csütörtök, december 29, 2016
Pozitív
Lelombozottak
Mondják, hogy nem úgy kell élni, ahogyan élek, mert ahogyan élek, úgy nem lehet élni. Mindent pozitív módon kell fölfogni, annyira pozitív módon, amennyire csak lehet.
És mondják, hogy vidámnak kell lenni, akkor is, ha nincs, aminek örülni, a vidámság meghozza gyümölcsét és akkor lesz az is, aminek lehet örülni.
Engem épp az ilyesmik tudnak leginkább idegesíteni.
Légy pozitív te, aki a didaktika talapzatán állsz vidám ábrázattal és nem tudod minek is örülsz öblös kacagással. Tekints szét alapzatod körül, a népek csudálkozva néznek rád, azt mondják magukban, bolond ez az ember, bolond bizony…
Pedig nem biztos, hogy bolondnak születtél, ezt a létformát most vetted magadra, miután nem volt erőd elkerülni a sok pozitív lökdösést és hittél a boldogságban.
Folytassam? Minek? Rajtad már nem segít semmi. Vidáman tűrnéd azt is, ha megköveznének.
Ilyesmik jutnak eszembe, amikor boldog embert látok.
Hogy miért éppen most jutnak eszembe ilyesmik, amikor vége az esztendőnek és számadást készítek, mit tettem jól és mit nem? Ennek egy apróság az oka: megmértem a vérnyomásom. Tudom, hogy mennyi. De ettől a méréstől egy hajszállal sem javult a betegségem.
Orvosok szerint maga a mérés is fölviheti a beteg vérnyomását. Ha nyugtalan, ha fél, ha bizonytalan.
Úgy tűnik, a szomorúság alapvetőbb tulajdonsága az embernek, mint a vidámság.
Ezért van az, hogy a magamfajta, lelkileg lelombozottak ritkábban nyugtalanok, nem félnek annyira és nem őrli őket a bizonytalanság. Meg vannak győződve, akárhogy kerülgetik, a búval és bánattal mindenképp találkoznak.
Címkék:
élni,
Lelombozottak
szerda, november 02, 2016
A lélek keresztmetszete
Forrás: Cultúra.hu |
Mint
egy török basa
–
Ez lenne az a híres régi kórház? – kérdezte egy fiatalember a kapu mellett álló
férfitől, aki a falnak támaszkodva cigarettázott. Messziről lehetett látni, ő a
kapus.
–
Ez lenne. De attól függ, mi a baja.
–
Azt én sem tudom, hogy mi lehet a bajom, itt is fáj, ott is fáj. Kellene egy
általános kivizsgálás.
–
Az a legjobb. Az általános kivizsgálás. A háború is akkor igazi, ha általános a
mozgósítás és nincs olyan, hogy a világon itt-ott a népek lőnek egymásra,
másfelé pedig mulatnak. Aztán olyan sincs, hogy valaki ezért nem mehet a
háborúba, vagy azért nem mehet. Csak menjen mindenki, személyválogatás nélkül,
az az igazi háború. Az igazi háború ripityára bombázza a városokat és falvakat,
de utána kinőnek a földből a házak, s a virágok.
Vegyük
ezt a kórházat. Maga bemegy és azt mondja, fáj a hasa. Fölírnak valami pirulát
és elmegy haza. És másnap megint itt van, mert fáj a nyaka. Az embernek annyi
alkatrésze van, mint egy drága autónak. Mindennek az általános kivizsgálás a
megoldása, – magyarázta a bőbeszédű kapus.
–
Szabad itt, a kórház előtt cigarettázni? Mert mielőtt bemennék, néhány slukk
nem ártana…
–
Szabad. De csak nekem. És csak akkor, ha nem látják.
Jó
nagy karikákat vetettek füstből és egy ideig nézték egymást. Egyszer azt mondta
a bőbeszédű kapus:
– Maga szépen felmegy a lépcsőn az emeletre, a
második ajtón kopogtat és ott találja Márka doktort. Na, ez a Márka doktor
elintézi mindenféle baját, hozzá tartozik az általános kivizsgálás. Ad nekem
egy cigarettát? Mert az enyém éppen
fogyatkozik.
–
Már hogyne adnék egy ilyen jóféle kapusnak? Egy jóféle kapus többet ér egy
miniszternél, az égvilágon mindent el tud intézni. Tudja, mitől félek a
legjobban? Attól, ha egy vastag tűvel megszúr engem ez a Márka doktor, s a
drága véremet a nővérek elpancsolják. Legalább a vérét féltse az ember, ha már
a tüdejét nem kíméli…
–
Ne féltse maga semmijét és ne is kímélje semmiét! Egy életünk van, s általában
egy szál cigarettánk. Én egy szimpla kapus vagyok, de annyit tudok, hogy amit
legjobban félt az ember, amit legjobban kímél, leghamarabb az romlik el. Ezt is
Márka doktortól tanultam. Most megmondom, mit csinál magával ez a Márka doktor,
ha bemegy hozzá.
Először
is azt fogja mondani, na, akkor lássunk hozzá. Nézzen a szemembe, ezzel kezdi.
Most fordítsa a szemét jobbra, majd balra. Most fölfelé, majd lefelé. Ha nem
talál semmi hibát, két kezébe fogja a fejét és forgatja erre-arra, s figyeli, a
nyaka recseg-é. Ha ez megvan, akkor azt mondja, nyújtsa ki a két karját, hunyja
be a szemét és a mutató ujjaival rendre próbálja eltalálni az orra hegyét. Ha
eltalálja mind a két ujjával, akkor nagy baj nincsen. Remélem, eltalálja, mert
a cigarettát sem az orrába dugta, hanem egyenesen a szájába. Márka doktor leül
a helyére és föltesz magának néhány kérdést. Először könnyebbeket, például,
hogy miket szokott enni, inni, mivel foglalkozik, hol fáj, mióta fáj ott, ahol
fáj, vannak-e görcsei, efféléket. Aztán jönnek a nehezebb kérdések. Miket
szokott álmodni, vannak-e titkolnivaló vágyai, szokott-e magában beszélni,
énekelni. Olyasmiket is kérdez, amikre maga nem tud, vagy nem akar válaszolni.
Például azt, hogy szokott-e hazudni, s milyen természetűek ezek a hazugságok.
Vagyis, hogy ártanak-e valakinek, vagy nem ártanak. Ezek a kérdések arra valók,
hogy fejben megrajzolja a maga lelkivilágának keresztmetszetét. Márka doktornak
az a tudományos fölfogása, hogy ebből a lelki keresztmetszetből kiindulva kell
minden betegséget fölkutatni és kezelni. Folytassam?
–
Folytassa hát, még nem fogyatkozott meg annyira a cigarettánk…
–
Márka doktor egyszer fölszólítja, most pedig tegyen úgy, mint egy földesúr a
régi világban, akinek nincs semmi gondja. Feküdjék föl egy ágyra nyújtsa ki a
lábát, ne nyüslessen, ne nézelődjék az ápolónők után, maradjon teljes nyugalomban.
Most aztán amennyi esze, s gondolata
van, szedje mind össze és összpontosítsa a nagylábujjára. Egyszer az egyikre,
majd a másikra. És forgassa körbe a nagylábujját, egy ideig balra, egy ideig
jobbra. Ha ezt megunta, következik a bokája. Azt is forgassa, ameddig bírja. A
térdével ugyanígy, a derekával ugyanígy. És menjen tovább, a karjára, a
csuklójára, az ujjaira. Forgassa, forgassa. A vállát, a lapockáját ki ne
hagyja. A legfontosabb a nyaka. Azt tekergesse, csavargassa, ameddig recsegni
kezd, akkor csak bólogasson a fejével, vagy tegyen úgy, mintha valami nem
tetszene magának. Ettől sokan elszédülnek, olyankor abba kell hagyni a nyaki
terápiát, semmit nem szabad erőltetni.
–
Adok magának még egy cigarettát, ha megmondja, mire való ez a sok tekergetés és
csavargatás, én már a meghallgatásukba is belefáradtam.
–
Nekem megéri az a cigaretta, hogy megmondjam, mire való. Megtornásztatja az
egész szervezetét globálisan, és meg is gyógyítja, ugyancsak globálisan.
Ezt
a módszert már a világ vezetői is eltanulták Márka doktortól. Manapság egy nagy
vezető úgy él, ahogyan neki kedve szottyan, mindene megvan, csak beül a fényes
autójába és ha valami tetszik neki, rábólint s azt mondja, jól van. Ha pedig
valami nem tetszik neki, csavarint egyet a nyakával, s ezzel azt mondja,
márpedig ez nincs jól. Ez a Márka doktor már ott tart ebben a tudományában,
hogy csak ránéz egy fontos politikusra és amiképpen az a nyakát megmozdítja,
azonnal tudja, mi a helyzet a világban.
–
Az az igazság, én kissé fafejű vagyok, és a fafejű embereket nem olyan fából
faragták, hogy mindenkinek mindent elhiggyenek, amennyi tudásuk van,
megmaradnak annál a tudásnál. Én nem szeretnék nagy ember lenni, s úgy
irányítani a népeket, hogy közben ropogtatom a nyakamat, jelezve, mi jó és mi nem
jó. Inkább adok magának még egy cigarettát, s föl sem megyek ahhoz a Márka
doktorhoz.
–
Lehet, hogy jól is teszi! Én sem mentem föl soha Márka doktorhoz, hogy
megmutassam neki a lelkem keresztmetszetét, mégis nekem van a legjobb dolgom.
Egész nap támasztom a falat, nézem a járókelőket, szívom a más cigarettáját,
úgy élek, mint egy török basa.
szerda, október 26, 2016
Szécsi András
Az a kis lököttség!
Egyszer meglátogattam festő barátomat, aki arról volt
híres, hogy nála inni soha nem volt mit, de enni sem, mert örökké éhes volt és
ha nem volt egyéb, megette mind a csendéleteit. Csak a fenyők maradtak, a tüskés
fenyők. Sütőnek is tüskés fenyőket ajándékozott, de szólt neki, nézzen be a kamrájába is, hátha talál ott valami ennivalót.– Hogy hol a kamrám? Hát ott van
a kamrám a két ablak között, látszik, hogy ritkán látogatsz meg! Az én
barátaim, ha éhesek, egyenesen az ablakhoz mennek, ki sem kell nyitni, kívülről
látszanak a befőttes üvegek, de azok általában üresek szoktak lenni.
Egy napon meg is kérdeztem festő barátomat, te, hogy
lehet ilyen körülmények között festeni? Azt felelte, jól, nagyon jól lehet
akármilyen körülmények között festeni. Csak kell, hogy legyen az emberben egy
kis lököttség. – Nézd meg azt a képet, a legújabbat abban a sarokban! Amikor
festettem, kissé spicces voltam, s a festék is túlságosan híg, ezért a vászon
közepén lefolyt belőle valamennyi, lett oda egy csík. Lefeküdtem, s néztem azt
a csíkot, hunyorgattam a szemem, s hát látom, hogy attól a csíktól modernebb
lett a kép, úgy is hagytam. Gondoltam, ha valaki megkérdezi, mi az ott a vászon
közepén, hát azt mondom, szándékosan tettem oda, pont azt akartam, hogy ne
legyenek olyan komorak és feszesek a fenyők, mintha haptákban állanának. Mert
ugye, a fenyők általában délcegek és büszkék, de nem katonák! – És mi lett
ennek a képnek a sorsa? – Te tudod, hogy hány betegségem van! Egy jó orvosnak
adtam, aki megkopogtatta a hátamat. Boldogan vitte haza, még azt a lefolyt festéket,
a csíkot is megdicsérte, mert benne is megvolt az a kis lököttség, ami egy jó
orvosból sem hiányozhat!
Huszonöt éve halt meg Szécsi András, épp ilyenkor,
október végén. Még élhetett volna, nagyon hiányzik ebből a világból egy kis
jóféle lököttség…
péntek, október 14, 2016
Hajnali regény
Forrás: Depositphotos |
Fegyvernek látszó feleség
Tíz évben egyszer mesélem el,
hogy mit álmodtam, de csak akkor, ha van a közelemben megfoghatatlan dolgokra
érzékeny ember. Kevesen vannak ilyenek. Akiket ismerek, azok között is van,
akit még az olyan történetek sem érdekelnek, amelyek vele történtek meg.
Sok éven át fásult, maguknak
való népek között éltem, akik úgy viselkedtek, mint a kotlós tyúkok, csak azt
lesték, hol van egy biztonságos hely. Elindultak az udvaron, fölvettek az
kezükbe valamit és keresték, hová is tegyék le.
Bús Bíbor Bélát már láttam
néhányszor a bivalyos ember udvarán, mindig olyankor jött, amikor a két behemót
állat várta, hogy megteljék vízzel a vályú, akkor volt az itatás ideje. A
bivalyos embert is csak néhány napja ismertem meg, az ő házában kaptam szállást
ideiglenesen. Kora reggel nagy bögrében hozta nekem a bivalytejet az ő
felesége, Póli.
Jött ez a Bús Bíbor Béla egy
kannával, s azt mondta Pólinak:,– Ha ma sem lesz bivalytej, akkor ő haza nem
megy, mert lelövi a felesége.
Bivalyos Dénes megállt az
ajtóban, s azt kérdezte Bús Bíbor Bélától:–Ugyan mivel lőne le téged a
feleséged, hiszen annak nincs fegyvere.
Erre Bús Bíbor Béla legyintett
és azt felelte:– Nem kell ahhoz fegyver, hogy lelőjenek valakit. A filmekben is
mutatják, hogyan rabolnak ki bankokat,
elég ahhoz akármilyen tárgy, ha olyan, mint egy fegyver. Márpedig az ő neje,
úgy, ahogy van, fegyvernek látszó feleség.
Bús Bíbor Béla fogta a
megtöltött edényt, s elmenőben azt mondta Bivalyos Dénesnek: – Aztán erre az új
vendégre vigyázzatok, ha sok bivalytejet adtok neki, olyanokat álmodik, amiket
még én is nehezen tudok megfejteni.
Erre azt kérdeztem Bús Bíbor
Bélától, hol tanulta az álomfejtés mesterségét, mert én nagyobb falvakban és
városokban is éltem, sehol senki nem tudta az álmokat úgy elmagyarázni, hogy
azt el is lehessen hinni.
–De van! – felelte Bús Bíbor
Béla. Itt vagyok például én, aki az álmokat meg tudom fejteni. Próbáljuk ki ! –
Mit álmodtál? – kérdezte Bús Bíbor Béla.
–Az éjjel azt álmodtam, hogy
egy hatalmas, fehér párnát vittem a hátamon, mentem véle egy úton, nem
emlékszem, hogy hová igyekeztem, csak azt tudtam, hogy azt a párnát vinni kell.
A párna nem volt nehéz,
tolluval volt megtöltve, de én görnyedve vittem, mintha nehéz lenne.
–Egyszerű álom,–mondta erre
Bús Bíbor Béla,– hó lesz, vagy háború, de az is lehet, a gyógyszerektől van,
mert sokféle furcsa dolgot művelnek az emberrel a mostani gyógyszerek. És
mondta még, ha csak lehet, ne szedjek pirulát, mert abban kémia van, akárcsak a
vízben, a földben, a kútban, még a mosolygós almában is. A faluban az a hír
járja, hogy maga
szórakozásból történeteket
szokott leírni egy kockás füzetbe, pedig beteges ember. Azt mondom, gyógyszerek
szedése helyett inkább írjon valamit erről a világról, az életről, az írás
nyugtató hatású, nem árt, ha nyugodtan él az ember. Ami pedig az álmát illeti,
ha véletlenül valami újabb íráshoz fogna, egy ilyen álom jó lesz kezdésnek,
leütésnek. Mert minden valamirevaló történetet úgy kell elkezdeni, hogy mint a
szemtelen legyet, jól le kell ütni. Csak úgy van értelme.
Az álmomat végül egyedül
próbáltam megfejteni. Arra jutottam, az élet nem más, mint könnyű tehernek
görnyedve való cipelése.
–Aztán miket szokott írogatni
a kockás füzetébe?– kérdezte egyszer váratlanul Bús Bíbor Béla.
–Most éppen egy falvédőről és
brassói történetekről jegyeztem le ezt-azt, mert roppant érdekesek a falvédők s
a brassói történetek, – vetettem oda a választ, hogy ne hagyjam felelet nélkül
a kérdést.
–Az efféle dolgok manapság
senkit nem érdekelnek, mondtam magának, írjon kemény történeteket, s azokat már
az elején jól üsse le, hagyja a falvédőket–tanácsolta Bús Bíbor Béla.
–Ha maga értene a
gyilkosságokhoz, s az igazságot is ki tudná deríteni, akkor most egy kemény
történetet mesélnék el, – mondtam Bús Bíbor Bélának, s a tekintetét fürkésztem.
–Ki ölt meg valakit, hol,
mikor és miért? – kérdezte Bús Bíbor Béla.
–Nagyapám egy napon haza ment
a kocsmából, elővette a vadászpuskáját és lelőtte a saját feleségét. A két
kicsi gyermek,– apám és a húga– úgy maradt életben, hogy bebújtak az ágy alá.
Nagyapám, mint aki jól végezte dolgát, visszament a kocsmába és ivott tovább,
mintha mi sem történt volna. Hogy éneklős kedvében volt-e, azt nem tudom.
Teltek az évek, s a faluban
azt rebesgették, másképpen történt minden, azt az asszonyt valaki más lőtte le.
Ezt kellene tisztázni, mert apámra nagy súly nehezedik, úgy nőtt fel, mint
akinek gyilkos az apja.
