csütörtök, december 25, 2014

Ideges levelek


                                                                                             



                        
Forrás:Indafoto.hu

Karmesteri pálca

Egy mulatós baráthoz


Hallgatván ezt a sok karácsonyi muzsikát, megpróbáltam a saját fejem szerint értelmezni azt, hogy voltaképpen mi a zene.
Abból indultam ki, hogy egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem. Mert mindenki úgy értelmezheti, ahogyan akarjaLegföntebb vidámabb lesz tőle az ember, vagy szomorúbb. Vannak idegesítő zeneszámok és vannak megnyugtatóak. Van olyan zene, ami miatt kirohannánk a világból, de olyan is van, amit szívesen hallgatnánk az idők végezetéig.

Arra jutottam, hogy a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló. Félni nem kell tőle, nekünk nem rohan, de el sem szalad tőlünk. Vagy olyan, mint egy értelmezhetetlen mondat, ami nem mond semmit. Főleg veszélyes dolgokat nem tud mondani. Ezért van az, hogy egy írót az ő írása miatt tömlöcbe lehet vetni, de egy zeneszerzőt nehezen. Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit. Mert a szavak élesek, mint a beretva, hegyesek, mint a kés, a zene pedig olykor lagymatag, ártalmatlan, nyugtató, mit egy pirula, máskor pedig idegesítő, mint egy állandóan előttünk pattogó, rakoncátlan gyermek.

Erről a helytelen, igazságtalan, gyermekes fölfogásomról egy előadást is rögtönöztem, amit a falaknak mondtam el. Ezt is csak azért, hogy lássam, ér-e még valamit a fejem, van-e benne értékelhető gondolat, vagy csak az a daganat, mely fájás képében szokott jelentkezni.
Miért neveztem előadásomat gyermekesnek? Hát azért, mert én nem értek a zenéhez. Különösképpen a zeneszerzéshez nem. Azt sem tudom fölfogni, hogy egy zenekar előtt miért csapkodja a levegőt a karmester. Mire való az a pálca? Arra való, hogy a zenészek között összhang legyen? Hogy ne muzsikáljon mindenki a saját feje szerint? Lehet. De akkor mire való a kotta? Megfigyeltem, a zenészek inkább a kottájukat nézik, nem a karmestert.




szombat, november 29, 2014

Kérdések

EP - Detail of a New York Times Advertisement - 1895.jpg
Wikipédia


Ideges levelek

Cseke Gáborhoz



Bármelyik mai újságot nyitom ki, azt látom, sokan a szavak jelentését sem értik. Vagy ha értik, nem akarják érteni. Mindenki üzen mindenkinek.
A választók például azt üzenik a vezetőiknek, hogy menjenek szépen  haza, úgy, ahogyan vannak, mert nem alkalmasak a vezetésre. Ebből a vezetők azt veszik ki, ami nincs benne a követelésben. Azt válaszolják, megértették a választók üzenetét. Épp ezért egy kicsit lemondanak, de nem egészen. Lemondás helyett inkább megértik az üzenetet. Akkor is, ha a választók egyáltalán nem ezt üzenték. 

Aztán itt vannak ezek a cikkírók, akik a simább és lagymatagabb módszert választják, azt, hogy kérdeznek valamit, (ez az interjú). "Mi a véleménye a mostani állapotokról, miután..."satöbbi. Erre az a válasz, hogy ez egy jó kérdés. 
A kérdező roppant illedelmes, a világért sem mondaná, hogy tekintsünk el attól, jó-e a kérdés, vagy nem jó, szíveskedjék arról beszélni, amit kérdeztem, mert arra lennék kíváncsi. A megkérdezett erre csak szöszmötöl a szavakkal, olyanokat mond, hogy egészében véve még nem lehet érdemben válaszolni a föltett kérdésre, rengeteg meggondolni való részlet még ismeretlen. Csak annyi bizonyos, hogy semmi sem biztos, ameddig valamilyen határozat nem születik.

Megjelenik az interjú, belőle nem derül ki semmi.

De itt egy másik fogalmazási csalafintaság, amit valószínűleg a földrajzból vettek át: azt írják; valamilyen ideológia mentén eljutunk valahová. Minek a mentén jutunk el valahová? Nem a Szamos, vagy a Maros mentén ballagva, vagy autózva, hanem valahogyan. Tehát jelzéseket keresve, bizonytalanul, botladozva. 
Maholnap semmi nincs valahol hanem valaminek a mentén van. És hogy el ne felejtsem, úgy van minden valaminek a mentén, hogy ott van mellette az egyébként. Mert sem írni, sem beszélni nem divat már egyébként nélkül. 
Egyébként erről már értekezett egy nyelvész, de foganatja nem lett annak az értekezésnek. Csak annyi, hogy megjegyezték, túlzásba viszi a nyelvészkedést, a nyelv naponta változik, átalakul, mozgásban van, fejlődik. Rendben. Mint minden, a nyelv is változik, átalakul, mozgásban van. De ezzel mindig fejlődik is? Na, ez is egy jó kérdés..


.


kedd, november 25, 2014

Tolsztoj


Fotó:Wikipédia

Ideges levelek
Bölöni Domokoshoz

Nincs abban új, ha azt mondom, sem élni, sem meghalni nem érdemes. Akkor most mi a tennivaló? Mert valamit tenni kell, hogy legalább ne szenvedjen az ember!
Az orvosi hivatás alapja eleddig az volt, hogy minden eszközzel meg kell szüntetni a beteg fájdalmait. Ma már nem ez a legfontosabb cél. Inkább az a cél, hogy a szenvedők fájdalmaiból lehetőleg jól megéljenek az orvosok, bár ezt kevesen vallanák be. Ezért, ha csak módjukban van az orvosoknak, azzal törődnek, hogy akik nem szenvednek fájdalmaktól, jobban érezzék magukat a világban, mint ahogyan eddig érezték. Kiplasztikáznak akármit, csak azért, hogy másként éljünk, mint ahogy élünk. Fáj valamid? Nem számít, vegyél be pirulát, majd elmúlik! És mennek tovább, sietnek, sok a dolguk.
Ami alapvető,– vagyis a fájdalom maga–mint állapot, kikerülhetetlen, és úgy van jól, hogy szenvedjünk. Ezzel a nemtörődömséggel el is veszett az orvosi tudomány. Úgy veszett el, hogy észre sem veszi. Csak a szenvedők veszik észre, többé nincs támaszuk, nincs megoldás a fájdalmaikra, holott azt hitték, hogy van.

Néha elnézem magam, mit várok még az élettől. Ilyenkor az szomorít el, hogy semmit sem várhatok. Ilyenkor menekülök. Mindentől. Csupa fölösleges dolgokkal foglalkozom, hogy ne nyomasszon a múló idő. Hogy eltereljem  figyelmemet a valódi kérdésektől.
De vajon, vannak-e valódi kérdések? És ha vannak, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi kérdéseket a fölösleges kérdésektől? Mert minden csupa kérdés.

Amire van válasz, az már nem kérdés.

Emberhez méltó például a felelősség. Meg kell felelni valaminek. Jól van, próbálok megfelelni.
Emberhez méltó a munka. Meg kell dolgozni mindenért. Jól van, dolgozom.
És ha megnézem, mire jutottam a felelősséggel, a munkával, azt látom, hogy semmire nem jutottam. És nem is jutok már semmire, mert közben telik az idő. Eltelik. Elmúlik. Csak a kérdések nem múlnak el.

A mai nap kérdése számomra Tolsztoj halálának titokzatos körülményei, amiket teljes bizonyossággal eddig még senkinek nem sikerült megfejteni. Csak annyi bizonyos, hogy egy ilyen borongós novemberi napon elment hazulról,
–meghalni.
Furcsa tákolmány az ember…

  


péntek, augusztus 08, 2014

Beszélgetés egy pókkal

                                                                           

Hadüzenet

 
Ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet, ugye, kultúrnépeknél nem illő bejelentés nélkül lelőni a játszó gyermeket, most például egy mennyezetről lelógó pókot szeretnék lecsapni valami rongyos, régi könyv födelével, de félúton megállok, szólok a póknak, hé, miféle dolog, hogy mennybe akarsz jutni egy vékony fonálon, nem vetted észre, hogy mi, emberek, ahogy jöttünk az időben, tornyokat, lépcsőket, piramisokat raktunk, szárnyakat növesztettünk, teljesen hiábavalóan igyekeztünk mind magasabbra, csak annyit értünk el, hogy megtelt a cipőnk a Hold porával, elegem van a hiábavalóságok minden formájából, a te meggondoltságodból és ravaszságodból is, most reád fogok csapni ezzel a rongyos könyvfödéllel, nekem hiába jössz azzal, hogy előbb tekintsek a rongyos könyv födelére, azonnal láthatom, aranyból vannak rajta a régi, szépen metszett betűk, túlságosan drága az a hadi fölszerelés, amit ellened akarok bevetni, még le találnak hullni a porba azok a szépen metszett, aranyos betűk, s velük együtt minden, amit a legélesebb elmék eleddig kitaláltak, nekem hiába jössz azzal, hogy bánni fogom a csapkodásomat, nem fogok megbánni semmit, hadd hulljanak azok az aranyos betűk, hadd hulljanak le, oda a porba, nálam van úgyis  a módszer, amivel újrateremthetek mindent, le, az utolsó betűig, vesszőig, pontig, kérdőjelig, hopp, itt azért megállok, a kérdőjelnél még elidőzöm, félek a kérdőjelektől, semmi csapkodás, semmi hadüzenet, szólhattál volna, nincs semmi veszélyesebb a kérdőjelnél, ezt még a záporok is tudják, van úgy, hogy meggondolja magát a zápor, elmegy valahová, messzire, ahol nincsenek száradó ruhák kiterítve, te is meggondolhatnád, meddig érdemes mászkálni azon a pókfonálon, neked is egy életed van, az is csak álom, mi úgy vagyunk, hogy olykor rájövünk, csak a gondolat, ami sajátunk, de ez is tévedés, mert sokszor többet ér a meggondolás, az egyik lök, a másik fékez, a kettő együtt ép és egész, mert az nem lehet, hogy csak az egyik uralkodjék, nem csak a háborút, a hadüzenetet is el lehet halasztani, mi értelme annak, ha önmagunknak megyünk neki, érdekes, most éppen a mennyezetről lelógó pókkal beszélgetek, nem a falakkal, velük már mindent megbeszéltem, vagy ha kimaradt volna valami, nem baj, mindenből ki szokott maradni valami, itt van például a teremtés, azt mondják, az Úr műve a világ, hát ha csakugyan az övé, mi jogon nyúltok hozzá, ki engedte meg, hogy tapogassátok, hogy befüstöljétek a kék eget és sokfelé szaggassátok a tengereket, hogy kitépjétek a fákat tövestől, mondják az írások azt is, haszonélvezeti alapon kaptátok e földet, legyen, ahol meghúzódjatok, de csak egy rövid időre, és ha ez így van, akkor miért nem adott hozzá a teremtő egy-két hektárnyi használati utasítást, mégpedig azon a rengeteg nyelven, amit így-úgy beszéltek, hogy tudjatok eligazodni rajta, ne rontsátok el egészen, már láttam olyat, nem értettetek a dolgokhoz, kiütöttétek az énekes madár félszemét, kivágtátok a nyulak inából a bátorságot, kés, villa, olló nem a ti kezetekbe való, sok bárdolatlan, legalább most tanulhatnátok valamit, mondjuk, a záporoktól, ugye, láttátok, ez a zápor sem jött csak úgy, hogy lecsapott volna hirtelen, gondja volt virágra, fára, fűre, villámlott, dörgött előbb, mert jólnevelt az ég, hagyott egy csöpp időt az asszonyoknak is, akik ilyenkor szentistenezve rohannak ki a házból, lekapkodják a száradó ruhát a kifeszített kötélről, tovább már tudjátok, mit akarok mondani, mindennek előzménye van, a háborúnak is, ezt nevezik úgy, hogy hadüzenet…            

csütörtök, augusztus 07, 2014

Álom

                                                                                   

Fekete falevél

Senkit nem érdekel, hogy tízéves koromban mivel foglalkoztam, mint ahogyan az sem érdekel senkit, most, vénen mivel foglalkozom. Ezzel világért sem akarom azt mondani, bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem, csupán azt akarom bevallani, olykor csakugyan bánt engem, hogy senkit nem érdekel az életem.
Ezzel a vallomással voltaképpen önmagamat bántom, s hogy le is írom, azért van, mert valamivel könnyíteni szeretnék a reám telepedő szomorúságon, amelyet valameddig még el kell viselnem, ha élni akarok.

