csütörtök, március 02, 2017

A mondaton belül




Most jelent meg

ez a sötét, szomorú könyvem, amit a felhőkből szedtem össze. Borítóját pedig a gondozatlan udvarunk füvében évek óta hányódó szoborfejről „mintáztam” egy  mobiltelefonnal.
Aki kezébe veszi ezt a könyvet, azt mondhatja, sok hiba lehet benne. Mert már a címét is elvétették, Boccaccio Dekameronjából Bekameron lett, ami nem szép dolog és nem helyes.
Ez igaz. Nem szép és nem helyes klasszikus író címét erre-arra csavargatni. De ha valaki elolvassa a negyedik oldalt, talán megbocsájtja nekem ezt a csavarintást. Már csak azért is, mert ebben a könyvben ennél sokkal több hiba van. Például olyan mondatokat lehet találni benne, amelyek kérdőjellel kezdődnek, ezt viszont nehéz megbocsájtani. 
Csak abban reménykedem, hogy az elnézőbb szellemiségű olvasó tudja, egy írás minőségét az dönti el, ami a mondaton belül van.
Íme az a rész, amely nézetem szerint a könyv címét indokolja:

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.
Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.
Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccaccio írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.
Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

(Megjelent ebben a blogban, hét évvel ezelőtt!)













6 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Jó lenne tudni honnan veheti meg az ember a könyveidet. Büszkén mutattam a feleségemnek, hogy nekem már három Elekes Frici könyvem van, amiből kettőt saját maga küldött nekem dedikálva, egyet meg magyarországi antikváriumból hozattam. Nem hatódott meg a feleségem e kincseimtől. De én azóta is féltve őrzöm őket. A Biblia sorozatom sincs akkora becsben mint a könyveid.

Mészáros Katalin Mária írta...

Csatlakozom Muzsi Attila megjegyzésének mondanivalójához, viszont én az internetes megjelenés fellelésének a nehézségeire gondolok.
Ismerem a 3 blogodat - de nem az összes ottani írást! -, s az erdélyi/székely fórumok egyikét-másikát (szintén nem olvastam az azokon történt minden megjelenést). És figyelemmel követem a facebook profilodat.
Tegnap két novelládat és egy versedet közölte a "Háromszék - független napilap Sepsiszentgyörgy", de ha Farkas Árpád nem osztja meg ezek linkjét a facebook idővonaladon, akkor nem találkozom velük ... :( :(
Tudhatni, mert a szöveg után írták, hogy az "Ahogy a csókot intik" először ezen a blogon jelent meg 2009-ben, sőt, a GOCSOVSZYNÉ" sorozatnak ezt a részét a facebookon is megjelenítetted tavaly ősszel. "A mi nagy csatáink" c. szellemes és találó próza, valamint a "Jöttem,hogy lássalak" című varázsos és megkapó vers ellenben első közlések?? Vagy hogyan lehet/kell 'kinyomozni' az ilyesmit?
Annyi az új megjelenés, amik a blogjaidon olvashatóak?
Azért foglalkozom ezzel, mert - nem csak az én véleményem szerint - manapság a facebookon lehet a legnagyobb figyelmet kelteni, tehát ott érdemes leginkább hozzászólni bármihez ...

Elekes Ferenc írta...



Nem vagyok én olyan nagy ember, hogy érdemes lenne kinyomozni az írásaimat, sokszor én sem találom őket, hol egy levél alján, hol valahová beágyazva találhatók, a legszebb, ami velem történhetett, az a tegnapi nap, amikor ezt írta Farkas Árpi: Farkas Árpád
Tegnap, 1:47 ·
Shared via AddThis
·
Legszerényebb írónk, túl a 8o-on, kinek- szinte észrevétlenül- tegnap jelent meg talán huszadik könyve. MA SZÜLETÉSNAPJA VAN. Érte is kongjanak a(z er)déli harangok.


Na, ezek a harangok a legfontosabbak, legalábbis számomra. Aztán az irodalom csak menjen a maga útján, amerre lát!
Kézcsók, Mária!

Miviana írta...

Kedves Frici, más zene is van, nem csak a harangszó, és más művészet is létezik, nem csak a zene ...
Ugyanazt mondom én is: az irodalom, illetve az író tolla csak 'menjen a maga útján'. Aztán, ha "Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.", hadd lépjen színre az olvasó ... ha tud, ti. ha tudomására jut az új mű.
Más: a 'civil' nevem Mészáros Katalin (a facebookon Mészáros Katalin Mária, hogy a rengeteg Mészáros Katalintól meg lehessen különböztetni).
Üdvözlettel: Katalin

Elekes Ferenc írta...

Katalin,
minden szavad igaz. A probléma ott van, hogy énnekem már nem lesz nagy művem, mert olyat nem tudok írni, ráadásul meg is öregedtem. Néhány olvasóm van, ez igaz, de ennyi az egész. Ha jól meggondolom, még pályafutásom sincs.
Ha írok valamit, szinte játéknak fogom fel. Betéved az udvarról egy madár, aztán ha kedvem lesz hozzá, megírom, hogy betévedt az udvarról egy madár.
Senki nem tudja, valójában mi is az irodalom. Aki az hiszi magáról, hogy tudja, egyfolytában ír valamit. Ebből lesz a kortárs irodalom. Én nem élek a kortárs irodalomban, mert legtöbbször untat és elszomorít. A majdnem kortárs irodalomból annyit tudtam meg, hogy miért boldog a virágos katona. Persze, ettől sem lettem boldogabb.
Ami pedig a déli harangszót illeti, azt Farkas Árpád eltúlozta.

Kézcsók,
Elekes Feri

Elekes Ferenc írta...

Ezt a régi bejegyzést most csak azért tettem ide, mert évek óta sokan kérdezik, hol vásárolhatnák meg legalább a Bekameron-című könyvemet. Olykor válaszoltam is, hogy sehol.
Mert nincs kiadó, sem igény rá. ( Igaz, nem is kerestem.)
Elekes Ferenc