hétfő, március 21, 2016

Gion Nándor


                                                                           
Forrás: Wikipédia
Az én őseim,

a Rojtos Gallaiak nem voltak földtúró vakond-emberek, pásztorok voltak és a Rojtos csúfnevüket a cifra és esetleg rongyos szűrjeikről kapták. Nem sokat tudok róluk, nem is Szenttamáson éltek: valahol fent Észak-Bácskában, a Topoly, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkáikat, ott vándorolgattak a nyájaikkal vagy százötven évig, sehol sem telepedtek meg hosszabb ideig, mentek mindig a jobb legelők felé, legfeljebb házasodni tértek be valamelyik faluba, aztán vándoroltak tovább a birkákkal. Gyerekeik bizonyára ott születtek a réteken, és az öregek is ott haltak meg, s ott is temették el őket, hiszen szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket. (Gion Nándor, Latroknak is játszott-című könyvéből)

Na, ezért szeretem én Gion Nándort. Minden amit ír, pőre igazság, semmi nagyzolás, semmi cicoma, semmi pepecselés. Mondatai oly egyszerűek, maguktól értetődők, mintha azt szeretné, maga is önmagától értetődjék.

Olykor szégyellem magam, amikor azon tűnődöm éjjelente, hová is temessenek el engem? Fenyők alá, hogy zúgjanak a fenyők, ha fúj a szél fölöttem, legyen-e faragott fejfám, vagy egy kő,– jelzésnek legalább,– hogy én is voltam ezen a földön.

De eszembe jut Gion Nándor: …” szülés, vagy haláleset miatt nem volt érdemes elhagyni a legelőket”…Na, és amikor a világ bajával hadakozom, akkor is Gion Nándor jut eszembe. Mert azt mondja, megfejtette a Virágos Katona titkát: „El kell menni onnan, ahol ronda dolgok történnek”.


kedd, március 15, 2016


Pusztai Péter fotója


                Birodalmi kör

                                    Ideges levél
                              egy nyüslető ifjúhoz


Minden birodalom hatalomra épül. Nincs jó birodalom, nincs rossz birodalom. Csak birodalom van. Ahol a hatalom, ott a birodalom. A hatalomnak nincs minősége, csak ereje van. A birodalom arca a hatalom arca. Minden hatalomnak ugyanaz az arca.
Vannak kis hatalmak és vannak nagy hatalmak. Attól függ, hogy menyi bennük az erő. A kicsiny hatalmak, ha összefognak, erős hatalommá válhatnak, ezért hozzák létre a birodalmi kört. Ez pedig nem más, mint az erők egyesítése, a szövetség.

Ahhoz, hogy a szövetség működni tudjon, politikára van szüksége. Nélküle széthullana minden szövetség. Ezért van az, hogy ami mindent igazgat, az maga a politika. A politika arra vállalkozik, hogy kialakítsa a birodalmat, összpontosítsa a hatalmat és az erőt.

A politika soha nem mutatja meg igazi arcát, mert ha megmutatná, önmagát leplezné le.
Miért nem szereti a politika, hogy leleplezzék? Azért, mert kiderülne jelentéktelensége.

A társadalom hátteréből felbukkanó fontoskodás a nélkülözhetetlenség látszatát keltve kezdeményez, javasol, célokat tűz ki, követel.
És miképpen válaszol erre a nyájszerű, azonosíthatatlan tömeg? Követi azt, amit eléje célként kitűztek.
A tömegek imádnak valamit, vagy valakit követni, lelkesedni.

A fontoskodókat régen agitátoroknak nevezték. Ma véleményalakítóknak hívják őket, mert ez a megnevezés még nem kopott el, újszerűnek tűnik. Az agitátorok tudják, mit kíván a tömeg: mindent, ami új, ami ígér valamit.

Amikor kiderül, hogy semmi nem új és az ígéret puszta ígéret marad, az agitátorok más célokat tűznek maguk elé: a tömegre hárítani a cselekvést, a bajok orvoslását, amihez újabb, titokzatosabb kifejezést találnak ki. Például azt, hogy civil kezdeményezés.
Azt, hogy mit kezdeményezzenek a civilek, ugyancsak az agitátorok, tehát a véleményformálók mondják meg. Vagyis a politika működtetői.

A politikának mindig megvan a magához való esze: mielőtt megbukna, s bevallaná, hogy semmihez sem ért, más kiutat keres. Bőszen támogatja a kultúrát, a sportot, a tudományt és a művészetet. Alapítványokat hoz létre,   díjakat oszt szét és persze, pénzt, ha lehet. Úgy tesz, mintha a javakat ő állította volna elő, nem a tömeg, nem a civilek, nem a társadalom.

