csütörtök, augusztus 07, 2014

Álom

                                                                                   

Fekete falevél

Senkit nem érdekel, hogy tízéves koromban mivel foglalkoztam, mint ahogyan az sem érdekel senkit, most, vénen mivel foglalkozom. Ezzel világért sem akarom azt mondani, bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem, csupán azt akarom bevallani, olykor csakugyan bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem.
Ezzel a vallomással voltaképpen önmagamat bántom, s hogy le is írom, azért van, mert valamivel könnyíteni szeretnék a reám telepedő szomorúságon, amelyet valameddig még el kell viselnem, ha élni akarok.

Arról van szó, hogy érveimből kifogytam. A valóság, –már amennyit belőle láttam, s megismertem,–sokkal bonyolultabb gépezetnek tűnik, mint a legcsapongóbb képzelet. Elképzelni bármit könnyebb, mint a valóság egyetlen csavarját megismerni, fölismerni helyét és szerepét magában, a működésben. Mert a valóság úgy van kitalálva, hogy ne csak legyen, de működjön is, ha már van.
Soha nem hittem az álmokban. Nem hittem abban, hogy az álmok a valóság részei, vagy a képzelet részei. Most sem hiszek. Pedig…
Pedig tízéves koromban, amikor a szentmiklósi Szabó Mihály rokonunknál dolgoztam, s nagyon elfáradtam, leültem egy kerek kőre és azt kérdeztem egy előttem elmenő asszonytól, hát Mihály bácsival mi van, hogy egész nap fekszik az ágyában? Az előttem elmenő asszony azt felelte, ez már így lesz ezután, Mihály, míg él, csak fekszik az ágyában.

Azon az éjjelen otthon aludtam, Siménfalván, saját házunkban, saját ágyamban.
Reggel mondom apámnak, az éjjel furcsa dolgot álmodtam. Mondd el, ha akarod, –mondta apám.
Azt álmodtam, hogy a szentmiklósi Szabó Mihály háza, úgy, ahogy van, be volt szépen csomagolva egy hatalmas lepedőbe. És az egész csomag át volt kötve egy fekete szalaggal.
Erre apám azt mondta anyámnak, Emma, te pedig azonnal menj fel Szentmiklósra, mert Szabó Mihály meg van halva.
Anyám elment, s én kérdeztem apámtól, maga hisz az álmokban? Azt felelte, akármilyen álmokban nem szokott hinni, de amit én álmodtam, az nem lehet véletlen álom.

Egy óra sem telt bele, jött anyám és mondta, Szabó Mihály meg van halva.

Egy héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy udvarunkon, egy nagy asztal mellett ülünk sokan, ismerősök és idegenek, valami nagy és lombos fa árnyékában, s én előadást tartok az összegyűlt népnek, a világ dolgairól.
Ebben az álomban eddig semmi különös nincs, mert énnekem szokásom, hogy olykor fölkelek éjnek idején és előadást tartok a függönyöknek, az ablakoknak, faliórának, a kávéscsészének, vagy a hamutartónak.
A különös az volt, hogy a lombos fáról, míg beszéltem, lehullott pont elém az asztalra, egy hatalmas falevél. Nem sárga, nem piros, nem zöld, hanem egy fekete falevél.
Tudtam, éreztem, ez az álom jót nem hoz, csak rosszat tud hozni.
És jött a hír, telefonáltak az udvarhelyi kórházból, hogy anyánk meghalt.

Most itt vagyok, érveimből kifogyva.
Nem hiszek az álmokban. De akkor honnan szerzek magamnak magyarázatot, honnan egy évszakot, vagy egy olyan vasárnapot, amiben meg lehet nyugodni? Amiből nem a halál csöndje legyint meg, hanem az értelem csöndje, amelyben helyükre kerülnek az érzékenység izgatottságai, félelmei, a menekülés veszedelmei és azt mondhatom magamnak: minden jól van. Jól van úgy, ahogyan van.
Ez az elém lehulló fekete falevél valami olyan jelenség, amelynek semmi logikája nincs, hinni sem lehet benne, ép ésszel belőle kiolvasni sem lehet semmit. Olyan, mint egy hatalmas kő, amit ezer esztendők gurítottak ide, hogy dolgot adjon a legjobb koponyáknak: fejtsék meg, magyarázzák meg, helyezzék el az érzékelhető valóságban, vagy a megfoghatatlan képzeletben. Mindegy, hogy hol. Csak éppen legyen fölfogható. Csak éppen ne kísértsen tovább. Ne fenyegessen. Csak éppen legyen elviselhető.
             


1 megjegyzés:

Muzsi Attila írta...

Mindannyian kifogytunk érveinkből. De neked jó, ha néha álmodsz. Ezért is érdekel, hogy mit csinálsz. Mert érthetetlen, való dolgokra keresem a választ. Mind amellett, hogy tudom, sosincs válasz semmire.
Itt lesem, hogy mikor mit álmodsz. Mert az emberek már álmodni sem álmodnak rendesen.