Befelé

Elekes Károly, Önarckép

Rongyos madár

Jó élete volt az én egyetlen testvéremnek, Károlynak. És ha most, ebben a nyakatekert világban valaki megkérdezné tőle, hogy vagy, Károly, azt felelné, jól, a bajokat leszámítva nagyon jól vagyok. Persze, hogy azt válaszolná. Mert csakugyan jól van Károly. Elérte, amit el akart érni ebben az életben: művész lett belőle. Csak be kell ütni a gugli keresőjébe a nevét, Elekes Károly s máris sorolja az internet, miket vitt véghez az én  testvérem, akinek jó élete volt.

Büszke is vagyok rá. Hogyisne lennék, ha arra gondolok, nekem is van valamennyi részem az ő életének alakulásában? Azt mondom, valamennyi, mert a fönnmaradó rész a történelmet, s a véletleneket illeti meg.

Ami az én érdemem, az az, hogy tizenhat évvel hamarabb jöttem a világra, mint ő. És mondhatnám azt is, én neveltem Károlyt, én jelöltem ki az útját, s amint látom, jól neveltem őt és jól jelöltem ki az útját.

A történelem érdeme, hogy Károlynak kedvező irányba fordította szekerének rúdját. Olyan társadalmi rendszer ütött be hozzánk, mely elvette minden földünket, erdőnket, nem kellett az én egyetlen testvéremnek mezőre járni, mint nekem, szántani, vetni, kaszálni, állatok tartásával kínlódni. Kedvére játszadozhatott patakunk partján a lármás gyermekek között, foghatott halat, sárgahasú békát, színes pillangót, csodálhatta a fákon röpdöső énekes madarakat.

A véletlenek érdeme, hogy korán fölfedeztem Károlyban a képzőművészet iránti érzékenységét, hogy ne használjak olyan erős kifejezést, mint amilyen a tehetség.

A továbbiakban családi krónikáról nem lesz szó, csupán a Károly érzékenységéről, az énekes madarakról, s egy éles kanyarról.

Egyszer azt vettük észre, hogy a házunk megtelt énekes madarakkal. Nem igazi, hanem festett madarak lepték el a falainkat. Apánk keretet csinált a képeknek és vasárnaponkint gyönyörködtünk Károly munkáiban. De nem csak gyönyörködtünk, bele is szóltunk. Volt, aki azt mondta, igen sok ág van festve a fákra, volt, aki kifogásolta a parti kövek formáját, színét, a lombok foltjait, vagy a táj beosztását. Egy biztos: anyánk volt a legkritikusabb megfigyelő. Azt is mondta, régebben szebb fákat festettek, kékebb eget és fényesebben ragyogó napot. Ezek a képek igen egyszerű képek, talán még annál is egyszerűbbek és közönségesebbek, mint amit a valóságban lehet látni.

Egy napon érdekes festmény jelent meg a falon. Régi petroleumlámpa, s egy rongyos madár volt ezen a képen, néhány hosszúra nyújtózkodó faág, egyéb semmi.

Vendégünk jött Amerikából. Meg is mondom, hogy ki: Böjtös László, Clevelandból.

Azt mondta Böjtös László, hogy ez a madár neki nagyon tetszik és szívesen föltenné otthon a falára. Károly azonnal be is csomagolta. És elszállt ez a madár Amerikába.

Hónapok multán mondom Károlynak, nem festenél még egy olyan rongyos madarat? Hogy maradjon itthon is egy rongyos madár?

Festett. De az rongyosnak rongyos volt, de más! Egészen más. És festett még madarat bőségesen. De olyant, mint az a régi, soha nem tudott festeni.

Teltek az évek és a Károly életében bekövetkezett egy éles kanyar. Nem festett se rongyos, se énekes madarakat. Festeni mindig festett valamit, vagy rajzolt, de egyszer azzal állt elő, hogy rájött, a világban túlságosan sok már a kép, főleg a fénykép. A pixel. Így mondta, a pixel! És példát is hozott föl, állításának igazolására: egy híres épületről, toronyról annyi fényképet készítettek már, hogy azokkal a képekkel be lehetne borítani egy egész tájat. Minek ennyi fénykép, minek ennyi szemét? Ritkítani kellene ezt a rengeteg képet, nem szaporítani!

Kérdeztem tőle, akkor most mit fogsz csinálni? Nekiállsz és gyomlálod a képeket? Valami olyasmit mondott, hogy még ő sem tudja, mihez kezd ezután. Lehet, ha fest is valamit, befelé fog festeni. És festett egy önarcképet. Befelé. Ezen a képen nehéz eligazodni. Állítólag fogadásból festette. Mindegy. Itt van.