SMS

Aki mentett már meg emberi életet, ne panaszkodjék. Legyen boldog. Akkor is, ha csupán egyetlenegy emberi életet mentett meg.

Én nem panaszkodhatom. És olykor boldog is lehetnék. Mert én eleddig három ember életét mentettem meg. Békeidőben. Kettőét úgy, hogy sietve kórházba vittem őket, mielőtt még meghaltak volna valami súlyos mérgezéstől. Egyet pedig úgy, hogy lemondtam föltett szándékomról, mely szerint ezt a rosszféle embert agyon fogom ütni.

Vannak szerencsés emberek, akiknek az a hivatása, hogy emberi életeket mentsenek meg.

Ilyenek például a sebészek.

Azt hihetnők, nincs is boldogabb ember ezen a földön, mint egy sebész. Akinek szinte naponta adódik alkalma arra, hogy emberi életet mentsen meg.

De ez nem így van. Boldogabbak, szerencsésebbek azok, akik kényszerűségből nem ismertek meg soha sebészt. Csak kocsmárost, taxisofőrt, karmestert, pilótát, masszőrt, táncoktatót.

Figyeljék csak meg, mennyivel üdítőbb időtöltés léha népek társaságában lenni, mint komoly emberek szomorú, nehéz meséit hallgatni betegségről, műtétről, sebészprofesszorok szokásairól! Hogy így a diagnózis, és úgy a diagnózis. Hogy az volt a szerencse, hogy az volt a szerencsétlenség! Csupa felhős hangulat, csupa panasz, tudálékosság.

Az első műtétem után kint sétáltam a folyosón, valami könnyed melódiát dúdolva ment el mellettem a kórház borbélya, reám se nézett, gondoltam, menjen, csak menjen a maga útján, soha ne lássam többé.

És jön a sebészprofesszor, Bara Tivadar, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Mondom, doktor úr, ha egyszer kikerülök innen, egész életemben sétálni fogok, közben pedig könnyed melódiákat  dúdolok, mint a maguk borbélya, most kedveltem meg az életet, itt kint, ezen a folyosón...

A második műtétem után azt kérdeztem a sebészprofesszortól, tessék mondani, maradt még bennem valami, ami ép? Azt felelte, sok nem maradt. -És ha megint meg kell engem műteni, akkor hogy lesz, doktor úr? -Akkor  úgy, hogy ismét fölvágom. Ha lesz kit! -mondta  Bara professzor.

Két hónap telhetett el. Sétálok a főtéren. Apró lépésekkel, sápadt orcával, lefogyva, szomorúan. Megszólít valaki, azt mondja, jól van, kell magának a séta, ilyenkor az a legjobb, a séta. Nézem, hát ez az ember nem más, mint a sebészprofesszor. Jön valahonnan a fiával. Talán még váltottunk egy-két  szót, mentek tovább. Néhány lépés után megállok, nézek utánuk.  Megfordulnak ők is, néznek utánam. Látom, a professzor mond valamit a fiának.

Azóta csak találgatom, mit mondhatott Bara doktor a fiának. Mit is mondhatott volna? Talán csak annyit, hogy nézd meg, ez az ember egyszer már meghalt. A második műtét után. És mégis él...Talán csak ennyit.

Azóta eltelt négy esztendő.  És én minden esztendő végén kapok egy üzenetet a mobilomra.  Az van az üzenetben, hogy békés ünnepeket, egészséget kívánok az új esztendőben, Bara.

A legutóbbi üzenet végén ez van: Baráék.

Már nem találgatom, mit mondhatott apa a fiának, amikor találkoztunk. Súlyos dolgot mondhatott, ha már az orvos fia is bekerült az évvégi üzenetbe.

Most viszont azon tűnődöm, vajon hány olyan sebészorvos lehet még a világban, aki egy műtét után négy évvel is jó egészséget kíván a volt betegének? És azt találgatom, rajtam kívül  hány lejárt életű embernek jut ilyen esemes...