Arról van szó, hogy érveimből kifogytam. A valóság, –már amennyit belőle láttam, s megismertem,–sokkal bonyolultabb gépezetnek tűnik, mint a legcsapongóbb képzelet. Elképzelni bármit könnyebb, mint a valóság egyetlen csavarját megismerni, fölismerni helyét és szerepét magában, a működésben. Mert a valóság úgy van kitalálva, hogy ne csak legyen, de működjön is, ha már van.
Soha nem hittem az álmokban. Nem hittem abban, hogy az álmok a valóság részei, vagy a képzelet részei. Most sem hiszek. Pedig…
Pedig tízéves koromban, amikor a szentmiklósi Szabó Mihály rokonunknál dolgoztam, s nagyon elfáradtam, leültem egy kerek kőre és azt kérdeztem egy előttem elmenő asszonytól, hát Mihály bácsival mi van, hogy egész nap fekszik az ágyában? Az előttem elmenő asszony azt felelte, ez már így lesz ezután, Mihály, míg él, csak fekszik az ágyában.

Azon az éjjelen otthon aludtam, Siménfalván, saját házunkban, saját ágyamban.
Reggel mondom apámnak, az éjjel furcsa dolgot álmodtam. Mondd el, ha akarod, –mondta apám.
Azt álmodtam, hogy a szentmiklósi Szabó Mihály háza, úgy, ahogy van, be volt szépen csomagolva egy hatalmas lepedőbe. És az egész csomag át volt kötve egy fekete szalaggal.
Erre apám azt mondta anyámnak, Emma, te pedig azonnal menj fel Szentmiklósra, mert Szabó Mihály meg van halva.
Anyám elment, s én kérdeztem apámtól, maga hisz az álmokban? Azt felelte, akármilyen álmokban nem szokott hinni, de amit én álmodtam, az nem lehet véletlen álom.

Egy óra sem telt bele, jött anyám és mondta, Szabó Mihály meg van halva.

Egy héttel ezelőtt azt álmodtam, hogy udvarunkon, egy nagy asztal mellett ülünk sokan, ismerősök és idegenek, valami nagy és lombos fa árnyékában, s én előadást tartok az összegyűlt népnek, a világ dolgairól.
Ebben az álomban eddig semmi különös nincs, mert énnekem szokásom, hogy olykor fölkelek éjnek idején és előadást tartok a függönyöknek, az ablakoknak, faliórának, a kávéscsészének, vagy a hamutartónak.
A különös az volt, hogy a lombos fáról, míg beszéltem, lehullott pont elém az asztalra, egy hatalmas falevél. Nem sárga, nem piros, nem zöld, hanem egy fekete falevél.
Tudtam, éreztem, ez az álom jót nem hoz, csak rosszat tud hozni.
És jött a hír, telefonáltak az udvarhelyi kórházból, hogy anyánk meghalt.

Most itt vagyok, érveimből kifogyva.
Nem hiszek az álmokban. De akkor honnan szerzek magamnak magyarázatot, honnan egy évszakot, vagy egy olyan vasárnapot, amiben meg lehet nyugodni? Amiből nem a halál csöndje legyint meg, hanem az értelem csöndje, amelyben helyükre kerülnek az érzékenység izgatottságai, félelmei, a menekülés veszedelmei és azt mondhatom magamnak: minden jól van. Jól van úgy, ahogyan van.
Ez az elém lehulló fekete falevél valami olyan jelenség, amelynek semmi logikája nincs, hinni sem lehet benne, ép ésszel belőle kiolvasni sem lehet semmit. Olyan, mint egy hatalmas kő, amit ezer esztendők gurítottak ide, hogy dolgot adjon a legjobb koponyáknak: fejtsék meg, magyarázzák meg, helyezzék el az érzékelhető valóságban, vagy a megfoghatatlan képzeletben. Mindegy, hogy hol. Csak éppen legyen fölfogható. Csak éppen ne kísértsen tovább. Ne fenyegessen. Csak éppen legyen elviselhető.
             


szerda, augusztus 06, 2014

Száz esztendő


                                                                             
A kirámolt falu

Mama meghalt.

Száz esztendő nem volt neki elég ahhoz, hogy megnézze, milyen a tenger.
Egyszer meséltem, Mama, a tenger pont olyan, mint a vályúban a víz, amelyből a Bimbó tehenünk iszik. Csak sós. Mint a maga  könnye, amikor megdöglik egy gömbölyű malac, s azt kérdi, miért kellett annak megdögleni. Azt ugye, nem kell, hogy mondjam, a tenger nagyobb, mint a vályú vize. Mert amiből tengernyi van, abból sok van. Bánatból, bajból is örökké sok van, ezek is olyanok, mint a tenger. Mit mondjak még a tengerről, mama?
Locsog.
Teljesen fölöslegesen locsog, úgy, mint Juli, amikor átjött magához, s elfelejtette, miért is jött. Neki is annyi bánata volt, mint a tenger.
­
–Hallottam, sirályok szállnak a tenger fölött…
–Azok. Sirályok szállnak mama. Úgy röpködnek, mint a vályú fölött a fecskék és vijjognak fönt, a magasban, csapkodnak szárnyaikkal erre-arra.
–Akkor  hagyjuk, hogy vijjogjanak és csapkodjanak…
–Hagyjuk, mama…

Anyám soha nem látta a tengert.  

Mama gyermek volt még, amikor egy napon, csak úgy, elmenőben, beütötte magát hozzánk Darwin úr és tenyeréből kiengedett az udvarunkra egy csomó sárga kis rucát, tipegő pipét, pelyhes csibét, hogy anyám aprítson nekik friss hagymaszárat.

Aztán egy napon apámat fölszólították, tegye le szerszámait, menjen és foglalja el a Szovjetuniót, mert épp ideje azt elfoglalni. Apám fölgyalogolt a gyergyói havasokba, ahol egy orosz gránát földdel beborította, de kimászott onnan és két hét múlva ott találta magát az Északi- sark közelében, miután egészen elfoglalta az oroszok földjét.

Négy esztendeig vártuk apámat. Közben, egy üres órájában meglátogatott bennünket Marx Károly bácsi, benézett a pajtánkba, van-e ott tehén, majd kirámolta a falut és azt mondta, vegyük úgy, hogy közös ezután itt minden, ami él és mozog, s az is, ami nem él és nem mozog: a sárga, kis rucák, tipegő pipék, pelyhes csibék, az ásó és kapa, szoktassuk szemünket az új rendhez és nézzünk a fényes jövendőbe.

Egy napon megfordult a társadalmi szél, kirámolta a rosszul elképzelt fényes jövendőt.
Azt mondták, most már mama is megnézheti a tengert, szabad az út a világban mindenfelé.

Mama nem látta meg a tengert.
Mert lassan megöregedett és közben megdrágult a tenger.