–Ez is egy egyszerű történet,
akárcsak az álma, azzal a nagy, fehér párnával, – mondta Bús Bíbor Béla. És
folytatta: – A világ tele van gyilkossággal, a tettes kilétét vagy kiderítik,
vagy nem derítik ki. Csak az ügyvédek húznak hasznot belőle, az egészet hagyja
a fenébe. Ugorja át ezt a történetet, bőven elég, ha csak megjegyzi könnyedén,
a maga apja árván nőtt fel. Ebben benne van minden. Különben sem szeretem az
ilyen meredek történeteket.
–Jól mondja, – feleltem, én
sem szeretem az ilyen meredek történeteket. Talán jobb lenne, ha leírnám a
háborút, sok érdekes dolgot lehetne kihozni a háborúból, erről mi a véleménye?
–Ugorja át a háborút is.
Rengeteg könyvet írtak már a háborúkról, a nyomorúságról és a menekülésről.
Valami békességesebb történetet kellene elmesélni, amiben izgalom van és
spiritusz, a népek szeretik az izgalmakat és a spirituszt…
–Akkor ezt mi szépen megbeszéltük,–
mondtam Bús Bíbor Bélának és eltettem a kockás füzetet.
Azon az éjjelen sokat nem
aludtam. Járkáltam le, fel a lakásban, kimentem az udvarra is, fölnéztem a
csillagos égre, kerestem a Sarkcsillagot, hogy lássam megvan-e még a régi
állapotában. Akármerre néztem, Bús Bíbor Béla jutott eszembe. Főleg az, hogy ki
lehet ez az ember, aki nekem tanácsokat ad arra vonatkozóan, mit írjak meg, s
mit ne. Azt mondta, ugorjam át azt a gyilkosságot, elcsépelt, agyonírt téma,
amiből hasznot csak az ügyvédek húznak. És ugorjam át a háborút, mert arról is
rengeteget írtak. És honnan tudhatja ez a Bús Bíbor Béla, miről szeretnek
olvasni a népek? Minek a népnek annyi
izgalom és spiritusz, amikor a mindennapjaik is tele vannak izgalommal, főleg
spiritusszal, amit úgy hívnak, hogy pálinka.
Most is éjjel van, úgy három
óra. Gondoltam, mire fölkél a nap, megírom ezt a regényt, amit már évek óta
szerettem volna megírni. Hánykor is kél a nap? Ebben a borús időben későn,
tehát a regényre lenne úgy négy-öt órám.
Joyce másképp gondolkodott,
amikor a majdnem ezer oldalas Ulysses megírásához fogott. Fejébe vette, hogy
csupán egyetlen nap történetét írja meg, s annyi ideig dolgozik rajta, ameddig
a feneke, s türelme bírja.
Az ő elgondolása bizonyára
jobb volt, mint az enyém, mert egy regényhez sok idő kell, a regény nem egy
haiku. De énnekem korom miatt időm nincs, sem pedig egészségem ahhoz, hogy
hónapokat, éveket töltsek el az asztal mellett, cigarettázva, betűket
kopogtatva.
Azért megpróbálom a
lehetetlent, máris írom ezt a regényt, amiből vagy lesz valami, vagy nem lesz
semmi.
A cím már megvan. Jó cím,
szeretem.
Mit is tanácsolt nekem Bús
Bíbor Béla? Hogy írjak izgalmas
történeteket, amelyekben spiritusz van, s az első mondatot jól üssem le.
A minap olvastam egy írást,
amelynek a szerzője így ütötte le az első mondatot: „Ahhoz képest, hogy
Petőfi egy izgága, hülye barom volt…” És úgy folytatta, hogy ez nem sokat
számít, mert azért Arany Jánosnak barátja tudott lenni.
Ilyen kemény leütésre nem számítottam. Azt mondtam, hát ha ez
az ő stílusa, akkor üsse így le, üsse,
üsse! Üsse kő!
Ismerek egy szép dalt, amelyben ez van: ki vagy te, hogy
ítélkezel fölöttem?
Közben feljött a nap. Ebből a regényből sem lesz most már
semmi. Keresek inkább egy szemtelen legyet, s valamennyi gőgöt, hogy feléje
csapjak. Az első mondatot sem tudom leütni. Pedig milyen jó a címe: Fegyvernek
látszó feleség.
Címkék:
fegyvernek látszó,
hajnali regény
vasárnap, október 09, 2016
Felhők az égen
Benczédi Sándor kisplasztikája |
Átszállás Kocsárdon
Ha véletlenül egy napon megjön a behívóm,
nem fogok habozni. Azonnal indulok a frontra. Vagyis Brüsszelbe. Ott van most a
harctér. A Donnál a front meggondolta magát, kanyarodott egyet és meg sem állt
Brüsszelig. Most ott van. Szereti ott. Meg is szépült egészen, rendbe van téve.
Brüsszelben szebb a harctér, mint másfelé. Ott nagy élvezettel lehet küzdeni. A
boldog jövőért. És én imádok nagy élvezettel küzdeni. A boldog jövőért.
Amikor az állomás pénztárosnője megkérdi,
hová utazom, azt felelem, a frontra lelkem, a frontra megyek. Mégpedig direkt!
A jegyre legyen ráírva: Brüsszelesz. És fölhívom a figyelmét, kizárólag olyan
vonatot válasszon nekem, amelyről nem kell Kocsárdon átszállni. Ez a Kocsárd
valamiért nem tetszik nekem. Nem igazi harcosnak való átszállóhely. Főleg
éjjel. Az éjjeli várótermek hangulatát nem tudom elviselni. Ott mindig batyuikra
hajtott fővel, egymásnak dőlve alusznak a porszagú, ki tudja, honnan jövő, ki
tudja, hová menő, tébláboló emberek. Annyit sem lehet tudni róluk,
tulajdonképpen mit akarnak, mi az elképzelésük a világ állapotáról. De még
jövőképük sincs. Nem tudom fölfogni, hogy lehet elindulni bárhová is, jövőkép
nélkül. Énnekem azt tanították, jövőkép nélkül ki se tegyem a lábam a kapun. De
ezeknek a kocsárdi várakozóknak csak ráncos, poros képük van, itt szoktak
összegyűlni. Minden ráncos, poros képű ember itt szokott gyülekezni, a kocsárdi
állomáson. Ide valamirevaló harcos be se teszi a lábát. Hogy nézne ki egy igazi
harcos, batyujára borulva, lehajtott fővel? Vagy valami ismeretlen embernek
nekidőlve? Ilyen hozzáállással nem lehet harcolni. A hozzáállást a politikusok
különben is már sokszor megüzenték. Nem a szemünkbe mondták, ez igaz, de
megüzenték. A jóakaratú harcos pedig gyorsan fölfogja az üzenet fontosságát,
nem vacakol, azonnal nekifog és küzd a boldog jövőért.
Szóval, azt már a pénztárnál kikötöm,
hogy semmi átszállás, semmi Kocsárd ! Semmi gyűrődés, vagy ilyesmi. És a
vonatjegyre is vigyázni fogok. Nehogy véletlenül baja essék. Mert a harctéren
azt nekem elszámolják. Minden hadi helyen mindenkor és mindennel pontosan el
kellett számolnia egy igazi katonának. Le az utolsó kapcáig. Az utolsó gombig.
A trombitát sem illik a hátunk mögé eldugni, mert fénylik és kilátszik. A
pontos elszámolás hadi helyeken pont olyan fontos, mint a sorakozó, a jól
befűzött bakancs, vagy a kicsi lapát tisztasága.
Bakancs, kicsi lapát! Még ha csak reájuk
gondolok, attól is megfájdul a fejem. Már fáj is. Sok fekete és piros felhő az
égen. A barométer leesett a sárga földig. A pirulák keresése közben kiesett a kezemből.
Idegalapon esett ki, nem szándékosan vertem le. Szándékosan soha, semmi rosszat
nem szoktam cselekedni. De sok fekete és piros felhő gyűlt össze az égen. Ilyenkor
frontátvonulás van. Mindegy, hogy honnan, s hová vonul át a front. Ha átvonul,
hát átvonul. Nincs mit csinálni. Régi öregektől tudom: ahová egyszer beüt a
ménkő, az ott is marad! Csak ezt a kocsárdi állomást, ezt szeretném valahogy
megúszni.
péntek, szeptember 30, 2016
Remény és körülmény
Vannak jelentős írók, akik elhúzódva, szinte titokban írják műveiket, mert rájöttek arra, hogy ha előre kifecsegik a cselekményt, az egészből nem lesz semmi. Ezért inkább nem fecsegik ki. Amikor kész az írás, kiveszik a fiókból és azt mondják, na, ez is megvan, jöhet a következő.