Nem új találmány a birodalmi kör. Amióta a politika a hatalom ízét kellemesnek találta, körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, róla önként soha nem mond le.
Háborúk jönnek, mennek, kitörnek forradalmak, aztán elülnek, akár a tyúkok estefelé, minden megy tovább a maga útján, az egész forgolódás kezdődik elölről.
A birodalmi kör megalkotásához olykor elegendő lehet egy apró, semmi kis irodalmi kör… 




vasárnap, március 13, 2016

Csatorna



                                                                                         

Hány órakor érkeznek a rablók?

Baráti társaságban többször elmeséltem már, hogyan derítettem ki, általában hány órakor érkeznek a rablók.
Elmesélem most is, azok kedvéért, kik még nem hallották, de főleg azért, mert a történetnek folytatása is van.

Forrás:Építési portál.hu
Hajnali négy óra. Két rendőr áll mellettem, távolsági autóbuszra várva. Az egyik rendőr neve Vasile, a másiké Popica. Ezt onnan tudom, hogy az egyik azt mondta a másiknak, hallgass ide, Vasile. És Vasile azt válaszolta, előbb te hallgass meg engem, Popica. Na, akkor kezd el te, Vasile, mondta Popica.
-Nem az volt a betörő, akit megfogtunk, azért is engedtem el, mondta Vasile.
-Azért jól megszorongattad, mondta Popica.
-Jobban meg kellett volna, hogy szorongassam. Ezeken nem lehet eligazodni, mindenfélét összehazudnak, mondta Vasile.
-Ártatlanul szorongattad ? Az nem törvényes, mondta Popica.
-Semmi szorongatás nem törvényes, mondta Vasile.

Rágyújtottam, s egy szép, szabályos füstkarikát engedtem ki a ködös, hajnali utcára.

-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta, mondta felém fordulva Vasile.
-Tudom. De mindig fölfut a vérnyomásom, ha betörőkről hallok, mondtam, s mélyen leszívtam még egy slukkot. És folytattam:
-Tessék mondani, mégis, az éjszaka melyik órájában szokott lenni a legtöbb rablás és betörés ?

-Pont ilyenkor. Hajnali négykor, mondta Popica.
-A szomszédom lakását többször is feltörték már este kilenckor,–válaszotam, kissé bárgyú ábrázattal.
-És intézkedtek ?-kérdezte Popica.
-Én hívtam a száztizenkettőt, mert a szomszédom nem volt otthon.
-És megfogták a betörőt ?-kérdezte Vasile.
-A rendőrök szeme előtt ment ki a lakásból, tántorogva. De nem fogták meg.
-Bizonyosan csak részeg volt az a betörő, mondta Popica.
-Úgy tett, mint aki be van rúgva. De én utána szaladtam, nem volt részeg, nyílegyenesen szaladt végig az utcán.
-Rosszul tette, hogy utána szaladt, mert ha az a betörő megbotlott volna valamiben, s betöri a fejét, a törvény előtt maga lett volna a hibás, -mondta Vasile, tudományos hangsúllyal.
-Épp ezzel fogadtak a rendőrök is, amikor hozzájuk visszatértem, a feltört lakás elé. Hogy a törvény előtt én lettem volna a hibás. Az egyik még azt is mondta, mit csodálkozom egy betörésen, az ő saját édesanyját is kirabolták.
-A betörő azért betörő, hogy betörjön, ahová csak lehet, mondta Popica.

-Furcsa időket élünk,– mondta Vasile, miközben a csizmája orrával egy kiálló követ rugdosott.
-Furcsa időket élünk, de azért a betörőket megfoghatnák,– mondtam szemrehányólag.
-Mindig is voltak betörők, mondta Popica, fontoskodva.
-Lehet, hogy eddig hozzám is betörtek, azt tetszett mondani, hajnali négykor van a legtöbb betörés...
-Semmi nincs kizárva,– mondta Vasile.
-Semmi, de semmi,– mondta Popica.
-És én mit tehetek, ha látom, éppen betörtek a lakásomba ?
-Ilyenkor, reggelizés előtt legártalmasabb a cigaretta. Legelőbb azt kell elhagyni, mondta felém fordulva Vasile.

