hétfő, március 20, 2017

Szépréti



Lillácska pedig szépen lehajtja fejecskéjét

(Emlékezés Szépréti Lillára. Sok évig munkatársak voltunk.)




Lilla legszebb könyve
Egy napon jön Zsiga, jön vidáman, mosolyogva, megáll a szerkesztőség ajtajában, s a mutatóujját végig húzza az orra alatt, úgy, mintha a bajuszát igazítaná meg. Pedig Zsigának nincs bajusza. Zsigának csak felülről kiadott feladatai vannak, azokat hordozza egyik irodából a másikba.
– Zavarom, Lillácska, ha néhány percre megállok az asztala előtt, s röviden fölvázolom a legújabb direktívákat?
– Dehogy zavar, Zsiga, engem a jó modorú férfiak soha nem zavartak, vázolja csak föl azokat a vadonatúj direktívákat, ezekhez mi már hozzá vagyunk szokva…

– Az a helyzet, hogy kevés a nő, Lillácska.
– Hol kevés Zsiga? Tele van nővel ez a város, egyik különb a másiknál.
– A vezetésben kevés a nő, Lillácska, a vezetésben! Ezt ott fönt megállapították és le is szögezték a fejesek, most már rajtunk a sor, hogy változtassunk rajta.
– Hová akar kilyukadni Zsiga?
– Én oda, hogy holnaptól maga lesz a titkár, Lillácska!
– Én, Zsiga? Én, aki életemben egy gyűlés jegyzőkönyvét sem tudtam vezetni, mert nem bíztak abban, hogy föl tudom jegyezni a történteket? Én, Zsiga? Hát mi magát jó modorú férfinek tekintettük mindég, aki figyelemmel volt arra, hogy ki mihez ért, s aszerint szabta ki a direktívákat! Épp most nincs figyelemmel reám? Pedig jól tudja, mi foglalkoztat engem egyedül. A várak, Zsiga, az omladozó várak foglalkoztatnak, könyvet is írtam róluk, jól tudja. Amikor meglátok egy omladozó várat, amelynek ablakain belátni sem lehet, mert benőtte őket a gaz, szakad meg a szívem. Most legyek titkár? Most hajtsam a fejem a nyaktiló alá, mint Marie Antoinette királynő a Concorde téren? Hát maga nem tudja, hogy kiment a divatból a nyaktiló, a guillotine rég  be van tiltva ?
Nem, Zsiga, ezt nem teheti meg velem!

– Lillácska pedig szépen lehajtja fejecskéjét, de nem azért, mert én mondom, hanem azért, mert a direktívák írják elő, és maga jól tudja, milyenek a direktívák. Szigorúak, Lillácska, nagyon szigorúak! De maga ne törődjék a direktívák szigorúságával, mert az év végi titkári beszámolókat én írom meg maga helyett, semmit nem kell Lillácskának csinálnia, csak éppen kanyarítsa oda a nevét a papír aljára. Ha akarja, én is aláírhatom, ne fáradjon, drága Lillácska, most pedig szépen hajtsa le a fejecskéjét a nyaktiló alá, mert az a bizonyos guillotine valamilyen formában az idők végezetéig megmarad, soha nem megy ki a divatból…

(Ez az aprócska írás a minap megjelent könyvemben olvasható, amelynek címe Bekameron)


vasárnap, március 19, 2017

Karinthy



             Donáth Nagy György felvétele        


EPEPE
(Legújabb könyvem bemutatójáról)

