szombat, augusztus 27, 2016

P.Buzogány Árpád új könyvéről

Csedő Attila felvétele


            Mintha minden most esne szét…


 Ezt nem én mondom!  P.Buzogány Árpád mondja, legfrissebb verseskönyvének legutolsó sorában, mely épp itt van az asztalomon.

Mondhatnám én is. Miért ne mondhatnám, amikor nyolcvanon túl vagyok, begipszelve nézem a mennyezetet, s várok, mi lesz a szétesésem, s főleg az  összerakásom után?
Hát mi lenne? Semmi sem lesz, ami előre nem látható. De ebben a pillanatban nem erről van szó!
Arról van szó– ebben a pillanatban,– hogy jó verseket olvastam Buzogány Árpád Világpótlék-című könyvében, nagyon jó verseket, tehát ma én is találtam valamit, amitől elviselhetőbb a napom.

Hogy mi az a valami? Egyszerűen az, hogy normális világban, épeszű,  versszerető ember olyasmin tűnődik, ami természetes, ami magától értetődő. Azt mondja Buzogány, „nagy talány egy esőcsepp útja”.
Bizony nagy talány! De ezt ő nem boncolgatja, ha talány, akkor legyen talány. Minek tovább hasogatni az amúgy is vékony pálcikát, „amikor minden belevész valami sárga semmibe”?
Tehát baj van a világgal: „Zajos nap után a házakat / vasajtó védi és nagy lakat”.
Jól tudja Buzogány, hogy ezt az „összegyűrt” világot egyfolytában még szapulni sem érdemes, ezért fölkél kora reggel, hátha talál valamit, amiről verset írni érdemes: „Szőlő tövén kora  reggel / a tücsköt ki nézte meg, / és ki látta, a pókocska / vékony szálán mint lebeg? Nem is tudjuk, mink van, fénytől / a földig, apró neszig. / Reggeli leltár madarak / nélkül nem is létezik.”

De estére komorabb leltár is készül, mégpedig arról, ami létezik, ami a mai valóság: „Leette az idő a torony / födelét, pedig az bádog. / Így eszi le majd az arcotok / bőrét is valami átok, / a semmibe vett tömeg átka, / melynek nevében beszéltek, / a népé, kit folyton megloptok - / vele tartani nem érdek / a sok magasságos, kalapos / úrnak, tőlük ez tellett. / Árnyékuk naponta nődögél / egy-egy akasztófa mellett.”


Buzogány versei közül talán ez a legkeményebb. Ezért is idéztem. Ezért is szeretem ezt a frissen megjelent könyvet! De szólnom kell magáról a könyvről is, például arról, aki szerkesztette. Ez van ide írva az elejére: Borítóterv és műszaki szerkesztés: Kolumbán Zsuzsánna. Köszönet néki ezért a szép munkáért! Mert ezt a könyvet most oda is teszem a fejem fölé, a pirulák mellé. Hogy minden, ami fontos, ott legyen a közelemben. Hogy ne azt érezzem, mintha minden most esne szét…


hétfő, augusztus 08, 2016

70

Képtalálat a következőre: „bölöni domokos”
                 Fotó:Pólusonline                



Levél a kocsmából,
Bölöni Domokosnak

Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő!

Vártalak a mi fényes kocsmánkban, a Kábelben, mint máskor. A kopott hokedlik mind a helyükön voltak, én is a magam helyén, ahol gyöngébb a huzat. És te nem jöttél. Csak a szúnyogok, a kopott sorsúak, a levitézlett adószedők, a karjukat fölemelni is nehezen tudó karmesterek, papok, harangöntők, kórustagok, az utca népe. Jöttek, hogy köszöntsenek téged.Te pedig azt mondtad nekem drótnélküli telefonon, hogy szerettél volna eljönni, de tegnaptól máig sok vendéged érkezett, gyermekek, unokák, rokonok, barátok és ismerősök.

Csak nézek magam elé, azon tűnődve, miért kell nekem Bölönire várni? Azért, mert ő most hetvenéves? Lehet. Azért is. De főleg a szomorú hangulatom hozott ide, ami az én alapvető természetem. Ahányszor együtt vagyunk ebben a fényes, hokedlis kocsmában, valamennyire mindig kivirágzik a kedvem. Olykor magam elé képzelem a könyveidet, nézem a címeket és máris megváltozik az én alapvető természetem.

Mocsobur. Mi az, hogy Micsobur? Ilyen név nincs is! Pricskili Dungó, akinek Jézus megcibálja a fülét. Ott van például a szigorú Supincsák tanár úr! Az ő fülét kellene, hogy megcibálja Jézus, nem ennek a szerencsétlen Pricskilinek, mert ő senkinek sem vétett. Aztán magam elé képzelem Geret apót az ő bokrétájával, az angyalt, aki csenget a piacon, amitől Prindáriplácska  elmosolyodik. Valósággal látom a behunyós szemű embert, amint elalszik az unalomtól a Három Tetűben. Mákfödről ide téved a Halálváró Csigur Migur, aki szeretett kitartani az álláspontja mellett. Ezen még maga Bicski Laji is csodálkozik. De csodálkozik a Kétlábú Hangya láttán is, akinek a jelvények voltak az ő szerettei, „Az egész elpuskázott XX.század ott lógott mellkasa két oldalán le a gyomorszájig…” Vegyük még ide a falábú Mákleány Reginát, aki a tornácon született, s ezért az volt a sorsa, hogy a verandáról szemlélje a világot, míg körülötte jön-megy Zsiga sógor, a vürkolák, vagyis a rendes nevén Dzsumbuj Zsigmond  Cakkenyes. Ő pedig arról volt híres, hogy a tornác alatt ejtette meg Kakukknét, sűrű holdfényben, orgonaillatban, két kutya ugatása között.
Ó, sorolhatnám az általad teremtett világot napestig, reád várva, a kopott hokedlin, a kábelben. Mert te ma nem tudsz jönni a vendégeid miatt. És holnap sem tudsz jönni, mert akkor érkeznek más barátaid. Márpedig barátod annyi van, te sem tudod, hogy mennyi.
Mondd, Domi, te honnan szerzed be a barátokat? A barátok templomából, vagy a kocsmákból? Mert utcákon kóborolni fejeden a te nagy szalmakalapoddal, ritkán láttalak. Pedig jó elnézni téged, ahogy leszállsz a buszról, s elindulsz felénk néhanap.

Úgy nézel ki, mint maga, Mikszáth !
Most vagy hetvenéves. Nagy idő, szép idő! Lesz nagyobb is, reméljük. De szebb, az nem lesz. Csak az, amit megteremtettél. A saját fejedből.

Élj sokáig, Bölöni Domokos!