Százéves korában, miután elfújta az ünnepi gyertyákat, anyám azt kérdezte tőlem, fiam, most mi a helyzet a világban? Kérdem, miért kérdi, mama? Azt mondja, csak azért, mert látja, nagy errefelé az építkezés. Kérdem, miféle építkezés, mama? Azt mondja, nézzek a temető felé, épül a ravatalozó. Mondom, manapság ez a divat, mama. Amerre jártam mostanában, mindenütt építik a ravatalozót. Európa pénzén építik, ezekből a nagy, fekete madárhoz hasonlatos házakból rámolják ki a népeket a temetőkbe, mama. Ez pedig azért van, mert Európa úgy gondolja, ha már szépen élni nem tudott ez a nép, legalább tudjon korszerűen meghalni és úri módon temetkezni. Ez a helyzet a világban, mama…

Mama meghalt.

Mama akkor halt meg, amikor tíznél több háború már nincs a földön, de száznál is több rendezvény van egy apró városban. Amikor majdnem minden nap ünnep. Akkor halt meg, amikor nem napvilág, hanem éjjel járnak múzeumba,- ha járnak,- amikor minden meg van szervezve. Úgy meg van szervezve az élet, hogy már sem dolgozni, sem töprengeni nem kell. Amikor a tereket lezárják, hogy a naplopókat ne zavarja semmi a szökdösésben és az önfeledt rikácsolásban. Amikor a semmiségek fesztiválján, a tegnap kikiáltott hagyományok ünnepén nagy a tolongás, minden jegy elkelt. Akkor halt meg mama, amikor már nincs falu, ahonnan nem rámoltak volna ki mindent, amire legalább emlékezni illene.
Nagy lett a világ. Nagy és üres. Ki él, onnan megy el, ahol éppen van, s oda, ahová még lehet.

Anyám soha nem látta a tengert.  


csütörtök, július 17, 2014

Ott tartunk


                                                                                       


Levél Petrarca asztalára


Látod-e Francesco, olykor mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő! Hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom. De nem csak az éjjeli pillangók látogatását fogadom e csöndességben, hanem azt a furcsa hangulatot is, amit elképzelek rólad, amelyben kiléptél ebből a földi világból. Sárgult könyvekből még most is frissen ugrik szemembe a hír: Petrarca mindjobban fogyott, míg végre, 1374, július hó 18-ikának éjjelén dolgozószobájának íróasztalán egy Vergilius-kódexre borulva halva találtatott.
Szóval, egyedül voltál az utolsó órán, kezed nem fogta senki búcsúzás gyanánt, bezzeg, barátod, a fényes szellemű, Cavalcanti úgy ment el, hogy egyenesen az ágyból vitte el őt az ördög, vitte a pokolba, ahol bohém társaság  várta visongva, legalábbis ezt beszélték a népek egész Firenzében.
Ugye, senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye nem jó, kedves Francesco! Ezt csak úgy mellékesen említem meg, mondjuk, azon az alapon, hogy én is Francesco, tehát Ferenc vagyok, nem koszorús költő, amiként te voltál, de hát a grádicsokat elmossák lassan a századok, s mi marad a nagy viráglocsolásból, ha nem Vergilius, vagy Dante? Semmi, de semmi nem marad, kedves Francesco! Csak sorok maradnak, versek, levelek maradnak, s talán néhány szikrázó fő, mely csak lassan fogy el, könyvekre borulva.
Ó igen! A levelek! Szerettél levelezni, tudom, s tudtad te is, jó levelet írni, igazad volt, mert a levél még mindig a világirodalom legdemokratikusabb műfaja. Annak írunk levelet, akinek éppen akarunk, s akkor, amikor éppen akarunk.
Gondoltam, elfér ez a levél is a te asztalodon, semmi különös nincs benne, csak az, hogy testvérem, Károly is majdnem ugyanazon a napon született, mint te, s most épp az a dolga, hogy tartsa kezében anyánk kezét, utolsó óráiban. Mert senkinek nem jó egyedül halni meg, ugye, nem jó, kedves Francesco!
Ami pedig engem illet, tudatom veled, hogy tíz évvel idősebb vagyok, mint te voltál, amikor arra a bizonyos Vergilius-könyvre borulva találtak, tehát nem fiatalos hév fog el e levél írásakor, hanem inkább az az örökös kérdés, hogy mit is keresünk a világon, miféle ködökből jövünk és merre igyekszünk oly nagy sietséggel, tudván, mennyire semmi tud lenni a szigorú, könyörtelen idő, mely mint a rozsda, mindent szétrág s elemészt mégis, van-e értelme ennek a nagy fölhajtásnak. Mert ugye, az ember természetét tekintve, voltaképpen semmi, de semmi nem változott hatszáz esztendők alatt, pontosan ugyanazok az emberi viszonyok itt is, mint amilyenek voltak ott, Firenzében a te idődben,   amit oly szépen papírra vetettél:   
 „Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyatott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.”
(Szabolcsi Éva fordítása)
Mondják, Dantétól lehet megtanulni, mi van a túlvilágon, mondják, Boccacciotól lehet megtudni, mi a helyzet az asztaloknál és az ágyban, tőled pedig azt a művészetet lehet magunkévá tenni, hogy eligazodjunk a mindenkori szürke napokban.
Sokat és sokfélét beszélnek a népek, beszélnek mindenről, ami éppen eszükbe jut, mégis, mit gondolsz, egyáltalán el lehet-e igazodni a magunk körüli létben, hatszáz esztendő elegendő idő-e arra, hogy bármit is megtudhassunk, legalább önmagunkról? Az igaz, hogy az ember szellemét egyfolytában ösztökéli a kíváncsiság, hogy újabbnál újabb jelenségeket megfigyeljen, de hát egy macska is mindenre kíváncsi, ezzel nem megyünk sokra. Aztán itt van a tudomány, s főleg a technológia fürkésző természete, ami valósággal hajtja az embert, lökdösi, amerre jónak látja, célokat tűz ki, tervez, jósol, de nem vállal semmit. Egyedül a filozófia vállalkozott arra, hogy a lényeges dolgokat megmagyarázza. De mi lett ebből a vállalkozásból? Egy nagy semmi, az lett. Mert a filozófia közben egyszerűen megbukott. Nem én mondom, az okos Sloterdijk mondja: „   A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Így búcsúja szükségképpen kínosan hosszúra nyúlik. Ahol nem ment tönkre a puszta gondolatigazgatástól, ott fényes agóniában vonszolja magát, amelyben eszébe jut az, amit élete során elfeledett kimondani. A vég láttán őszinte szeretne lenni, és fel szeretné fedni végső titkát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára.”
Persze, ez az okos ember végignyálazta az eddigelé összegyűlt filozófiákat, s abból a fölfedezésből indult ki, mely szerint „a tudás hatalom”. Igen ám, de ez a „gondolatigazgatás” a mi századunkra már odáig fajult, hogy lemondott az igazgatásról, mégpedig a butaság, a korlátoltság és a kapzsiság javára. Ott tartunk, hogy apró, kis szigetek őrzik csak a tudást, amiképpen a mezők szélein látni az elárvult, divatból kiment műtrágya-kupacokat, tájainkon elburjánzott a semmit mondás politikája, s ha mond is valamit, mintha értelmezhetetlen tájszólásban mondaná, amit senki sem ért meg és nem is akar. Ott tartunk.
Én pedig ott tartok, hogy hatszáz esztendők távolából írok neked ezen a bágyadt éjszakán, amikor sötét és cikkanó lepkék röpülnek be a nyitott ajtón, van, amelyik leszáll ide, az asztalomra, s nézi, mivel is foglalkozom, hogy elkerül az álom.








kedd, július 01, 2014

Hargita







Fotó innen: Erdélyi Riport
Részletes beszámoló
egy visszanéző
szempillantásról


Festői itt a környezet,
egy tarka borjú könnyezett…


csütörtök, május 15, 2014

Pénz és retek



Forrás: Kinder képek


     Jómadarak és kofák napja

Most itt van ez a május és annak derekán egy nap, amelyet több, mint száz esztendeje a Madarak és Fák Napja-címen szokás emlegetni. Én pedig fogom magam, s azt mondom, Jómadarak és Kofák Napja van. Hogy miért?

Jómadár:

Állok a bolti sorban, előttem egy szegény bokorlakó (akit jól ismerek), leejt egy fémpénzt és azt mondja az eladónak, engedje meg, hogy kivegye elgurult pénzét a pult alól. –Tessék nyugodtan kivenni, az a maga pénze, –mondja az eladó.
Egy marék apró fémpénzt sepert ki tenyerével az ember, s azt kérdi, ezzel most mi legyen, mert ő csak egy darabot ejtett el. –Tartsa meg az egészet, ha már fáradozott a kiszedésével, –mondja a jószívű asszony.

Kijövök a boltból, megállok az újságárusnál, s azt látom, hogy éppen a pult alól kisöpört pénzt számolják a friss újságokon.
–Az előbb mögöttem álltál a sorban, láthattad, hogyan kell pénzt csinálni, – mondja az ember, poros kezét fölmutatva.
Mondom, láttam, a módszer jó.
–Csakhogy ez a pénz nem elég egy drága divatlapért, nem pótolnád fel nekem egy tízessel legalább?
–Szívesen felpótolom, ha megmondod, minek kell neked drága divatlap, amikor a kopott cipődből a lábujjaid kilógnak…

–Ismerjük egymást, neked megmondom. Azt az ötven banist egy holland turista hölgy ejtette el a járdán, s nem tartotta érdemesnek lehajolni érte, mert neki az nem pénz. Én fölvettem, beálltam a bolti sorba és szándékosan ejtettem a földre, hogy legyen okom kiszedni minden pénzt a pult alól, ahová be szoktak gurulni. Nem ez az első eset, amikor ehhez a módszerhez folyamodom.
–Mondtam már, hogy ez a módszer jó. De te nem mondtad, hogy minek kell neked a drága divatlap.
–Na, látod, itt van a zseniális ötlet! Megveszem a drága divatlapot, megkeresem a holland hölgyet és eladom neki annyiért, amennyit érette ad. Általában a dupláját adja.
–És hol találod meg azt a holland hölgyet? Mert ezek egyfolytában kóborolnak a városban…
–Így van! Kóborolnak, nézelődnek és fényképeznek. Ismerem az útjukat. Tudod, mennyi pénzt lehet keresni egy véletlenül elejtett pénzdarabbal? Sokat, legtöbbször sokat. Mert az a holland hölgy nem annyit ad nekem azért a divatlapért, mint amennyiért az újságárusnál megvehette volna. Egy úri nő bekalkulálja a kopott cipőmből kilógó lábujjaimat is! Azért úri nő! Hogy tudjad! A tízest köszönöm, egyszer majd megadom, szia!

Kofa:
­
–Mennyi a retek?
–Csomója két lej.
–Ad nekem öt csomót tizenötért?
–Azt már nem. Mondtam, hogy csomója két lej. És tudja, hogy mennyi eső esett ezen a tavaszon? Csuda, hogy ki nem rohadt az egész!
–Semmi baj, valaki csak ad nekem öt csomót tizenötért…
A kofa az ujjain számol és töri a fejét.
–Jaj, hová siet? Álljon már meg, persze, hogy adok ötöt tizenötért!
–Asszonyom, most már késő. Nézze, milyen szép retket vettem! Öt csomót tízért… 




kedd, április 29, 2014

A filozófia haldoklása




                                      
Forrás:Wikipédia

Gondolkozz, Iván!


Igor és Iván elhatározzák, megpróbálnak lemondani az ivásról. Hogy ezt az elhatározást megünnepeljék, vesznek egy üveg vodkát. Igor fogja az üveget, elrejti a háta mögé és azt mondja: –Ha kitalálod, melyik kezemben van az üveg, akkor megisszuk ezt a vodkát, s az italozást folytatjuk tovább. Ha nem találod  ki, örökre fölhagyunk az ivással.
Iván nem sokáig töri a fejét, azt mondja:
–Az üveg a bal kezedben van!
–Hová sietsz úgy? Gondolkozz, Iván!

Iván gondolkozott, s az italozást folytatták tovább. Mert nincs az a nehéz kérdés az életben, amit ne lehetne megoldani gondolkozás útján. Persze, csak akkor, ha jó a hozzáállás. Ha van az ember gondolkozásában egy csavar, mely könnyen kezelhető, s azt úgy állítja be, hogy célját elérhesse.

Peter Sloterdijk a Cinikus ész kritikája-című munkájának elején Otto Flake megjegyzését idézve azt mondja:”A német koponyák nagy hiányossága abban áll, hogy az irónia, cinizmus, groteszk, a megvetés és gúny iránt semmi érzékük nincs.”
És megállapítja: „A filozófia egy évszázada haldoklik, és képtelen meghalni, mivel nem teljesítette feladatát. Bevallja: a nagy témák kibúvók voltak és féligazságok. E hiábavalóan szépséges, magasröptű gondolatok - Isten, univerzum, elmélet, gyakorlat, szubjektum, objektum, test, szellem, értelem, semmi - mindez nem a végső titok. Ezek csupán főnevek fiatalok, kívülállók, egyházatyák, szociológusok számára... A mi gondolkodásunkban a fogalmak fellendülésének és a megértés eksztázisainak egy szikrája sincs jelen. Felvilágosodtunk, közönyösek vagyunk. A bölcsesség szeretetéről immár nincs szó. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk.”(V. Szabó László fordítása)

Csakugyan, egyre sürgetőbb, hogy föltegyük a kérdést: ebben a globalizálódó világban hogyan állunk a bölcsesség szeretetével? Van-e olyan tudás, amelynek barátja lehetnénk? Szeretjük-e, amit már tudunk, vagy nem szeretjük, csak megpróbálunk együtt élni véle? Mert mi az, amit világosan látunk? Az, hogy – az igazán gondolkodók szűk rétegét leszámítva–, felelős beosztású „gondolatirányítók” sokasága vesz körül bennünket, mely a szó legszorosabb értelmében lopja a tudást.
És azt látjuk, hogy sokan tudományos címeket szereznek maguknak, anélkül, hogy ezért megdolgoztak volna. Van, aki meg sem védi a dolgozatát, ehelyett pénzért, vagy befolyással veszi meg. Mert meg lehet venni. És ezt nem szégyelli. Hallgat véle és magasabb beosztását kihasználva, élvezi annak előnyeit.

Az lehet, hogy a filozófia egy évszázada haldoklik. De az nem lehet, hogy a globalizálódó világ megannyi jeles koponyája kiüresedett volna. Vagy, hogy elfogadná a vásárolt tudomány eluralkodását. Mert ha elfogadja, akkor oda jutunk a gondolkodással, ahová Igor és Iván.


péntek, április 25, 2014

Ne etessük!


                                                                                       
Fotó: Wikipédia
                                
Kóbor kutyák

Ma reggel a rádió fölhívta a népek figyelmét, hogy ne etessék a kóbor kutyákat. Jól van.
Akkor mától kezdve nem etetjük a kóbor kutyákat!
És azonnal elfelejtjük azt a gyönyörű verset is, amelyben ezt írja Szergej Jeszényin:
Minden árva kankutya nyakára 
legeslegszebb nyakkendőmet kötném.” (Rab Zsuzsa fordítása)


És menvén tovább az élet rücskös útjain, s a fényes tereken, ha két apró gyermeket szoptató farkas-szobrot látunk, fordítsuk fejünket másfelé. Mert a farkas sem különb a kutyánál!
Egy szép, mitikus legenda szerint a két árva gyermek egyike, Romulus volt Róma legelső királya. Rómáé, mely tudvalevőleg a világ fővárosa!
Fordítsuk el tehát fejünket a farkasoktól, a kóbor kutyákat pedig ne etessük többé! Mert kóborolnak. És vessünk meg minden lényt, mely kóborol, mert szabad, mert nincs betanítva, nincs idomítva. Vagy nincs gazdája.
Mától kezdve ne etessük a kóbor kutyákat. Akkor se etessük őket, ha tudjuk jól, ezen a földön kóbor népek is vannak, akik nincsenek betanítva, sem pedig eléggé idomítva. Csak járnak-kelnek a világban. Gazdátlanul.
Mától kezdve fordítsuk el fejünket a kóbor népektől, elárvult nemzetektől is. Mert pofátlanok. Ezt üzeni a rádió.
Azért vigyázzunk, nehogy véletlenül úgy maradjunk, elfordult fejjel, kendős, szigorú nyakkal, eltorzulva… 

péntek, április 11, 2014

Teszt

Rorschach-teszt, Wikipédia


                       A talpraesett pszichológus

Mondják, ha akkor is szomorú az ember, amikor nincs különösebb oka a szomorúságra, legjobb, ha elmegy egy jó pszichológushoz. Egy jó pszichológus, –bár nem orvos,– belelát az ember lelkébe, s ha valamit nem talál ott rendben, meggyógyítja. Ez a mestersége. A jó pszichológust onnan lehet fölismerni, hogy nem ír föl orvosságot, inkább arra buzdítja betegét, hogy aludja ki magát és ne törje fejét hiábavalóan a világ folyásán. És nem beszél sokat. Hagyja, hogy a beteg mondja el neki, mi bántja, mitől szokott a szomorúság eluralkodni rajta.
Megtörténik, hogy a jó pszichológus nem éri be azzal, hogy csak hallgat és szúrósan szemünkbe néz, hanem tudományos módszerekhez is folyamodik.
Van olyan tudományos módszer, amibe valósággal bele is lehet szeretni, mert olyan, mint egy izgalmas játék.
Itt van például a híres Rorschach-teszt, ami nem más, mint néhány papírra vetett tintapaca, amit a beteg elé tesznek, hogy nézegesse és mondja el, mi jut róluk az eszébe.
József Attilának például nagyon sok minden jutott eszébe, de főleg az, hogy a tintapacáknál sokkal szeretnivalóbb maga a pszichológus-hölgy, vagyis Flóra.
Ennek a szerelemnek köszönhetjük azokat a szép Flóra-verseket, amelyektől meggyógyulhat a lelkünk.

Előfordulhat, hogy nem minden jó pszichológus egyben szeretnivaló is. Csupán méltó a tiszteletünkre. Mert ha nem is szép, legalább okos, könnyen feltalálja magát belső tájainkon és jó tanácsokkal lát el.
Erre jó példa a következő beszélgetés, mely egy pszichológus rendelőjében hangzott el:

–Éjjelenként érezni szoktam, hogy valaki figyel engem! Anyám mesélte, hogy apám ott halt meg az ágyunkon! Lehet, hogy ő kísért? És ha igen akkor mit csináljak? Engem ez nagyon nyugtalanít! Meg rosszul is látok és ha leveszem a szemüvegem, körülöttem furcsa fények és árnyak cikáznak!  

–Éjszaka, amikor általában csönd van, a kis neszek jobban fölerősödnek. Ilyenkor az ember olyan hangokat is meghall, amiket nappal figyelembe se venne. Hidd el, nem kísért senki. Gondolj arra, hogy apád biztosan nagyon szeretett téged, és ezért nem szívesen ijesztgetne. Nyugodj meg, és éjszaka próbálj meg aludni.

–Ebben csak az a bökkenő hogy 11 éves vagyok és apám 16 éve halt meg! Tehát nem is ismert engem!


