 |
| Fotó:Wikipédia |
Ideges levelek
Bölöni
Domokoshoz
Nincs abban új, ha azt mondom, sem élni, sem meghalni nem
érdemes. Akkor most mi a tennivaló? Mert valamit tenni kell, hogy legalább ne
szenvedjen az ember!
Az orvosi hivatás alapja eleddig az volt, hogy minden
eszközzel meg kell szüntetni a beteg fájdalmait. Ma már nem ez a legfontosabb cél.
Inkább az a cél, hogy a szenvedők fájdalmaiból lehetőleg jól megéljenek az orvosok,
bár ezt kevesen vallanák be. Ezért, ha csak módjukban van az orvosoknak, azzal
törődnek, hogy akik nem szenvednek fájdalmaktól, jobban érezzék magukat a
világban, mint ahogyan eddig érezték. Kiplasztikáznak akármit, csak azért, hogy
másként éljünk, mint ahogy élünk. Fáj valamid? Nem számít, vegyél be pirulát, majd
elmúlik! És mennek tovább, sietnek, sok a dolguk.
Ami alapvető,– vagyis a fájdalom maga–mint állapot,
kikerülhetetlen, és úgy van jól, hogy szenvedjünk. Ezzel a nemtörődömséggel el
is veszett az orvosi tudomány. Úgy veszett el, hogy észre sem veszi. Csak a
szenvedők veszik észre, többé nincs támaszuk, nincs megoldás a fájdalmaikra,
holott azt hitték, hogy van.
Néha elnézem magam, mit várok még az élettől. Ilyenkor az
szomorít el, hogy semmit sem várhatok. Ilyenkor menekülök. Mindentől. Csupa
fölösleges dolgokkal foglalkozom, hogy ne nyomasszon a múló idő. Hogy
eltereljem figyelmemet a valódi
kérdésektől.
De vajon, vannak-e valódi kérdések? És ha vannak, hogyan
lehet megkülönböztetni a valódi kérdéseket a fölösleges kérdésektől? Mert
minden csupa kérdés.
Amire van válasz, az már nem kérdés.
Emberhez méltó például a felelősség. Meg kell felelni
valaminek. Jól van, próbálok megfelelni.
Emberhez méltó a munka. Meg kell dolgozni mindenért. Jól
van, dolgozom.
És ha megnézem, mire jutottam a felelősséggel, a
munkával, azt látom, hogy semmire nem jutottam. És nem is jutok már semmire,
mert közben telik az idő. Eltelik. Elmúlik. Csak a kérdések nem múlnak el.
A mai nap kérdése számomra Tolsztoj halálának titokzatos
körülményei, amiket teljes bizonyossággal eddig még senkinek nem sikerült megfejteni.
Csak annyi bizonyos, hogy egy ilyen borongós novemberi napon elment
hazulról,
–meghalni.
Furcsa tákolmány az ember…
2 megjegyzés:
Mennyire egyforma kérdéseken rágódunk, pedig nem vádolhatnak azzal, hogy kerítés szomszédok vagyunk.
Tegnap összeszereltem két emeletes ágyat egy sokgyermekes családnál és mondom az ideiglenes segédnek (kinek esze ágában sincs hosszútávon asztaloskodni), hogy nézze meg azokat az éleket, a felületeket,a sarkokat azokon az ágyakon, ezelőtt tíz évvel elképzelhetetlennek tartottam, hogy azokat mind ne dolgozzam el, csiszoljam meg. De közben rájöttem, hogy az emberek nem értékelik a kidolgozott részleteket, jó nekik úgy is, észre sem veszik a különbséget.
És akkor feltettem a kérdést magamban, hogy akkor az elmúlt tizenöt évben tévedésben éltem, hogy kivikszoltam azt, amit nem is láttak?
Manapság az emberek jönnek-mennek hazulról, nem kívánság műsor ki mikor megy el például meghalni. Ezért töprengek egy ideje ezen, hogy át lehet ugrani a csiszolásos munkafázist. Ha már úgysem értik miről beszéltem annyi időn át...
Tolsztoj ... meghalni nem biztos, hogy akart ... élni nem akart ott és ùgy, ahol és ahogy elötte ... vagyunk ilyenek.
Megjegyzés küldése