvel ezelőtt. Abban a filmben volt egy jelenet. Abban a jelenetben pedig volt egy szépformájú leányzó, akinek egy árnyalattal feljebb volt csúszva a szoknyája, mint ahogy illett abban az időben. A falubéli legények minden este elmentek megnézni azt a filmet. Újra és újra. Minden este. Nem azért, hogy  többször megnézzék azt a szépformájú leányzót, hanem inkább kiváncsiságból. Hátha valami csoda történik és egyik napról a másikra egy arasznyival fönnebb csúszik a leányzó szoknyája.

Nem csúszott fönnebb. Annyira volt fölcsúszva minden áldott este, mint amikor legelőször vetítették azt a filmet. Ez számomra szép és tanulságos történet.

Azért szép és tanulságos, mert maga a valóság van benne. A legtöbbször ismétlődő, unalmas, szomorú valóság.  Az  pedig nem lázas soha. Csak úgy tesz, mintha lázas lenne.

Nem vette észre? Maholnap csak a ragályos betegségek hozzák egymáshoz közelebb a népeket. S a láz. A magas láz! Akinek nincs ragályos betegsége, sem pedig magas láza nincs, észre sem veszi a másik embert. Megy, sietve a saját dolgai után. Mintha azok a dolgok fontosabbak lennének a másik embernél. Nincsenek fontosabb dolgok, uram! Ez a tanulsága annak a történetnek.

Háborúság

Én ott lakom a Nílusnál

Foto:Wikipedia

Van nekem egy kissé süket szomszédom. Olyan ő nekem, mint valami távoli rokon. Pontosan nem tudja, hol lakom, de érdeklődik a sorsom iránt. Megkérdi, mit reggeliztem, mit ebédeltem, amikor találkozunk. Még az is érdekli, hogyan szeretem a tojást. Lágyra főzve, vagy pedig keményre főzve. Szerinte a kemény tojás nem jó. Az epére nézve.

-Na, hogy vagyunk?- kérdi ma déltájt.

-Még megvolnánk.

-Kijöttünk ugye egy kicsit?

-Ki

-A járás jót tesz az egészségnek.

-Lehet.

-Ma meddig sétálhatunk együtt? A templomig-e, vagy pedig elválunk közelebb?  

-Elválunk közelebb, megyek haza.

-Tulajdonképpen maga hol lakik?

-Én ott lakom a Nílusnál.

-Hogy maga miket beszél! Ott lakik az Ilusnál! Magának felesége van, mit szólna ő ehhez az Ilushoz?

-Mindjárt két hete, hogy csak a Nílust nézem.

-Úgy bele van bolondulva ebbe az Ilusba?

-Bele. Főleg este. Estére derülnek ki a dolgok, mi történt egész nap.

-Nem jó ez a mi korunkban, nem nekünk való. Az efféle dolgokból csak háborúság lesz a családban.

-Pont az van, háborúság. Az egész családban.

-Hát mekkora a család? Mert ha nagy, akkor a háborúság is nagy.

-Elég nagy a család. Nyolcvanhárom millió. Nem csoda, ha a háborúság is nagy.

-Jaj, hát akkor maga nem Ilusról beszél, hanem a Nilusról!  

-Hát persze, hogy a Nílusról! Ott van most a legnagyobb háborúság.

-Látja, hogy milyen nehezen értjük meg egymást?

-Látom. 

-Pedig csak ketten vagyunk!

-Ketten.

-Hát akkor hogy érthetné meg egymást nyolcvanhárom millió?

-Nehezen.

-Tudja, hol rontottuk mi el ezt a beszélgetést?

-Hol?

-Ott, annál a slágernél. Mert ha maga azt mondja, amit a sláger, akkor megértettük volna egymást.

-Milyen sláger?

-Az úgy van, hogy én ott lakom a Szamosnál!

-De hát mi nem Kolozsváron vagyunk!

-Ez igaz, de nem is Egyiptomban!

Vizes kéz

Fotó Dancs Artur

A kulcsot hozd vissza

Ha sokáig nem teszem ki a lábam Európából, elmegyek abba a hivatalba, ahol lehet doktorálni. Kopogok az ajtón és bemenvén azt mondom az első hivatalnoknak: szeretnék doktorálni. Amerikából. A dolog rendkívül sürgős, mert rég nem jártam Amerikában és ha nem sietek a vizsgával, el is felejthetem, hogy ott hogy van. De egyéb is késztet a sietésre. Minden nap ideges leszek, ha elgondolom, itthon, minálunk hogy van.

Szeretném kiadni a lakásomat. Bérbe. Ehhez el kell mennem egy hivatalba, ahol megmondják, ebben a bonyodalmas helyzetben mit kell tenni. Ki kell tölteni egy papírt. Hogy hol születtem, mikor, satöbbi. És most hol lakom, pontos cím, postai kód, satöbbi. A személyi igazolványommal el kell mennem, hogy másolatot készítsenek róla. A közjegyző följegyzi noteszébe, mikorra mehetek a földhivatali okmány után, mely igazolja, hogy enyém az a lakás, nem a másét szeretném kiadni. Ha ez kész, mehetek vissza a hivatalba. Ott adnak egy papírt. Hogy töltsem ki. Írjam be, hogy a bérbeadásból körülbelül mennyi jövedelmem fog származni. Most meg kell várni, hogy kiszámítsák, az előrelátható, körülbelüli jövedemem után mennyi adót kell fizetnem. Szükség van még a bérbeadó és a bérlő közt megkötött szerződésre. Két példányban. Mert a hivatalnak két példány kell. Úgy szereti elolvasni a szeződéseket. Két példányban. Ezek után ki kell fizetnem  a még nem létező jövedelmem utáni adót. És ha közben meggondoljuk a dolgot, s a lakásomat nem adom ki, a befizetett összeget visszaadja a hivatal. Majd. Ehhez az szükséges, hogy...Satöbbi.

Amerikában így volt: jött egy fiatalember, köszönt és azt mondta, szeretne egy lakosztályt kivenni. Miklós, a nagybátyám, aki házmester volt, azt monda a fiatalembernek:- van egy golyóstoll az asztalon, mellette egy fűzet. Írd be a neved, mert az én kezem most éppen vizes. Akaszd le a szegről a huszonkettes számú kulcsot, menj föl az emeletre, nézd meg a lakosztályt. Ha tetszik, máris a tied. Ha nem tetszik, a kulcsot hozd vissza.

Ebből szeretnék most minél gyorsabban doktorálni. Nehogy elfelejtsem, hogy ott hogy van...

Rég nem jártam Amerikában. Megeshet, hogy ott is most másképpen van. Előfordulhat, hogy minden bonyolultabb. Lehet, a nagybátyám azt is megkérdezné a fiatalembertől, ugye, te nem vagy bankrabló, nem úgy nézel ki. De mást nem kérdezne tőle. Minek?  

Küzdő sportok

Pusztai Péter fotója

A jövő koldusai

Gyönyörű idők jönnek! Még alszunk néhányat, s ha fölébredünk, gyönyörű időkre ébredünk.

Mondja a rádió, hogy az utcai koldusok is ragyogó jövő elé néznek.

Nem messze, egy déli országban kitalálták, nem helyes, hogy a hajléktalanok, a lépcsőházakban, aluljárókban, hidak alatt élők ott turkáljanak a szemetes kukákban, mindenki szeme láttára. Nem az a nem helyes, hogy a népek szeme láttára turkálnak a szemétben. Az a nem helyes, hogy csóré kézzel turkálnak, s ez káros az egsészségükre. Nem nézhetjük többé, hogy ezek a szerencsétlen emberek egészségtelen módon turkáljanak. Kesztyűt kell adni nekik és turkálásra alkalmas köpenyt, hogy megóvják az egészségüket. A kártékony bacillusoktól. Ha eddig nem tudták megóvni. Mert vannak, akik nem tudták.

Magam is találkoztam olyan turkáló, rongyos emberrel, aki még köhögött is, míg munkáját végezte. És prüsszögött! A múltkor direkt megkérdeztem az egyiktől, miért tetszik prüsszögni turkálás közben? Azt válaszolta, ez egy jó módszer. Nem kell hosszasan kutakodni a szemetes kosárban, az ember egyet prüsszent és a jó ételek fölül elszállnak a fölösleges papírok, meghívók, színes reklámok, amelyek azt hirdetik, hol lehet a legjobban mulatni. És azonnal előtűnnek az eldobott, jó ételek. Csak ki kell szedni őket a szemetes kosarakból.

Mondom neki, nem hallotta, hogy nemsokára befellegzik a prüsszögésnek? Nem hallotta, hogy készülnek a kesztyűk és a turkálásra alkalmas köpenyek? Azt mondja, nem hallotta. Mondom, kár. Nagy kár. Mert jönnek a gyönyörű idők. A jövő koldusai ezután szép, fehér kesztyűt viselnek, vasalt köpenyt és hajukat védő sapkát. Mert egészséges módon szabad turkálni, nem egészségtelen módon. Mint eddig.

-Mondja, nem tudna maga egy kicsit tőlem odább állni? –kérdezte ez a turkáló ember. Mert én, amíg egészséges voltam, a küzdő sportokban voltam otthonos. Volt nekem Saman karate ruhám, volt Kumite, piros és kék övvel és volt bordás, fehér polyom is. Még fölébredhet bennem a küzdés szelleme és magára török, ha tovább festi nekem a koldusok gyönyörű jövőjét. Hallott maga a küzdő sportok kellékeiről, amiket említettem? Mondom, nem hallottam. Na, ha nem hallott, akkor nekem a fehér kesztyűt, s az egészséges köpenyt ne emlegesse. Ne, mert akkorát prüsszentek, hogy maga egyszerűen elröpül innen!

Csőcselék

Csőcselék a családomban

Fogalmam sincs, hány ember szükséges ahhoz, hogy egyáltalán csőcselékről beszélhessünk. Amikor a rend őrei valami hitványság miatt előállítanak valakit a csőcselék közül, azt mondják, egy főt állítottak elő. Apám, aki asztalos volt, ha elkészített egy hokkedlit, azt mondta, kész van egy hokkedli. A rend őrei nem mondhatják, hogy előállítottak egy csőcseléket, mert a csőcselék nem olyan, mint a hokkedli. Egyetlen hokkedli is hokkedli, de egy fő nem csőcselék.

Fogalmam sincs, hány fő szükséges ahhoz, hogy csőcselékről beszélhessünk. Ha egy fő elég lenne, akkor most kizárólag  magamról beszélnék. Azt mondanám, itt áll egy csőcselék az óvoda előtt és nézi az unokáit. Hogy miért nevezném magam csőcseléknek? Több okom is  lenne rá. Vegyük most elő Platónt és az én kék zoknimat.

Platón azt állította, hogy a demokrácia a csőcselék uralma. Azoké, akiknek nincsenek különösebb érdemeik és viselkedésükben nem a szabadság, hanem  a szabadosság nyilvánul meg. 

Hogy nézek én ki itt, az óvoda előtt? Úgy, amiképpen kinéz egy csőcselékből kivált, magára hagyott egyén. Valósággal uralom az óvoda előtti teret. Persze, demokratikus módon uralom, mert ugye, demokrácia van. És szabadság. De ha valaki reám tekint, rólam nem a szabadság jut eszébe, hanem maga a szabadosság: most dobtam el a cigarettám csikkjét, csak úgy elpöccintettem a semmibe, majd fölveszi valaki. És hogy áll rajtam a nadrág? Sehogy. Állandóan huzogatom, hol az egyik szárát, hol a másikat. Mert csúszik le rólam, valahol alatta elszakadt a pertli. Mindig bajom van a pertlivel. És a cipőfűzővel. A kabátom? Arról nem is érdemes beszélni. Ha lenne válltömése, az egyik valahol hátul lenne, a másik valahol elől. Messziről lerí rólam a csőcselékség.