A hetvenes évek elején találkát beszéltünk meg Karinthy Ferenccel a budapesti Hungária kávézóban. Cini, (ahogyan őt ismerősei becézték) már ott ült egy asztalnál. Megálltam előtte, s mondtam, megjöttem…Bemutatkoztunk, amire azt mondta, jól van, most akkor két Ferenc ül egy asztalnál. Erre azt feleltem, még mindig jobb, mint ha egy Ferenc sem ülhetne, annyira kifogynának ebből a városból a Ferencek! – Válaszod szellemes, – mondta Cini, majd azzal folytatta, hogy egy óra múlva több szellemességre lesz szükségünk, mert nem vallhatunk szégyent a csepeli munkások előtt. Kérdem, hát mi történt Csepelen? Erre azt mondja, ott semmi nem történt még, de ha mi oda megérkezünk, biztosan történik valami. Látod ezt a szép, vastag könyvet? Mondom, látom, de olvasni nem olvastam még. Na, ezt a könyvet kell nekem bemutatnom a csepeli munkásoknak, mert ott író-olvasó találkozó van meghirdetve. És ez a könyv nem jó. Még a címe sem jó! Mert mit jelent az a cím, hogy EPEPE? Semmit nem jelent. És nekem erről kell beszélnem. Te hoztál magaddal valamit, ami jobb, mint az én könyvem? Mondom erre, persze, hogy hoztam. De nem biztos, hogy az enyém jobb, mint a tied. Verebeket hoztam magammal. Hivatalos helyre el sem indulok verebek nélkül. És kivettem a kabátom zsebéből az egyetlen könyvemet, melynek az a címe, hogy Városi veréb. – Jaj, ez jó! Nagyon jó, legalább van a címében is valami szokatlan, valami furcsa és majdnem érthető…
Kérdem Cinitől, mondd, miért nem jó a te könyved, az Epepe? Azt feleli, azért nem jó az Epepe, mert abban csak egy ismeretlen nyelvről van szó, az is csak nyelvészkedés. És azért sem jó az Epepe, mert van benne kupleráj, ami nem való egy könyvbe. A te verebes könyvedben van kupleráj? Mert ha van, azt onnan ki kell hagyni!
Mondom, ha úgy vesszük, nincs, ha másképpen vesszük, akkor van benne kupleráj is.
– Ezt hogy értsem? Van, vagy nincs?
– Ha a sorokat nézzük akkor nincs benne kupleráj, de ha az életet, vagy a világot nézzük, akkor az egész könyv tele van kuplerájjal.– feleltem talányosan, de Cininek jól vágott az esze, azt mondta, akkor rendben van minden, indulhatunk Csepelre.

A marosvásárhelyi várban működik Kedei Zoltán festő barátunk korszerű, családias hangulatú műterme, ide hívtak meg engem a napokban, hogy legújabb könyvemet bemutassam. Ahogy megérkeztünk a vár kapujába, eszembe jutott Karinthy Ferenc könyve, az Epepe.  Arra gondoltam ebből baj lesz, mert az én könyvem címe sem jelent semmit. Mert milyen cím az, hogy Bekameron? Semmilyen. Szokatlannak szokatlan, furcsának furcsa, ráadásul érthetetlen. Ha Dekameron lenne a címe, azzal sem mennék semmire, mert olyan már van, sőt, „nagyon van” már a világirodalomban. És különben is, milyen könyv az, amelynek már a címét is meg kell magyarázni?
Az Epepe rossz könyv – a szerzője szerint,–  pedig még kupleráj is van benne, az enyémben egy apró, egyszemélyes kupleráj sincs, hogyan állok majd az olvasók elébe?  

A könyvbemutató azzal a ravaszságommal kezdődött, hogy a Bekameron mellé kitettem az asztalra még két másik olyan könyvemet, amelyek néhány évvel ezelőtt jelentek meg. Arra gondoltam, ha a Bekameron az Epepe sorsára jutna, s nem kérne senki autogramot rá, akkor ott van a másik kettő, hátha azok sikeresebbek lesznek. De nem így történt! A másik kettő nem kellett senkinek!
Ebből azt a tanulságot vettem ki, hogy jól teszi az író, ha olyan könyvet ír, amelynek első ránézésre nincs semmi értelme.

     



csütörtök, március 02, 2017

A mondaton belül




Most jelent meg

ez a sötét, szomorú könyvem, amit a felhőkből szedtem össze. Borítóját pedig a gondozatlan udvarunk füvében évek óta hányódó szoborfejről „mintáztam” egy  mobiltelefonnal.
Aki kezébe veszi ezt a könyvet, azt mondhatja, sok hiba lehet benne. Mert már a címét is elvétették, Boccaccio Dekameronjából Bekameron lett, ami nem szép dolog és nem helyes.
Ez igaz. Nem szép és nem helyes klasszikus író címét erre-arra csavargatni. De ha valaki elolvassa a negyedik oldalt, talán megbocsájtja nekem ezt a csavarintást. Már csak azért is, mert ebben a könyvben ennél sokkal több hiba van. Például olyan mondatokat lehet találni benne, amelyek kérdőjellel kezdődnek, ezt viszont nehéz megbocsájtani. 
Csak abban reménykedem, hogy az elnézőbb szellemiségű olvasó tudja, egy írás minőségét az dönti el, ami a mondaton belül van.
Íme az a rész, amely nézetem szerint a könyv címét indokolja:

Bekameron

Énnekem macskám nincsen. Három macska ugyan futkározik az udvaron, de azok közül egyik sem az enyém. Az ötödik, vagy hatodik szomszédé lehet. Szép macska mind a három. Két kölyök, s az anyjuk. Amikor éhesek, csak állnak és néznek reám. Amikor nem éhesek, játszadoznak és mosakodnak. Mondom, szépek mind a hárman. Körülbelül tíz napja egy koszton élünk, mint akik egy családhoz tartoznak. Egy napon parizer nevű felvágottat vett a feleségem, kérdem, miért vett parizert, jól tudja, én azt nem szeretem. Azt mondja, a macskáknak vette. Oda is ad az anyának egy szépen levágott szeletet. A macska meg sem kóstolja, hanem fut egyenesen a kölykeihez és a szájukba adja. Mondom a feleségemnek, vajon melyik iskolában tanulhatta ez a macska az anyai szeretetet ? És a gyermekekről való gondoskodást ? Azt mondja a feleségem, ez az anyai ösztön és ő éppen ezért a szép állati ösztönéért kedvelte meg azt a macskát, vagyis a két kölyök anyját.
Másnap ösztönösen benéztem a főtéri vendéglők ajtaján, hátha meglátnék valahol egy otthagyott sült csirkét, májat, akármit, hogy azt elkérjem, s hazahozzam a macskáknak. Mondom, ösztönösen néztem be, mert eszem ágában sem volt macskatartásra berendezkedni. Mert énnekem macskám nincsen.
Van itt egy étkezde, amelynek ablakában villany által forgatott nyárson sülnek a csirkék, illatuk elterül a tér fölött, gondoltam, oda benézek. Egyenesen hátramegyek a fehér kendővel bekötözött, testes szakácsnőhöz, aki éppen egy nagy darab, pirosra sült csirkét marcangolt kettőbe-négybe. Mondom neki finoman, kedves hölgyem, az a helyzet hogy volna nékem három macskám. Fölkapja a fehér kendővel bekötözött fejét ez az asszony, s azt mondja, neki macska nem kell. Ő szereti az állatokat, szó se róla, de macska, az neki nem kell, mert a macskák nyávognak és állandóan szaporodnak. Különben is van neki baja elég. Mondom, jogom sem lenne ahhoz, hogy azt a három gyönyörű macskát elajándékozzam, mert azok nem az én macskáim. Csak azért jöttem, hogy ha véletlenül valaki nem eszi meg a porcióját, otthagyja, s elmegy, akkor azt a megmaradt ételt tenné félre a macskáknak, érte jönnék a nap bármely órájában. És mondom neki, azért bátorkodtam hozzá fordulni, mert már az ajtónál észrevettem, hogy neki jóságos tekintete van, s a jóságos tekintetű embereket én messziről föl szoktam ismerni. Énnekem olyan szemem van. Ez a fehér kendővel bekötött fejű, jóságos tekintetű asszony megtörli a zsíros kezét, belenéz az én olyan szemembe és azt mondja nekem, nézzek föl a mennyezetre, vagy bármelyik sarokba. Fölnézek. Mondom, én ott nem látok sehol semmiféle csírke maradékot. Azt kérdi ez az asszony, hát maga nem hallott a bekameronról ? Mondom neki, hát hogyne hallottam volna én a Dekameronról, azt a nagy Boccaccio írta. Nagyon rég. Azt mondja nekem, uram, ezek mind újak, nem régiek. Az egész büfé be van kameronozva azokkal a kamerákkal, hogy ne lehessen lopni, elcsenni egy csirkecombot. Még azt is meglátnák ezek a nagyszemű bekameronok, ha én most egy szem paszulyt becsúsztatnék a köpenyem alá. Azt is ! Olyan magasra került a mai technika. Ide semmiféle élő emberre nincsen szükség, hogy minket följelentsen, ha ellopnánk egy féligrágott csirkecombot, annyira bekameráztak mindent. Azok figyelik minden mozdulatunkat, onnan, a mennyezetről. Még azt is fölveszik, hogy mi ketten itt most beszélgetünk. Még szerencse, hogy nem hozta magával azokat a nyávogó macskákat ! És a másik dolog az, hogy ne csodálkozzék rajtunk, hogy így meg vagyunk figyelve minden pillanatban, mert nem csak mi, hanem az egész főtér bekamerázva van. Különösen az átjáróknál. Hogy lássák a figyelő központban, ha valaki megbotlik, s estében kikapna egy táskát valami ártatlan személy kezéből. Mert ilyesmik is előfordulnak a mai világban. Nem hallotta, hogy amíg fölsegítettek a járdán egy magát részegnek tettető tolvajt, az a gazember kiszedte a segítségére siető pietonnak a zsebéből a drága mobilját ! A rádió is bemondta. Ezért van az a rengeteg bekameron mindenfelé fölszerelve. Legjobb, ha elmegy szépen a piacra, a bejárattól jobbra van egy üzlet, a szentkirályi emberé, vagy egészen hátul, ahol csirkeszárnyat lehet kapni. Na, esetleg ott vehet valamit azoknak a macskáknak. Csak vigyázzon nagyon, mert ha elkényezteti őket, egész nap csak nyávognak az ételért és szaporodnak. Ilyenek a macskák. Hiába szépek, ha állandóan nyávognak és szaporodnak.
Mondom ennek a jóságos tekintetű asszonynak, azért én mégis maradok a macskáknál. Mert ezek a bekamerák ugyan nem nyávognak, de szaporodni rohamosan szaporodnak. Ráadásul nem tudok bennük gyönyörködni. Minden esetre, köszönöm a piacra való irányítást. És elindultam a piac felé. Pedig énnekem macskám nincsen.

