péntek, május 27, 2011

Paradicsom

Forrás:Wikipedia

Nektek az a bajotok,

hogy még mindig hisztek a paradicsomban. Mint rég. Mint abban az időben, amikor megkérdeztétek a szomszédasszonyt, mondjuk, Juliskát, te, Juliska, hol termett ez a gyönyörű, ízes paradicsom? És erre azt mondta Juliska, az bizony a kertünk végében termett. Ott, ahol az sok vakondtúrás van.
Ma, ha megkérdeznétek egy nagy üzlet eladójától, hogy hol termett ez a szép, piros paradicsom, azt felelné, nem lehet tudni. A ráérősebb és bőbeszédűbb eladó esetleg valamivel pontosabban jelölné meg, hol teremhetett a szép, piros paradicsom. Azt felelné, lehet, hogy Spanyolországban. De lehet, hogy a görög  földeken, vagy Afrikában. Nem lehet tudni.

Nektek az a bajotok, hogy hisztek a paradicsomban. Mert szép és piros. És nem érdekel titeket, hol termett, ki nevelte, honnan hozták, mi a fajtája, milyen paradicsomok voltak a felmenői, volt-e vakondtúrás a közelében, vagy nem volt.
Most pedig megy a hasatok, lázatok van és véreteket pancsolják a laboratóriumokban. Münchentől Hamburgig mindenfelé ott görnyednek a tudós emberek a mikroszkópjaik fölött és próbálják megfejteni, mi okozza, hogy megy a hasatok és lázatok van. Miféle bacillus? És hogy az a bacillus mitől fordulna fel, hogy ne betegítsen meg titeket. Mert megy a betegség, nem lehet tudni, honnan jön, s mitől, de megy. Már Bécsben is fölkapták a fejüket a tudós emberek, a szép, piros paradicsomba bele sem harapnának, csak nézik szüntelen a vastag szemüvegeikkel. És forgatják, felnagyítják és találgatnak.

Énnekem semmi bajom nem lesz a paradicsomtól. Mert nem hiszek benne, akármilyen szép és piros. Nem veszem meg. Nem szeretem, ha Afrikából jő, vagy spanyol földről. Én a Juliska paradicsomában hiszek, mely ott termett a kertjének végében, ahol az a sok vakondtúrás van.
Ha lesz is bajom, nem a paradicsomtól lesz. Ha lesz is bajom, mint amiképpen már sokszor előfordult, hát legyen. Baj akármiből jöhet. De azt elvárom a szép, piros paradicsomtól, hogy ne menjen tőle a  hasam és ne rázzon ki tőle a hideg.

Nektek az a bajotok, hogy hisztek a paradicsomban. Az uborkáról ne is beszéljünk. Mert abban az uborkában is hisztek, mely messziről jő. Az a bajotok, hogy mindenben hisztek, ami messziről jő.



hétfő, május 23, 2011

Csokoládé




Adtam neki csokoládét

Nem hiszem, hogy lenne a földön alábbvaló ember annál, mint aki nem alkalmas eltartani egy ártatlan macskát. Nem hiszem. Én nem hiszem, aki nem vagyok alkalmas eltartani egy ártatlan macskát. Most például adtam neki csokoládét. Néz engem ez az ártatlan macska, néz és az van a tekintetében, hogy mi van veled ember? Mi van veled, hogy két hete azt adsz nekem, csokoládét? És tojást! Főtt tojásnak felét, amit meghagysz a magadéból. Nekem. Ez van az én macskám szemében.
Én pedig nézem a macskámat és az van a szememben, ami a fejemben is: te nem vagy az én macskám! Te csak itt vagy, mert itt születtél. Anyád somfordált be a kapu alatt veled, soha nem is akartam macskát tartani. Láthatod, arra sem vagyok alkalmas, hogy eltartsam magam. Tojást főzök. Fele a tiéd. És a csokoládénak is fele a tiéd. Énnekem is ez a reggelim, ebédem, vacsorám. Tojás és csokoládé. Tudod, mit ír rólad a Pallas? Azt írja rólad a Pallas, hogy ragadozó vagy. Én nem vagyok ragadozó. Egy nyamvadt fakanalat sem vagyok képes megragadni, hogy főzzek legalább magamnak valamit. Utálom a fakanalat, a kavargatást, nem értek a főzéshez. És tudod, mit ír még rólad a Pallas? Azt írja, hogy háztetőkön mászkálsz éjjelente és röptében elkapod a madarat is. Én nem mászkálok háztetőkön éjjelente és semmit nem kapok el röptében, sem pedig nyugvó állapotában. Legfeljebb egy hitvány hasmenést ha elkapok a romlott tojástól, vagy a gyanúsan kotyvasztott csokoládétól. Egyebet nem.
És hogy el ne felejtsem! Azt is írja rólad a Pallas, hogy szeretsz nagyokat aludni. Én is szeretnék nagyokat aludni. De engem bánt a lelkiismeret, hogy nem vagyok alkalmas eltartani egy ártatlan macskát. Már csak ezért sem tudok nagyokat aludni. És azt is olvastam rólad, hogy jól viseled az éhséget. Én nem viselem jól. Most nekifogok és főzök magamnak egy tojást. Fele a tiéd. És kettőbe török egy csokoládét. Csak éppen ne nézz rám azzal a csodálkozó szemeddel, amelyben az van, hogy mi van veled ember? Tudod te azt, hogy mi van velem? Nem tudhatod. Az van velem, hogy a te édes testvéred szült nekem három gyönyörű macskát. Most jöttek elő, támolyogva. Néznek engem az ártatlan szemükkel. Én is nézem őket és arra gondolok, mit fogunk enni holnap, holnapután? És mit vétettem én, hogy annyian lettünk? És mit vétettek ők, hogy annyian lettek? Semmit nem vétettek. Nem baj. Adok majd nekik is tojást. És csokoládét!


csütörtök, május 19, 2011

Dugó



Szakember a dugóban

-Na, ugye szépen alakul a ház?
-Szépen. Persze, ezt-azt leszámítva...
-Mi az, hogy ezt-azt?
-Hát ott van az új tető. Nincs befejezve. Ha fölmegy a padlásra, látja a kék eget. Igaz, egy helyen látja. De látja. Este a hold is besüt azon a helyen...
-Hagyja, hogy süssön! Kijavítjuk. Egy semmiség az egész. Más mi van?
-A falak.
-Mi van a falakkal?
-A falakkal az van, hogy néhány helyen görbék.
-Persze, hogy görbék, régen építették.
-Arról volt szó, hogy kiegyenesíti...
-Arról. De mindent nem lehet kiegyenesíteni. Ott van például a szivárvány. Próbálja kiegyenesíteni! De görbe a tenger is! Mikor járt utoljára tengerparton? Nem figyelte, hogy görbe a tenger is? De ha nagyon akarja, kijavítom a falakat. Egy semmiség az egész.
-És az ablakokkal mi lesz?
-Meg kell tisztítani az ablakokat. Langyos vízzel. Szappanos vízzel.
-Úgy értem, hogy az ablakok nem csukódnak rendesen. Pedig termopánok. Arról volt szó, hogy a termopánok jól csukódnak, azért termopánok...
-Látja, ez az emberiség egyik legnagyobb tévedése! Hogy a termopánoknak jól kell csukódniuk. És ha jól csukódnak, a levegővel mi lesz? Honnan vesz friss levegőt? Ugyanazt a levegőt szívja be az ember, amit már egyszer a tüdejéből kieresztett. Az ember nem hal, hogy konzervdobozban húzza meg magát végső esetben. Tudja mit? Végső esetben, ha akarja, kijavítom a termopán ablakot is. Hogy jól csukódjon. Egy semmiség az egész.
-És van itt egy kis lopási ügy ...
-Lopási ügy? Mi veszett el? Csavarhúzó, vagy lénia?
-Nem csavarhúzó és nem lénia. A szobák területéből loptak el. Minden falnál egy jó arasznyit. A gipszkarton miatt...
-Örüljön neki! Így is igen nagyok ezek a szobák. Ha eljön a tél, hogyan fűti ki a lakást? Nem hallotta, mit mondott a rádió? Azt mondta, ismét drágul a földgáz. Most nem arra kell menni, hogy nagyok legyenek a szobák, hanem arra, hogy minél kisebbek legyenek. Ha akarja, vehetjük a szobákat kisebbre is. Egy semmiség az egész.
-A szobákat ne vegye kisebbre, de a sok törmeléket elvihetné az udvarról, járni is alig lehet tőlük.
-Tudja, mibe kerül a törmelék elszállítása? Rengetegbe. Így, ahogy mondom, rengetegbe! De minek kell annyit járni az udvaron? Az ember kimegy a kapun, s bejön rajta, ebből nem kell olyan nagy dolgot csinálni. Ha akarja, elvitetem a törmeléket. Mondtam, sokba kerül. Telefonálok, jön a nagy kocsi, s jó pénzért elviszi. Egy semmiség az egész.
-Baj van a csatornával is. Ha esik az eső, csöpög.
-Mindig nem esik az eső. Hagyja, hogy csöpögjön. De ha akarja, kijavítom a csatornát. Van a háznál egy kis sósav? Mert nehezen lehet kapni. Van, vagy nincs? Mert ha van, megforrasztom a csatornát és kész. Egy semmiség az egész.
-Elszámolás dolgában hogy állunk?
-Jól állunk. Hát nem kifizetett mindent?
-Tudomásom szerint nincs tartozásom.
-Nincs. Semmi a világon. Csak egy apróság. Szóra sem érdemes.
-Miféle apróság?
-Hát a benzin.
-Miféle benzin?
-Amit az autóm elfogyasztott a sokféle járkálás miatt. És főleg a dugók miatt. Tudja, mit érez egy szakember a dugóban? Azt érzi, hogy amíg ott várakozik a dugóban, szakmunkát is tudna végezni a maga házánál. Amit ugye, illik megfizetni.
-Tehát a dugóban való várakozását szakmai munka gyanánt könyveljem el?
-Jól mondja! Szakmai munka gyanánt. Mert ha egy mester várakozik a dugóban, akkor az ő ideje is szakmai időnek számít. Értelemszerűen!
-Jól van. Mégis, mennyibe kerül nekem a szakmai dugó és a benzin?
-Ezerbe. Pont ezerbe.
-Milyen pénzben kell ezt érteni?
-Milyen pénzben? Hát euroban, nem abban vagyunk benne,  az euban?
-De. Abban vagyunk benne. De az sok pénz benzinre és szakmai dugóra. Ezerért elviszik magát Bécsbe, s haza is hozzák!
-Az igaz. De egy szakember nem megy csak úgy Bécsbe, ha nincs ott semmi dolga! Egy szakember nem csavarog a világban, hanem végzi a munkáját. A megegyezés szerint.
-Ebben a dugó dologban, s a benzinben nem egyeztünk meg.
-Nem. Ez a szerződés hibája. De még bele lehet tenni. Ha akarja, bele is foglalhatjuk a szerződésbe. Utólag. Egy semmiség az egész.



kedd, május 10, 2011

Mária

Fotó: Cseke Gábor


Mondjátok meg Máriának,

szégyellem magam. Hat évvel ezelőtt kellett volna néki egy öl virágot vinnem, s egy akkora csololádét, mint mondjuk, egy tégla. Vagy valami mást. Például egy liter francia kölnit. Legalább locsolja be magát, s azokat az iskolás lányokat is, akiket elhozott magával az anyám udvarára, hogy kiszedjék őt az iszapból, árvíz után. Nem vittem néki akkor egy öl virágot, sem akkora csokoládét, mint egy tégla. Francia kölnit sem vittem. Eszembe sem jutott. Talán csak annyi, hogy köszönjük, Mária. De ha eszembe is jutott volna, honnan szereztem volna akkor virágot, csokoládét, kölnit, abban a feldúlt világban, ami ott volt a mi siménfalvi udvarunkon? És ha szereztem volna is, miképpen adtam volna át? Iszapos kézzel? Az ő iszapos kezébe?
Most szégyellem magam. És mentegetem.
Arra gondolok, az is nagy dolog, hogy most, hat év eltelte után eszembe jut Mária. Mert eszembe jut most is. Hat év után. És emlékeznék reá hatvanhat év után is. És eszembe jutna minden időben.

Mondjátok meg Máriának. És mondjátok meg azt is, még él Emma néni, az én anyám. És ő is gyakran emlegeti Máriát.
Most szégyellem magam. És mentegetem. Azzal, hogy sokszor érdeklődtem felőle, ki ő, hol lakik. Mert hat évvel ezelőtt nem hívta őt senki. Jött magától. Jött segíteni.
Tegnap a következő levelet kaptam egy virtuális barátomtól, a költő Buzogány Árpádtól:  
“Kedves Frici,
most már bizonyosan tudom, hogy a 2005-ös árvíz után Szentábrahámról Szécsi Marika tanítónő lapátolt Emma néni udvarán. Kis, alacsony hölgy. Telefonszáma: 0745-054490.
Tavaszi üdvözlettel és lelkesedéssel,
Buzogány Á.”
Most már fölhívhatom Máriát telefonon is. De várok még ezzel a fölhívással. Ha nem hat évet, legalább valamennyit. Addig is, mondjátok meg Máriának, jaj, mit is? Ami eszetekbe jut. Azt mondjátok meg neki.


hétfő, május 02, 2011

Csempe

Forrás: Zalakerámia ZRt


Nálunk is ez van

-Szóval, hogy milyen legyen a csempe...Szerencséjük van velem, mert én ezt az egész árúházat úgy ismerem, mint a saját tenyeremet. Különösképpen a csempe-részleg az én területem. Először is az a kérdésem, hová jönnek a csempék? Konyhába, vagy fürdőszobába. Mert ugye, vannak csúszós csempék és vannak érdesebb felületűek. Szóval, mindkettőbe az jön, csempe. A színek? Jaj, azok a legfontosabbak. A színek! Melyik szín tetszik a kedves hölgynek? Ez a vörösbe hajló bordó? Jó ízlése van a kedves hölgynek! Nálunk is ez van. Vörösbe hajló bordó. Ez a legszebb szín. A kék hideg, a szürke jellegtelen, a zöld túl erős, a sárga pedig olyan semmi szín. Nálunk is ez van. Vörösbe hajló bordó. Ennek a színnek van egyénisége. És kiemeli a konyhát a mindennapok egyhangúságából. És persze, a fürdőszobát is kiemeli a hétköznapok locsogásából. Mondhatnám, kedve kerekedik az embernek, hogy fürödjék. Hogy pancsoljon abban a vörösbe hajló bordó hangulatban. Nálunk is ez van. Amikor az én feleségem kilép a fürdőszobából, jön, hogy ölembe kapjam, olyan hatása van ennek a vörösbe hajló bordó színnek. Jó ízlése van a kedves hölgynek. Tehát legyen vörösbe hajló bordó!

Második nap:

-Szóval, hogy milyen legyen a csempe...Hová jönnek a csempék? Konyhába, vagy fürdőszobába? Értem. A színek? Jaj, azok a legfontosabbak. A színek! Milyen szín tetszik az úrnak? Ez a világos kék? Jó ízlése van az úrnak! Nálunk is ez van. Világos kék a konyhánk, s a fürdőszobánk is. Ez a legszebb szín. A vörösbe hajló bordó túl sötét, szomorú a hangulata és könnyen piszkolódik. Az ember lép egyet, máris látszik a nyoma. A világos kék az ég színével egyezik. Van-e szebb szín, mint a kék ég? Nem véletlenül kék az ég, ezt senki nem vitathatja. Nálunk is ez van. Ugye, a zöld túlságosan harsogó szín, a szürke olyan, akár az út pora, a sárga valósággal rikít, nem való egy rendes házba. A világos kék kiemeli a konyhát a mindennapok nyomott hangulatából, a fürdőszoba pedig hasonlatos a paradicsomi állapotokhoz. Mert hol volt boldogság ezen a földön, ha nem a paradicsomban? Ezt senki nem vitathatja. Nákunk is ez van. Minden világos kék.

Harmadik nap:

Szóval, hogy milyen legyen a csempe...Mert ugye, más a konyha és más a fürdőszoba. Értem. Legyen egyforma színű a konyha és a fürdőszoba. Vagyis sárga. Jó ízlése van a kedves hölgynek. Nálunk is ez van. Sárga a konyhánk és sárga a fürdőszobánk. Tudja, hogy vagyok én a színekkel? Ahol különböző színű a konyha és a fürdőszoba, ott belebotlom a küszöbbe. Pedig nincs is küszöb. Ezek ez egymástól eltérő színek ráncigálják az ember tekintetét, hol ide, hol oda néz, nem is veszi észre, van-e küszöb, vagy nincs. Nálunk is ez van. Ez a sárga csempe. Egyformán sárga minden. És nem botlunk bele a küszöbbe. Ráadásul mintha a konyhánk is nagyobb volna, mint a valóságban! Ennek a sárga színnek térnövelő hatása van. Nem véletlen, hogy a rétek sárga virágai is növelik a tájat. Az embernek az az érzése, nem a földön, hanem a végtelenben jár. Ugye, a slágerben is az van, hogy sárga a rét...Nincs üdébb szín, mint a sárga! Nálunk is ez van.

Egy hónap múlva:

-Drága főnök úr! Elegem van nekem ebből a csempe-részlegből. Ha lenne valami olyan megoldás, hogy ne kelljen nekem a színekkel foglalkozni. Cipelnék kólát, dinnyét, krumplit, átrendezném e polcokat, fölmásznék a plafonra egy pókháló miatt. Akármit megtennék, csak emeljen ki engem a színek világából. Nem birom nézni a csempéket, nem tudom követni az ízlések forgatagát, a sok tétovázást, kifogytam érveimből. Maholnap képtelen leszek megkülönböztetni a kéket a zöldtől, a sikamlós csempét az érdestől, ízlésem sincs már. És ideje lenne nekem is megházasodni, lakáshoz jutni, hogy ne a térdemen fogyasszam el az ebédemet, s néha fürödhessek is valahol. Ha lenne valami megoldás...




hétfő, április 25, 2011

Békavirág

Mire lehet menni?

Ünnepi vasárnap. Akkora csöndesség van a faluban, hogy neki lehetne támaszkodni. Mi azért székeket rakunk a ház elé, körbeüljük a maholnap százéves mamát a tavaszi napsütésben. Ritkán vagyunk így együtt, illene néhány fontos dolgot megbeszélni. Mondom mamának, szépen virágzik udvarunkon a békavirág, mama. Szépen, sárga az egész udvar, mondja mama. Mondom, maga pedig jól néz ki, mama. Én jól, de már nagyon megúntam ezt az életet, mondja mama. Ne tessék ilyenekre gondolni, mondja Kinga, az öcsém pesti leánya. Harangoznak. Kinga fekete cipőt vesz elő, készül a templomba. Melyikbe mentek?-kérdi mama. Hát a reformátusba, mert az közelebb van, mondja öcsém. Maradunk ketten, mamával. Ki halt meg a faluban mostanában, mama? Bálint Domi, ő halt meg, tegnap temették, mondja mama. Mi baja volt ennek a Bálint Dominak, mama? Annak semmi. Elitta az életét, abba halt bele, mondja mama.

Vége a templomozásnak. Kérdem öcsémtől, na, szépen beszélt a pap? Szépen. Vendégpap prédikált, mert a helybéli beteg. Azt mondja a vendégpap a szószékről, kedves híveim, most pedig mondjuk el a Miatyánkot. De nem! Ne azt mondjuk el, hanem valami mást. És keresgél a papírjai között. Nem találja amit keres. Aztán azt mondja, mégis legjobb, ha elmondjuk a Miatyánkot. Azért szépen prédikált a pap.
Ismét körbeüljük mamát, hogy ha már így összegyűltünk, beszéljük meg a legfontosabb dolgokat.

Kérdem Kingától, mi újság Pesten? Nyílik-e a békavirág, virágzik-e a demokrácia? Mama erre fölkapja a fejét, s mint a most visszatért, régi fészkét kereső, cikázó fecske a kék levegőbe, belevág egy mondattal a hangulatba: ez már politika! A politika pedig nem itt tanyázik a mi udvarunkon, hanem ott, abban a skatulyában, a televizióban!
Szokták nézni a tévét? Hallgatják a rádiót?-kérdi Kinga. Már amit lehet nézni, már amit lehet hallgatni, feleli mama. Erre én azt mondom, ha ez így megy tovább, semmit nem lehet nézni, semmit nem lehet hallgatni. Mert ha azok a pestiek megszólalnak, előfordul, hogy egyetlen mondatukban három egyébként is van. És ezért nem értik egymást az ottani népek. A sok egyébként miatt. És maholnap nálunkfelé sem értik egymást a népek. Mert ha valaki csak egy hétre elmegy Pestre, egy rakás egyébkénttel tér haza. Hogy egyébként így és egyébként úgy. Apámtól soha nem hallottam ezt a szót és egy életen át jól megértettük egymást.
Kinga védelmébe vette az egyébkéntet, mondván, hogy az is magyar szó, az a rendeltetése, hogy kiemeljük véle a mellékes mondanivalónkat.
Nekem sem kellett több, mint ez a családi védelem. Kifejtettem, hogy pont erről van szó: nem a mellékes mondanivalóinkat kell kiemelnünk, ha szót akarunk érteni egymással, hanem azt, ami fontos. Hol jogos, hol alaptalan érvekkel, de jól kinyelvészkedtem, kipolitizáltam magam a békavirágos udvaron.
Egyszer azt kérdi mama, ezzel a beszéddel, mire lehet menni? Mondom, semmire, mama. Arra lehet menni. Aztán még sűrűbb csönd lett ezen az ünnepi vasárnapon.
Ritkán vagyunk együtt, így hát szépen megbeszéltük a legfontosabb dolgokat.


csütörtök, április 21, 2011

Ájtatos manó

Forrás:Wikipedia



Imádkozó sáska

Gondoltam, elmegyek néhány hétre a Francia Riviérára. Finom ott a homok, apró a kavics, elterülök szépen, s nézem a kék eget. Aztán lemondtam erről. Túl közel van a Földközi tenger, ha elmegy hazulról a magamfajta ember, legalább menjen jó messzire. Mondjuk, Malibu partjaira. Ott is finom a homok, apró a kavics, ott terülök el szépen, s nézem a kék eget.
Hogy jól átgondoljam, mit vigyek magammal az útra, kimentem sétálni a térre.
A színház előtti téren találkoztam egy furcsa kinézetű emberrel, aki hosszú vízmértéket tartott a kezében és nézte a kék eget.

Szeretek furcsa kinézetű emberekkel beszélgetni, odaléptem hozzá, s megkérdeztem tőle, mondja, maga véletlenül nem ács, vagy kőműves? -Az vagyok, ács és kőműves, mondta a furcsa kinézetű ember. Mondom, nekem most pontosan ácsra és kőművesre lenne szükségem, mielőtt elmennék nyaralni valamelyik tengerpartra. Úgy vettem észre, ezek a hirtelen jött szelek megviselték a házam tetőzetét, becsöpög az eső, s a falakkal is baj van, omladoznak. Az ember nem nyaralhat nyugodtan, ha tudja, otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak is omladoznak.
Magának igaza van. Én sem tudnék nyugodtan nyaralni sehol ezen a világon, ha tudnám, hogy otthon becsöpög az eső a tetőn, s a falak omladoznak, mondta a furcsa kinézetű ember, s a vízmértéket letette egy padra.
-Üljünk le ide, s beszéljük meg a tennivalókat, de vigyázzon, hogy ül le, mert ez a vízmérték nagyon drága. Hány négyzetméterről van szó? –kérdezte a furcsa kinézetű ember.
-Fejből nem tudnám megmondani, de megmérjük,-válaszoltam.
-Az nem úgy van! Az úgy van, hogy mindent pontosan le kell mérni és meg kell állapítani. És vízmértékbe kell hozni az egész szakramentumot. Mert van, ahol kilincven fok a tető, van, ahol nyolcvan. Még olyan tető is van, amelyik csak hatvan. Németben, ahol sokat dolgoztam, pont hatvanöt fokos volt, ott nem lehet viccelni, a német a pontossághoz és alapossághoz van szokva.

-Maga jó ács és kőműves lehet, ha megtanulta a német pontosságot és alaposságot, mondtam a bizalmat megelőlegezve. És hozzá tettem még, hogy én is szeretem a pontosságot és alaposságot.
-Kevesen vagyunk, akik szeretjük a német pontosságot és alaposságot, jegyezte meg a furcsa kinézetű ember. És hozzá tette még, hogy nagyon ne bízzak meg az ácsnak és kőművesnek kinéző emberekben. Különösen azokban, akik dologidőben itt sétálnak a színház előtti téren és vízmértéket hordoznak magukkal. Mert sokan vannak, akik olyanok, mint az imádkozó sáska. Ismeri maga az imádkozó sáskát?
-Már hogyne ismerném az imádkozó sáskát? Ájtatos manónak is nevezik az imádkozó sáskát, gyermekkoromban megfigyeltem a szokásait is.
-Na, akkor mondja meg, milyen szokásai vannak az ájtatos manónak, szólított fel a furcsa kinézetű ember.
-Az imádkozó sáska olyan helyzetben tartja első  lábait, mintha könyörögne, vagy imádkozna. De amikor megpillant egy rovart a közelében, reácsap és fogva tartja azt a lábai belső fogazatával. Így szerzi meg zsákmányát, imádkozva és támadva. Ez az imádkozó sáska legfőbb szokása.

-Magának érdekes gyermekkora lehetett, ha volt ideje megfigyelni az imádkozó sáska szokásait is. Ezért van az, hogy most, a maga korában könnyen meg tudja különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Mert milyen a jó szakember? Olyan, mint én, aki németben megtanulta a pontosságot és alaposságot. A pancser pedig azt sem tudja, merre van Németország, itthon azt lesi, hol kap egy kicsi fusermunkát, hogy azzal reá csapjon a hiszékeny megrendelőre. Ugye, nem én szólítottam meg magát, hanem maga engem. Ugye, én nem könyörögtem, nem imádkoztam, hogy adjon nekem munkát. Mert énnekem annyi a munkám, hogy ki se látszom belőle. Most éppen a buszt várom, hogy elvigyen egy új munkapontra ezzel a vízmértékkel. Ami nagyon drága. De azért elmehetünk megmérni a háza tetőzetét és az omladozó falakat. Ha úgy gondolja...

Úgy gondoltam.
Napok óta mérjük a tetőzetet, az omladozó falakat. Van, ahol már ki is mehetünk a háztetőre, akkora lyukak keletkeztek a sok méregetéstől. Nyolcvan fok, hatvan fok. Gyülekeznek a felhők. A falak pedig tovább omladoznak.
Elnézem a német pontossághoz és alapossághoz szokott vízmértékes embert, amint a megbontott háztetőn rágyújt egy cigarettára, s figyeli az utcán sétáló, vagy siető népeket.
Érdekes gyermekkorom volt. Az imádkozó sáska szokásait megtanultam. De azt nem, hogy most meg tudjam különböztetni a jó szakembert a pancsertől. Csak akkor, amikor már késő. Gyülekeznek a felhők.
Nem megyek a Francia Riviérára. Hiába finom ott a homok, apró a kavics. Malibu? Szóba sem jöhet. Reám tekint fentről az ájtatos manó.



vasárnap, április 10, 2011

Tiszta szerelem

Pusztai Péter fotója


Anyagi vonzat

Jön egy megfáradt csontú ember a szemközti tömbházból, azt mondja, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozom neki egy inggel. Egy hófehérrel, amiből neki csak egy volt és soha nem lehet tudni, mikor van szüksége az embernek hófehér ingre. Tudja, egy tömbházban gyakran előfordul, hogy például beüt egy váratlan temetés.
Mondom, a tömbházakban sok furcsa dolog előfordul. Például nekem is volt egy szomszédom, fogta magát, s egyik napról a másikra teljesen meghibbant. -Az agyára?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, arra, pont az agyára. Ne tessék magára venni a meghibbanást, de hogy jön ahhoz, hogy én tartozom egy inggel? Egy hófehérrel? Magamra sem venném a más ingét, semmiféle értelemben...

-Hát nem magánál dolgoznak ezek az ácsok és kőművesek?-kérdi a megfáradt csontú ember. Mondom, de. Nálam dolgoznak. És úgy tetszik gondolni, hogy ezek az ácsok és kőművesek ellopták a maga hófehér ingét?
-Nem mondom, hogy ellopták, de ezek az ácsok és kőművesek olyan trágár szavakat használnak, hogy az embernek megáll az esze. És hangosan használják ezeket a trágár szavakat, lekiáltanak a háztetőről azokkal a trágár szavakkal. Ott álltam az ablakban, épp kezemben volt a hófehér ingem, amikor egy kicifrázott, ocsmány kifejezéstől valósággal megállt az eszem. És kikapta a szél a kezemből azt az inget. És most már nem lesz hófehér ingem, ha be talál ütni egy váratlan temetés. Ezért mondtam, ha jó alaposan meggondoljuk, tartozni tetszik nekem egy inggel. Mert a maga emberei kiabálták azokat a förtelmes kifejezéseket, amitől megállt az eszem.  

Ezt a kis történetet elmondtam az ácsok és kőművesek vezetőjének.  Fölhívtam a figyelmét, szóljon az embereinek, ne használjanak trágár kifejezéseket, mert minden áthallszik a szemközti tömbházba, ahol kényes népek laknak, s csak úgy röppennek ki az ablakon a hóferhér ingek.
Az ácsok és kőművesek vezetője erre azt mondta, lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. És vegyem tudomásul, hogy mindennek oka a pénz. A trágár kifejezéseknek is. –Mit gondol, miért használnak trágár kifejezéseket az én embereim? A pénz miatt uram, a pénz miatt! Mert pénzért kavarják a cementet, azért mászkálnak a létrákon. Kell a pénz a családnak, kell cigarettára, s pálinkára is. Ha nem megy jól a munka, megeresztenek egy cifra kifejezést, hogy érthetőbb legyen, amit egymásnak mondani akarnak. Én például ki sem ejtem azt a szót, hogy pénz. Mert ennél utálatosabb szó nem létezik, uram! Ha valamire több pénz kellett, mint amennyi volt, magának sem mondtam soha, hogy még adjon ennyi és ennyi pénzt. Azt mondtam, vegyük meg, de ennek anyagi vonzata van. Érzi a különbséget? Gondolom, érzi. Mármost az a helyzet, hogy ezek az ácsok és kőművesek nem érzik a különbséget. Benyúlnak a zsebükbe, s ha üres, nem az anyagi vonzat jut eszükbe, hanem maga a pénz. Aztán előveszik azokat a csúf kefejezéseket, amelyek miatt kirepült az ablakon a hófehér ing. Tudja, mit mondok magának? Azt mondom, hogy annak az ingnek is anyagi vonzata van. Mert helyette mást kell venni. De ha még egyet lépünk, s szétnézünk a világban, azt látjuk, hogy mindennek anyagi vonzata van. Azért temet a pap, tapsol a politikus, tüntet a nép, azért árulják a retket, azért vannak a háborúk is. Az anyagi vonzat miatt.

- Azért csak kell, hogy legyenek olyan dolgok is a világon, amelyek nélkülözik az anyagi vonzatot, -jegyeztem meg tétova kételkedéssel.
- Tessék mondani egyet!- csillant meg a szeme az ácsok és kőművesek vezetőjének.
-Mondok. A tiszta szerelem.
-Van itt nálam egy kőműves. Tessék megkérdezni tőle, hogy járt a tiszta szerelemmel. Elvett egy lányt tiszta szerelemből. A lány esküdött, hogy ő is tiszta szerelemmel szereti őt. A kőműves épített szép, nagy házat, hogy elférjen benne a tiszta szerelem is. És elküldte a lányt egy hétre nyaralni, mert megérdemelte. Két hét múlva telefonált a lány, hogy nem jön vissza többé, mert hirtelen beleszeretett egy gazdag, olasz férfiúba. A szép, új ház ott áll üresen. Ez a kőműves most nálam keveri a maltert és időnkint trágár kifejezéseket enged a levegőbe. Elege van a tiszta szerelemből. Most szóljak rá, hogy kerülje az ocsmány szavakat ? Lehetetlen dolgokat egymástól ne követeljünk. Mert ilyen az anyagi vonzat. És tessék hagyni, hadd röpüljenek azok a hófehér ingek...


hétfő, április 04, 2011

Összeadva

Forrás: Huszadik Század



Kényes gondolatok az illatos szappanról

A sebészdoktor megtapogatta a mellemet, bordáimat. Pont úgy, mint amikor a vasárnapi húslevest tervező háziasszony szombat este megnyomkodja a levágásra kiszemelt kakast, lám, lesz-e belőle valami. És azt mondta a sebészdoktor, maga immár jól meg van tapogatva. Mit vár tőlem? Hogy mondjam meg, pontosan mikor, mely napon fejlődik ki a maga mellén az a csomó? És hogy abba belehal, vagy nem hal bele? Hát tudja meg, hogy mindenbe bele lehet halni. Ha nem ebbe a csomóba, akkor egy másik csomóba. Csak jönnek az apró fájások, jönnek a nagyobb bajok és szépen összeadódnak. Amikor minden összeadódik, vagy belehal az ember, vagy nem hal bele. Ennyi az orvosi filozófia.

Doktor úr, hogy nézek én ki most, a tapogatás után így, összeadva, kérdeztem, miközben a kijárati ajtó rézkilincsét szorongattam.

Minden attól függ, érzi-e, hogy lenne még valami elmondanivalója a világról, vagy nem érzi. Például arról a rézkilincsről, amit már percek óta szorongat. Hogy egyebet ne mondjak. Mert ha van, akkor még élhet egy ideig így, öszeadva.  Mondta a sebészorvos.

Doktor úr, a rézkilincsről sok elmondanivalóm van. De nem pont erről a rézkilincsről, hanem a régiekről. Mert egy író barátom szerint az új rézkilincsekből kispórolták a rezet. Egészen laza, tág öszefüggésben pedig sok elmondanivalóm lenne a rézkilincsekről. Főleg a régiekről, amint már említettem, mert az újakban a réznek bottal üthetik a nyomát.
Ugye, el tudja képzelni, kik tapogatták például a régi szállodák rézkilincseit? Mert az biztos, hogy nem olyanok, mint én. Urak, doktor úr, urak! Ők tapogatták. Választékos modorú  férfiak, akik kiszállván a fiákerből, kesztyűs kézzel nyomták le a rézkilincset. Fehér volt kezükön a kesztyű. És fekete volt fejükön a cilinder és megcsillant mellükön az aranyból való óralánc. Mielőtt lenyomták volna a rézkilincset, a sétapálcát áttették egyik kezükből a másikba. És tudja, miből volt annak a sétapélcának a fogantyúja? Ezüstből. Színezüstből. Kígyó, vagy valami furcsa állat formáját lehetett kivenni azon a fogantyún, olykor szőlőinda, falevél, teknősbéka. Szóval az a sétapálca meg volt csinálva!

És a nők, az úri leányok? Kérdezte a sebészorvos.

A nők, az úri leányok pedig virágos kalapot viseltek, szattyánbőr kesztyűt hordak keskeny, hosszú kezecskéiken, csak épp megérintették a rézkilincset. Hogy legyen megérintve. Mások nyitották ki nekik az ajtót. Ezek az úri leányok szerintem rózsaszínű pirulákat rejtegettek a retiküljük mélyén, migrén ellen, vagy valamilyen más eshetőségre. Persze, a retikülök fonott, ezüst-lánckarikákból voltak, piciny csattal működtek, amelynek végén igazgyöngy fehérlett, mellette lepkeszárny, szirom, vadvirág-dísz villant, az éppen érvényes divat szerint. 

Most tessék elképzelni, ahogy a márvány lépcsőkön fölmegy egy úri leány! Felhők gomolyognak utána, illatfelhők. De ezek az illatok  virágokból voltak kivéve, nem ismerték a kémia benzolgyűrűjét. És a szállodai szobához érve  egy pillanatra megállt az úri leány az ajtó előtt, mert a patefonból kiszivárgott a sláger, mely szerint ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát.
Aztán a bársony-huzatú fotelben elővette a hosszúszárú vékony szipkát, a Trade Mark-jelzésű biztonsági svéd-gyufát, s az első füstkarika után így szólt az ódon-hangulatú, fontos férfiúhoz: -Mondd, kedvesem, legközelebb melyik országot kívánod leigázni? És elviszel-e engem odáig, ahol már süvít az ágyúgyolyó? Szeretném egyszer én is kipróbálni, milyen, amikor az ember füle mellett elsüvít egy ágyúgolyó...

Doktor úr, most egészen laza, tág öszefüggésben a rézkilincsekről azt is elképzelem, hogy ezek az úri leányok oda sem figyeltek, legközelebb melyik országot kívánja leigázni a fontos férfiú. Csak hallgattak, néztek a semmibe és kicsiny fejükben kényes gondolatok fordultak meg az illatos szappanról. Szóval, lenne még néhány elmesélnivalóm a rézkilincsekről. Hogy hirtelenjében mást ne mondjak.


vasárnap, március 27, 2011

Lehetett pofázni




Elképzelt zongora

A mi iskolánkban lehetett pofázni. Valamikor rég, egy napon bejött a tanító, a hóna alatt volt egy hegedű, s azt mondta, gyerekek, ezen az órán a hegedűről fogunk tanulni. A hátsó padban megszólalt Csutak, és azt mondta, nem is hittem volna, hogy a tanítóbácsinak ilyen szép hegedűje van.
Szép, mondta a tanító.
És lehet, hogy jó is, mondta Csutak.
Nemhogy lehet, hanem jó is, mondta a tanító.
Tetszik tudni, hogy én ismerem a hegedű húrjainak elnevezését, mondta Csutak.
Na, halljuk, akkor sorold fel, mondta a tanító.
É,Á,D,G. Nagyapám tanított reá, azt mondta, így jegyezzem meg: Éva, Ádám, Doktor, Gergely. Soha sem felejtem el, mondta Csutak.
Ha olyan okos vagy, azt mondd meg, tudod-e, mi az a rezonancia? Kérdezte a tanító.
Azt az egyet nem tudom, mondta Csutak.
Na, ha nem tudod, akkor most nem a hegedűről, hanem a rezonanciáról fogunk beszélni. Mondta a tanító.
Az jó lesz, jegyezte meg az első padból egy leányka.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Láttatok már zongorát? Kérdezte a tanító.
Láttunk! Filmeken láttunk. Le is tudnám rajzolni, mondta a szőkehajú Dömötör.
Milyen kár, hogy a valóságban mi soha nem láttunk zongorát! Mert a mi falunkban egy sincs.Tetszik tudni, ezekben a kicsiny falvakban a házakat  nem jól méretezték. Nincsen olyan ház, ahol elférne egy zongora. Csak citera fér el a mi házainkban, esetleg hegedű, szájharmonika, ilyesmi, monda a mindennel elégedetlen Dezső. 
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
A tanító fölírta a táblára, hogy rezonancia. És azt mondta, most pedig képzeljetek el két zongorát!
Egy nem lenne elég? Kérdezte Csutak.
Nem. Egy zongora nem elég ahhoz, hogy elmagyarázzam nektek, mi az a rezonancia. Mondta a tanító.
Kár, hogy nem elég. Mert egy zongorát még el lehet képzelni, de kettőt nehezen, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.

Képzeljétek el, az egyik zongora ott van a hátsó sarokban. A másik zongora pedig itt, az első sarokban. Ahol én állok. Most pedig leütök egy billentyűt azon a zongorán, amely itt van mellettem. Ahogy megszólal, lefogom a rezgő húrt, hogy ne szóljon. Ekkor pedig azt tapasztaljuk, hogy a hátsó zongorán rezeg egy húr. De csak egy. Ugyanaz a húr, amit az elsőn leütöttem. Ez a rezonancia, mondta a tanító.

Mitől rezegne az a húr, ha nem ér hozzá senki a hátsó zongorához? Én azt bajosan hiszem, mondta Dömötör.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Attól rezeg, hogy a levegő  átadja a hang hullámait egyik zongoráról a másikra. De csak arra a húrra adja át, amelynek  hosszúsága és vastagsága  pontosan akkora, mint az, amit az egyiken előzőleg leütöttünk. Mondta a tanító.
És ha én a tenyeremmel most jól oldalba csapnám a hátsó zongorát, akkor a húrok nem rezegnének rajta? Kérdezte Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Rezegni rezegnének, de az nem rezonancia lenne, hanem barbár cselekedet.  Arról volt szó, hogy a hátsó zongorához nem ér hozzá senki, nem csapkodja, mégis megszólal rajta egy húr. Mert átveszi a rezgést. Ilyen a természet törvénye. Benne van a fizikában.
Emelkedett szellemű emberek megfigyelték, hogy ez a jelenség ott van a társadalomban is. Például a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, a gazdagok pedig nem. Mondta a tanító.

Az lehet, hogy a szegény ember nyomorúságát lelkileg átveszik a szegények, de mit ér véle, ha nem tudnak rajta segíteni, nincs hozzá tehetségük? Kérdezte Dezső.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni.
Tetszik látni, ahhoz, hogy megértsük, mi az a rezonancia, nincs is szükség elképzelt zongorára. Sem egyre, sem pedig kettőre. Csak emelkedett szellemre van szükség. Nagy házakra sincs semmi szükség. És ha nincs, akkor a mi apró házainkat mégis jól méretezték. Szerintem az emelkedett szellem kicsi helyen is elfér. Mondta Csutak.
Mert a mi iskolánkban lehetett pofázni. 


hétfő, március 21, 2011

Kicsapongás

                                                                          

Fotó:Haragos Zoltán

Erőművek a főtéren

Azt kérdi az utcai sorsjegyárús, követem-e mi történik most Japánban. Mondom, követem. Mindenki azt követi. Látta-e, hogy locsolják ott az erőműveket? Mondom, láttam. Mindenki azt nézi a tévében. Tudja-e, hogy csak néhány nap és mi is locsoljuk az erőműveinket? Mondom, erről nem hallottam. Akkor  nézzen szét a főtéren! Ezek a sétáló leányok mind egy szálig erőművek. Éppen csak nem robbannak föl a feszültségtől. Mert ugye, tavasz van. De mi meglocsoljuk őket, ha eljő a húsvét. Szokás szerint.

Mondom, nem szép magától, hogy a japánok szomorú sorsával viccelődik. Megtörténhet, csak fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Ha egyáltalán látjuk még egymást a könnyeinktől.
Én nem viccelődöm, mondja az emberem. De ha így gondolkozik, magából boldog ember nem lesz soha ebben az életben! Tudja, milyen a világ? Mondom, valami keveset mindenki tud a világról.
A világ olyan, hogy egyik helyen halnak, a másik helyen születnek a népek. Így volt mindig. Egyik helyen szenvedtek, másik helyen dorbézoltak. Jár maga bárokba? 
Mondom, bárokba én már rég nem járok.
Kár! Mert ha járna, láthatná, ülnek az emberek a drága italok mellett, s nézik a tévében, hogy lövik szét valahol a házakat, hordják a sebesülteket. És ott vannak az összeomlott városok, a zokogó emberek. Ami messze van, az messze van. Tudja mi a helyzet a szenvedéssel? Az a helyzet, ami a világgal. Megmondta a költő, egész világ nem a mi birtokunk. A szenvedésből is csak annyi a miénk, amennyi reánk van kimérve.
Lehet, hogy van ebben igazság, de mitévő legyen a magamfajta, gyarló, egyszerű ember, akiben van még együttérzés?  

Dorbézoljon, mulasson, élje világát, amíg lehet. Én például imádom a kicsapongó életet. Ha lejár a munkaidőm, azonnal indulok és kicsapongok, akár van a világban földrengés, háború, akár nincs. Maga szereti a kicsapongó életet?
Szeretem. Most is épp kicsapongok. Ahelyett, hogy egy szép fürdőhelyen áztatnám a fájó csontjaimat, járom az utat, magát hallgatom, ráadásul cigarettázom. Az én koromban kell-e az embernek ennél nagyobb kicsapongás?  Énnekem már az is kicsapongás, ha átmegyek az utca egyik oldaláról a másikra. Vagy az is, ha nem fekszem le a tyúkokkal, hanem ehelyett a földrengéseket, háborúkat nézem a tévében. Éjfél felé. Mert azért az emberben kell, hogy legyen egy csöpp együttérzés azokkal, akik bajba jutottak. Nem gondolja?

Gondolni gondolom, de szerintem maga van a legnagyobb bajban! Még észre sem veszi a főtéri erőműveinket!  Van fogalma, mekkora feszültség van a mi erőműveinkben? Csak figyelje meg, ezek a leányok mekkorákat  tudnak kacagni valami semmiségen! Szerintem pont úgy tele vannak sugárzással is, mint azok a japán erőművek, amiket locsolni kell. Maga attól fél, hogy fölkap a szél egy kis atomport, egy kósza felhő elhozza fölénk, s mi nézhetjük magunkat. Maga már most nézheti magát, ha csak azt figyeli, mi van valahol messze, de azt nem látja, ami itt történik, a közelében. Valahol messze sírnak a népek. Körülöttünk meg éppen kacagnak. Lehetne fordítva is. Mindegy. Így kerek a világ. Olyan, akár egy hordó. Ezt pedig  sírások és kacagások, mint erős abroncsok tartják össze.


szombat, március 19, 2011

Gyönyörű álom

Mese az álmos macskáról

A háború istene egy napon nem ment csatába, mert harci sisakjába fészket rakott egy galamb. Mondja egy régi legenda. De azt nem mondja a legenda, hogy a háború istene mit cselekedett másnap. Ment-e csatába, vagy nem ment. Mert ha hódító szándékkal háborúzott, akkor egy napi csatározással többet kellett harcolnia másnap, amennyiben komolyan vette terveit. Ha honát védte, akkor egy napi megvédenivalója elmaradt, amennyiben az ellenség hagyott még valamit az országából.
Háborúban nagy idő egy nap. Sokat lehet nyerni, sokat lehet veszíteni. De egy nap háború idején is csak egy nap. Semmivel sem több, semmivel sem kevesebb. Épp ezért, azt máris kimondhatjuk, hogy a háború istene a galambfészek miatt csupán egyetlen napot veszített.Többet nem.

Mennyivel többet veszített szegény Sáriné, Istenem, mennyivel többet! Minden nap elvesztegetett az életéből legalább egy órát. Az álmos macskája miatt! Meg sem moccant az ágya szélén ülve, ha egyszer elaludt mellette a macska, nehogy az álom kiszökjék a szeméből. Mert a macska álma is szép lehet, ha nyugodtan alszik. Semmi sem lehet csodálatosabb a világon, mint egy gyönyörű álom.   Még szerencse, hogy az idején kívül ennek a szegény Sárinének nem volt az égvilágon semmije. Amije mégis volt, azt egyik kezén meg tudta számlálni. Időnkint számba is vette a vagyonát. Vaságy, kályha, szék, néhány hasáb tűzifa. És az örökké álmos macska.
Sáriné ezt az örökké álmos macskát nem adta volna semmiért. Se aranyból való ágyért, se ezüstből való kályháért, se királyhoz illő trónért. És ha a néhány hasáb tűzifa gyémántból lett volna? Azért se. A nyakamat teszem rá, ha adta volna. Mert én jól ismertem ezt a szegény Sárinét.

Egyszer meg is kérdeztem tőle, mit szeret oly nagyon ezen az örökké álmos, lusta macskán, Sáriné?  Ő erre azt felelte, igaz, hogy örökké álmos a macskája, de nem lusta. Inkább nyugodt és békességes. Nagyokat alszik, mert tiszta a lelkiismerete. Ettől van, hogy az ő macskája jól tud aludni. Olyan nincs, hogy az ő macskáját álmatlanság gyötörné, mint amiképpen sok embert az álmatlanság kínozza mindenfelé ezen a földön. Olyan nincs. Mondta Sáriné. Persze, énnekem makacs, kiállhatatlan természetem van, ezért föltettem neki egy kellemetlen  kérdést. Azt kérdeztem, na de éhezés dolgában hogy tetszik állani, Sáriné? Mert fogadni mernék, ebben a házban a kolbászt nem eszi meg a penész, s ha jól látom, itt még kamra sincs!

Jól látod, fiam, mondta Sáriné. Kamra, az nincs. De azt látod-e, mit művelnek a tehetős népek, akiknek tömve van a kamrájuk kolbásszal és szalonnával, kérdezte Sáriné. Mondtam, látom Sáriné. A földjeiket művelik a tehetős népek. Azért lettek tehetősek. Amikor pedig éppen nem művelik, olyankor esznek. Örökké zsírtól fényes mind a tíz ujjuk. Mutassa az ujjait, Sáriné! Ugye, nem mutatja? Jól is teszi, Sáriné!  Csak éppen meg ne sértődjék, hogy nem csak az örökké álmos macskájában, de még a maga ujjaiban is hibát találok.

Sáriné erre azt mondta: az egyik ujjamat azért fölemelném, ha megsértődnék. Hogy megmutassam neked, merre van az ajtó. De nem emelem föl. Nem sértődöm meg semmiért. De te tudod-e azt, hogy gazdagnak sem érdemes lenni? Kérdezte tőlem Sáriné. Mondtam, én azt nem tudhatom, mert még nem voltam gazdag. De mégis, miből gondolja, hogy a gazdag embernek sem jó az élete?  Abból gondolom, hogy látom, mondta Sáriné. És elmesélte, hogy él az ő gazdag szomszédja. Egész nap perlekedik. Hol egy határkő elmozdítása, hol pedig a sok kolbász és szalonna miatt. Hogy penészedik a kolbász a kamrában, a szalonna avasodik. És hogy neki fáj a gyomra, sem kolbászt, sem szalonnát nem ehet. És fáj a feje. A sok gondtól és törődéstől. És aludni sem tud soha  nyugodtan. Fél a tolvajoktól. Egész éjjel lesi a kerítést, mikor mászik föl reá egy tolvaj.

Nehogy azt magyarázza nekem Sáriné, hogy a szegénynek jobb az élete, mint a gazdagnak, mondtam fölemelt hangon, szinte kacagva.
Én nem azt magyarázom neked, hogy jó dolga van a szegénynek. Csak azt mondom, jobb nyugodtságban élni, mint háborúságban. Te pedig ne emeld föl a hangod, mert úgy vettem észre, elaludt a macskám. Nem szeretném, hogy a te kacagásod miatt kiszökjön az álom a szeméből. Mondta Sáriné.

Ennek a mesének nincs vége. Hogy is lenne vége egy mesének, amelyben  szegénységről és gazdagságról, háborúságról és nyugalomról van szó?  


szombat, március 05, 2011

Tudományos kutatások

Fotó: Haragos Zoltán



Legényélet


Gondoltam, főzök magamnak egy krumplit. De nem akárhogyan. Tudományosan. Hogy ne csak főzzek, kutassak is, fedezzek föl én is valamit.  Megfogalmaztam és kitűztem magam elé a tudományos kutatásom célját:

a krumpli főzésének és takarékos meghámozásának időszerű kérdései a legújabb kutatások fényében.

Itt állok a gyöngén megvilágított konyhában. Az előbb még volt a kezemben egy krumpli is. Most csak egy kés van.

Az nem beszéd, hogy vegyél egy kést és hámozd meg a főttkrumplit. Az nem beszéd. Ilyesmit csak hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember ejt ki a száján. Olyan, akinek gyermekkorában felületes volt a neveltetése, fogalma sincs a takarékosság fontosságáról és nem lát tovább a saját orránál. Mit tudhat az ilyen ember a világ folyásáról? Semmit nem tudhat. Az ilyen embernek krumlit sem szabad a kezébe adni, nemhogy kést! Aki kést ad a hányaveti, fellengzős és felelőtlen ember kezébe, voltaképpen a saját jövőjét teszi oda a tönk szélére. Sőt, az egész emberiség jövöjét sodorja a legnagyobb veszedelembe. Mert az emberiség jövője nincs jó helyen, ha egyszer oda kerül a tönk szélére. Engem például már attól is elfog a hidegrázás, ha arra gondolok, ott vagyok a tönk szélén és velem szemben áll valaki, egy nagy, villogó késsel a kezében. Nekem hiába is mutatná föl a főttkrumplit, hogy azt akarja a késsel meghámozni, eszeágában sincs az életemre törni. Énnekem ne mutasson föl senki semmit, akinek kés van a kezében. Mert én kizárólag a tudományos kutatásokban bízom. Pontosabban a legújabb tudományos kutatások fényében.

Amit ez a fény megvilágít, az meg van világítva! Amit pedig ez a fény nem világít meg, az nincs megvilágítva! Egyszerű.
Azért ennél a fölfedezésnél nekünk megpihenni egy pillanatra sem szabad. Tovább kell lépnünk. Addig kell tovább lépnünk, amíg reá nem jövünk, mi a lényeg. A lényeg pedig az, hogy ami nincs megvilágítva, tulajdonképpen nem is létezik. Semmi nem létezik ezen a világon, ami nincs kellőképpen megvilágítva. Ami nem látszik.
Hozzak fel példát eme állításomra? Hozok. Tegyük fel, itt van a kezemben egy frissen főtt krumpli. Ezt meg kell hámozni. Mégpedig takarékosan. Hogy  minél kevesebb része vesszen kárba. Ha ez a főttkrumpli nincs kellőképpen megvilágítva, nemhogy meghámozni nem tudjuk, hanem még megfogni sem. Egyszer azért, mert nem látjuk. Másodszor pedig azért, mert ha ki is tapogatjuk, hol van, a frissen főtt krumpli oly forró, hogy azonnal elengedjük, nehogy elégesse a kezünket. És itt jön a legnagyobb baj: amint a frissen főtt krumplit elengedjük a kezünkből, leesik a konyha földjére és szétterülve járhatatlanná, teszi az egész lakást.  
Mindezt a saját, legfrissebb tapasztalatomból tudom. Kéthetes legényélet tanított meg arra, miképpen viselkedik a frissen főtt krumpli a kezünkben, ha nincs kellőképpen megvilágítva. És arról még nem is beszéltem, mit szólna a feleségem, ha a legújabb tudományos kutatásaim fénye világítaná meg a konyhánk padlatát.
   

szerda, február 16, 2011

Báden

A svéd bréking



Kaptam egy kisded paksamétát. Svédországból. Időnkint szoktam kapni könyveket Svédországból. Nem lepődtem meg. De most igen. Kinyitom a csomagot, hát egy olyan könyv van benne, amit nem más, hanem én írtam. Címe: Éden Bádenben.
Nézem, lapozgatom. Szép könyv, tetszik. De ki adta ki és milyen pénzen? Mert erről nem volt szó.

A belső lapon apróbetűs írás: „Készült az Ághegy skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyamnak nyújtott támogatás maradékából, a szerző éveinek megfelelően hetvenöt példányban”.

Rendben van. Ha Ághegy, akkor Tar Károly. Tehát ő adta ki. De miért adta ki a tudtom nélkül, önfejűleg? Itt a magyarázat: csak. Hogy legyen meglepetés. Mert mi ketten nagyon régen munkatársak voltunk az Ifjúmunkásnál. És barátok. Most pedig megmaradt egy kis pénze valami támogatásból. És nem itta el azt a reszli-pénzt, mint amiképpen sokan elisszák.

Ebből a könyvből egyelőre csak ez az egy példány kapható Romániában. Bőven elég! Egy olvasója már van: az, aki írta. Én.

Köszönő levél Tar Károlyhoz Svédországba:

Károlyom,

a könyvet azonnal elkapkodták a városban. A népek sorbaálltak érette. Piroska, a feleségem kapkodta el. Ő állt a sor elején.  Már megjelentek az első kritikák is. Piroska, a feleségem fogalmazta meg az első kritikákat. 
Szerinte szép mozdulat volt a részedről ez a kiadás. A könyv is szép. Fekete. Ez a szín a mi színünk. A pirossal együtt.

A birálat másik fele nem  lényeges. Ez abból áll, hogy a könyvet a felétől a végéig nehéz elolvasni. Még a jó szeműeknek is. Mert igen apró betűkkel van szedve. Úgy látszik, nem volt elég pénzetek papírra. Nem csoda. Itt is eladták az erdőket. És a pénzt elitták! De mondom, ez nem lényeges. Mert hát ki olvas a mai világban könyvet? És különben is ott van az a ragyogó közmondás, mely szerint ajándék-lónak ne nézd a fogát!

Te, Károly! Ezt a könyvet hol adták ki? Pesten, vagy Svédországban? Mert ha pillanatok alatt elfogy, utána lehetne majd nyomni. Ugyancsak pillanatok alatt. Hát nem? De nagyobb betűkkel. Hogy ha véletlenül valaki el is akarja olvasni, ne legyen annak akadálya. Vagy ne rontsa a szemét.

És mely évben adták ki ezt a könyvet? Mert nem írja.

Csak megjegyzem, van nekem egy érdekes  könyvem. Árva Bethlen Kata írta. Az alján ez van: Nyomtattatott ebben az esztendőben.
Hogy melyikben, azt találjuk ki.

Az ilyen dolgok teszik igazán értékessé a könyvet. Akárcsak a rosszul nyomott bélyeget, vagy a hibásan vert régi pénzt. Olykor  a nyomdász, vagy a vésnök tévedése, melléütése emeli a tárgyak aukciós árát égi magaslatokba. Hasonló a helyzet nálunk, embereknél is: van, akinek a hibája többet ér mint másoknál az erény.

Énnekem például annyi hibám van, hogy az értékemet föl sem lehetne becsülni. 

De itt van ez a könyvecske, mely összeköt már minket arra a kicsiny időre, ami még esetleg hátravan. Ezt szeretném megköszönni. Szóval: köszönöm a kötetet. Úgy, ahogyan van. Minden nyomdai hibájával együtt.
Tudod te azt, mit jelent most számomra ez a  váratlanul kinyomtatott könyv?  Korszerűen, divatosan  fejezem ki magam: ez egy svéd bréking. Az. Svéd bréking, Károly!

Marosvásárhely, 2011, február 16


szerda, február 09, 2011

Friciség

Fotó: Elekes Károly





A FRICISÉG IDEOLÓGIAI ALAPJAI

                                   (Hét kötetben)

                                           I.rész.

Nem tudom ki vagyok, honnan jöttek őseim, mikor és miért.

                                           II.rész.

A falu, mely befogadott, még fiatal, ő sem tud  semmit arról, hogy
miért oda épült, ahol van. De mert ott van, befogadott, hogy legyek én
is valahol. 1333-ban Elekes néven adót fizettem az akkori hatóságnak
és megígértem, hű leszek ehhez a tájhoz. Azóta is Elekes vagyok és hű
ehhez a tájhoz, bármerre járok a világban.

                                          III.rész.

A falum azóta keveset változott. Volt, ami növekedett benne, volt, ami
zsugorodott. A jöttmentek száma évente nőtt, a helybéliek száma
évente zsugorodott.
Ma már majdnem idegen itt a hatóság, csak a nagyobbacska
kövek, s néhány öreg idevalósi.

                                         IV.rész.

Már nem változtatok magamon. Jöhetnek, mehetnek  népek,  rendszerek,
divatok és fölfogások.

                                         V.rész.

Amikor meghalok, a falumban megkondul a harang és hangja elér a
környező, kicsiny falvakig. Valahol azt mondják, szaggatnak a
siménfalvi toronyban, ismét elment közülünk valaki.

                                         VI. rész.

Most azt mondom, ha másért nem is, ezért a harangszóért érdemes volt
énnekem itt letelepedni.

                                         VII. rész.

Számomra minden egyéb üres beszéd.


                                       Írtam
                   az Úrnak 2011. esztendejében.
                                 Tavasz felé.