vasárnap, február 24, 2013

Nekem könnyű


Forrás: Jimarino.com


                                         

          Hrabal

Nekem könnyű. Amikor jönnek a bajok, előveszem Bohumil Hrabal valamelyik könyvét. És ahogyan jöttek, el is mennek közelemből a bajok.

Egy hölgy azt kérdi az írótól, minek szokott örülni a felesége.
Íme néhány sor a válaszból:

„Felettébb örült, amikor elvettem feleségül, mert tudta, hogy jó partit csinált.  Egyrészt beházasodott egy szép libeni lakásba, amely ugyan csak egyetlen helyiségből állt, ahová nem sütött be a nap, viszont az udvaron volt a toalett. De ami a fő, akkoriban makulatúrát báláztam, és így szituált voltam. A jegygyűrűt neki magának kellett megvennie, viszont én egy hónap alatt többet költöttem, mint amennyit kerestem, és így csupa vigasság volt az életünk. Mostanában annak örül a feleségem, hogy Sokolnikyban beírattam dzsesszgimnasztikára. Szerettem volna még, hogy örüljön, amikor beíratom templomi énekkarra, főzőtanfolyamra és angolra, de nem akar egyszerre annyi örömöt. Bennem akkor leli nagy örömét, amikor rám néz és látja, hogy azon spekulálok, mit is kéne mondanom, hogy este ellóghassak hazulról. De akkor örül a legjobban, ha a kocsmában állott sört hoznak ki nekem, hab nélkül. Alighanem ezért szeretjük egymást ennyire, merthogy idén ünnepeljük az ezüstlakodalmunkat…”

Énnekem elég ez a néhány sor ahhoz, hogy elfelejtsem a bajaimat. Legalább időlegesen. Elfelejtem, hogy kimentem a garanciából, a rákból kifolyólag.  Elfelejtem, hogy nemsokára jönnek a bulldózerek és a földdel egyenlővé teszik a házamat, mert az a hely kell az autóknak. Elfelejtem, hogy csomagolni kell és azt is, hogy akárhová költözünk, ott nem férnek el a kacatjaim. Mert egész életemben kacatokat gyűjtöttem, ahelyett, hogy Hrabal könyveit olvastam volna. 
Ezt szóba is hoztuk a feleségemmel, amikor ünnepeltük az aranylakodalmunkat, ami azért több, mint a Hrabal ezüstlakodalma!
Már el is képzelem, amint ülök a fölösleges dolgokkal megrakott autó tetején és egy könyvet olvasva olykor elkacagom magam. És azt is elképzelem, amint meglát engem valaki a járókelők közül és azt mondja, vajon hová költözik a főtérről ez a bolond?

vasárnap, február 17, 2013

Bontás

Forrás: Wikipédia



A tárca nélküli szomszéd

Jól mondják, hogy csak bajban ismerjük meg, kik a barátaink.
Majdnem jól mondják. Mert a szomszédainkat is bajban ismerjük meg. Csak most látom, mennyi szomszédom van, eddig azt hittem, kettő, vagy három, ha lehet. Látásból ismertük egymást, köszöntünk, s ment mindenki a maga dolga után.
Most eléggé nagy bajban vagyunk, mert a hatóság tervei szerint nemsokára jön egy nagy buldózer, befordul a főtérről a Horia utcába és végig megy az egyik házsoron. Hogy legyen szélesebb ez az utca. És hogy legyen az autóknak emeletes parkolója ott, a régi házak mögött.

Mi, akik ebben az utcában lakunk, nyugtató pirulákkal élünk, nem spenóttal.
Erről a hatalmas városrendészeti tervről mindenkinek megvan a maga véleménye, de azt nem hangoztatja.
Akinek nagy és szép háza van, mint nekem is, berzenkedünk, de titokban méregetjük a bútoraink hosszát és magasságát, mit, s hová teszünk majd, amikor itt már nem lesz házunk.
-És ezt a szép kicsi udvart hová tesszük, ha tömbházba kell mennünk, mit gondol erről, szomszéd?-kérdezi valaki, akinek a nevét sem ismerem.
-És én az emlékeimet hová rakom szomszéd, mert én itt nőttem föl ebben a házban, maga mit csinál az emlékeivel?-kérdezi a másik.

