Kiderült, hogy király voltam (29)

                                  Fotó : Báthorí Zsigmond

Az első fűszál

Elment a hó. Ahogyan elment máskor is. A tavasz pedig úgy született meg, ahogyan falun szokott megszületni a tavasz. Mint a gyermek. Mocskosan.  A macskák egy ideig kerülgették a pocsolyákat, aztán átugorták és megrázták magukat. A napsütésben párolgó kerítések tövében kibújt az első hóvirág. A mi Idánk is szétnézett az udvaron. Azt vártam, meglátja az első hóvirágot, leszakítja és föltűzi a hajába. Mint minden esztendőben. Meglátta. Nézte is hosszan. De nem szakította le.

Mint általában minden érdekesnek tűnő apróságból, ebből is következtetést vontam le magamnak. Ez nekem régi mániám. Hiszem, hogy minden apróságnak jelentősége van. Ennek az, hogy ezen a hosszú télen Ida is megváltozott. Legalábbis annyira, hogy a hóvirágos szokását elhagyta. Örültem is, hogy ezt a szokását elhagyta a mi Idánk. Közelebb álltam hozzá,  mondom neki, látod Ida, nincs szél, ami ne jól fújna. Szépen elfújta ezt a telet a szél. És hamarosan madárfüttyöt is hallunk. Ida erre azt mondja, kihagytam azt a sort, hogy nincs rossz fű. És jobban is összerakhattam volna azt a japán találmányt. A haikut. Mert nem pontosan úgy van az leírva. Mondom, nagyon örvendek annak, hogy te ezt észrevetted és nem felejtetted el, miképpen hívják azt a rövid verset. Mert nem sokan tudják a falunkban, mi az a haiku. Talán senki sem tudja. Csak mi ketten tudjuk.

Azt mondja a mi Idánk, lenne még valami, amit csak mi ketten tudunk. Mondom, van. A birodalom. És én most nagy gondban vagyok. Már le is akartam mondani róla. Nem tudom eldönteni, normális emberek birodalmát alapítsuk-e meg, vagy pedig bolondok birodalmát. A mi kertünkben, s az udvarunkon.

Ne legyek olyan nagy gondban, mondja Ida. Mert ez az egész csak játék. De hogy a mi játékunkat eltűrje anyám, s elnézze nekünk, ha bolondozunk, ahhoz előbb őt próbára kell tenni. Ha eljutunk odáig, hogy anyám is egyszer füvet egyék, akkor hozzá  is foghatunk a birodalomhoz. Mégpedig egy olyan birodalomhoz, melyben jól érzik magukat a normális emberek és a bolond emberek is. Mondom, én tökéletesen értem, mire gondolsz, Ida. Akkor jó, mondta  a mi Idánk.

A tavasz nem sokat teketóriázott, mint én a birodalmammal. Amint ereje nőtt a napnak, azonnal nekifogott a saját királyságának. Az utolsó jégdarabokat is eltakarította udvarunk árnyékos zugaiból, langyos szelek suhogó seprűivel végigfutott a kertünkön, s a hó alatt megfáradt fák ágaira is itt-ott reácsapott. Szálltak a rozsdás levelek mindenfelé. Még a Borbélyék kertje mellől is elhordta mind az ottfelejtett kórót és mindenféle szemetet. Amint annyira fölszáradt a föld, mondom Idának, gyere velem, sétáljunk egyet a birodalmunkban, séta közben az embernek sok minden  eszébe juthat. Márpedig nekünk most sok jó ötletre lenne szükségünk. Ha példát akarunk venni a tavasztól, s mi is nekifogunk a mi elképzelt királyságunknak. Azt kérdi Ida, hát csakugyan nekifogunk ? Mert az a szép, ha nem hagyja félbe az ember, amit eltervezett. És jó, hogy hosszú telünk volt. Mert kicsi tervekhez elég a kicsi idő, de nagy tervekhez nagyobb idő kell. Mondom Idának viccesen, magamtól reá sem jöttem volna, hogy kicsi dolgokhoz kicsi idő, nagyobbakhoz nagyobb idő kell. Ezért van szüksége egy királynak okos udvari bolondra. Mert mindent egy király sem tudhat.

Sétálunk Idával a kertben, s hát jő anyám is. Azt mondja, azért mindent ne járjunk össze, mert itt-ott már nő a fű, kár lenne letaposni. Mondom, igaza van magának mama, ilyenkor kell legjobban vigyázni a fűre. Még gyöngék a zsenge fűszálak, épp, hogy csak kibújtak a földből, s ha ilyenkor letapossák, még meggondolják magukat, s nem nőnek tovább. Lehajoltam, s letéptem pár fűszálat. Mondom anyámnak, emlékszik, amikor még voltak pipéink, hogy szerették csipdesni ezeket a zsenge fűszálakat ? Azok a pipék is tudták, mi a jó nekik. De lehet, embernek sem árt meg egy pár fűszál, mondtam, és néhányat magam is rágni kezdtem. Anyám letépett kis csokornyit egy vakondtúrás mellől és megkóstolta ő is. Azt mondja, így, tavasszal, majdnem mindenféle növény orvosság. Ez a fű is. És anyám jóízűen rágta a zsenge füvet. Mi pedig csak néztünk egymásra Idával. A győztesek tekintetével.