Hektárnak neveztem el azt a földet, mely három lépés hosszú és egy szűk
lépés széles. Ott „terül el” a házunk előtt, ahová reggeltől estig odasüt a
nap. Száznál több éves az a kicsi ásó, amellyel fölástam a Hektárt, száznál
több éves karókat vertem a földbe, száznál több éves, hatalmas kalapáccsal.
Ezen az udvaron száznál több éves minden. Én is közeledem a nyolcvanhoz,
anyám szerint a százat megérném, ha nem cigarettáznék olyan szorgalmasan. Ő már
csak tudja, mi a hosszú élet titka, a
kilencvenkilencet épp most tapossa. Na,
de mi van a Hektárral?
Fölkelek éjjel, megnézem a Hektárt, nem kaparta-e ki valami tekergő macska
a palántákat. Szépek ezek a
paradicsompalánták. Feleségem vette őket a piacon, de nem egy, hanem két
helyről, hogy ha az egyik fajta nem válik be, akkor talán beválik a másik. Mert
az nem lehet, hogy itt van három négyzetméternyi napsütötte föld, s ne teremjen
semmit! Az nem lehet, akármilyen világ ez a mostani.
Jön a szomszéd, véletlenül elejt néhány elismerő szót, hogy nem árt az
embernek a fizikai munka, aztán azt mondja:- azért szögezzük le, fölösleges és
gyermeteg agrikultúra, amibe maga itt
belefogott. Fölösleges, mert amennyi paradicsom itt megteremhet, azt ősszel
félkézzel hazahozhatná a piacról. Mégpedig válogatva. És gyermeteg, mert ilyen
tenyérnyi helyen csak gyermekek ültetnek ezt-azt, csupa kíváncsiságból. Már meg
ne haragudjon...
Nem haragudtam meg. Azt mondtam, hallgasson ide, szomszéd: ezt a
talpalatnyi földet úgy hívják, hogy Hektár! Én neveztem így el. Mert szeretek
mindennek nevet adni. Hogy legyen mindennek neve. Ha egyszer földről van szó,
akkor nekem az a föld Hektár. Magának van egy csöppnyi igazsága, amikor azt mondja,
hogy amit én most művelek, fölösleges agrikultúra. Mert amennyi paradicsom itt
megteremhet, azt ősszel félkézzel hazahozhatnám a piacról. Mégpedig válogatva. Abban
is igaza van, hogy ez gyermeteg munka. De tudja, hogy vagyunk mi, vének a
gyermeteg munkákkal? Úgy, hogy valamiért illenek hozzánk. Még az is illik, ha
erre a kicsi földre azt mondom, hogy Hektár!
Amiben nincs igaza, az az, hogy nem vette észre, mekkora gonddal
készítettem elő azokat a hosszú, füstös, idétlen karókat a palántáknak!
Félszáznál több lyukat fúrtam a karók oldalába, hogy a zsineget be lehessen
fűzni tisztességesen, ne omoljék le a paradicsom, ha nagyra talál nőni. És azt
sem vette észre, hogy ebben az egész agrikultúrában van egy kis filozófia.
Látja, milyen magasak azok a karók? Azért olyan magasak, mert ezzekkel a magas
karókkal adom a palánták tudtára, hogy bízom a növekedésükben. Ez a bizalom
szerintem sokszor többet ér a kiadós öntözésnél is. Mert a növények
hozzászoknak a szárazsághoz, de ahhoz nem, hogy lehetetlenségre vállalkozzanak.
Maga értelmes ember, ezért mondanom sem kell, hogy ez nem csak a Hektár
filozófiája...
2 megjegyzés:
Már a torkomon volt, hogy na aztán jó nagy karókat tett azoknak a kis paradicsom palántáknak ez a Frici. De biza egyszer megjártam, valami hatalmasra nőttek a paradicsom palántáim, hogy háromszor kellett karót cseréljek, mind magasabbra. Nem viccelek egyszer ember magasságra nőttek, igaz hagytam nekik helyet, egy négyzetméteren csak egy palántát ültettem. És biza egy egy tő annyit termett, emlékszem volt negyven tövem abban az évben, hogy adtam fűnek fának, azt ettük egész szezonban, a másik elrakásig maradt bőven paradicsomlé a spájzban. Persze foglalkozni kell velük. De nem veszélyes dolog.
Én a lambéria rakásnál szoktam mondani, hogy na, megint van egy hektár lambéria rakni való.
Igazad van!
Megjegyzés küldése