–Akkor biztos csak meg akar ismerni…





csütörtök, április 10, 2014




 Hogy ez a kölyök…


A buszra várók azt tárgyalják, hogy mostanában mintha túl sok lenne a temetés.
–Most például éppen Miki urat temették, aki Münchenből jött haza a fényes, drága autójával, nem látszott rajta, hogy meg fog halni.
–Azon nem látszott semmi. Csak az a sok arany, ami a nyakában lógott, s a csuklóján fityegett…
–Mindig tele volt arannyal az az ember…
–Tele. És a karóráját is örökké fitogtatta, hogy neki milyen drága karórái vannak…
–Az semmi! Még az egészségével is dicsekedett, hogy neki milyen jó, német  egészsége van…
–Én meg is kérdeztem az egyik barátjától, mibe halt meg Miki úr. Erre a barátja egy régi viccet sütött el szinte kacagva, legalábbis kajánul, mondván, hogy abban a kockás nadrágjában halt meg, amiben haza szokott jönni.
–Nincs ma egy csöppnyi tisztesség, vagy együttérzés az emberekben, a halált sem veszik komolyan, pedig ha van valami, ami nem vicc, az éppen a halál…

–Mondhatok én is valamit?–kérdezte egy tizenéves fiatal, aki eddig a mobilját pöcögtette.
–Miért ne mondhatnál?–válaszolta valaki.
–Én azt mondom, hogy a halál a legnagyobb vicc, ami az emberrel történhet. Mi, fiatalok, nem is vesszük tragédiának, ha meghalunk, hát meghalunk. És akkor mi van? A faterom temetését én intéztem. Mikor a fiókjában találtam egy színes csíkos zoknit, támadt egy ötletem. Megkértem az egyik intézőt, hogy a fateromat ebben a csíkos zokniban temessék el. Erről nem szóltam másnak, hallgattam vele. Mikor a kiásott gödörnél álltunk, s jött volna a szomorúság és a nagy sírhatnék, arra gondoltam, hogy feltámadáskor ha meglát engem az öreg, szétröhögi az agyát, hogy ez a kölyök...










szombat, március 01, 2014

Utcai egyetem


Benczédi Sándor munkája


A ráta stagnálása

Egy falusi ismerősöm megállít az utcán és azt mondja, magyarázzam meg neki, amit ő nem tud felfogni. Azt írja az újság, hogy „januárban stagnált a munkanélküliségi ráta”.

Mondom, ezt tudományos emberek találták ki. Éppen ezért nem könnyű nekünk, egyszerű népeknek ennek a mondatnak az értelmét felfogni. Ehhez tudomány kell és műveltség. Egy tudományos ember nem fejezheti ki magát egyszerűen úgy, hogy azt mondja, nincs munka. A tudomány és a műveltség abból látszik, hogy nagyobb feneket kerít a kifejezéseknek, mert úgy gondolja, a bonyolultság, a nehezen érthető beszéd az ő fennhatósága alá tartozik. És azt is gondolja, sokkal elegánsabb és titokzatosabb azt mondani, hogy stagnál a munkanélküliségi ráta, mint csak úgy, egyszerűen odavetni, hogy nincs munka. De ha már megkérdezte, próbálok válaszolni, mit jelent az, hogy stagnált a munkanélküliségi ráta. Persze, a saját elgondolásom szerint.

Hát mit is tehetett volna az a szegény ráta abban a januári locspocs időben? Az embernek sincs kedve ilyenkor, hogy kimenjen a házból. Stagnál. Vagyis ül otthon, zsebre dugott kézzel és várja a tavaszt. Unalmában esetleg megnézi egy szótárban, hogy mit jelent az a szó, hogy stagnál. Ha egyáltalán van a közelben szótár. Tegyük fel, hogy van. Csak tegyük fel, mert nem biztos, hogy van.

A szótár azt írja, hogy ha valami stagnál, akkor az a valami pang, mint egy magányos, náddal benőtt tavacska, megreked valamilyen állapotában, egy tapodtat sem mozdul semerre, hagyja, hogy körülötte  a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Mindannyiunkkal előfordul, hogy semmihez nincs kedvünk. Olyankor mi is  pangunk. Olyankor megrekedünk valamilyen állapotunkban és hagyjuk, hogy a dolgok maguktól elrendeződjenek.

Van, akinek soha, semmihez nincs kedve. Az ilyenek foglalkozásszerűen panganak, esetleg  megrekednek valamelyik kocsmában. Előfordul, hogy valaki úgy megreked egy kocsmában, hogy pangásosan, de egyfolytában  énekel, ameddig bereked. Másnap jól kiköhögi a rekedtségét és kezdi újra a pangást.

A ráta is pont ilyen. Főleg januárban. Nincs kedve semmihez. Még a daloláshoz sincs. Csak pang. Csak megreked valamilyen állapotában. És várja a tavaszt.
De nem csak a ráta, hanem maga a munkanélküliség is ilyen: ha csak teheti, pang, megreked és bereked.Tulajdonképpen a ráta és a munkanélküliség nagyon jó barátságban vannak egymással. Ezért van az, hogy együtt szeretnek pangani.
Ezt én így gondolom…

Az ember alaposan  megnézett és azt mondta: –Nem lenne magának kedve, hogy most beüljünk ketten a legelső kocsmába?






szerda, február 19, 2014

Pánkó

Varga Béla fotója



És ha jönnek a betörők?

–Magának van fogalma, mostanában milyen úri szokásokat vettem magamra?
–Úri szokásokat?
–Hogy csak egyet mondjak magának, mama: ilyenkor, ebéd után le szoktam feküdni, mondjuk, egy negyedórára. Most is lefeküdnék, de magától nem lehet, mert mosogat és én a csörömpölést nem szeretem.
–Összesen két tányért kell elmosni, az nem csörömpölés, feküdj le nyugodtan.
–Magának sem ártana ilyenkor egy kis pihenés…
–Ledőlök én is.
–És a kaput nem zárjuk be?
–Nem. A kapu soha nincs bezárva.
–És ha jönnek a betörők?
–Miféle betörők?
–Hát nem mutatja a tévé naponta, hogy mindenüvé betörnek a betörők? Ezek, ha egyszer elindulnak betörni, magának kilopják a szemét is…
–Az én szemem olyan gyönge már, hogy ha kilopnák sem érnének véle semmit.
–Azt a régi varrógépét is nem a betörők vitték el?
–Nem. Azt én adtam oda, hogy legyen nekik is.
–Hát azt a régi, szép érckályhát nem a betörők vitték el?
–Nem. Azt is én adtam oda, még alá is írattak velem egy papírt, hogy tőlem kapták, nem lopott holmi.


Nem mondom, volt egy kis csörömpölés azzal a két tányérral, de szépen lefeküdtünk, ki-ki a maga ágyába és néztük a mennyezetet.
Tíz perc sem telt el, hallom, zörren a kapuajtó.

–Máris jönnek a betörők, mama!
–Ne képzelődj, köhögni sem merek, hogy tudjál elaludni.


Két árnyék jelent meg a mama ágya mellett, látom, amint nagy csöndben jönnek, puha léptekkel, hogy mamát föl ne ébresszék.

–Kik vagytok, s miért jöttök olyan nagy csöndben,–kérdi mama.
–Én vagyok, Kriszta, s akivel jöttem, Barbara. Frissen sütött pánkót hoztunk magának Emma néni, ne tessék fölkelni, letesszük az asztalra.


Nagy csöndben, ahogyan jött a két kicsi leányka, úgy is mentek el, miután letették a pánkós tálat az asztalra.

–Azért magának jóféle betörői vannak, mama! Nem rabolnak, inkább frissen sütött pánkót hoznak…

–Ezek az Éva-féle gyermekek, szomszédok, mindig hoznak valamit, ami éppen van. És te még azt kérded, miért nem zárom be a kaput…




péntek, január 17, 2014

Macskás ember




A bajnok ligája

–Jó dolga van ennek a macskának…
–Miből gondolja?
–Abból gondolom, hogy ő az egyetlen teremtés ezen a főtéren, akinek nincs semmi dolga. Itt mindenki rohan valahová. Adót fizetni, tartozásokat, díjakat, büntetéseket.
–Ennek a macskának is van dolga éppen elég. Ebben az újságos bódéban vagyunk mi ketten napestig, én árulom az újságokat, ő pedig tanulmányozza a médiát. Tudja, mi az a média? A média minden. Belőle lehet megtudni, hol égett le egy ház, melyik miniszter lopott tegnap, s tegnapelőtt, kinek ki a szeretője, s milyen lesz az időjárás. Ezek a legfontosabb dolgok a világon.
–Ahányszor erre járok, azt látom, hogy ez a macska vagy éppen alszik, vagy éppen eszik az újságok tetején…
–Az lehet, hogy úgy látja. De ez a macska már megfizette minden tartozását, adóját, büntetését. Az a bűne, hogy él. Azért is rúgott belé valaki, itt, a szemem láttára. Mert él és futkározott a járókelők előtt, élelmet keresve. Döglött macskába még belé sem rúg senki. Csak ami él, az bántja a népek szemét.
–Akkor magával volt szerencséje ennek a macskának, fölvette inasnak, újságot árulni…

–Hetekig törtem a fejem, fölvegyem-é, vagy ne. De olyan eligazodós, ügyes macska volt, túlélte a rugdosásokat, minden körülmények között talált magának menedéket. Nézze meg ezeket a szép, nagy házakat! Majdnem minden második eladó, vagy kiadó, mert a tulajdonosok elmentek a nagyvilágba. Ezeknek a szép házaknak a lépcsőjén, vagy a bejáratánál húzódott meg, onnan figyelte a városi életet, a szélben lengedező kultúrplakátokat, vittem neki cipős-boltokból kidobott dobozokat, élelmet, mindent. Még tejet is vittem, de a tejet meg nem itta, mert én sem iszom meg. Azt írja a média, valami hexametilkékbenzoltollúólban laknak azok a tehenek, akiktől a mostani tej van a boltokban, na, mindegy, fölkaptam a macskát, behoztam ide, az újságok közé, inasnak, persze, úgy, ahogy mondja. De jött egy hatósági ember, s azt mondta, semmi keresnivalója nincs egy macskának az eladó újságok között, még beszippantja szőrét az unokája, ha innen veszi a lapját. Erre én fogtam a macskát, s elvittem haza. Úgy ült az ölemben, ahogy mentünk ketten hazafelé, mint egy valóságos bajnok. A szomszédok azt mondták, hát te, Pista, a te macskád pont olyan, mint egy bajnok! Büszkén tartja a fejét, mi befogadjuk ezt a macskát, mi leszünk ennek a bajnoknak a ligája, mert mi szeretjük a büszke macskákat. Úgy is volt másnapig, hozták az élelmet a szomszédok, ki ezt, ki azt, még kolbászt is adtak neki, amit messziről kaptak, például egy felsőnagyteremi gazdától. De reggel, amikor jöttem el hazulról, jött velem a macska is, úgy kapaszkodott belém, mint a bojtorján, így mutatta ki, egyedül én vagyok az ő barátja, most már itt is marad velem ebben a bódéban. Aztán most már jöhet a hatósági ember, hogy vegye meg a lapját, ha kifogása lesz a macska szőre miatt, hát vegye meg máshol a médiát. Mert én azt mondom neki, nézze uram, ez a macska egy bajnok! És én vagyok a bajnok ligája! 

hétfő, január 06, 2014

Szándékos esők

 
Pusztai Péter fotója
Ócskapiac

Lassú, unalmas, szándékos esők
áztatják ifjabb Plinius, s az idősebb Lászlóffy senkinek nem kellő könyveit, nézem, amint elfolynak a lapok ebben a hideg, vasárnapi sárban. Még szellő sem lebben, hogy fölkapna legalább egy betűt valahonnan.
Se betű, se könyv, se gondolat nem kell már senkinek, csak a jó, vastag, norvég zokni, de abból is egy, vagy kettő, mert annyival ki lehet bírni néhány telet. Ha lesz még tél, ha lesz még hideg, ha lesz még cipő. És láb is. Maholnap semmit nem lehet tudni bizonyosan.
Csak az bizonyos, hogy szándékosak ezek a lassú, unalmas esők. Könyvet csak úgy áztatnak el, szándékosan.
Újságok írták a minap, hogy könyveket égetnek valahol. De éppen csak meglebbentették a hírt, úgy, amiképpen a száradó szénát szokták villára venni, s ott hagyni, süsse a nap.
Kellett a hír, kellett a riogatás a tűzzel, ijesztő hírekből él az újság, s az is, aki írja.
Most csönd van.
Azóta semmi tűz, semmi füst, semmi hír.

Csak ezek a lassú, unalmas, szándékos esők áztatják ifjabb Plinius, s az idősebb Lászlóffy senkinek nem kellő könyveit a hideg, vasárnapi sárban.