(Megjelent ebben a blogban, hét évvel ezelőtt!)













csütörtök, január 05, 2017

Pusztai 70


Fehér az én ingem
                    
                     (Ünnepi levél a 70 éves Pusztai Péterhez)

Péterem,
van itt egy színes fénykép a falamon, amit tőled kaptam  valamelyik születésnapomra. Ezen a képen ott ülsz egy kényelmes fotelben, piros ing van rajtad, s melletted, rögtönzött fogason egy szép, fehér ing látható.
A kép aljára ceruzával ezt írtad: „Ingeddel, PP. 2010.”
Valahányszor ránézek erre a képre, az a nóta jut eszembe, amit ifjú koromban sokszor énekeltünk a siménfalvi kocsmában. Úgy kezdődik ez a nóta, hogy fehér az én ingem…
Gondolom, Szárazajtán is ismerik ezt a nótát, mert magad írtad egy leveledben, hogy kettőnk életében nagyon sok a hasonlóság. De nagy a hasonlóság a mi szülőfalunk között is, ami nem csoda, mert a mi falvaink lakói már az ezerháromszázas években adót fizettek, nem most szálltak le a falvédőről, volt idejük egymás nótáit megtanulni. Egy alkalommal el is ragadtattam magam, azt írtam, hogy a mi falunknak temploma volt abban az időben, amikor a nagyhatalmak vezetői a lázukat se tudták rendesen megmérni, csak száz esztendőkkel később, miután Celsius úr feltalálta a ma is használatos hőmérsékleti skálát.
Látod, Péterem, milyen messzire futottam vissza az időben hirtelen, az én fehér ingem miatt? Az én koromban nem csoda, ha az embernek futkároznak a gondolatai, majd megtudod te is, ha átléped a nyolcvanat!  Azért ne ijedj meg nagyon, a fehér ingemre máris visszatérek. Mert annak az ingnek szép története van.
Azt a fehér inget te küldted nekem Kanadából, még egy apró versem sorait is fölírtad reá, hogy ne legyen csak egy közönséges, megszokott, egyszerű ing!
Nem tudhatom, körülményes művelet volt-e  annak a fehér ingnek az elküldése, de azt igen, hogy az átvétele nem volt egyszerű:

A törékeny kisasszony kihozza a posta raktárából a szépen megalkotott csomagot és leteszi a vámos ember elé. A vámos ember nem csukja be a friss újságot, amit épp olvasott, csak a szemüvegét veszi le.
– Szép csomagja jött ! Egyenesen Kanadából. Mit gondol, mi lehet benne ?
– Pontosan tudom, mi van benne, mert megírták levélben. Egy ing. Fehér ing.
– Egy ing nem lehet három kiló, abban egyéb is kell, hogy legyen!
– Egyéb is lehet benne. Például könyv, fénykép, rajzok, ilyesmi.
– Én ezt a csomagot most, a maga jelenlétében ki fogom bontani. Ez a szabály. Külföldi a csomag. Kényes dolgok a külföldi csomagok... Lépjen közelebb.
– Akkor szíveskedjék kibontani. Soha nem lehet tudni, mi van egy külföldi csomagban. Még fel is robbanhat az az ing. Olyan világot élünk.
– Ez nem vicc ! Ki fogom bontani.

