Elsöprő többség

Pusztai Péter fotója, a Cseke Gábor albumából kilopva

Nálamnál ügyetlenebb bevásárlót nehezen lehetne találni ebben a fényes, kapitalista világban. Pedig már egészen jól tologatom magam előtt a nikkeles szekeret, ritkábban megyek neki a polcoknak, mint az elején, amikor csak úgy potyogtak a földre a konzervdobozok, ahol megfordultam. Ma már ott tartok, hogy olykor csupán egy-két sápadt sárgadinnye gurul utánam, szinte szomorúan, hogy hát miért hagyom el őket, ha már kiválasztottam.

Most itt csoszogok a pénztár előtti sorban, fölraktam mindent a lassan haladó   futószalagra, csak fizetni kell, s mehetek szépen haza.

A pénztáros leányzó látja, hogy nem találom a pénzem, már minden zsebemet átkutattam.

Azt mondja, ne tessék idegesnek lenni, a maga korában  sokféle betegséget kihoz az ember szervezetében az idegesség, többször  előfordult, hogy itt derült ki, valaki a otthon felejtette a bukszáját. Aztán valahogy elintéződtek maguktól a dolgok. Mondom, rólam ez nem fog kiderülni, mert énnekem bukszám nincsen, s a dolgaim sem szoktak maguktól elintéződni.

Homlokomra csapok, mondom, megvan! Néha itt tartom a pénzem a nadrágom aprócska órazsebében, persze, hétrét összehajtva, hogy el ne veszítsem, legyen türelemmel, mert valahogy kiszedem onnan.

Na, látja, kedves tata, ilyenkor derül ki, milyen fontos és hasznos dolog a kártya, nem győzzük eléggé hangoztatni, mondja a pénztáros leányzó.

Jaj, lelkem, ha tudná, hogy én ezzel a kártya-dologgal mennyire tisztában vagyok! Évtizedeken át kártyáztam barátaimmal, volt úgy is, egyetlen éjszaka a feleségem egész havi fizetését elkártyáztam.

Másféle kártyától beszélek magának, kedves tata, arról a kártyáról beszélek, amivel az elsöprő többség fizet manapság a kasszánál.

Elsöprő többség! Ugye, így mondta? Van fogalma arról, hogy kikből áll az elsöprő többség? Közömbös, semmi emberekből, hogy úgy mondjam, idiótákból áll az elsöprő többség ezen a földön, a világ így van megmintázva! Néhány zseni talált föl mindent, ami előrébb vitte a tudományt, az elsöprő többség csak tátott szájjal, kételkedve, messziről nézte a találmányokat. Még azt a kasszagépet, amely mellett ott tetszik ülni, s a fizetésre való kártyát sem az elsöprő többség, hanem néhány eszes fő találta ki, ez az igazság, mondtam a pénztáros leányzónak, s a győztesek ábrázatával nyújtottam át neki a hétrét összegyűrt százast.

Amíg a visszajáró aprópénzt szedegettem össze, hallom, azt mondja valaki a mögöttem hosszúra dagadt sorból: ­­­­-Istenem, ezek miatt, a tókmók, ráérős emberek miatt kell nekünk a drága időnket vesztegetni, teljesen hiábavalóan szorongatjuk kezünkben a kártyát.

Gondoltam, feléje fordulok, s csak annyit mondok, na, mi van, ön is az örökké zúgolódó, türelmetlen és kiállhatatlan elsöprő többséghez tartozik, aki a sietésen kívül még soha semmit nem talált föl? De nem fordultam feléje, mert mindig szégyenkezem, amikor hevesen mondom a magamét, s tudom, hogy igazam, az nincs.

Elfekvő nyavalyák

Puskás György fotója

Van nékem egy régi barátom Csíkban, aki ha egyet prüsszent, azt is leírja. Ez a mániája. A múltkor azt írta, hogy amikor őt elkapja a grippa, ha köhög és szipákol, propoliszt spriccel az orrába, másnap már olyan egészséges, mint a fénylő makk.

Elmentem a mézes üzletbe, kértem propoliszt, mondtam, jó lesz majd hűlésre, ha elkap a grippa. A boltos azt mondta, semmi sem olyan jó a hűlésre, mint a propolisz, majd meglátja…

Ennek már néhány hónapja.

Ma is elmentem a mézes üzletbe, hogy vegyek egy kis mézet. A boltos fölismert, azt kérdezte, na, milyen volt a propolisz, ugye, hogy jó volt a grippámra?

Mondom, látja, milyen az élet? Megvan a propolisz, amit néhány hónappal ezelőtt vettem, ott van valahol a kacatok közt, a sok kicsi üveg és doboz és megsárgult pirula társaságában, mint egy elfekvő nyavalya, készlet, már azt sem tudom, melyik mire való. Nem volt szükségem a propoliszra, nem kaptam el a grippát, még csak nem is szipákoltam, pedig eléggé igyekeztem. Abban a hideg télben sál nélkül mentem ki sétálni a térre, hogy elkapjak valami hűlést, de semmit nem kaptam el. Most már mit csináljak azzal a propolisszal, még ki sem tudtam próbálni, pedig nagyon kíváncsi voltam a hatására. Látja, milyen az élet? Így jártam régen az aszpirinnal is. Régen olcsó volt az aszpirin, meg is vettem egy jó nagy dobozzal, volt benne ötszáz darab, a múltkor dobtam el az egészet, mert már tíz éve lejárt a szavatossága.

-Maga a gyógyszert nevezi nyavalyának? Régen a betegségeket nevezték nyavalyáknak, a fekvő betegeknek súlyos nyavalyái voltak, a lábon hordott nyavalyákat nem is vették betegségszámba. Erről a propoliszról pedig azt állítja, hogy nem más, mint elfekvő nyavalya. Ez a kifejezés nem állja meg a helyét, mert soha nem lehet tudni, mikor teríti le az embert a grippa…

-Mennyire igaza van! Ez a kifejezés csakugyan nem állja meg a helyét. De az megállja, ha azt mondom, hogy az a propolisz ha tíz évig még ott lesz, ahol most van, elfekvő nyavalya lesz belőle, amit ki kell hajítani.

-És mondja, maga még tíz évig élni akar ebben a nyavalyás világban?

Egy madárral vagyok haragban

Elekes Károly:Rongyos madár

Énnekem mindig valakivel haragban kell lennem. Igen. Most egy madárral vagyok haragban.  Mert miképpen viselkedik egy tisztességes madár? Ha olyan a kedve, beröpül a házba, szárnyaival a csillárt, az ablakot, a függönyöket csapdossa, s azzal ki is megy, fölül a kémény tetejére, s tűnődik, vajon mit is  keresett abban a házban.

Ez a mostani madár, akivel haragban vagyok, nem ilyen madár. Ritkán röpül, inkább gyalog jár.

Ülök az asztalnál, látom, settenkedik, átlépi a küszöböt, bejön, megáll. Mozdulni sem merek, nehogy megijesszem, ő pedig lép még kettőt-hármat befelé, s mint egy kíváncsi vénasszony, leskelődik egy régi drapéria mögül, nyújtja a nyakát, néz, figyeli mivel foglalkozom. Mondanám, gyere be bátran, épp búslakodom, mint máskor, ha nagyon egyedül vagyok. De nem mondom. Mit lehet beszélni egy madárral? Rágyújtok egy újabb cigarettára. Látom, nem fél a füsttől, de utálja. Még egy pillantást vet reám, megfordul, lépked kifelé, megáll a küszöbön és azzal fejezi ki véleményét a látottakról, hogy pöttyent egy jó nagyot az ajtó elé, úgy megy ki az udvarra, a bokrok, hervadt virágok közé. Nem állom meg, hogy ne nézzek utána. Ahogy meglát engem az ajtóban, mintha sörétes puskával lőttek volna rá, felröppen, s szárnyaival csapkodva száll föl a szomszéd ház tetejére, s onnan tovább, a kék magasságba.

Volt madár, nincs madár.

Haragszom erre a madárra. Különben is, általában mindenre, mindenkire haragszom. Talán az egész világra. De erre a madárra nagyon.

Ha már bejött, ha már szeret gyalog járni, miért nem nézett körül a házban? Miért nem ugrott föl az asztalra, ahol ülök, nézte volna meg az öngyújtóimat, a szemüvegimet, az óráimat, a kávéscsészét, a sokféle apró szerszámot, amikkel teljesen fölöslegesen körülvettem magam? Vagy miért nem kukkantott bele a virágvázába, amelybe vizet nem öntöttem immár hetek óta? Vagy miért nem vette számba az ébresztőóráimat, járnak-e, s ha nem járnak, miért nem járnak? Vagy miért nem csapott néhányat a szárnyaival, hogy a szőnyegekről fölszálljon a por, s figyelmeztessen, ez így nincs jól? És miért pöttyentett elmenőben a bejárat elé nem pedig a tévé tetejére? Mert azt a tévét sem nézem, hacsak nincs benne valami különös, amire időnként fölhívja figyelmemet a feleségem? Vagy miért nem vetett egy pillantást a szerteszét heverő könyvekre, amelyeket csak itt tartok valamiért, de egyiket sem olvasom? És ha már begyalogolt ide, miért nem fedezett föl például egy molypillét? Mert van úgy, ütik ki a szemem a molypillék, de őket megfogni nem tudom. Vagy ott vannak a levetett ingeim a székeken, nagy rendetlenségben, mert lusta vagyok azokat kupacba rakni?

Lett volna néznivalója a konyhában is. Még jó, hogy nem ment be oda. Mert mi van a konyhában, amikor egyedül vagyok? Lépni sem lehet a csempés padlón, ragad hozzá a cipőm az elcsöpögtetett méztől. Egy kanalat nem lehet fölemelni az asztalterítőről, mert jön vele a villa, a kés, a tányér, a sótartó.

És az a szoba, ahol alszom? Az nem hálószoba! Az egy röhej! A fiam roppant találó kifejezéssel így nevezte el: albán kórház. Egyszer azt mondtam a fiamnak, rendben van, az a szoba csakugyan olyan, mint egy kórház. De miért éppen albán? Azt mondta erre, ő sem tudja, de nagy ott az összevisszaság. Hát nagy!

Az ágyam? Mintha kötelet akarna csinálni valaki a lepedőkből, a takarókból, a párnából, minden össze van csavarodva. Ott egy madárnak sincs semmi keresnivalója…

Azért haragszom erre a gyalogos madárra. Úgy ment el innen, mintha itt sem lett volna.

És most már magamra is haragszom, nem csak a világra. Én is úgy megyek el innen, mintha itt sem lettem volna.

Temetői sár

Anyámnak nem egy, hanem két járást segítő pálcája van. Ha alaposabban megszámolom, akkor három is van. Ebből látszik, anyám tehetős asszony. Amikor még jobban tudott járni, egyet, vagy kettőt el is hagyott valahol, a kertben, a szomszédoknál, ahová sokszor beütötte magát. Olyankor pánikba esett, de nem az elhagyott pálca miatt, hanem azért, mert félt, nehogy sokat időzzön fejében a feledékenység.

Sokszor láttam megállani az udvar közepén, azt mondogatva, hol is hagyhattam el…

Nemrég mondom mamának, mama, az egyik pálcáját ne keresse, mert megvan.

 -Hol? –kérdezi mama.

 -Ott van a házhoz vezető cementen, a járdán…

-És nincs az a pálca keresztbe téve azon a járdán?

-De. Keresztbe van téve. Maga újabban úgy hagyja el a pálcáit, hogy még keresztbe is teszi őket a járdán? Máskor valahol egy eldugott sarokban hagyta, egy fa tövében, az ágyások között, hányszor fölkutattuk miattuk az egész fertályt!

-Most nem kell a pálcáimat fölkutatni. Mert azt a pálcát szándékosan tettem oda, ahol van. Ennek az az értelme, hogy Éva, a szomszédunk lássa még az utcáról is, hogy neki hozzám be kell jönni, mert mondanivalóm van. Ebben egyeztünk meg. Ha nincs pálca keresztbe téve a járdán, Éva jöhet, mehet a maga útján, de ha van, akkor vagy kenyér, vagy pirula, valami kell nekem, s ezt ő nagyon jól tudja. Azt én nem tehetem meg, hogy állok az ablakban, s lesem, mikor jön errefelé Éva, hogy szóljak neki, mire van szükségem. Mi így értekezünk, azzal a keresztbe tett pálcával.

-Pedig maga tehetős asszony, mama, még mobilja is van, ha akar valamit Évától, föl is hívhatja…

-A mobilnál sokkal biztosabb az a pálca! Mert nem fogy ki belőle az erő, s nem is kell a gombokat nyomogatni. Jól tudod, hogy gyönge a szemem, a gombokat is nehezen kapom meg rajta. Annál a pálcánál jobb módszert még nem találtak föl arra, hogy üzenjen az ember, ha akar!

A napokban, ahogy beléptem az ajtón, a pálcával kezdtem. Mondom, milyen jó, hogy semmire nincs szüksége mama, nem látom a pálcáját keresztbe téve a járdán…

-Nincs semmi pálca. És úgy néz ki a helyzet, hogy nem is lesz. Megbukott a módszer. Már nem tudok egyedül kimenni az udvarra. A szédülés miatt. Ezt Éva is tudja. Azért eljő, amikor ráér.

Te nem szoktál szédülni? Mert te is benne vagy az időben! Csak éppen azt a csúfságot ne csináld meg velem, hogy előttem halj meg! Mit szólna a falu népe, hogy egy százéves asszony a fiát temeti ? Ezt a csúfságot velem ne csináld meg!

-Maga még nem töltötte be a századik évét, mama! Csak majd, decemberben…

-Messze van az a december, nagyon messze. Most kellene nekem meghalni, ebben a szép időben, ne panaszkodjanak a népek a temetői sár miatt, ki tudja, milyen idő lesz decemberben?

-Ne foglalkozzék a meghalással mama, ez nem a mi dolgunk, beszéljünk inkább valami másról…

-Miről fiam, miről beszélgessünk? Meghalni meg kell. Már szégyellem is, hogy ilyen sokáig éltem. De az a temetői sár…