Én, ez a csökött nyomorult,
szinte elfogadtam a lehetőséget, amit Bölöni Domokos teremtett
meg számomra, hogy kedvemre kutakodhatok Dr. Barabás László könyvespolcán és
minden iratában, most már kereshetem az írószövetségi tagságomat bizonyító
papírokat, amelyek rég elkallódtak, nem tanultam Székely Jánostól, aki minden
díjat és tagságot ellökött magától, emlékszem, sokszor feljött a főtéri
lakásunkba, feleségem szépségét hangoztatta, s rátért a filozófia szépségére,
melynek hivatása szerinte nem más, mint az igazság fölmutatása, nem tanultam
meg tőle eléggé, egy írónak nem dolga a saját papírjainak fölkutatása, még az
sem dolga, megnézni egy előadást a színházban, amikor az általa írt darabot
előadják, én, ez a csökött nyomorult, most szinte elfogadtam a lehetőséget, föntebb
jutni egy arasznyi polccal, szegény János, ha tudnád, hová süllyedtem, én, aki
ugyancsak önfejű vagyok, hát kell nekem új grádics a haladásomhoz? Főleg az én
koromban? Hát nem. Nem kell, János!
Itt vagyok ezen a süllyedő hajón, ezen az egyensúlyát vesztett
világon, próbálom megőrizni nyugalmamat, elég most nekem, ha reád gondolok,
János, akinél fényesebb fő nem villant meg Vásárhely utcáin a Bolyaiak óta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése