csütörtök, július 28, 2016

Cseke Gábor 75 éves



A kocka tökéletességéről

     A 75 éves Cseke Gábornak


Irodalommal foglalkozó szövegekben sokszor olvashatjuk, hogy mindannyian Gogol köpönyege alól bújtunk ki. Még akkor is használjuk ezt a tömör képet, ha tudjuk, ennek semmi köze nincs már a korabeli jelentéséhez, valami mást szeretnénk véle kifejezni. Úgy érzem, avval a köpönyeggel zsonglőrködi is lehet, mondhatnám azt, sokan vannak az erdélyi magyar irodalomban, akik pedig a Cseke köpönyege alá húzódtak. Egyszerűen azért, mert ott találtak segítséget és menedéket, ha bajban voltak, vagy nem tudtak eligazodni az életben.
Kezdő irodalmárok több nemzedékét segítette Cseke Gábor az ő önzetlen tanácsaival, végtelen türelmével, észrevételeivel. Ezt tagadni ma már nem lehet.
Bukaresti, közös szállásunkon ismertem meg őt, a hatvanas években. Verset írt éppen, éjfél közelgett, néhányan elindultunk a kocsmák felé, mondtam, gyere velünk, Gábor, azt válaszolta, neki most nincs ideje.
És csakugyan, a közösen eltöltött sok esztendő alatt Csekének kocsmázásra – nagyon kevés kivételtől eltekintve–, soha nem volt ideje. Cseke állandóan írt valamit. Verset, riportot, mindent, ami kellett. Bezzeg, mi, a bohém lelkek irigykedve néztük az örökösen elfoglalt embert, főként a szerkesztőt, akinek volt türelme, kitartása, talán kedve is ahhoz, hogy mások írásait gyomlálja, javítgassa, szemrehányás nélkül.

Most itt van előttem az első könyve, ezzel az ajánlással:”Frici barátomnak, olyan gondolatokkal, mint egyszer éjjel a csíki állomáson.”

Ezek a sorok 1967 augusztus 20-án íródtak, fogalmam sincs milyen gondolataink voltak azon az éjjelen, csak azt tudom, valahányszor találkoztunk, mindig azon törtük a fejünket, mit és hogyan írjunk a lapunkba, az Ifjúmunkásba.
Aztán egy napon szétszóródott a társaság, ki erre, ki arra. Ő a hideg Csíkszeredában kötött ki, én a távolságtartó Marosvásárhelyen.
Sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot, ő beásta magát a városi könyvtárba, a lakásába, én pedig a világot jártam, mindenünnen menekülve.

A sors,– amit balsorsnak is nevezhetnék,– úgy hozta, nehéz műtéten estem át, s a lábadozás idején eszembe jutott Cseke Gábor.
Nem volt véle semmi tervem, csak fölhívtam telefonon, viccelődve. Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha jól viselkedik, elmesélem a vesémet, a szívemet, a májamat, a nagy műtétemet. Erre ő azt válaszolta, írj le mindent, Frici, a vesédet, a szívedet, a májadat, mindent, amit akarsz, de legyenek olvasható mondatok belőle. Én pedig megfogadtam a tanácsát, úgy két-három év leforgása alatt megírtam öt-hat könyvet. Ő pedig elhelyezte könyveimet a Magyar Elektronikus Könyvtárban, valamint a Káfé Főnix internetes portál oldalain, később a nagyszerű ember, Szabó Zoltán által szerkesztett kecskeméti Huszadik Században is.
Hosszú hallgatás után,– négy kötettel a hátam mögött–, így lettem olyan tollforgatóvá, akinek nem csak írásai, de olvasó tábora is keletezett. Majdnem a semmiből. Azért mondom ezt, mert évtizedek teltek el az életemből úgy, hogy ha írtam is valamit, nem küldtem el semmit szerkesztőségeknek, kiadóknak, barátoknak, ismerősöknek. Csak Csekének. Csak neki.

Sokszor szerettem volna elmondani Cseke Gábornak egy számomra érdekes történetet, de eleddig meg sem említettem. Az volt az érzésem, már ott a közös szállásunkon, hogy ez a Cseke túlságosan tökéletes ember. Mindent pontosan elvégez amivel megbízzák, semmi hibát nem találni benne.
Volt egy időszak, amikor főleg azért jártam kocsmába, mert ott találkozhattam, beszélgethettem Nichita Stănescu költővel, aki a jó italokat soha nem vetette meg. De nem is az italok, inkább a filozófiai elmélkedések vonzottak az ő társaságába, legtöbbször Hegel volt terítéken.

Például az, hogy jó-e, ha valami tökéletes.

Az italozó társaságban némelyek azt mondták, ami tökéletes, az vonzza az emberi képzeletet, tehát tökéletességre kell törekednünk, ha valamit alkotni szeretnénk.  Stănescu valósággal kikelt a tökéletességre törekvőkkel szemben, számtalan példát hozott fel véleményük ellen.
Az egyik érve ez volt: „A tökéletességnek semmi köze nincs a művészethez. Ha csinálsz egy tökéletes kockát, az egyik sarkából le kell törni egy darabkát, hogy mindenki csodálkozzék, miért nem tökéletes az a kocka. Milyen tökéletes volna, ha nem lenne összetörve az egyik sarka!  Márpedig ha tökéletes lenne, senki észre sem venné.”

Stănescu ezt az eszmefuttatását évekkel később ki is fejtette egy véle készült intejúban:„Perfecţiunea nu are de a face cu arta. După ce faci un cub perfect, trebuie să-i zdrobeşti un colţ, ca să se mire toţi de ce nu e perfect acel cub. Ce perfect ar fi el dacă nu ar avea zdrobit un colţ! Căci dacă el ar fi perfect,nimeni nu l-ar băga în seamă"


Ezt a történetet most említem meg az immár hetvenöt éves Cseke Gábornak, főképpen azért, hogy lássa, azokat a régi időket még nem felejtettem el egészen, sőt, a magunk tökéletességéről is volt némi fogalmunk, mert mi is kitörtünk egy-egy darabkát életünk kockájából, ne legyünk annyira épek és simák, hogy észre se vegyen senki ezen a világon.



szerda, július 13, 2016

Bontás



                                                             
Képtalálat a következőre: „laptop”A  laptop szétbontása

Itt van ez a gép,
már azt hittem, soha el nem indul,
mert én bontottam szét,
én néztem meg a lelkét,
nem egy szakember,
kinek az ujja begyében van
a mesterség, csak fogja magát,
fogja a csavarhúzót és övé az egész
műszaki alkotmány,
azt csinál vele, amit éppen akar,
kicserél benne akármit
és tesz helyette azt,
ami kell.

Itt van ez a gép,
kezemhez igazodott és most már
szeretem is, nem csak
csodálom, mint eddig,
itt van és várja, hogy kezdjek valamit
véle, mert működik, mert
zúgolódik, miért bontottam
szét, ha utána úgy hagyom,
ahogyan volt, folytassa
tovább a semmittevést?

2016, július 13


vasárnap, július 03, 2016

Más volt minden



                                               

Gyomorideg

Honnan ez a kitartó, szaggató gyomorideg? Ez a szüntelen nyugtalanság? Honnan? Csak úgy, a semmiből? Csak úgy, magától? Hozza a szél, az időjárás? A világ folyása, a kiszámíthatatlanság? Ki tudja... Jön, jön és itt van, szorít.
Régen nem így volt. Ha jól emlékszem. Régen minden más volt. Lehetett terveket szőni. Esztendőkre, évtizedekre. Egy életre. Az életen túlra. A temetői kövek elporladása utánra. Arra, hogy legyünk benne a történelemkönyvbe.
Régen még volt valami összefüggés a tavasz és az akác virágzása között, ki lehetett számítani, mi következik abból, ha levelek kezdenek hullani, ha hajak kezdenek hullani, ha csibék és lovak kezdenek hullani.
Régen is volt gyomorideg. 
Tettünk rá sósborszeszt, bekentük valamivel, s  reménykedtünk. Ma már a reménybe sem lehet kapaszkodni, akár a kémény füstjébe, vagy az ökörnyálba, megfoghatatlan minden. A pálca kihull a kezünkből, kalapunkat elviszi a szél, gyermekünk elfut előlünk, anyánk sírjára nincs aki virágot vigyen, belepi a gyom és a bozót.
Régen is kószáltak idegenek az utakon, valamit hoztak nekünk, valamit kértek tőlünk, de nem törték be az ajtót, ha nem voltunk éppen otthon, mentek tovább, csak a macskánk kísérte őket álmos szemekkel, a tyúkok sem futottak szét riadtan.
Régen is volt gyomorideg. 
Összevesztünk a szomszéddal egy tovább tett határkő, vagy a kerítés miatt, a kutyák csaholása miatt. De másnapra kibékültünk és meghívtuk őt egy pohár borra. Régen a kibékülés is más volt, a haragot elütöttük egy tréfával, nem hordoztuk magunkkal, mint valami bicskát, vagy parittyát.
Régen is volt gyomorideg. 
Pálinkát ittunk reá, vagy kipróbált teákat. De erre, a mostani gyomoridegre nincs orvosság. Hiába kutatják, mit lehetne kitalálni erre a mostani gyomoridegre, a kutatók a kutatástól lesznek idegesebbek.
Régen is volt gyomorideg. 
A ember káromkodott, ettől megnyugodott és azt mondta, ez a helyzet, ezzel kell élni. 
Ma, a kutatók mérik a gyomorideget, grafikonokat szerkesztenek és kimutatásokkal látják el az emberiséget, hogy ne legyen sötétségben. De ezek a mérések semmire sem jók, csak arra, hogy lássuk be, nem ülnek tétlenül. Mi pedig maradunk csodára várva a mindennapi gyomoridegünkkel.