kedd, április 29, 2014

A filozófia haldoklása




                                      
Forrás:Wikipédia

Gondolkozz, Iván!


Igor és Iván elhatározzák, megpróbálnak lemondani az ivásról. Hogy ezt az elhatározást megünnepeljék, vesznek egy üveg vodkát. Igor fogja az üveget, elrejti a háta mögé és azt mondja: –Ha kitalálod, melyik kezemben van az üveg, akkor megisszuk ezt a vodkát, s az italozást folytatjuk tovább. Ha nem találod  ki, örökre fölhagyunk az ivással.
Iván nem sokáig töri a fejét, azt mondja:
–Az üveg a bal kezedben van!
–Hová sietsz úgy? Gondolkozz, Iván!

Iván gondolkozott, s az italozást folytatták tovább. Mert nincs az a nehéz kérdés az életben, amit ne lehetne megoldani gondolkozás útján. Persze, csak akkor, ha jó a hozzáállás. Ha van az ember gondolkozásában egy csavar, mely könnyen kezelhető, s azt úgy állítja be, hogy célját elérhesse.

Peter Sloterdijk a Cinikus ész kritikája-című munkájának elején Otto Flake megjegyzését idézve azt mondja:”A német koponyák nagy hiányossága abban áll, hogy az irónia, cinizmus, groteszk, a megvetés és gúny iránt semmi érzékük nincs.”
És megállapítja: „A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára... A mi gondolkodásunkban a fogalmak fellendülésének és a megértés eksztázisainak egy szikrája sincs jelen. Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.”(V. Szabó László fordítása)

Csakugyan, egyre sürgetőbb, hogy föltegyük a kérdést: ebben a globalizálódó világban hogyan állunk a bölcsesség szeretetével? Van-e olyan tudás, amelynek barátja lehetnénk? Szeretjük-e, amit már tudunk, vagy nem szeretjük, csak megpróbálunk együtt élni véle? Mert mi az, amit világosan látunk? Az, hogy – az igazán gondolkodók szűk rétegét leszámítva–, felelős beosztású „gondolatirányítók” sokasága vesz körül bennünket, mely a szó legszorosabb értelmében lopja a tudást.
És azt látjuk, hogy sokan tudományos címeket szereznek maguknak, anélkül, hogy ezért megdolgoztak volna. Van, aki meg sem védi a dolgozatát, ehelyett pénzért, vagy befolyással veszi meg. Mert meg lehet venni. És ezt nem szégyelli. Hallgat véle és magasabb beosztását kihasználva, élvezi annak előnyeit.

Az lehet, hogy a filozófia egy évszázada haldoklik. De az nem lehet, hogy a globalizálódó világ megannyi jeles koponyája kiüresedett volna. Vagy, hogy elfogadná a vásárolt tudomány eluralkodását. Mert ha elfogadja, akkor oda jutunk a gondolkodással, ahová Igor és Iván.


péntek, április 25, 2014

Ne etessük!


                                                                                       
Fotó: Wikipédia
                                
Kóbor kutyák

Ma reggel a rádió fölhívta a népek figyelmét, hogy ne etessék a kóbor kutyákat. Jól van.
Akkor mától kezdve nem etetjük a kóbor kutyákat!
És azonnal elfelejtjük azt a gyönyörű verset is, amelyben ezt írja Szergej Jeszényin:
Minden árva kankutya nyakára 
legeslegszebb nyakkendőmet kötném.” (Rab Zsuzsa fordítása)


És menvén tovább az élet rücskös útjain, s a fényes tereken, ha két apró gyermeket szoptató farkas-szobrot látunk, fordítsuk fejünket másfelé. Mert a farkas sem különb a kutyánál!
Egy szép, mitikus legenda szerint a két árva gyermek egyike, Romulus volt Róma legelső királya. Rómáé, mely tudvalevőleg a világ fővárosa!
Fordítsuk el tehát fejünket a farkasoktól, a kóbor kutyákat pedig ne etessük többé! Mert kóborolnak. És vessünk meg minden lényt, mely kóborol, mert szabad, mert nincs betanítva, nincs idomítva. Vagy nincs gazdája.
Mától kezdve ne etessük a kóbor kutyákat. Akkor se etessük őket, ha tudjuk jól, ezen a földön kóbor népek is vannak, akik nincsenek betanítva, sem pedig eléggé idomítva. Csak járnak-kelnek a világban. Gazdátlanul.
Mától kezdve fordítsuk el fejünket a kóbor népektől, elárvult nemzetektől is. Mert pofátlanok. Ezt üzeni a rádió.
Azért vigyázzunk, nehogy véletlenül úgy maradjunk, elfordult fejjel, kendős, szigorú nyakkal, eltorzulva… 

péntek, április 11, 2014

Teszt

Rorschach-teszt, Wikipédia


                       A talpraesett pszichológus

Mondják, ha akkor is szomorú az ember, amikor nincs különösebb oka a szomorúságra, legjobb, ha elmegy egy jó pszichológushoz. Egy jó pszichológus, –bár nem orvos,– belelát az ember lelkébe, s ha valamit nem talál ott rendben, meggyógyítja. Ez a mestersége. A jó pszichológust onnan lehet fölismerni, hogy nem ír föl orvosságot, inkább arra buzdítja betegét, hogy aludja ki magát és ne törje fejét hiábavalóan a világ folyásán. És nem beszél sokat. Hagyja, hogy a beteg mondja el neki, mi bántja, mitől szokott a szomorúság eluralkodni rajta.
Megtörténik, hogy a jó pszichológus nem éri be azzal, hogy csak hallgat és szúrósan szemünkbe néz, hanem tudományos módszerekhez is folyamodik.
Van olyan tudományos módszer, amibe valósággal bele is lehet szeretni, mert olyan, mint egy izgalmas játék.
Itt van például a híres Rorschach-teszt, ami nem más, mint néhány papírra vetett tintapaca, amit a beteg elé tesznek, hogy nézegesse és mondja el, mi jut róluk az eszébe.
József Attilának például nagyon sok minden jutott eszébe, de főleg az, hogy a tintapacáknál sokkal szeretnivalóbb maga a pszichológus-hölgy, vagyis Flóra.
Ennek a szerelemnek köszönhetjük azokat a szép Flóra-verseket, amelyektől meggyógyulhat a lelkünk.

Előfordulhat, hogy nem minden jó pszichológus egyben szeretnivaló is. Csupán méltó a tiszteletünkre. Mert ha nem is szép, legalább okos, könnyen feltalálja magát belső tájainkon és jó tanácsokkal lát el.
Erre jó példa a következő beszélgetés, mely egy pszichológus rendelőjében hangzott el:

–Éjjelenként érezni szoktam, hogy valaki figyel engem! Anyám mesélte, hogy apám ott halt meg az ágyunkon! Lehet, hogy ő kísért? És ha igen akkor mit csináljak? Engem ez nagyon nyugtalanít! Meg rosszul is látok és ha leveszem a szemüvegem, körülöttem furcsa fények és árnyak cikáznak!  

–Éjszaka, amikor általában csönd van, a kis neszek jobban fölerősödnek. Ilyenkor az ember olyan hangokat is meghall, amiket nappal figyelembe se venne. Hidd el, nem kísért senki. Gondolj arra, hogy apád biztosan nagyon szeretett téged, és ezért nem szívesen ijesztgetne. Nyugodj meg, és éjszaka próbálj meg aludni.

–Ebben csak az a bökkenő hogy 11 éves vagyok és apám 16 éve halt meg! Tehát nem is ismert engem!


–Akkor biztos csak meg akar ismerni…





csütörtök, április 10, 2014




 Hogy ez a kölyök…


A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.
–Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.
–Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…
–Mindig tele volt arannyal az az ember…
–Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…
–Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német  egészsége van…
–Én meg is kérdeztem az egyik barátjától, mibe halt meg Miki úr. Erre a barátja egy régi viccet sütött el szinte kacagva, legalábbis kajánul, mondván, hogy abban a kockás nadrágjában halt meg, amiben haza szokott jönni.
–Nincs ma egy csöppnyi tisztesség, vagy együttérzés az emberekben, a halált sem veszik komolyan, pedig ha van valami, ami nem vicc, az éppen a halál…

–Mondhatok én is valamit?–kérdezte egy tizenéves fiatal, aki eddig a mobilját pöcögtette.
–Miért ne mondhatnál?–válaszolta valaki.
–Én azt mondom, hogy a halál a legnagyobb vicc, ami az emberrel történhet. Mi, fiatalok, nem is vesszük tragédiának, ha meghalunk, hát meghalunk. És akkor mi van? A faterom temetését én intéztem. Mikor a fiókjában találtam egy színes csíkos zoknit, támadt egy ötletem. Megkértem az egyik intézőt, hogy a fateromat ebben a csíkos zokniban temessék el. Erről nem szóltam másnak, hallgattam vele. Mikor a kiásott gödörnél álltunk, s jött volna a szomorúság és a nagy sírhatnék, arra gondoltam, hogy feltámadáskor ha meglát engem az öreg, szétröhögi az agyát, hogy ez a kölyök...