Hogy milyen vagyok egészen közelről? Mondjuk, szellemileg? Bárdolatlan vagyok és kötekedő. Érdemeim? Azok még mutatóba sincsenek. Hacsak az nem érdem, hogy szándékosan nem megyek neki senkinek.

A minap megállít egy koldus a kocsma előtt és azt mondja, uram, hogyan is szólítsam meg önt? Nevezzem feldmarsallnak? Hogy legyen oly, pótolja ki a pénzemet egy sör erejéig. Mondom, engem nyugodtan nevezhet feldmarsallnak, de nem látja, hogy eléggé csőcselékes a kinézésem?  És nem fogom kipótolni a maga pénzét egy sör erejéig? Erre azt válaszolja, akkor rendben vagyunk...

Ennyit Platónról.

Most pedig vegyük a kék zoknit. Nem emlékszem, hogy valaha is kék zokni lett volna az egyik lábamon, a másikon pedig fehér. Leülök egy padra a téren, beszélgetünk. Jön egy fényképező barátunk és levesz minket, amint ott ülünk a padon, s beszélgetünk. Elkészül a fénykép, s hát az egyik lábamon kék a zokni. Aztán kiderül, hogy a kék kabátomról vetült a fény az egyik lábamra, ezért lett a rajta lévő zokni kék. Jól nézek ki azon a képen! Mint egy csőcselék. Mert ugye, miféle ember az, aki egyik lábán fehér zoknit visel, a másikon kéket? Még a fény is úgy hull reám, hogy belőlem csőcselék legyen.

Szóval, állok az óvoda előtt, mint egy csőcselék. És nézem az unokáimat. Dorka, a nagyobbik, már volt egy napot az óvodában, most elkisérte a kisebbik is. Kiváncsiságból. Azt mondja a nagyobbik: tudod, mi az az óvoda? Az a hely, ahol nem csinálsz azt, amit akarsz! Erre a kisebbik csapkodni kezdi a térdét és kiabálja, márpedig ő azt csinál, amit akar! Na, tessék, mondom magamban, itt van a legújabb csőcselék a családomban...És nem tévedek nagyot, mert hazajön az óvodából az unokám és lelkesen belekezd egy frissen tanult énekbe. A kicsi hallgatja és közben nagyokat kacag. Lehet, ő sem tudja, hogy miért. Csak. A csőcselék ilyen: vagy toporzékol, vagy kacag, vagy pedig közömbösen hallgat. Azt csinál, amihez kedve szottyan.

Nagy az én családom a világban! Majdnem miénk például egész Afrika. Úgy, ahogy van!

Most éppen Egyiptomra tekintek. A rádióban valaki csőcseléknek nevezte a háborgó tömeget.

A híres publicista, Anne Applebaum írta a minap:

“Több könyvet fordítanak évente görögre - egy nyelvre, amelyet alig tízmillióan beszélnek - mint arabra, amelyet 220 millióan.” “...az eredmény: Egyiptomban, más arab államokhoz hasonlóan létezik egy gazdag és jól felfegyverzett elit felül, illetve egy fanatikus és jól szervezett iszlám fundamentalista réteg alul. A kettő között: óriási és rosszul szervezett embertömeg, amely sosem vett részt a politikában...”

Puskár Krisztián fordítása.

(Distributed by The New York Times Syndicate © 2011 Anne Applebaum.)

Az én családom nem éppen embertömeg. Azt sem mondhatnám, hogy rosszul szervezett. De ha csak egy mód van rá, nem vesz részt a politikában. Tehát valahol ott vagyunk, középen. Nem legalul, mert viszonylag kevés köztünk a bankrabló. Nem  legfölül,  mert sejkek és királyok is viszonylag kevesen vannak. Mi vagyunk a csőcselék. Főleg a kisebbik unokám, Panni. És én.

Nem vagy észnél

Te nem vagy észnél, Baba!

Fotó:Pusztai Péter

Egy hölgy meséli, hogy ő hogy járt:

nagy csattanásra ébredek, fejemhez kapok, véres a kezem. Betörők! Persze, hogy betörők! Felülök az ágyban, s hát a paplanon ott van előttem a nagy, berámázott, üveges fénykép az unokáimmal, összetörve. A kép leesett a falról, a fejem fölül. Pont úgy esett le, hogy a ráma sarka betörte a fejem. Semmi baj, sehol egy betörő, jó, hogy megúsztam ennyivel.

Már tegnap hallottam, hogy a túlsó szomszédok kopácsolják a falat. Épp arra gondoltam akkor, bizonyosan a szomszédok is szöget vernek a falba, hogy arra akasszák a saját unokáik képét. A fejük fölé. Mint ahogyan nálam látták az unokákat, a fejem fölött. Furcsa találmány a panelház. Egyik család utánozza a másik családot. Még abban is, hogy hová akasszák a képeket, vagy hol legyen a kanapé. Nem baj, még a mai napon megmutatom a szomszédoknak a sebesült homlokomat, hogy ez az unokáktól van. És főleg attól a kopácsolástól, amit a tegnap hallottam, amikor náluk a falba beverték a szöget. Mert nálam attól lazulhatott meg a szög a falban, a fejem fölött.

Fölhívom a barátnőmet, Babát, hogy tanuljon valamit ebből, legalább ő soha ne tegyen képet az ágya fölé. Ha még nem tett.

Azt mondja Baba a telefonba, rég nem hívtál, mi van veled? Velem az van, hogy rámrontottak az unokáim, Baba! Csupa vér a fejem. Az nem lehet, hogy rádrontottak az unokáid, mert azok még kicsik, szelídek és törékenyek, mondja Baba. Az igaz, hogy az én unokáim kicsik, szelídek és törékenyek, mondom. De rámrontottak, hát nem a fejemen tört össze az üveg? Azon törött össze az üveg, a fejemen. Csupa vér körülöttem minden!

Te nem vagy észnél, mondja Baba. Persze, hogy nem vagyok észnél, ha be van törve a fejem! Te észnél lennél, Baba? Te nem vagy normális, mert a te unokáid még kicsik, mondja ismét Baba. Kicsik, de nagy a képük, Baba! Nem érted? Azt mondod, a te unokáid nagyképűek. Hát tudd meg, az én unokáim nem csak  nagyképűek, hanem még gonoszkodnak is. A minap fölmásztak a falnak támasztott létrára, s amikor mondtam nekik, azonnal szálljanak le onnan, felém suhintottak egy fakanállal, hogy menjek el a közelükből, mert még reám találnak esni. Ilyenek ezek a mai gyermekek, nem lehet nekik parancsolni. Ha úgy vesszük, akkor megértelek, mondta Baba.

Az én unokáim nem másztak fel semmiféle létrára, Baba! Én tettem fel őket a falra, a fejem fölé. Épp azért hívtalak, hogy ne rakd a fejed fölé az unokáidat, mert betörik a fejed. És ne mondd, hogy nem vagyok észnél és nem vagyok normális, azt se, hogy nagyképűek az én unokáim, vagy gonoszkodnak, mert nincsenek is itthon, csak nyaranta jönnek, te is jól tudod, Baba!

Tudom én jól, milyenek ezek a mai gyermekek, az én unokáim azt sem mondják meg, hová mennek, csak látom, hogy nincsenek itthon és amikor haza jönnek, csak látom, hogy itthon vannak, ki tudja, merre járnak, mondja Baba.

Te nem vagy észnél, Baba!