Lelombozottak
Mondják, hogy nem úgy kell élni, ahogyan élek, mert ahogyan élek, úgy nem lehet élni. Mindent pozitív módon kell fölfogni, annyira pozitív módon, amennyire csak lehet.
És mondják, hogy vidámnak kell lenni, akkor is, ha nincs, aminek örülni, a vidámság meghozza gyümölcsét és akkor lesz az is, aminek lehet örülni.
Engem épp az ilyesmik tudnak leginkább idegesíteni.
Légy pozitív te, aki a didaktika talapzatán állsz vidám ábrázattal és nem tudod minek is örülsz öblös kacagással. Tekints szét alapzatod körül, a népek csudálkozva néznek rád, azt mondják magukban, bolond ez az ember, bolond bizony…
Pedig nem biztos, hogy bolondnak születtél, ezt a létformát most vetted magadra, miután nem volt erőd elkerülni a sok pozitív lökdösést és hittél a boldogságban.
Folytassam? Minek? Rajtad már nem segít semmi. Vidáman tűrnéd azt is, ha megköveznének.
Ilyesmik jutnak eszembe, amikor boldog embert látok.
Hogy miért éppen most jutnak eszembe ilyesmik, amikor vége az esztendőnek és számadást készítek, mit tettem jól és mit nem? Ennek egy apróság az oka: megmértem a vérnyomásom. Tudom, hogy mennyi. De ettől a méréstől egy hajszállal sem javult a betegségem.
Orvosok szerint maga a mérés is fölviheti a beteg vérnyomását. Ha nyugtalan, ha fél, ha bizonytalan.
Úgy tűnik, a szomorúság alapvetőbb tulajdonsága az embernek, mint a vidámság.
Ezért van az, hogy a magamfajta, lelkileg lelombozottak ritkábban nyugtalanok, nem félnek annyira és nem őrli őket a bizonytalanság. Meg vannak győződve, akárhogy kerülgetik, a búval és bánattal mindenképp találkoznak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése