Collins

Billy Collins, fotó:Steven Kovich

Mi legyen belőlem?

Betöltöttem a nyolcvanat, s azon tűnődöm, mi legyen belőlem. Mert ezt még nem döntöttem el.

Házmester? Nagybátyám az volt, házmester és jól ment sora, szerette a mesterségét. Igaz, őt Májknak szólították a kicsi boltban, ahonnan jó söröket szokott vásárolni, hiába mondta, hogy ő Miklós, de hát San Franciscóban  csökönyösek a népek, azt felelték, nem baj, ha Miklós, azért legyen nyugodtan Májk, ez a sör minőségén semmit nem változtat. Úgy is halt meg, mint egy igazi Májk, de a halotti bizonyítványát Miklós néven töltötték ki, ne rontsák el véglegesen a kedvét.

Van itt a szomszédomban egy szottyant-kedvű ember, aki azt mondta, az én koromban már nem vesznek föl senkit házmesternek, találjak ki valami más mesterséget arra a rövid időre, ami nekem még ki van parcellázva.

Erre azt válaszoltam, jó, akkor keresek magamnak valami más  mesterséget. De a szottyant-kedvű szomszéd ezzel nem elégedett meg.  Tudja mit? Legyen költő. Legalább olyan, mint Billy Collins, az amerikai poéta, aki tisztán megmondta, mit kell tenni az én koromban…

Megkerestem az amerikait. Szerinte

„Nekünk elég,
ha a dohány árára panaszkodunk,

továbbadjuk a csöpögő merőkanalat,
és énekelünk egy kalitkába zárt madárnak.

Mi azzal foglalkozunk, hogy nem csinálunk semmit –
és ehhez semmi másra nincs szükségünk, csak egy délutánra,
és egy csónakra egy kék ég alatt.

És talán egy emberre, aki egy kőhídról horgászik,
de még jobb, ha nincs is senki azon a hídon.”

 (Kőrizs Imre fordítása)

Csakugyan, legjobb, ha azzal foglalkozom, hogy nem csinálok semmit. Valahol a konyhai fiókban csak találok egy merőkanalat, kalitka nem kell, van madár elég az udvarunkon…