Van, aki szidja a hatóság elképzelését, van, aki nem szidja.
-Épp ideje, hogy nekem is új lakásom legyen, tudja, hogy egy apró, penészes szobában lakom negyven esztendeje?-mondja valaki, aki azt sem bánná, ha lebontanák az egész főteret, hogy legyen több hely az autóknak.

Közel lakik hozzám egy meggörbült hátú, idős asszony. Csak azt látom, hogy időnkint papok látogatják és megáldják otthonát, mely állítólag csak akkora, hogy egy nagyobbacska kutya is fészkelődne benne, ha szeretne kényelmesen elterülni a padlón.

A minap megkérdeztem ettől az asszonytól, mi a véleménye  a nagy bontásról. Azt felelte, neki semmiféle véleménye nem lehet, mert az a kicsi ház nem az övé, hanem a leányáé, aki Bukarestben lakik. Ő csak úgy él itt, mint a tárca nélküli miniszterek, akiknek nincs semmiféle hatalmuk, vagy pontos föladatuk. Lötyögnek a minisztériumok folyosóin, erre-arra.
Mondom, akkor magának mindegy, hogy lebontják  az egész utcát, vagy nem bontják le, nem fáj a feje a város arculatáért, vagy a kicsi ház sorsáért.
Azt válaszolta, jól mondom, neki teljesen mindegy, az ő élete már eltelik valahogy, akárhol is lakik, sorsát reá bízza a hatóságra.

Azóta reggelente több nyugtató pirulát veszek be, mint eddig. El is neveztem magamban ezt az asszonyt tárca nélküli szomszédnak, hogy ha már elválunk egymástól, legalább vigyen magával egy becsületes nevet. Azt, hogy tárca nélküli szomszéd.

Tegnap megállított engem ez a tárca nélküli szomszéd. Azt mondta, meggondolta magát, már nem szívesen költözne el innen, akármilyen kicsi  legyen az a ház, ami nem is az övé. Mert most vette észre, a tenyérnyi udvarán kinyílt az első hóvirág, s azt ő nem hagyhatja itt.

  

szombat, február 16, 2013

Nehéz kérdés


Elekes Károly munkája

Az egybarátú ember


Vannak  többgyermekes családok, ahol, ha eltörik egy cserépfazék, az asszony megkérdezheti, ezt a fazekat melyik törte el. Ahol csak egy gyermek van, ott nincs értelme ennek a kérdésnek.

Vannak emberek, akiknek több barátjuk van. Ezek állandóan törik a fejüket, melyik a legigazibb, melyikhez ragaszkodjanak legjobban. Ezek az emberek örökös tanácstalanságban vannak, egyedül nem is tudnának élni.
Az egybarátú ember (ha egyáltalán van olyan szavunk, hogy egybarátú!) könnyen eligazodik az életben, mert csak egyvalakihez kell neki igazodni.

A madaraknak két szárnyuk van, úgy születnek. Egyszárnyú madarat ugyan olykor lehet látni, de az a madár nem élhet sokáig.
Egybarátú ember sok lehet a földön, és olyan is, akinek egyetlen barátja nincs.
Akinek nincs barátja, attól még élhet sokáig.

Mégis, nehéz elképzelni egybarátú embert. Mert milyen lehet az egybarátú ember élete? Akinek csak egyvalakihez kell igazodni?
Talán olyan, mint a gyermeké, akinek testvére nincs és ha eltörik egy cserépfazék, senki nem kérdi, melyik törte el. Mert ennek a kérdésnek értelme nincs.
Kérdés, hogy van-e értelme annak az életnek, amit leélni le lehet, de hogy miért kell leélni, ezt megkérdezni fölösleges. Mert ennek a kérdésnek értelme nincs.  


kedd, február 12, 2013

Heti útravaló






A szorgos férfi, Elekes Károly munkája


Bánat és sajgó seb ellen

Amikor valami baj van a környezetemben, figyelem, a népek miképpen szeretnének megszabadulni a bajaiktól. Azért figyelem, mert én egy olyan  tókmók alak vagyok, aki soha nem tudok megszabadulni a bajaimtól. Hogy ne is szökjek messzire, itt van például ez a reám ragadt szó, hogy tókmók. Azt sem tudom, mit jelent ez a szó, de valamit csak jelent, ha már körme is van, amivel belém tudott kapaszkodni.
Ezt éppen csak megemlítettem, máris térek vissza a bajainkhoz. Mert állandóan hallok olyasmiket, hogy azt mondja  Márta Erzsikének, ne búsulj Erzsike, most szépen menj haza, olvasd el, mit ír Popper Péter, vagy Müller Péter a bánatról és a lelki sebekről, ettől elmúlik minden bajod.

Valamelyik napon megállít a főtéren egy normálisnak kinéző ismerős, azt mondja nekem, képzeljem el, hogy ő hogy járt. Megy a főtéren, s egyszer csak megáll mellette egy ismeretlen alak és jól bokán rúgja. És megy is tovább ez az ismeretlen alak, mintha semmi nem történt volna. Ilyen alakok vannak, mondja ez a normálisnak kinéző ismerős. És mondja még, hogy ő akkor most mit csináljon. Ordítani nem szeret, különösen a főtéren nem, följelenteni sem tudja az ismeretlen alakot, mert fogalma sincs, ki ő és már merre jár.
Mondom, én sejtem, hogy merre jár ez az ismeretlen alak. Keres valakit, akit bokán rúghat, s megy is tovább. Mert ez az ő szórakozása. Mindenki úgy szórakozik, ahogyan jónak látja.

-Rendben van, hogy ez az ő szórakozása, de nekem bánatot és sajgó sebet okozott azzal a bokánrúgással, - mondja az ismerősöm.  Erre én azt válaszoltam, legjobb, ha szépen elmegy haza és elolvassa, mit ír Popper Péter és Müller Péter a bánatról és a sajgó sebekről. Mert ezektől elmúlik minden baja.

Nekem is szoktak lenni bánataim és sajgó sebeim. De nekem más módszereim alakultak ki, hogy azoktól megszabaduljak. Az egyik módszerem az, hogy ilyenkor elmegyek a legközelebbi kocsmába.

Most is épp itt vagyok, egy közeli kocsmában és olvasok egy képes újságot, amit valaki az asztalon felejtett.
Ezt olvasom benne: "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."

Megnézem, ki írta ezt a szép okosságot. „Heti útravaló Müller Pétertől - 60.rész”, ez van a képes újságban. És olvasom tovább. Azzal kezdi a szerző, hogy „Egy-egy mondat néha többet ér, mint száz könyv.”


Ezzel a kijelentéssel én messzemenőleg egyetértek. Épp olyan, mintha én mondtam volna.
És megyek tovább az olvasással, hogy lássam, mi a helyzet a bánattal és a sajgó sebekkel.
Azzal folytatja a szerző, hogy „Ezt nem én mondtam, hanem Goethe. Nagyon régen olvastam, és mélyen bennem maradt ez a gondolat. Sok bajból megmentett.” 

Erre fölkapom a fejem, hát mikor járhatott Goethe az én falumban, mikor ejthette el ezt az okosságot, mely szerint "Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá se gondolni."? Mert hogy elejtette, az biztos.
Szomszédunk, Lajosbá is mindig azt mondta nekünk, gyermekeknek, ha elestünk és ordítottunk a dagadt térdünket fogva, „ne is gondolj rá!”, s akkor elmúlik. Úgy is történt. Nem gondoltunk a térdünkre, s a fájás is elmúlt.

Szóval, most az a kérdés, hogy mikor járhatott Goethe a mi falunkban. Mert szerintem nem járt soha. És azt is föltételezem, Müllert Péterrel sem találkozott Goethe, mert ennek a találkozásnak számos akadálya lett volna.
Ezzel a kérdés el is van intézve.
Mert nem Goethe, nem Müller Péter, nem Lajosbá találkozott egymással, hanem a gondolat jött elő valahonnan, s maradt meg egy csomó ember  emlékezetében. Lehet, maga Goethe is valaki mástól hallotta, hogy mi a gyógyszer a bánatra és a fájó sebekre.

Ebből a történetből semmi mást nem akarok kihozni, csak azt, hogy nem is az a fontos, ki, kivel és mikor találkozott. Az a fontos, hogy a gondolatok szabadon kószálhassanak a világban.
Ennél jobb módszert az emberiség még nem talált föl bánatra és sajgó sebekre.


szombat, február 09, 2013

Az első székely


Forrás:Transindex


        

Az első székely Argeş megyében



"Ma én is székely vagyok. Az első székely Argeş megyében!"
Ez a befejező mondata Lucian Mîndruţa román újságíró cikkének, mely valósággal belobbant a médiának nevezett romániai katlanba.

Eddig rendben van minden. Nincs semmi különös abban, hogy lelkiismeretére hallgatva, megszólal egy normális román ember. Egy írástudó ember.

De abban már van valami különös, hogy ezt az írást nem egy Erdélyben élő írástudó ember sietett lefordítani, hanem a Budapesten élő Tamás Gáspár Miklós! Hogy neki volt szeme, normális gondolkodása és sürgető lelkiismerete, hogy azonnal lefordítsa, ne vacakoljon, ne halogassa, ne tépelődjék, ne latolgasson és ne méricskélje a következményeket. 

Az most mellékes, hogy Tamás Gáspár Miklós is erdélyi, hogy innen ment el! De az nem mellékes, hogy elmenvén, nem hagyott itt annyi érzékenységet, amivel most kiállhatnánk a terekre, álljunk már meg egy pillanatra, emberek! Ez a Tamás Gáspár Miklós -úgy látszik- magával vitte a mi érzékenységünket is. A mi lelkiismeretünket is!
Lehet, hogy jó helyre vitte! Mert ahová vitte, ott is nagy szükség van normális gondolkodásra, érzékenységre, jó lelkiismeretre.

De én most inkább másról szeretnék szólni. Arról, hogy kár fitogtatni azt a szerencsétlen felvételt a tévében, amikor Avran Iancu rongyból tákolt bábuját égeti valaki egy téren.
Mert az az igazság, hogy Avram Iancu életét egy székely ember mentette meg. Az én feleségem, Szentpéteri Piroska dédnagyapja mentette meg. Név szerint Szentpéterí János. Aki a negyvennyolcas lángoló kavarodásban orvos volt Verespatakon. Magához vette Avram Iancut, bújtatta és gyógyította. 
Azt mondta Avram Iancunak, hallgass ide, Iancu! Te most velem jössz, mert ha nem, a fejedet vehetik bármely pillanatban. De nálam jó helyen leszel és én téged meggyógyítalak. Mert orvos vagyok és nekem ez a kötelességem. Iancu pedig erre  mit mondhatott? Azt mondta, jól van, veled megyek, János.

1849 május 19-én, amikor a felkelés lángjai valamennyire elcsitultak, ezt a hivatalos okiratot fogalmazták meg a verespataki hatóságok:





Mi van ebben a hivatalos okiratban leszögezve? Röviden az, hogy senki ne merészelje Szentpéteri Jánost bántalmazni, mert őt a hatóság Avram Iancuval egyetértésben védelmébe vette ezekben a nehéz időkben.

Ma sok és nagy szobra áll Avram Iancunak, Románia városainak főterén. És ünnepek, különösen választások idején virágot is visznek lovának lábaihoz.
De amikor a legnagyobb bajban volt, egy székely orvos állt melléje, hogy el ne vesszen. Sőt! Íme, mit ír Jókai Mór Avram Iancuról, az ő szomorúságos napjairól, amikor már elmúltak a civakodások:  

Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel a sógorához, a vizesés mellé. Nem fogadta el a kérést. Nem akar ő most senkivel beszélni; ő vele sem törődik senki. Amióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk fezöldelni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot. “(Hazai utazók Erdélyben”, Cseke Gábor blogja)

Kiveszek ebből a szép leírásból egy mondatot: „Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön”

Egy napon, úgy negyven évvel ezelőtt, én is valami jót szerettem volna hallatni Avram Iancu felől.
Ezt a családi dokumentumot megmutattam Bözödi Györgynek, akivel jó barátságban voltunk. Ő akkortájt épp az akadémia marosvásárhelyi részlegén dolgozott, s jól tudtam, őt főként a negyvennyolcas idők foglalkoztatják. Amikor ő ezt a megsárgult lapot elolvasta, fölsóhajtott, s azt mondta : - Ej, ha nekem ilyen papír lett volna birtokomban ! Nem vittek volna el engem a Duna-csatornához. Talán azt keresték volna, milyen érdemeim vannak, hogy valamiképpen kitüntessenek. Őseimre való tekintettel...Mert nem sok magyar embert vettek védelmükbe román hatóságok akkor ! Őrízd meg jól ezt a papírt ! Jó lesz az, talán hetediziglen...

Hát nem lett jó. Az akadémia emberei elolvasták az okiratot, visszaadták Bözödi Gyurkának, legyintettek, s ezzel annyi. Még csak föl sem jegyezték egy papírra, van itt egy dokumentum Avram Iancuról. 

Én sem mászkáltam ezzel a papírral semerre, nem voltak soha politikai terveim, messzire elkerültem a politikát. Csupán a blogomban tettem közzé négy évvel ezelőtt, hogy van a családomban egy ilyen dokumentum. (http://elekesfrici.blogspot.ro/2009/07/gemkapocs-cseke-gabor-blogjaban-olvasom.html)

Erre a bejegyzésemre egyedül Cseke Gábor figyelt föl. Ezzel a megjegyzésével:
„Nagyszerű adalék, ki hitte volna, hogy az élet és Jókai Mór még ma is ennyire nyilvánvalóan összejátszanak. S még őt tartották nagy fantasztának...” 2009. július 3. 5:34
Most csak azt szeretném, ha erre a kicsi írásomra rátalálna az első székely Argeş megyében.

Avram Iancu-document

Prinu aciasta se face cunoscutu tuturoru officialiloru precumu si Romaniloru cumche Domnu Ioan Senpeteri, cha Doctoru ordinariu in Rosia dupe trista si gesnica, aceiasi intamplare, si Domniasa cha nevinovatu si ne amestecatu in lucruri politice, nici luandu parte cu rebelli, prinu aceiasi catastrofe amaru au petimitu, ase dare eu cha jude primaru in Rosia incelegandume, cu ordinariu Prefectu fratele Avram Iancu, amu hoteritu alu eloca, in statu seu ciche ne fericitu in offenbaia, unde cha medicu practicu care sti, si voieste ajuta omeniri va locui pane la alte mai favorisitare jurusteri  - Toci dare selu recunasce ca pe omu de omenie si unu la acela care ei primitu suptu protectie, si nime se nu indresniasce al supera - Offenbaia 19 Maju 1849



Simeon Balintu
Prefectu Salineloru si
Judeprimariu a Rosiei

Aceasta recomandatiune sa recomenda si de catra officiolatu Offenbajei cu tóta statornicia  - Offenb., 19 maju 849
Amos Jordasian (?)
Jude primaru

A dokumentum fordítása

Ezáltal minden hivatalosság, valamint a Románság tudomására hozzuk, miszerint Ioan Senpeteri Úr, mint verespataki orvos, ama szomorú és aljas események után, mint politikába magát nem ártó, ártatlan, a rebellisek közé nem keveredő, ugyanolyan keserű katasztrófát megszenvedve, én mint Verespatak polgármestere, egyetértsében a Prefektussal, Avram Iancu testvérrel, elhatároztuk kibocsátani számára, amig szerencsétlenségére Offenbányában tartózkodik, ahol orvosként ténykedik, segíteni tudván s akarván is az embereken, ott fog lakni kedvezőbb körülményekig - Mindenki úgy tekintsen rá, mint emberséges emberre és aki védelem alatt áll és senki se merészelje megsérteni. - Offenbánya, 1849. Május 19

Simeon Balintu
a Sóbányák Prefektusa
Verespatak polgármestere

Ezen ajánlást Offenbánya hivatalosságai is teljes mértékben támogatják - Offenb., 849 május 19
Amos Jordasian (?)
polgármester

A román szöveget kibetűzte és magyarra fordította Cseke Gábor.


szerda, február 06, 2013

Hamis madárfütty

Gyurgyalag. A Wikipédiából
                                                                               


Mire való a haiku?


Tengerünk, az nincs.
Verslábainkat japán
vizekbe mártjuk.

Ez egy politikailag helytelen haiku. Most írtam. Játékból, megfontolatlanságból. Vagy talán csak azért, hogy legyen még egy haiku.
Tudom, hogy ez a vers nem csak politikailag helytelen, de hibás szakmailag is. Mert a haikunak verslába nincs.

Nagy divatja van mostanában a haikunak. Akárcsak a cilindernek Szergej Jeszényin idejében. De ez a derék, költőnek született költő tudta, hogyan kell bánni a cilinderrel.
Ezt írja:

„Cilinderben nem divatból járok – 
ily hívságos szenvedély nem éget –
 
hasznát veszem, hogyha megkínálok
arany zabbal roskatag gebéket.”
 (Rab Zsuzsa fordítása)

Ma már senki nem visel cilindert. Csak a bűvészek olykor a színpadon, ha viselnek. Ma már a ló is kiment a divatból. Jobbára csak versenyeken látni lovat, a gebe-szó jelentését kevesen ismerik. És a zabbal hogy állunk? Bizony, eléggé rosszul állunk. Ma már a fiatalok többsége meg sem tudja különböztetni a zabot a búzától, vagy az árpától.
De a haiku, ez a versforma bármerre nézünk, hódít a világon.

Arthur Koestler írja a haikuról:
„1956-ban a Haiku Research magazin becslése szerint mintegy négymillió poéta gyakorolta a haiku művészetét ill. mesterségét: igen, inkább mesterkedések voltak ezek a "művek", fűzfák lengedeztek bennük örökkön, varjak ültek ágakon, békák szökkentek tóba, bambuszról hullt alá a hó, őszi levelek kóvályogtak szomorúan az árokba. A sztereotip kép- és képzetvilág, a kopáran kopogó tizenhétszótagosság: nem is hagyhat ez alkalmat egyéniség kifejtésére, kritikai értékelésre. Az igen faggatózó természetű Enright egyszer megkérdezett pár japán irodalomprofesszort, "hogyan különböztetik meg a jó haikut a rossz haikutól". A válasz: "fogalmunk sincs!" S az illető így folytatta: "Ott a baj, hogy nincs mércénk se az ilyesmihez. De talán önök ott Cambridgeben..." S az illető - nyilvánvaló! - udvariasan mosolygott. Aztán egy kollégája így próbálta menteni a helyzetet: "De hát minden haiku jó... igazából... valamire..." Már csak a "talán" hiányzott a mondat végéről.”
(Tandori Dezső fordítása
)

Világos, hogy Koestlernek nincs valami jó véleménye a haikuról: „kopáran kopogó tizenhétszótagosság” , így fogalmazza meg ezt a versformát.