Másnap, hajnali négy előtt vettem egy hokedlit, ráültem és néztem ki a lakásból a kulcslyukon, betörőkre várva. Ahogy telt az idő, s virradni is kezdett, egyre jobban szégyelltem magam amiatt, hogy nekem nincs bátorságom kiállni a kapuba, a rablók elé, ehelyett nézek kifelé a kulcslyukon. El is tettem a hokedlit, többé nem vettem elő éjjelente, de azért hajnali négykor álmomból is sokszor fölriadtam. Ilyenkor magam elé képzeltem a két daliás rendőrt,Vasilét és Popicát, akik mintha magasabbak lettek volna, mint amilyenek a buszmegállóban voltak. Még az oldalukon lógó fényes, fekete gumibotok is megnyúltak, megvastagodtak volna, úgy néztek ki, mint két érett, egészséges, sütnivaló padlizsán, vagy ahogyan nálunk felé mondják, vinetta.

Soha nem hittem volna, mire képes a véletlen: a minap egy délután ide hozta a kapunk elé Vasilét és Popicát. Csak álltak a kapunk előtt és mindketten cigarettáztak, szép füstkarikákat eregetve. Köszöntem, ők fogadták. Mondom, mintha mi ismernők egymást…–Persze, a buszmegállóból,­–mondta Vasile.
–Azért azon az éjjelen maga jól be volt rezelve, azt is megkérdezte tőlünk, hány órakor szoktak betörni a rablók,–jegyezte meg Popica.
–Pontosan így volt, –feleltem, de meg kell, hogy mondjam, maguknak nem lett  igazuk. Betörni betörtek hozzám, de nem éjnek idején, hanem fényes nappal. Mégpedig vasárnap. Az egyik betörő szememre is vetette, ilyenkor mit keresek itthon, miért nem vagyok a templomban, mint más, rendes ember.
–Ez még nem betörés, hanem közönséges érdeklődés volt a részükről, kérdezhették volna azt is, hány óra, vagy merre van az állomás,–világosított föl Vasile.

–Látják azt a csenevész fenyőfát a ház mellett?–kérdeztem és a csenevész fenyőfára mutattam.
–És mi van azzal a fával?–kérdezte Popica.
–Azzal az van, hogy a múlt héten volt mellette még három. De azokat ki kellett, hogy vágassam, mert közelebb voltak a ház falához, azokon másztak föl a tetőre a rablók. Fényes nappal, vasárnap.
–És mit vittek el azok a nappali rablók?­–kérdezte Vasie.
–Semmit nem vittek el, inkább hoztak. Egy méteres hosszúságú, barnára festett, új csatornát hoztak, ezzel fölmentek a tetőre, lerúgták a régi csatornát és azt mondták, az egészet kicserélik, mégpedig olcsón, mert ma vasárnap van.
Hiába mondtam, jó az a régi, nemrég szerelték föl, sehol sem csöpögött, meg vagyok véle elégedve, nem kell az új csatorna.
–Maga nem járja a várost? Nem vette észre, hogy a régi csatornák helyett ma már ezek a barna, fényes, új csatornák vannak? –kérdezte az egyik rabló.

A vége az lett, hogy félig fölszerelték az új csatornát, amit szétszedtek, ledobálták az udvarra és kezdtek számolni: A ház tetejére való fölmászás, a veszélyességre való tekintettel ennyi és ennyi. Hogy vasárnap van, a szabadidejüket áldozták föl, ami ennyi és ennyi. Az új csatorna, bár nem volt elég a hosszúsága, ennyi és ennyi. És azonnal fizessek ennyit és ennyit, mert ha nem, hívják a rendőrséget.
Hogy mennyit fizettem ezért a fölfordulásért, azt szégyellem bevallani.
Most ott tartok, hogy ha elered az eső, a kapuig sem tudok elmenni anélkül, hogy teljesen el ne áznék.

Mondom Popicának, ez nem számít rablásnak? Erre Vasile azt mondja, hogy nem. –Ezek nem rablók voltak, hanem egyszerű szélhámosok,– mondja Popica, s azt tanácsolja, máskor, ha vasárnap van, legjobban teszem, ha elmegyek a templomba, s jól kiimádkozom magam. 


péntek, március 11, 2016

Telefon




A vén hülye!

Képtalálat a következőre: „összetört telefonok”
Forrás: Mobilaréna.hu
Rengeteg mobiltelefonom van. Egyik régebbi, mint a másik. Egyik rosszabb, mint a másik. Azért tartom őket, mert amikor rosszul állok az idegeimmel, egyet  kiveszek a fiókból, nézegetem, melyik részén lehetne még valamit elrontani. És elkezdem piszkálni, elől is, hátul is, amíg valami formátlan kupac alakul ki. És nézem ezt a formátlan kupacot, ettől megnyugszanak az idegeim.

Régebben pirulákat szedtem az idegeimre. Először fehéreket, de azoktól sápadt lett az arcom, én pedig nem szeretem a sápadt arcokat, még a sajátomat sem.  Mondtam is a patikus kisasszonynak, legyen olyan kedves, adjon nekem színes pirulákat, mert a fehérektől sápadt lesz az arcom. –Hozott receptet?–kérdezte. Mondtam, hogy nem. És mondtam még, hogy éppen csak ideges ne legyen, adjon, amit akar, csak színes legyen.

Már ritkán járok patikába, inkább az ócskapiacra megyek ki, ott pedig kizárólag a mobiltelefonokat nézegetem, ettől megnyugszanak az idegeim.
A minap két gyönyörű, régi telefont pillantottam meg. Kérdem az eladótól, meg szabad néznem ezeket a telefonokat? –Azért hoztam ki, hogy eladjam őket, persze, hogy meg szabad nézni, különösen abban az esetben, ha meg is akarja venni,–mondja az asszonyság.
Amíg vizsgálgatom a portékát, az asszonyság a szomszédja felé fordul és azt mondja:–Te, Juci, mit gondolsz, mennyit kérhetek ezekért a telefonokért, ha ez az ember csakugyan meg szeretné venni? Mert én a telefonokhoz egyáltalán nem értek. –Akkor miért hoztad ki?­–kérdi Juci.
–Ezeket a szomszédom nyomta a kezembe, az a vén hülye, aki nyolcvanévesen is mobiltelefonokkal foglalkozik, –válaszolta az asszonyság és felém fordulva megkérdezte: –Mégis, mennyit adna ezért a két gyönyörű telefonért?

–Már nem kellenek a telefonok, betöltöttem a nyolcvanat, de tudja, hogy van, ilyenek ezek a vén hülyék…


péntek, március 04, 2016

Farkas Árpád

Farkas Árpád




Tudományos értekezés
egy családfa lehulló leveléről


Még mielőtt anyám betöltötte volna a száz esztendőt,
egy napon megkérdeztem tőle, mama, miféle rokonságban vagyunk mi a költő Farkas Árpáddal?
–Fiam, ezt már tisztáztuk egyszer. Most elmondom ismét, te pedig jegyezd le, hogy ne felejtsd el.
Én pedig lejegyeztem. Még címet is adtam neki, hogy biztos legyen:

FARKAS ÁRPÁD EREDETE
       
Farkas Árpád nagyapja Deák Elek.
A te nagyanyád Deák Ida.
Ida és Elek testvérek voltak.

Mondom mamának, mama, ez tudományos értekezés egy családfa lehulló leveléről!
–Az fiam, az! Ennyi maradt a mi tudományunkból, néhány sor emlékezés–felelte anyám, s ment, hogy valami zöldet aprítson a tyúkoknak.

A minap olvasom a Káfé fönix-című portálon, hogy Farkas Árpád Székelyudvarhelyen született ekkor, s ekkor. Azonnal írtam egy röpke levelet Cseke Gábornak, hogy itt nem stimmel valami.. Itt a levél:

Drága Gáborom,

A Káféban megjelent Magyari- vers végén ott az Antológia. Átolvastam néhány költő munkáit, s mit gondolsz, mit találtam Farkas Árpádról? Azt, hogy két helyen született! Először Udvarhelyen, aztán Siménfalván. Na erre varrjál gombot, ahogy mondani szokták!
Nem vagyok biztos abban, hogy valamelyiket ki kellene javítani vagy az egyikre, vagy a másikra. Ha már két helyen is lehet születni, az a költő kiváltsága. 

Az pedig a Te kiváltságod, hogy ilyen szépen és nagy gonddal összehoztad ezt az egész Antológiát!

Ha most írnám azt a levelet, azzal toldanám meg, hogy Farkas Árpádnak újjászületni is annyiszor lehet, ahányszor megteheti és kedve van hozzá!

Utószó a tudományos értekezéshez: Farkas Árpád és én a rokoni kapcsolatainkat szorgalmasan ápoljuk. Legutóbb, úgy negyven évvel ezelőtt, mentünk ketten egy autóval valamerre, s amint elhagytuk Sepsiszentgyörgyöt, azt mondtam, te, Árpi, azt a cigarettát nem kellene elhagyni? Állítólag árt az egészségnek... Ő azt felelte, hogy de. El kellene hagyni.
Nem tudom, azóta ő elhagyta-e, én ebben a pillanatban is szorgalmasan szívom. Megérdemlem, ma van a születésnapom. A nyolcvanegyedik!