Meg fog pihenni szegény
Árnyékba húzódtunk a hőség elől. De nem volt eléggé hűs az árnyék. Borúlátó természetem van, mondom mamának, már az árnyék sem igazi. Emlékszik, régen milyen mély és hűs árnyékok voltak forró nyarak idején ? Lassan elromlik minden, mama. Mi is léggé elromoltunk. Vajon meddig romlik még a világ, mama ? És mi meddig romlunk még ?
Ilyen sötét hangokat pendítettem meg az emlékezés húrjain, hogy árnyékba húzódtunk a hőség elől.
-Ekkora nagy meleg volt egy nyáron, úgy hetven esztendővel ezelőtt is. Pont ekkora. Hűs árnyékot sehol nem találtunk. Még az udvarhelyi kórházban sem, ahol heteken át feküdtem, végtelenül gyöngén, lesoványodva.
Volt ott egy Tassai nevezetű orvos, aki naponta végignézett rajtam, kérdezte, hogy érzem magam és azzal ment is tovább. Válaszomat nem várta meg. Apád egy fogadott szekérrel feljött Udvarhelyre és azt kérdezte ettől a Tassai nevezetű orvostól, doktor úr, mi baja van a feleségemnek ? Tassai doktor azt válszolta, majd meglátjuk. Meg se akarta látni. Az igazság az, hogy nagyon nem is kereste, mi a bajom. Ha kereste volna, könnyen megtalálta volna a betegségem okát. Mert nem egyedül engem vittek kórházba azzal a betegséggel. A falunkból többen feküdtünk ott, ugyanazokkal a vészjósló panaszokkal. Szemünk kidülledt, fojtott meg az a szorítás a nyakunkon. Golyvánk volt, a jódhiányos víz miatt. Csak reánk kellett nézni, messziről jól látszott a golyva, nem kellet kutatni, keresgélni semmit.
Apád egy hétre rá ismét feljött a kórházba és azt kérdezte Tassai doktortól, doktor úr, mi lesz az én feleségemmel, ha nem találja meg a betegségének okát ? Tassai doktor ennyit mondott apádnak : -Meg fog pihenni szegény...
Engem megműtöttek, meg is gyógyultam hamar. Lám, itt vagyok. Tassai doktor nem volt beteg, nem műtötték meg semmivel. De egy napon megpihent szegény.
Azt kérdezted tőlem, hogy az ember még meddig romlik ? Amikor Tassai doktor azt felelte apádnak a sorsomra célozva, hogy meg fog pihenni szegény, nem gondolta, ő pihen meg előbb, nem én. Úgy hetven esztendővel ezelőtt pihent meg. És én még mindig élek. Mert meglátott egy jóravaló sebész orvos és azonnal megműtött engem. És a többi, falunkbéli asszonyt is megműtötte. Tudod te azt, hogy mi maradt meg Tassai doktor emlékéből egészen a mai napig ? Az a megjegyzése élte túl őt, hogy „meg fog pihenni szegény...” Ma is ezekkel a kifinomult, ravasz szavakkal emlegetik mifelénk az olyan embert, akiről valamiért lemondtak már az orvosok. Aki hamarosan meg fog halni. Akinek már nem is kutatják a betegségét.
Csöndesen megjegyeztem, nem szép halottról rosszat mondani. Mama is megjegyezte, igazad van, csakugyan nem szép halottról rosszat mondani.
Hitvány hangulat telepedett közénk. És nem volt eléggé hűs az árnyék. Megbántam, amit mondtam anyámnak. Gondoltam, lazítok amennyit lehet a szigorúságomon, kérdezek még valamit, amire nem fontos válaszolni : -Vajon meddig romlik még a világ, mama ? És mi meddig romlunk még ?
Mama fontosnak tartotta válaszolni : - A világ míg van, virul és haloványul. Az ember, ameddig él. Addig romlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése