Piros folt a köröm alatt

Ez a sok betegség, mely engem elkapott, szép lassan kigyógyított egy csomó nyavalyából.

Szándékosan fogalmaztam így ezt a mondatot. Mert írhattam volna úgy is, hogy elkaptam ezt a sok betegséget. De az nem lenne igaz. A sok betegség kapott el engem és nem fordítva. Ezért is gyógyított ki  ez a sok betegség  egy csomó nyavalyából. Volt ugyanis a sok között egy dölyfös, nagyképű, rettegett, nemzetközileg elismert betegség, amelytől leginkább fél az emberiség. A rák. Na, ennek a dölyfös, nagyképű, rettegett betegségnek nem kellettem én. Elkapott, jól megnézett magának és úgy látta, semmi értelme annak, hogy velem foglalkozzék, nem vagyok méltó az ő nemzetközi tekintélyéhez. Dögöljek meg, de ne általa. Azért faképnél nem hagyott, ha egyszer már elkapott. Reá bízott néhány tehetségtelen, vidéki, csillogó eredményeket fölmutatni nem tudó, aluszékony, de alattomos betegségre, mint amilyen például a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt. Még a lapocka alatti viszketést is megbízta, hogy birizgálja a lapockám vidékét, naponta  szedje össze a pattanások töviseit, szurkáljon és idegesítsen, ne legyen nyugodalmam.

Sokszor azon kapom magam, hogy már kezdem elfelejteni a dölyfös, nagyképű, rettegett betegséget. Úgy tekintem, mint aki véglegesen elengedett engem, s most már ott kell bevégeznem életemet a hozzám sem méltó, aluszékony, semmi kis betegségek csenevész karmai közt. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.  A rákot már szóba sem hozom, ha csak lehet, holott tőle féltem legjobban. Pedig a tőle való félelem gyógyított ki engem egy csomó nyavalyából. Hogy mik ezek a nyavalyák?

Ott van például a dorbézolás. Már évek óta nem iszom, nem dorbézolok. Vendéglők, kiállítások, hangversenyek, összejöveteleken való ottlevés, szobrok avatása, fesztiválok, megemlékezések, tüntetések, választások, szervezett séták és megbeszélések hidegen hagynak. Ezek számomra mind nyavalyák, amelyekből ki kell gyógyulni.

A kigyógyulás nem megy könnyen. Mert  illogatni, dorbézolgatni jó. A vendéglőkben való üldögélés is jó. A kiállítás, a hangverseny maga a kultúra, ami ugye, köztudottan fölemelő. A többi politika, tőle függ, miképpen vagyunk, vagy leszünk. Nehéz meglenni nélkülük. Mégis, legjobb meglenni nélkülük. Mégis, egyszer ki kell gyógyulni belőlük. Ehhez kell a félelem. A rák. Amikor valakit elkap a rák, elveszi kedvét mindentől és kigyógyul a sok nyavalyából. Ha pedig valakit elenged ez a dölyfös, nagyképű, rettegett betegség, akkor maradnak ezek a semmi, kis betegségek. Mint amilyen a tyúkszem, a köhécselés, a lúdtalp, vagy egy piros folt a köröm alatt.

Ezeket meg lehet szokni. Némelyik olyan ártatlan és kedves már nekem, hogy azokat meg is szerettem. A  köhécselést kimondottan kedvelem. Olykor hasznát is veszem. Ha valami hirtelen nem jut eszembe, akkor egy kicsit köhécselek  és közben eszembe jut, ami kiment a fejemből. Még olyan dolgok is eszembe jutnak, amiket soha nem is tudtam. A köhécseléssel eltöltött idő új ötleteket ad. Vadonatúj ötleteket, amelyek bizonyos értelemben mind a tudomány rokonai. Okos emberek a köhécselők! Idejük van a töprengésre. Legalább egy köhintésnyi idejük.

Jól megvagyok, amióta kigyógyultam nyavalyáimból. Egészen jól megvagyok. Csak azzal a piros folttal nem tudom, mit lehet kezdeni, mely ott van a körmöm alatt.

Dancs Artur felvétele

A tenger fürdik bennünk

Eddig úgy volt, megfürödtünk a tengerben és később elmeséltük, milyen volt a tenger. Jó volt mesélni a tengeri fürdésekről. Arról, hogy hideg volt-e a víz, vagy meleg, láttunk-e hajót úszni rajta, csaptak-e ránk sirályok, fogtunk-e kézbe medúzát, rákot, halat, mindenről, akár igaz volt, akár nem volt igaz. De jó volt.

Ennek vége.