De mostanában az írók egy része annyira siet könyvének kiadásával, hogy nincs türelme a megírásra sem. Amikor még azt sem tudja, hogyan végződik majd egy történet a regényben, ő fogja magát és közöl egy részletet. Ad egy vonzónak tűnő címet, s alája azt írja, hogy Részlet egy készülő regényből. Aztán a könyvből vagy lesz valami, vagy nem lesz semmi. Mert a körülmények mindig közbe szoktak jönni. Ilyenek a körülmények.
Most képzeljünk el egy szokatlan helyzetet: az ilyen sietős író fölhagy az írással és magasugró lesz, vagy akar lenni. Ugrik egy aprót, majd megcéloz egy nagyobb magasságot. És mivel a sietés, a türelmetlenség benne van a természetében, ha tíz arasznyit ugrik, azonnal közli a világgal, hogy ő már tíz arasznyit ugrott. Hogyan közli? Hát szóban, vagy írásban. Utóbbi esetben ezt a címet is adhatja: Részlet egy készülő magasugrásból.
Ezt a szokatlan helyzetet ne vegyük könnyedén, mert valóságos helyzet. Attól lesz valóságos helyzet, mert ezt a sietős író már megteremtette és követői is bőven vannak.
Most az a kérdés, hogy az ilyen magasugrót komolyan lehet-e venni, vagy nem. Mert nem biztos, hogy ez a magasugró ugrik-e valaha nagyobbat, mint amennyit eddig ugrott, vagy nem. Ilyenek a körülmények: kiszámíthatatlanok.
Mármost mennyivel kiszámíthatóbb, hogy jó regény születik abból a készülő regényből, amelynek részletét írója előre beharangozza, mint az a magasugrás, amit még csak apró szökdécselésekkel próbálgat. Szerintem semmivel sem kiszámíthatóbb. Az egyik épp olyan, mint a másik.
Persze, az is kérdés lehet, amit az olvasó, vagy a sportszerető ember tehet föl. Például az, hogy elegáns dolog-e részletet közölni egy olyan regényből, ami még nincs megírva, vagy magasugrónak tekinteni azt, aki csak próbálgatja az ugrándozást?
Könnyen belátható, hogy nem elegáns dolog. A körülmények miatt.
De az is belátható, hogy az írónak joga van annyit közölni egy meg nem írt regényből, amennyit akar, s a magasugró is ugrándozhat, amíg ereje, s kedve van hozzá. Mert ha valaki mindig a körülményekben keresi a sikertelenséget, az mindennél reménytelenebb, nem más, mint az önbizalom hiánya. És most jön a legnehezebb kérdés: meddig erőltetheti valaki magára a saját önbizalmát?
Címkék:
magasugrás,
önbizalom,
remény
csütörtök, szeptember 29, 2016
Nehéz emberek
Dikics
Jön az új postás, megáll a kapunk előtt és azt mondja: –
Maga itt lakik, hogy öntözi a rózsákat, vagy meg van fogadva? Mondom, itt
lakom. Épp öntözöm a rózsáimat. Szereti a rózsákat?
– És mondja, maga
meg van győződve arról, hogy a saját rózsáit öntözi, nem pedig a más rózsáit
öntözi?
– Meg vagyok győződve, mert ezeket a rózsákat én
ültettem.
– Ez a huszonhetes
szám? – Igen, ez a huszonhetes szám. Ha fölnéz a feje fölé, láthatja, ki is van
írva.
– Hiába van kiírva, mert a szemközti blokkházra is ki van
írva a huszonhetes szám. Vittem nekik a nyugdíjszelvényt és azt mondták, menjek
a szemközti házba, oda, ahol a kapun egy dikics van, s azt a dikicset zörgessem
meg jól, csak úgy tudok bemenni. De én itt semmiféle dikicset nem látok, tehát
maga nem lakhat itt.
– Lehet, hogy eljön az idő, amikor én már nem lakhatom
itt, de egyelőre itt lakom és amint látja, öntözöm a rózsáimat.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a dikics?
– A dikics régen a suszterek szerszáma volt, egy vacak
kis kés, amivel csak kínlódni lehetett, soha jól nem vágott. Ezért mondták a
régi suszterek, hogy azzal a késsel csak dikicselni lehet, semmire sem jó.
– Maga szerint akkor azok a tömbházban lakók suszterek
voltak?
– Soha nem láttam őket, nem tudom, mik voltak, szerintem
azt sem tudják, hány szám alatt laknak. Igaz, előfordul, hogy én sem tudom,
hány szám alatt lakom, de a rózsák eddig még eligazítottak. Mondja csak, maga
tudja, hogy hány szám alatt van a brit miniszterelnök rezidenciája?
– Ezt most miért kérdi tőlem, nekem még nem kellett, hogy
nyugdíjszelvényt vigyek a brit miniszterelnöknek, s hogy kisomfordáltak az
euból, lehet, hogy soha nem is kell…
– Megmondom magának, hogy tudja: Londonban, a Downing
utca 10 szám alatt van a mindenkori brit miniszterelnök rezidenciája. De ezek
az angolok is olyan trehányak, hogy sokáig az ötös számot tették ki a házra,
csak nemrég, pontosan 1779-ben cserélték ki az ötöst a tízes számra. Tehát ne
csodálkozzék, hogy mi is trehányak vagyunk, a blokkház is huszonhetes szám és azzal szemben is van egy
huszonhetes, ahol vagyunk, s ahol a rózsáim is vannak… De hogy el ne felejtsem,
szereti maga a rózsákat?
– Legjobban azt szeretném, ha ezt a nyugdíjszelvényt
minél hamarabb átadhatnám a tulajdonosának, nekem nincs időm a dikicsekre, sem
a rózsákra, sem pedig a brit miniszterelnök portájára. Azért nehéz ember lehet
maga, hogy mindenre van ideje, s ezzel másokat is untat a dumájával. Hogy így a
rózsák és úgy a rózsák, s hogy hol székel a brit miniszterelnök. A múltkor is
egy fél napot vesztettem el azzal, hogy kerestem egy házszámot a főtéren, de azt sehol sem találtam.
Elmentem egyik templomtól a másikig, sehol semmilyen szám nem volt kitéve a
bejárathoz. Maholnap ott tartunk, hogy senkiről nem lehet tudni, hol lakik,
él-e, vagy meghalt rég, az ember, ha postás, dikicselheti a kapukon a zárat.
– Azért maga is nehéz ember lehet, ha csak számokat keres
a házakon, észre sem veszi, hogy valaki öntözi a rózsákat…Mondja csak, mitől
lehet, hogy valaki nem szereti a rózsákat?
– Mitől lehet? Azt kérdi mitől? Hát attól, hogy nehéz
emberek vagyunk.
Nehéz emberek
Dikics
Jön az új postás, megáll a kapunk előtt és azt mondja: – Maga
itt lakik, hogy öntözi a rózsákat, vagy meg van fogadva? Mondom, itt lakom. Épp
öntözöm a rózsáimat. Szereti a rózsákat?
– És mondja, maga
meg van győződve arról, hogy a saját rózsáit öntözi, nem pedig a más rózsáit
öntözi?
– Meg vagyok győződve, mert ezeket a rózsákat én
ültettem.
– Ez a huszonhetes
szám? – Igen, ez a huszonhetes szám. Ha fölnéz a feje fölé, láthatja, ki is van
írva.
– Hiába van kiírva, mert a szemközti blokkházra is ki van
írva a huszonhetes szám. Vittem nekik a nyugdíjszelvényt és azt mondták, menjek
a szemközti házba, oda, ahol a kapun egy dikics van, s azt a dikicset zörgessem
meg jól, csak úgy tudok bemenni. De én itt semmiféle dikicset nem látok, tehát
maga nem lakhat itt.
– Lehet, hogy eljön az idő, amikor én már nem lakhatom
itt, de egyelőre itt lakom és amint látja, öntözöm a rózsáimat.
– Akkor azt mondja meg nekem, mi az a dikics?
– A dikics régen a suszterek szerszáma volt, egy vacak
kis kés, amivel csak kínlódni lehetett, soha jól nem vágott. Ezért mondták a
régi suszterek, hogy azzal a késsel csak dikicselni lehet, semmire sem jó.
– Maga szerint akkor azok a tömbházban lakók suszterek
voltak?
– Soha nem láttam őket, nem tudom, mik voltak, szerintem
azt sem tudják, hány szám alatt laknak. Igaz, előfordul, hogy én sem tudom,
hány szám alatt lakom, de a rózsák eddig még eligazítottak. Mondja csak, maga
tudja, hogy hány szám alatt van a brit miniszterelnök rezidenciája?
– Ezt most miért kérdi tőlem, nekem még nem kellett, hogy
nyugdíjszelvényt vigyek a brit miniszterelnöknek, s hogy kisomfordáltak az
euból, lehet, hogy soha nem is kell…
– Megmondom magának, hogy tudja: Londonban, a Downing
utca 10 szám alatt van a mindenkori brit miniszterelnök rezidenciája. De ezek
az angolok is olyan trehányak, hogy sokáig az ötös számot tették ki a házra,
csak nemrég, pontosan 1779-ben cserélték ki az ötöst a tízes számra. Tehát ne
csodálkozzék, hogy mi is trehányak vagyunk, a blokkház is huszonhetes szám és azzal szemben is van egy
huszonhetes, ahol vagyunk, s ahol a rózsáim is vannak… De hogy el ne felejtsem,
szereti maga a rózsákat?