Egy nagy, lapos késsel körbevágja a csomagot a vámos ember.
– Ez csakugyan egy ing. Szép, fehér ing. Ki is van varrva az eleje. De van itt egy papír. Hogy ennek a csomagnak az értéke száz dollár. Maga száz dolláros ingeket visel ?
– Ezután azt fogok viselni. Száz dolláros ingeket.
– Nézze meg a gallérján, hátul azokat a cetliket ! New York, Toronto. Maga onnan hozatja az ingeit ?
– Onnan. Szeretem ezeket a külföldi ingeket. Minél messzibbről jönnek, annál jobban szeretem az ingeket. Tudja, énnekem mindig olyan szedett-vedett ingeim voltak, némelyikről könnyen lepattantak a gombok, s a színük is hamar kifakult. Ez a fehér ing például nem hiszem, hogy kifakulna. És föl sem robban immár...
– Mi az, hogy immár ? Ezt miért mondja ?
– Mert ez az ing egyszer már fölrobbant. A fényképe bele volt téve egy internetes újságba, melynek az volt a címe, hogy Káfé. Hát fölrobbant az az újság. Az ingemmel együtt. Elszállt a levegőben, mert ilyen az internet, ha akar működik, ha nem, akkor nem. De ez az ing most már itt van a kezünkben...
– A maga inge hiába van a kezünkben. Vissza kell küldjük. Oda, ahonnan jött.  Mert az értéke nincs jól megadva. Nincs száz dolláros ing ! Vagy pedig lenne egy másik megoldás. Maga szépen kifizeti a postai költségeket. Nem kevés a postai költség... Ha nem fizeti meg a postai költségeket, vegye úgy, hogy felrobbant az inge. Elszállt a levegőben...És most nézzük, mi van itt még : ez a lovas kép micsoda ? Ilyen ló nincs. Hogy elől szarva legyen. Ki küld magának olyasmit, ami nincs ?
– Egy barátom küldi. Híres ember. Grafikus. Művész. Az a felesége is.
– Bajosan hiszem, hogy egy híres ember ne tudná, mennyit ér egy ing. És azt sem, hogy a lónak nincs szarva...
– Látja, milyenek ezek a mai művészek ? Azért nem tudják, mennyit ér egy ing, mert nincsenek tisztában az evilági dolgokkal. Még a lovakat sem ismerik. Van olyan művész, aki szárnyakat fest a lovaknak. Szárnyakat, uram ! És vannak olyan festmények, amelyeket fordítva is fölakaszthat a falára. Fejjel lefelé. Vagy lehet elől a háta. Mindegy. Ezeken a mai festőkön nem lehet eligazodni.
– Ez a fehér ing is roppant gyanús ! Miért van a cetliken két város is megadva, mit gondol ?
– Én azt gondolom, hogy Torontóban csinálták azt az inget. De nem volt, aki az elejét szépen kivarrja. Ezért elvitték Nevijorkba, hogy ott hímezzék ki. Abban a városban mindent szépen ki tudnak hímezni. Ha jól megfizetik. Ezért is került száz dollárba. A sok hordozás miatt...
– Na, nézze, itt van egy fénykép is. Egy fogason lóg egy fehér ing. Ez repült volna a levegőbe ? Abban a Kávézóban, amit említett ?
– Ez. Egyszerűen fölrobbant, uram. Mármint a fényképe.
– És ez az ember kicsoda ezen a képen ?
– Az az ember maga a művész. A híres. Úgy hívják, hogy Pusztai Péter. Ezt a csomagot személyesen ő küldte.
– Lehetetlen ! Ez az ember mezitláb fényképeztette le magát. Nem látja, úgy van, mezitláb ?
– Látom. Csakugyan úgy van, mezitláb. Tudja mit mondok ? Küldje csak vissza ezt a csomagot. Oda, ahonnan jött. Énnekem nem kell olyan ing, amit mezitlábas emberek küldenek. Akármennyire is ki legyen varrva annak az ingnek az eleje, küldje csak vissza...
– Mondok azért én is valamit. Ahhoz, hogy ezt a pakkot visszaküldjem, szépen vissza kellene csomagolni. Úgy, ahogyan volt. De kinek van ilyesmire ideje a mai világban ? Még az újságot sem olvastam ki egészen. Ne fizessen semmit. Vigye a csomagját. A  kijárati vasajtót pedig jól tegye be maga után. A huzat miatt.