Hadüzenet
péntek, augusztus 08, 2014
Beszélgetés egy pókkal
csütörtök, augusztus 07, 2014
Álom
Fekete falevél
Senkit nem
érdekel, hogy tízéves koromban mivel foglalkoztam, mint ahogyan az sem érdekel
senkit, most, vénen mivel foglalkozom. Ezzel világért sem akarom azt mondani, bánt
engem, hogy senkit nem érdekel az életem, csupán azt akarom bevallani, olykor
csakugyan bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem.
Ezzel a
vallomással voltaképpen önmagamat bántom, s hogy le is írom, azért van, mert valamivel
könnyíteni szeretnék a reám telepedő szomorúságon, amelyet valameddig még el
kell viselnem, ha élni akarok.
Arról van szó,
hogy érveimből kifogytam. A valóság, –már amennyit belőle láttam, s
megismertem,–sokkal bonyolultabb gépezetnek tűnik, mint a legcsapongóbb
képzelet. Elképzelni bármit könnyebb, mint a valóság egyetlen csavarját
megismerni, fölismerni helyét és szerepét magában, a működésben. Mert a valóság
úgy van kitalálva, hogy ne csak legyen, de működjön is, ha már van.
Soha nem hittem
az álmokban. Nem hittem abban, hogy az álmok a valóság részei, vagy a képzelet
részei. Most sem hiszek. Pedig…
Pedig tízéves
koromban, amikor a szentmiklósi Szabó Mihály rokonunknál dolgoztam, s nagyon
elfáradtam, leültem egy kerek kőre és azt kérdeztem egy előttem elmenő
asszonytól, hát Mihály bácsival mi van, hogy egész nap fekszik az ágyában? Az
előttem elmenő asszony azt felelte, ez már így lesz ezután, Mihály, míg él,
csak fekszik az ágyában.
Azon az éjjelen
otthon aludtam, Siménfalván, saját házunkban, saját ágyamban.
Reggel mondom
apámnak, az éjjel furcsa dolgot álmodtam. Mondd el, ha akarod, –mondta apám.
Azt álmodtam,
hogy a szentmiklósi Szabó Mihály háza, úgy, ahogy van, be volt szépen
csomagolva egy hatalmas lepedőbe. És az egész csomag át volt kötve egy fekete
szalaggal.
Erre apám azt
mondta anyámnak, Emma, te pedig azonnal menj fel Szentmiklósra, mert Szabó
Mihály meg van halva.
Anyám elment, s
én kérdeztem apámtól, maga hisz az álmokban? Azt felelte, akármilyen álmokban
nem szokott hinni, de amit én álmodtam, az nem lehet véletlen álom.
Egy óra sem telt
bele, jött anyám és mondta, Szabó Mihály meg van halva.
Egy héttel
ezelőtt azt álmodtam, hogy udvarunkon, egy nagy asztal mellett ülünk sokan,
ismerősök és idegenek, valami nagy és lombos fa árnyékában, s én előadást
tartok az összegyűlt népnek, a világ dolgairól.
Ebben az álomban
eddig semmi különös nincs, mert énnekem szokásom, hogy olykor fölkelek éjnek
idején és előadást tartok a függönyöknek, az ablakoknak, faliórának, a
kávéscsészének, vagy a hamutartónak.
A különös az
volt, hogy a lombos fáról, míg beszéltem, lehullott pont elém az asztalra, egy
hatalmas falevél. Nem sárga, nem piros, nem zöld, hanem egy fekete falevél.
Tudtam, éreztem,
ez az álom jót nem hoz, csak rosszat tud hozni.
És jött a hír,
telefonáltak az udvarhelyi kórházból, hogy anyánk meghalt.
Most itt vagyok,
érveimből kifogyva.
Nem hiszek az
álmokban. De akkor honnan szerzek magamnak magyarázatot, honnan egy évszakot,
vagy egy olyan vasárnapot, amiben meg lehet nyugodni? Amiből nem a halál
csöndje legyint meg, hanem az értelem csöndje, amelyben helyükre kerülnek az
érzékenység izgatottságai, félelmei, a menekülés veszedelmei és azt mondhatom
magamnak: minden jól van. Jól van úgy, ahogyan van.
Ez az elém
lehulló fekete falevél valami olyan jelenség, amelynek semmi logikája nincs,
hinni sem lehet benne, ép ésszel belőle kiolvasni sem lehet semmit. Olyan, mint
egy hatalmas kő, amit ezer esztendők gurítottak ide, hogy dolgot adjon a
legjobb koponyáknak: fejtsék meg, magyarázzák meg, helyezzék el az érzékelhető
valóságban, vagy a megfoghatatlan képzeletben. Mindegy, hogy hol. Csak éppen
legyen fölfogható. Csak éppen ne kísértsen tovább. Ne fenyegessen. Csak éppen
legyen elviselhető.
szerda, augusztus 06, 2014
Száz esztendő
Mama meghalt.
Száz esztendő nem
volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem,
Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk
iszik. Csak sós. Mint a maga könnye,
amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni.
Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger
nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van.
Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak
még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen
fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette,
miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok
szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt,
a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…
Anyám soha nem
látta a tengert.
Mama gyermek volt
még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és
tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét,
pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.
Aztán egy napon
apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a
Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói
havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két
hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen
elfoglalta az oroszok földjét.
Négy esztendeig
vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly
bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt
mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami
nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó
és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.
Egy napon
megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most
már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.
Mama nem látta
meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.
Százéves korában,
miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a
helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert
látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja,
nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama.
Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik,
ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a
temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen
élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon
temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…
Mama meghalt.
Mama akkor halt
meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több
rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt
meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor
minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni,
sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne
zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek
fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden
jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak
volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a
világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még
lehet.
Anyám soha nem
látta a tengert.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)