– Legjobban azt szeretném, ha ezt a nyugdíjszelvényt minél
hamarabb átadhatnám a tulajdonosának, nekem nincs időm a dikicsekre, sem a
rózsákra, sem pedig a brit miniszterelnök portájára. Azért nehéz ember lehet
maga, hogy mindenre van ideje, s ezzel másokat is untat a dumájával. Hogy így a
rózsák és úgy a rózsák, s hogy hol székel a brit miniszterelnök. A múltkor is
egy fél napot vesztettem el azzal, hogy kerestem egy házszámot a főtéren, de azt sehol sem találtam.
Elmentem egyik templomtól a másikig, sehol semmilyen szám nem volt kitéve a
bejárathoz. Maholnap ott tartunk, hogy senkiről nem lehet tudni, hol lakik, él-e,
vagy meghalt rég, az ember, ha postás, dikicselheti a kapukon a zárat.
– Azért maga is nehéz ember lehet, ha csak számokat keres
a házakon, észre sem veszi, hogy valaki öntözi a rózsákat…Mondja csak, mitől
lehet, hogy valaki nem szereti a rózsákat?
– Mitől lehet? Azt kérdi mitől? Hát attól, hogy nehéz
emberek vagyunk.
szerda, szeptember 28, 2016
Táska
Elhagyott táskák
Forrás:Divany.hu |
Énnekem táskám nincsen. Ami pénzt magammal viszek,
azt a zsebembe gyúrom, abba a kicsibe, ahol a régi férfiak zsebórájukat
hordták, mert a láncban nem bíztak meg.
Hogy miért nincs nekem táskám? Azért, mert a
táskát megutáltam. Akkor utáltam meg, amikor a régi jó Pogacsán néni azt súgta
fia fülébe, hogy vigyázz fiam, az utcánkban táskás embert láttak. Meg is
kérdeztem akkor Pogacsán nénitől, miért baj az, ha valaki táskás embert lát az
utcájában. Azt felelte, vigyázni kell a táskás emberekre, mert azok mind
közegek, a hatóság küldi őket a népek nyakára, hogy minél több pénzt hajtsanak
be. Ezek a közegek mindenben hibát keresnek, például abban, hogy be vannak-e
oltva a kutyák, vannak-e az udvaron bevallatlan tyúkok és rucák, akinek lova
van, jelezte-e, rugós-e az a ló, akinek pedig tehene van, azt vallja be, mennyi
tejet ad az a tehén naponta. És megkérdeztem Pogacsán nénitől, tessék mondani,
milyen világ az, ahol félni kell a táskás emberektől. Azt mondta, hát lelkem,
az ilyen világ nem jó világ, de nincs mit tenni. Csak azt lehet, hogy el kell
menni hazulról, ha táskás emberek jönnek.
Ma reggel olvasom az újságban, hogy megint
elhagyott táskát láttak egy üzlet előtt, ne járjon arra senki, amíg azt a táskát
nem vizsgálják meg, addig is, a körzetet lezárják.
Most úgy teszek, mintha nem tudnám, milyen
világban élünk, csak magamnak merem föltenni a kérdést: ha valaki talál az
utcán egy elhagyott táskát, miért nem próbálja megkeresni a táska gazdáját,
hogy visszaadja, ki tudja, milyen fontos iratok lehetnek benne…
És miért nem szabad arra járni, ahol egy
elhagyott táska hever a földön? És miért kell a körzetet lezárni? Azt még
magamtól sem merem megkérdezni, milyen világ az, ahol nem is a táskás
emberektől, a közegektől, a hatóságtól kell félnünk, hanem egy elhagyott
táskától.
Ezért inkább meg sem kérdezem. Csak töröm a
fejem, mit rontottunk el? Azt, hogy annak idején nem vallottuk be a tyúkok és
rucák számát, hogy rugós-e a lovunk, több tejed adott-e a tehenünk, mint
amennyit jelentettünk, miért mentünk el hazulról, ha táskás embert láttunk az
utcánkban? Nem lett volna jobb, ha bevallunk mindent, azt is, amit nem
kérdeztek, a táskás embert pedig megkérjük, szíveskedjék bejönni, igyon meg
velünk egy kis pálinkát, s beszélgessünk a világ dolgairól?
Leteszem az újságot, amelyben az elhagyott
táskákkal riogatnak, gondoltam, legjobb, ha ki sem mozdulok a házból, de azért
megborotválkozom, ahogyan reggelente szoktam. És a tükörben mit látok? Egy öreg,
megfáradt arcot, pislogó szemeket, s amit eddig még észre sem vettem, alattuk ott
a két, jókora táska.
vasárnap, szeptember 25, 2016
Téli emlék
Emlék a fagyos világból
Egyszer
jól elvertem egy orosz generálist. El én! És ő is jól elvert engem. El ő!
Sakkban.
Tél
volt, nagy tél. Utaztunk Moszkva felé, éjjel, vonaton. Aztán meguntuk a nagy
csatákat, néztünk kifelé a sötét ablakon. Nem volt, amit nézni, eluntuk azt is.
–
Mondja csak, miért utazik maga Moszkvába, ebben a fagyos világban? Van ott
magának rokona?
–
Van. Abban a nagy temetőben!
–
Ott az ő munkahelye, a temetőben?
Sírásó, vagy valami intéző?
–
Nincs neki semmiféle beosztása, minden el van intézve. Ott nyugszik az idők
végezetéig, oda van eltemetve.
–
És maga most látogatja meg, ebben a cudar időben? Miért olyan sürgős, jobb
időjárást nem tudott választani? Hallott maga a mi teleinkről?
–
Hallottam, s olvastam is. De én már el
vagyok késve, akihez megyek, annak az embernek ősszel van a születésnapja…
–
Na, ez különös helyzet, még a sakkozásban is ritkák a különös helyzetek. De ami
a halottakat illeti, fölhívnám a figyelmét, hogy ez a lépése nem a legjobb
lépés. Mert a halottak nem késnek el sehonnan, s akik őket meglátogatják, azok
sem tudnak lekésni a látogatásról, hacsak…
–
Mire tetszett gondolni, amikor azt mondta, hogy hacsak…?
–
Mondjuk arra, hogy sürgősen ki kell hantolni, mert valami gikszer adódott…Vagy
ha nem adódott, akkor nagyon nagy
emberről lehet szó!
–
Bizony, nagyon nagy emberről van szó, ezt eltalálta! A sakkban is úgy van,
olykor nem elég gondolkozni, egy lépést
el is kell találni.
–
És mondja, mitől volt olyan nagyon nagy ember a maga rokona? Bajnok volt a sakkozásban?
–
Azt sem tudom, sakkozott-e valaha, vagy nem sakkozott, annyira távoli rokonom
volt, szerintem nem, mert sajnálta volna az idejét a bábúkat tologatni.
–
Akkor mégis, mivel töltötte az idejét, azt legalább tudja?
–
Azt tudom, s meg is mondom, mert maga jó sakkozó! Ez a nagyon nagy ember
állandóan a könnyűvérű nők után futkosott, kocsmákba járt és botrányosan
viselkedett, volt úgy is, szétverte a szállodák bútorzatát!
–
És akkor mitől lett mégis olyan nagyon nagy ember? Ezt meg tudná mondani?
–
Attól, hogy szép verseket írt és levett kalappal köszönt annak a tehénnek,
akinek a képét ráfestették a mészárszék ajtajára. Attól! Na, mit szól ehhez?
–
Akkor tudom, hogy ki az a nagyon nagy ember! Szergej Jeszenyin! Az egész ország
ismeri a verseit, még én is tudok belőlük egyet-kettőt, ha megerőltetem magam. Na, erre most játszunk még egy partit?
Vagankovszkoe temető,
Moszkva. Egy vastag asszony áll a
bejáratnál, csizmája posztó, feje alig látszik a zúzmarától.
– Lenne szíves eligazítani,
merre van a Jeszenyin sírja?
– Hát merre lenne? Arra,
ahová a nyomok visznek. Csak az ő sírjához vezetnek nyomok ebben a kemény
télben! Ezeknek a részegeseknek semmi nem számít. Viszik a vodkás üvegeket a
sírhoz, ott koccintgatnak, topognak a hóban, s ha elfogyott a szesz, nekem ott
hagyják az üres üvegeket. Ezek ilyenek. De azért nem mind ilyenek, mert vannak, akik hagynak
néhány ujjnyit az üvegekben, hogy megtiszteljék a költőt, s nekem is maradjon
valami. Csak lenne már vége ennek a télnek…
Szergej Jeszenyin
BOKRAINK KÖZT
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vizimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
RAB ZSUZSA fordítása
szerda, szeptember 21, 2016
Farkas Árpád
Az állomás vendéglője
Mesélték beavatottak, hogy amikor elkészült a város új
vasúti állomása, egy magas vendégek számára kialakított, intim hangulatú
teremben összegyűltek az építtetők vezetői, hogy megtárgyalják, milyen nevet is
adjanak a vendéglőnek. A legfontosabb ember azt javasolta, legyen annak a neve
Sirály.
Fészkelődött a puha, piros huzatú fotelekben az
alacsonyabb rangú nép, de megszólalni sokáig nem mert senki. – Na, mi van?
Valakinek nem tetszik az a név, hogy Sirály? – kérdezte a legfontosabb ember.
Gyámoltalan hang jött elő a sarokból, egy ember félve
mondta: nagyon szép az a név, hogy Sirály, csak az a baj, hogy errefelé nincsenek
sirályok, válasszunk inkább valami nálunk is honos madarat, minél szebb nevűt,
csak azt az egyet ne, hogy varjú, mert a varjú fekete és lehangoló. Lehangolt állapotában
senkinek sincs kedve betérni egy vendéglőbe, még akkor sincs, ha nagyon éhes.
Szerintem, legalábbis…
– Igaza van,– mondta a legfontosabb ember, a névadást
halasszuk máskorra. De addig is, fölszólítok mindenkit, törje a fejét,
gondolkozzék!
Eltelt egy hét, el kettő, ismét összegyűltek az intim hangulatú
teremben, s a legfontosabb ember föltette a kérdést: – Na, gondolkoztak?
Sorra álltak föl a meghívottak, mindenki mondott egy
madarat. Csak a varjú nevét nem merte kiejteni senki.
– Hogy jut maguknak eszébe ennyiféle madár? Nem tud senki
kitalálni egy megfelelő nevet? Egy szépet és találót?
Valaki fölállt és azt mondta, ő kitalálta. Legyen az, hogy
Az állomás vendéglője. És írják oda
románul is: Bufetul gării.
A legfontosabb ember összecsapta a tenyerét és azt
mondta: – Jól van! Legyen az! Ennél jobb, ennél találóbb név nincs is. Köszönöm,
hogy eljöttek, s ezt az ügyet alaposan megbeszéltük.
Ez a kis történet arról jutott most eszembe, hogy megláttam Cs.Nagy Ibolya Farkas Árpádról írott könyvét, melynek címe az, hogy Farkas Árpád.
Címkék:
Állomás,
Farkas Árpád,
vendéglő
kedd, szeptember 20, 2016
Érzelmi kitörések
A
teremtés ára
Az
ember gyarló. Ezért van az, hogy olykor illetlen kérdéseket is tesz föl, vagy
másnak, vagy egyszerűen, önmagának, – ha egyáltalán gondolkodik a világról. Például
azt, hogy a teremtő, mielőtt megalkotta volna a világmindenséget, végzett-e
valamilyen számítást, mennyibe kerül majd neki ez a hatalmas munka, a tervezés
maga, a sok anyag, az idő, a fáradozás, egyszóval minden. A földi halandó
mondhatja azt is, hogy például az időt nem is kell bekalkulálni, mert a hat nap,
az hat nap. Nem sok ez a végtelen időhöz képest, lássuk be, egy átlagos haldoklás
is eltarthat ennyi ideig.
A
teremtő pedig ne csodálkozzék azon, ha a földi halandó olykor így gondolkodik. Mert
így van összerakva: a teremtő saját képére és hasonlatosságára. Tudja, hogy
mindennek ára van – legalábbis ezen a földön – ez a szokás honosodott meg, senki nem tehet
róla. Ha nem lenne ára semminek, akkor nem érne semmit az egész teremtett
világ, s ebből következne, hogy egy nagy semmiben élünk, ameddig élünk. Ez
pedig nem lehet így, mert ami csodálni való, vagy jó nekünk, azért fizetnünk kell,
és fizetünk is szívesen, csak éppen éljünk. Ameddig élhetünk.
Csakhogy
a dolog nem ilyen egyszerű. Mert amint látjuk és tapasztaljuk, a világ nem csak
életből van megalkotva, hanem megszámlálhatatlan, másféle valamiből is, aminek
ugyancsak ára, s értelme van. Felfogni sem tudjuk, s nem is merjük, mi minden
lehet még a világmindenségben rajtunk kívül, miféle erők irányítják a vonuló
madarakat, a ködöket, mi feszül a kőben, az indulatokban, a spanyol bikában, az
üstökösben, a villámban, a kígyó szemében.
Így
kezdtem a minap egyik rögtönzött előadásomat a szomszédban lévő, árnyas fa
alatt, ahonnan az eget is alig lehetett látni. Bele is szólt a gondterhelt
szomszéd, akiről tudom, összegyűltek a családi bajai. Azt mondta: – Na és hol
vannak még az érzelmi kitörések! Ha kihagyjuk a teremtésből az érzelmi
kitöréseket, ez az egész eszmefuttatás nem ér semmit. Engem most semmi más nem
foglalkoztat, csak a saját, érzelmi kitöréseim. Hogy mi van fölöttünk, abból
csak az árnyas fa lombjait értékelem, mert meleg ez a nyár, nagyon meleg. Hogy
mi van a diófa fölött az égen és merre járnak a bolygók, az engem nem érdekel,
a görögök ezt helyettem elvégezték. Vagy nem végezték el? Na, erről beszéljen,
ha még emlékszik a régi görögökre!
–
Persze, hogy emlékszem! – válaszoltam és folytattam:
Elképzelem
az antikvitás tudósainak tépelődéseit, a hosszú sétáikat a pálmafák alatt, a
márvány oszlopok között, midőn a kék eget kémlelik szüntelen, körzőkkel,
vonalzókkal, háromszögekkel járják kertjeiket és udvaraikat, vitatkoznak,
érvelnek csillagok, bolygók természetéről és a bejárt pályáikról, estére kelve
pedig fáradtan feküdnek ágyaikba, s fölkelnek reggel újabbnál újabb ötletekkel,
amelyekből törvényszerűségeket vonnak
le.
Aztán
eltelik száz esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden
addigi törvényszerűséget. Az egyszerű ember pedig arra a következtetésre jut,
hogy ezek mind bolondok, nem szabad rájuk figyelni. Arra kell figyelni, hogy
mennyibe kerül egy rőf posztó, mennyibe a bornak pintje. Mert mindennek megvan
a maga ára. Ki merné ezért megvetni az egyszerű embert? Senki. Hogy a teremtés
ára mennyi lehetett, az nem az ő dolga, s gondolom, nem tévedek, ha azt mondom,
nem is a mi dolgunk, akik ma még élünk. Azért nem a mi dolgunk, mert fogalmunk
sincs, hogy milyen mértékkel, elgondolással, rendszerrel, beosztással mért a
teremtő, amikor teremtett.
–
Szerintem a szenvedés mértékét vette alapul, amikor élőket teremtett. Azt, hogy
kinek mi, s mennyire fáj, ameddig él. Hanem azért ez sem egyszerű dolog!
Mármint az, hogy kinek mennyire fáj a szenvedés, – vetette közbe a gondterhelt
szomszéd. Amikor érzelmi kitöréseim vannak, énnekem mindenem jobban fáj, mint
amikor nincsenek érzelmi kitöréseim. Ebből kell kiindulni…
–
Ha úgy gondolja, hogy ebből kell kiindulni, akkor induljon ki ebből, folytassa
nélkülem, – mondtam és rágyújtottam egy cigarettára.
–
Képzelje, visznek a mentővel a sürgősségire, s a kórház előtt, ahol be kell
fordulni, ott van az úton egy nagy gödör. Káromkodik a sofőr, hogy ezt a gödröt
senki észre nem veszi, hát ő tömje be, vagy ez a beteg? Csoda hogy akkor nem
vettek elő az érzelmi kitöréseim, mert ha elővesznek, leszállok, hogy azt a
gödröt betömjem. Nem nagy dolog, csak kő kell, kavics és erő!
–
Na és mi lett a betegségével és azzal a gödörrel? – kérdeztem később, szinte
mellékesen.
