Szécsi András

Az a kis lököttség!

Egyszer meglátogattam festő barátomat, aki arról volt híres, hogy nála inni soha nem volt mit, de enni sem, mert örökké éhes volt és ha nem volt egyéb, megette mind a csendéleteit. Csak a fenyők maradtak, a tüskés fenyők. Sütőnek is tüskés fenyőket ajándékozott, de szólt neki, nézzen be a kamrájába is, hátha talál ott valami ennivalót.– Hogy hol a kamrám? Hát ott van a kamrám a két ablak között, látszik, hogy ritkán látogatsz meg! Az én barátaim, ha éhesek, egyenesen az ablakhoz mennek, ki sem kell nyitni, kívülről látszanak a befőttes üvegek, de azok általában üresek szoktak lenni.

Egy napon meg is kérdeztem festő barátomat, te, hogy lehet ilyen körülmények között festeni? Azt felelte, jól, nagyon jól lehet akármilyen körülmények között festeni. Csak kell, hogy legyen az emberben egy kis lököttség. – Nézd meg azt a képet, a legújabbat abban a sarokban! Amikor festettem, kissé spicces voltam, s a festék is túlságosan híg, ezért a vászon közepén lefolyt belőle valamennyi, lett oda egy csík. Lefeküdtem, s néztem azt a csíkot, hunyorgattam a szemem, s hát látom, hogy attól a csíktól modernebb lett a kép, úgy is hagytam. Gondoltam, ha valaki megkérdezi, mi az ott a vászon közepén, hát azt mondom, szándékosan tettem oda, pont azt akartam, hogy ne legyenek olyan komorak és feszesek a fenyők, mintha haptákban állanának. Mert ugye, a fenyők általában délcegek és büszkék, de nem katonák! – És mi lett ennek a képnek a sorsa? – Te tudod, hogy hány betegségem van! Egy jó orvosnak adtam, aki megkopogtatta a hátamat. Boldogan vitte haza, még azt a lefolyt festéket, a csíkot is megdicsérte, mert benne is megvolt az a kis lököttség, ami egy jó orvosból sem hiányozhat!

Huszonöt éve halt meg Szécsi András, épp ilyenkor, október végén. Még élhetett volna, nagyon hiányzik ebből a világból egy kis jóféle lököttség…