Ezután a tenger fürdik bennünk. Csak egyetlen ujjunkat kell, hogy a tengerbe mártsuk, mindent megtud rólunk a tenger. Azt is, hogy hidegnek éreztük a vizét, vagy melegnek. És megjegyzi magának a tenger, szerettünk volna-e hajót látni rajta, féltünk-e a sirályok csapkodásától, milyen érzés volt halat, medúzát, rákot tartani kezünkben. És ha ez valakit érdekel, megkérdezi a tengert. Egyszerűen: egy mobiltelefonnak tűnő valamit belemárt a tenger vizébe, beüti számunkat és kész. A tenger elmondja, mikor jártunk ott, mennyi ideig fürödtünk, sütkéreztünk a napon, s azokat a hajós, delfines, medúzás emlékeinket. Mindent elmesél a tenger annak, aki kiváncsi a mi életünkre. Mert megfürdött bennünk a tenger!

Ezt én találtam ki! Igaz, nem egyedül. Segített nekem a műszaki tudomány. Már azt a szerkentyűt is kitalálta, mely lehetővé teszi, hogy rajta elolvassunk egy könyvet. Vagy annyit, amennyit akarunk. De ez még semmi!  Ez a könyvolvasó szerkentyű arra is képes, hogy az olvasót is olvassa. Hogy megtudja egy könyv olvasójáról, mikor nyitotta ki a könyvet, hány oldalig jutott, hány percig tette félre, mert közben meg kellett kavarnia a rántást. Szóval, megjegyezi magának szokásainkat, ízlésünket, mindent, amit valamiért fontosnak tart.

Annak vége,

hogy valaki titokban olvasson el egy könyvet, ha ezt a találmányt egyszer a kezébe vette. Annak vége. Csak úgy olvashatunk, ha közben bennünket is olvasnak. Ez a találmány lényege. Olyan, mint a tengeri fürdés. Eddig mi fürödtünk a tengerben, ezután a tenger fürdik bennünk.

      
A docens meglátása

Abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban, amikor a falumnak csak feleannyi lakója volt, mint amennyi most van, tehén és ló és birka legalább háromszor több volt, mint ma. Ha nem négyszer, vagy ötször több. És a tejcsarnokban annyi vajat készítettek, hogy azt még a közelebbi városba lehordani is gond volt. Pedig abban a régi, elmaradott, mezitlábas világban a falumba akkor még a villanydrót sem ért el.
Sem a statisztika.
A gazdák azért pontosan tudták mi a helyzet, mert időnkint benéztek egymás portájára, s tanakodtak, adnak-e elég tejet a tehenek, nem kellene-é néhányat valami jobb, svájci fajtára kicserélni.

Most, ha valakinek van egy tehene, kevesebb haszna van belőle, mint annak, aki azt a tehenet megszámolja.

Ezért kevés a tehén és sok a statisztika. Pedig ma is szüksége van a falusi népnek a tejre, vajra.
Tiszta megszokásból.

De hogy jut hozzá a tejhez és a vajhoz? Mondjuk, egy rozzant egészségű, elaggott asszony? Úgy, hogy üzen valakinek, ha bemegy a közelebbi városba, legyen szíves, hozzon neki egy tenyérnyi vajat.

Statisztikát eleddig még nem hozatott senki. Tiszta megszokásból.

Nagyot fordult a világ! Manapság másképp intézik a gazdaságot. Akinek kezébe még nem járt kapanyél, doktorál valamiből, lesz belőle docens és egy árnyékos szabadegyetemen előadja, mi az ő meglátása. Mert van neki meglátása. Azt látja meg, amit a statisztikák fölé hajolva, onnan kiolvasott. És mit olvasott ki a statisztikákból? Azt olvasta ki, hogy nincs jól, ahogyan van. El van maradva egy régió. És azt a régiót föl kell emelni. Hogy legyen fölemelve. És főképpen föl kell azt a régiót osztani. Mindegy, hogy hány részre, csak legyen fölosztva. És meg kell értetni a népekkel, hogy ez a fölosztás fontosabb, mint az, hogy hozzunk jófajta teheneket Svájcból.

Nézem, milyen szép, egészséges, kikerekedett orcája van a mi docensünknek, s milyen lelkesen adja elő az ő meglátását. Úgy tűnik, a gazdaság fölemelése meg sem kottyan neki, nem fájdul meg tőle a dereka! Példáját sokan követik: maholnap több doktorunk, s docensünk lesz e hazában, mint tehén és ló és birka. Statisztika pedig annyi, hogy kiterítésükre hely sem lenne elég a termésre alkotott földeken. Ez pedig nem a docens, hanem az én saját meglátásom. Lehet, ez a meglátás nem eléggé tudományos. Egyszerűen azért, mert valahogyan kiment a fejemből, hogy doktoráljak.