–
Azzal az lett, hogy semmi betegséget nem fedeztek föl a szervezetemben, de a
gödröt sem tömték be, ott van most is. Elpanaszoltam a háziorvosomnak, mennyire
elromlott minden, mire ő azt kérdezte tőlem, hogy fiatalabb koromban is ilyen
volt a természetem? Csak a hibákat vettem észre magam körül, vagy csak
mostanában vagyok ilyen, mióta megöregedtem. Mert ha csak mostanában jött elő
nálam a hibák keresése és a szép dolgokat meg sem látom, akkor el kell, hogy
küldjön egy pszichológushoz, más megoldás nincsen. Erre aztán jöttek az érzelmi
kitöréseim, mondtam neki, jól van, de attól, hogy elmegyek egy pszichológushoz,
az a gödör betömődik? Persze, ez neki nem tetszett, amitől még jobban
megrohantak az érzelmi kitöréseim, gondolhatja! Ez tehát a szenvedésem ára, a
teremtésből ezt nem lehet kihagyni, akármit is mondtak, s leírtak a régi görögök,
akikre maga olyan nagy szenvedéllyel szeret hivatkozni! Nem gondolja, hogy
igazam van? Magától kitelik, hogy nem így gondolja, mert magának nincsenek
érzelmi kitörései. De nagyon ne bízza el magát, semmi sem tökéletes ezen a
világon és ismerje el, ami nem tökéletes, annak is ára van, hányszor vettem
életemben például görögdinnyét, amit fölvágtam s el is dobtam. Épp maga
fejtette ki az előbb, amikor a görögökről beszélt, hogy aztán eltelik száz
esztendő, vagy kétszáz, jön egy fényesebb elme, s fölborít minden addigi
törvényszerűséget, ugye tovább tudja…Mert én nem felejtettem el, amiket
mondott, hiába kínoztak azok az átkozott érzelmi kitöréseim. Hát ide jutunk, ha
olyan kérdéseket teszünk föl, hogy mi a teremtés ára…
hétfő, szeptember 19, 2016
Mohás kövek
Fotó:Képguru.hu |
Ilyesmik
Egyszer, úgy éjféltájban, fájós
fejjel ébredtem a szovátai kempingtáborban. Eléggé sebes, de nem vad rohanású
patak volt a közelben, gondoltam, elmegyek oda, s a tiszta, hűs vízben megmosom
a fejem, hogy kibírjam valahogy reggelig.
Két nagy, gyönyörű mohás kő
volt a patak medrében, egyik lábammal az egyikre álltam, a másikkal pedig a
szomszédos kőre. És tenyeremmel merítve a vizet, locsoltam a fájó fejemet.
Egyszer egy hangot hallok a
patak martja felől. Egy rekedt, női hangot:
– Mit csinál maga ott, a patak közepén, hogy ott áll éjnek idején? Csak
nem akar öngyilkos lenni?
Mondom neki, asszonyom, én
sok minden akartam lenni életemben, de öngyilkos soha nem akartam lenni. És ha
le nem csúszik a lábam a mohás kövekről, s nem esem belé a rohanó patakba,
talán megúszom most is, meghalás nélkül.
– Szépek ezek a nagy, mohás
kövek, mit gondol, hogyan kerültek ide?– kérdi az asszony.
– Hát nem vette észre, hogy
napokon át egyebet sem csinálok, csak a hegyoldalból gurítom ide a szép, nagy,
mohás köveket? Ezeket mind én hoztam ide! Mert rájöttem, nincs szebb annál,
mint amikor az ember szétvetett lábbal áll a mohás köveken, s az átlátszó,
tiszta vízben mosakodik.
– Szóval maga gurította ide ezeket a mohás
köveket? Ezt én nem hiszem. Ökrökkel is nehezen lehetne ezeket a köveket
fölemelni. És a hegyoldalban csak poros, száraz kövek vannak, mohás kövek
nincsenek. Így az asszony. Én pedig folytattam: – Már azt hittem, elhiszi, amiket mondok! Énnekem
semmit ne higgyen el, csak miután jól megfontolja, amiket mondok.
– Nem tetszik tudni, merre
van itt az illemhely?– kérdi az asszony.
– Az illemhely? Hát hogyne
tudnám! Ez az egész völgy, az egész hegyoldal, a patak martja, a bokrok és fák
lehajló lombjai, mind illemhelynek valók. Csak nem kívánkozik egy kijelölt
illemhelyre, ahol köztudomásúlag mindig büdösség van!
– Jó, akkor keresek magamnak
valami eldugott helyet, de visszatérek, hogy mondjon még valami szép hazugságot
a mohás kövekről, mert nem tudok elaludni.
Amikor az asszony visszatért,
azt kérdeztem tőle, miért érdeklik magát annyira a mohás kövek?
– Egy minisztériumban
dolgozom, ott csak lábszag van és kijelölt illemhelyek.
– Jaj, akkor beszéljünk
inkább a miniszterekről, mert most épp a miniszterekhez lenne kedvem.
– Akkor én innen inkább
elmegyek, - mondta az asszony.
– Maradjon még, mert a
katicabogarak is eszembe jutottak…Szereti a katicabogarakat?
– A katicabogarakat szeretem,
de mi közük nekik a miniszterekhez?
– Hallotta már, hogy minden
összefügg mindennel? Mert ez a természet rendje?
– Fogalmam sincs arról, mi a
természet rendje. De hogy a miniszterek nem függenek össze a katicabogarakkal,
arra mérget veszek…
– Mérget azért ne vegyen, meghalni
nem érdemes, az előbb még az én életemet féltette, nehogy a vízbe essem.
– Akkor mondja a
katicabogarakat, ha azokhoz van kedve, azt még meghallgatom.
– Vannak tudós emberek, akik
egész életüket a katicabogarak tanulmányázásának szentelik. Ezek a tudós
emberek megfigyelték, hogy a katicabogarak az életükből körülbelül két hetet
bábként töltenek, csak azután fognak hozzá komolyabb dolgokhoz. Például a fák
védelmezéséhez.
Azt beszélik, vannak
miniszterek, akik egész miniszterségüket bábokként töltik el, se ötletük, se
elképzelésük, se javaslatuk nincs arra nézve, hogy valami komolyabb dologhoz
fogjanak. Például a népek védelmezéséhez. Mert ugye, azért vannak ott, ahol
vannak, azért kapják a fizetésüket.
– Kár magáért, hogy
ilyesmikkel foglalkozik. Még olyankor is, amikor fáj a feje, s ott áll éjnek
idején egy patak közepén, a nagy, mohás köveken. Nem is lesz magából soha,
semmi ebben az életben…
Igaza lett ennek az
asszonynak: aki ilyesmikkel foglalkozik, abból nem is lesz semmi soha, ebben az
életben.
Címkék:
kő,
miniszterek,
moha
szombat, szeptember 17, 2016
Talán még lesznek lovak is
Bortnyik Sándor munkája, forrás:Viragjuditgaeria.hu |
A vasárnapi
sakkmester elméletei
Épp a vasúti síneket ugrotta át, zuhogott
a jó, meleg eső, párálltak a talpfák a lába alatt, nem sietett, csak a fejét húzta
be kabátja gallérjai közé. Gondoltam, megkérdem, hová igyekszik ilyen komótosan,
ma nincs semmi lejátszani való parti, kedd van, ráérünk beszélgetni.
A vasárnapi sakkmester azt mondja, jó ez
az eső, legalább megmossa a ruháját villanyáram fogyasztása nélkül, s a mi a
fő, ha megszárad a ruha, úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, nem kell
vasalni, szárítani. Ezeket a praktikákat kizárólag neki találta ki a fennvaló,
aki jól tudja róla, hogy a sakkfigurák tologatásán kívül semmivel nem szeret
bajlódni.
Javaslatomra behúzódtunk az állomási
eresz alá, cipőinket sorra levettük a lábunkról és kiöntöttük belőlük a vizet.
Mondtam neki: Hallgass ide, mester, szép és nemes dolog a sakkjáték, de a
bankrablás se kutya, ahhoz is rengeteg ész kell és rögtönzés…
–Ezt most mire föl mondod, mert jól
tudod, én nem vagyok bankrabló!
–Hát csak arra föl mondom, hogy láttalak
a minap egy bankautomata előtt és onnan valami papírokat szedegetettél ki. Nem
mondom, hogy az bankrablás volt a részedről, de ahhoz nagyon hasonlatos volt,
különösképpen a gyakorlott mozdulataid…Miféle papírok voltak azok, mert pénzt a
kezedben nem láttam.
–Neked halovány fogalmad sincs a
kifinomult élvezetekhez, nem tudod megkülönböztetni a bankrablást a mélyebb, de
tisztességes, jogszerű, mondhatnám úgy is, az áhitatos álmodozástól.
–Mit jelentsen az, hogy áhitatos
álmodozás? Ilyet még nem hallottam!
–Az áhitatos álmodozást én találtam ki,
mégpedig akkor, amikor az utolsó fogamat is kiszedték. Kérdezte is az orvos,
legalább egy-két fogamat ne hagyjuk meg?
Mondtam, ne. Egyetlen fogam se legyen, mert nekem amúgy sincs, amit
megehetnék. Akkor minek nekem fog? Hogy legyen, ami begyulladjon? Csak a
bajaimat gyűjteném meg. Ne hagyjon egy fogat se! És esztendők alatt
megerősödött a foghúsom, azzal rágok, ha van mit. Teltek az évek, s én, ha éhes
voltam, benéztem a vendéglők ablakain és nagy áhitattal álmodoztam
csirkecombokról, füstölt karajokról, velős csontokról, sőt, még a spenótról is,
ha az tükörtojással volt díszítve.
De maradjunk a banki papíroknál. Vannak,
akik pénzt vesznek ki az automatából, de a nyugtát ott hagyják, arra szükségük
nincsen. Ezeket szedem én össze. Szükségem nekem sincs rájuk, de áhitatos
álmodozásra kiválóak!
Egyszer egy norvég alak nagyobb összeget
vett ki, begyúrta a nadrágjába, s úgy ment el, vissza se nézett. Otthon
megnéztem a nyugtát, eltűnődtem a nagy összegen, s azon, hogy ha ez a pénz mind
az enyém lenne, mit csinálnék véle. Vegyek cipőt? Van cipőm, most kissé vizes,
de van. Vegyek új kabátot? Minek, ha van. Felsüt a nap és megszárítja. Vegyek
autót? Minek? Hogy üssek el véle valakit? Így, gyalogosan, ha spiccesen neki
megyek valakinek, semmi baj, azt mondom, bocsánat, s megyek tovább az utamon. Utak.
Na, jó, hogy eszembe jutottak az utak. Nem csoda, állomáson vagyunk. Figyelj
csak oda! Jönnek, mennek a vonatok, az ablakokon emberek kihajolva
búcsúzkodnak, aztán vigyázz magadra! Te s vigyázz, szívem, siess haza! Ez így
megy naponta. Énnekem nem kell vigyáznom senkire, esetleg magamra. De ha mégis
elütne egy vonat, akkor mi van? Hány okos embert ütöttek el vonatok? Hány
tudóst, művészt, sakkozót! És még jó hogy elütötték őket, nem szándékosan
feküdtek a mozdonyok elé! Mert abban nincs semmi grácia! Tudod te azt, hogy
miben van grácia? Ha úgy élsz, ahogyan tudsz, vagy úgy, ahogyan éppen akarsz.
És abban is grácia van, ha úgy halsz meg, ahogy a véletlen hozza. Semmi
fölhajtás, semmi kórusi ének, semmi koszorúzás, semmi sírkő, semmi fekete
népség. Csak a madarak. A madarak, s a szél. És nyomod sem marad ezen a sárból
csinált, szomorú földön. De addig is, ha eljön a vasárnap, sakkozok. Mindegy,
hogy kivel, mindegy, ha veszítek, az is, ha győzök. Egyedül a játék a fontos
Ezt már sok nagy író megírta, nincs semmi új a nap alatt. Csak azok a lusta
bástyák ne lennének a táblán! Se király, se királynö. Ezek mind haszontalan
népség. A gyalogok, a futók, a lovak, azok igen! Azokat szeretem. Övék a
tiszteletem, mert övék az érdem, övék az idők végtelensége. És hogy honnan
tudom én ezt? Onnan, hogy ameddig ember él a földön, mindig lesz, aki gyalogol,
aki elfut valahonnan valahová, s ha minden kötél szakad, lesznek lovak is,
talán még lesznek lovak is…
Címkék:
lovak,
Vasárnapi sakkmester
Talán még lesznek lovak is
Bortnyik Sándor munkája, forrás:Viragjuditgaleria.hu |
A vasárnapi
sakkmester elméletei
Épp a vasúti síneket ugrotta át, zuhogott
a jó, meleg eső, párálltak a talpfák a lába alatt, nem sietett, csak a fejét húzta
be kabátja gallérjai közé. Gondoltam, megkérdem, hová igyekszik ilyen komótosan,
ma nincs semmi lejátszani való parti, kedd van, ráérünk beszélgetni.
A vasárnapi sakkmester azt mondja, jó ez
az eső, legalább megmossa a ruháját villanyáram fogyasztása nélkül, s a mi a
fő, ha megszárad a ruha, úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna, nem kell
vasalni, szárítani. Ezeket a praktikákat kizárólag neki találta ki a fennvaló,
aki jól tudja róla, hogy a sakkfigurák tologatásán kívül semmivel nem szeret
bajlódni.
Javaslatomra behúzódtunk az állomási
eresz alá, cipőinket sorra levettük a lábunkról és kiöntöttük belőlük a vizet.
Mondtam neki: Hallgass ide, mester, szép és nemes dolog a sakkjáték, de a
bankrablás se kutya, ahhoz is rengeteg ész kell és rögtönzés…
–Ezt most mire föl mondod, mert jól
tudod, én nem vagyok bankrabló!
–Hát csak arra föl mondom, hogy láttalak
a minap egy bankautomata előtt és onnan valami papírokat szedegetettél ki. Nem
mondom, hogy az bankrablás volt a részedről, de ahhoz nagyon hasonlatos volt,
különösképpen a gyakorlott mozdulataid…Miféle papírok voltak azok, mert pénzt a
kezedben nem láttam.
–Neked halovány fogalmad sincs a
kifinomult élvezetekhez, nem tudod megkülönböztetni a bankrablást a mélyebb, de
tisztességes, jogszerű, mondhatnám úgy is, az áhitatos álmodozástól.
–Mit jelentsen az, hogy áhitatos
álmodozás? Ilyet még nem hallottam!
–Az áhitatos álmodozást én találtam ki,
mégpedig akkor, amikor az utolsó fogamat is kiszedték. Kérdezte is az orvos,
legalább egy-két fogamat ne hagyjuk meg?
Mondtam, ne. Egyetlen fogam se legyen, mert nekem amúgy sincs, amit
megehetnék. Akkor minek nekem fog? Hogy legyen, ami begyulladjon? Csak a
bajaimat gyűjteném meg. Ne hagyjon egy fogat se! És esztendők alatt
megerősödött a foghúsom, azzal rágok, ha van mit. Teltek az évek, s én, ha éhes
voltam, benéztem a vendéglők ablakain és nagy áhitattal álmodoztam
csirkecombokról, füstölt karajokról, velős csontokról, sőt, még a spenótról is,
ha az tükörtojással volt díszítve.
De maradjunk a banki papíroknál. Vannak,
akik pénzt vesznek ki az automatából, de a nyugtát ott hagyják, arra szükségük
nincsen. Ezeket szedem én össze. Szükségem nekem sincs rájuk, de áhitatos
álmodozásra kiválóak!
Egyszer egy norvég alak nagyobb összeget
vett ki, begyúrta a nadrágjába, s úgy ment el, vissza se nézett. Otthon
megnéztem a nyugtát, eltűnődtem a nagy összegen, s azon, hogy ha ez a pénz mind
az enyém lenne, mit csinálnék véle. Vegyek cipőt? Van cipőm, most kissé vizes,
de van. Vegyek új kabátot? Minek, ha van. Felsüt a nap és megszárítja. Vegyek
autót? Minek? Hogy üssek el véle valakit? Így, gyalogosan, ha spiccesen neki
megyek valakinek, semmi baj, azt mondom, bocsánat, s megyek tovább az utamon. Utak.
Na, jó, hogy eszembe jutottak az utak. Nem csoda, állomáson vagyunk. Figyelj
csak oda! Jönnek, mennek a vonatok, az ablakokon emberek kihajolva
búcsúzkodnak, aztán vigyázz magadra! Te s vigyázz, szívem, siess haza! Ez így
megy naponta. Énnekem nem kell vigyáznom senkire, esetleg magamra. De ha mégis
elütne egy vonat, akkor mi van? Hány okos embert ütöttek el vonatok? Hány
tudóst, művészt, sakkozót! És még jó hogy elütötték őket, nem szándékosan
feküdtek a mozdonyok elé! Mert abban nincs semmi grácia! Tudod te azt, hogy
miben van grácia? Ha úgy élsz, ahogyan tudsz, vagy úgy, ahogyan éppen akarsz.
És abban is grácia van, ha úgy halsz meg, ahogy a véletlen hozza. Semmi
fölhajtás, semmi kórusi ének, semmi koszorúzás, semmi sírkő, semmi fekete
népség. Csak a madarak. A madarak, s a szél. És nyomod sem marad ezen a sárból
csinált, szomorú földön. De addig is, ha eljön a vasárnap, sakkozok. Mindegy,
hogy kivel, mindegy, ha veszítek, az is, ha győzök. Egyedül a játék a fontos
Ezt már sok nagy író megírta, nincs semmi új a nap alatt. Csak azok a lusta
bástyák ne lennének a táblán! Se király, se királynö. Ezek mind haszontalan
népség. A gyalogok, a futók, a lovak, azok igen! Azokat szeretem. Övék a
tiszteletem, mert övék az érdem, övék az idők végtelensége. És hogy honnan
tudom én ezt? Onnan, hogy ameddig ember él a földön, mindig lesz, aki gyalogol,
aki elfut valahonnan valahová, s ha minden kötél szakad, lesznek lovak,
talán még lesznek lovak is…
Címkék:
lovak,
Vasárnapi sakkmester
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)