Úgy fogalmazza meg, ahogyan akarja, ahogyan tudja. És azt is megválaszthatja bárki, hogy miről értekezzék, miről beszéljen, ha nincs más dolga.
Nekem például most a barlangi vakgőtéről van kedvem beszélni, mert roppant érdekesnek tartom ezt az állatot. Sokkal érdekesebbnek, mint a haikut.

A barlangi vakgőtének nincs szeme, mert ahol él ott örökös sötétség van és ahol amúgy sem lehet látni, fölösleges szemet is növeszteni. Ez nagy okosság a részéről. És ahhoz is nagy okosság kellett, amivel kitalálta ez a barlangi vakgőte, miképpen lehet megélni tíz évig is élelem nélkül. Ezek az állatok olyan dolgokra képesek, amelyeket emberi ésszel föl sem lehet érni.

Teljességgel érthetetlen, miért vannak úgy oda az emberek az emberi ésszel.

Annyit sem lehet fölfogni véle, miért pont olyan egy kecskebéka, mint amilyen. De még amit emberi ésszel föl lehet fogni, abból is kevesen veszik ki maguknak a tanulságot.

Goethe, a híres német költő, például egész életét arra áldozta, hogy megfejtse, mi az emberi élet célja és értelme. Hosszú éveken át írta fő művét, a Faustot. Abban arra a következtetésre jutott, hogy életünk értelme: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.
Szépen megfogalmazta. De azt nem lehet előre látni, hogy jó irányba alakul-e a világ.

Itt azért álljunk meg. Nem szeretném összekeverni a haikut a szalamandrákkal. Még akkor sem, ha ebből az összekeverésből semmi kára nem származna sem a haikunak, sem pedig a vakgőtének. Itt azért mégis, álljunk meg. 
Mert bármiről beszélünk, voltaképpen az élet értelméről beszélünk.

Föntebb elsoroltam, hogyan  jártunk a cilinderrel, a lovakkal, a zabbal, búzával és árpával.
Goethe azt mondja, életünk értelme: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot.

Ha jól megnézzük, ezzel a fölfogással is baj kezdett lenni. Mert a munkát ki is vehetjük ebből az elképzelésből, olyan irányban próbál lépegetni a világ. Általános törekvést lehet megfigyelni, mely arra irányul, hogy minél kevesebbet dolgozzék az ember. Hogy a munkát minél messzibbre elkerülje.

És most térjünk vissza a haikuhoz: „tizenhétszótagos” irodalmi művet kevesebb munkával létre lehet hozni, mint mondjuk, egy tizenhét kötetes regényt. Már csak azért is, mert nem kell annyit görnyedni, éjszakázni, pötyögtetni.

Nem merném azt mondani, hogy egy tizenhét kötetes regény már attól is többet ér, mert nagy és nehéz. Vagy azt sem, hogy egy tizenhét szótagos haikuban nem lehet több értékes gondolat, mint egy vaskos regényben. Írója válogatja, hogy amit ír, jó-e, vagy nem jó. És a japánokat sem vádolhatjuk lustasággal, hogy azért találták föl a haikut, hogy kevesebbet dolgozzanak egy irodalmi művön.

Itt van például egy magyar haiku, a Fodor Ákos verse:

MOZART

Nincs rossz fű. Nincs szél,
ami ne jól fújna. Nincs
hamis madárfütty.

Szeretem ezt a „tizenhétszótagos” verset. Valami olyan sűrű és szép valóság van benne, amit máshol nehezen találnék meg. Lehet, meg sem találnék. Ehhez a vershez nem megfeszített, fáradságos munkára volt szüksége a költőnek, mégis, valami nagyon fontos dologra szüksége volt. Hogy mire, azt nem tudnám megmondani.

Egy görög bölcs azt mondta, ő tudja, mi az idő. De ha megkérdeznék tőle, mi az idő, nem tudná megfogalmazni.
Valahogy így vagyunk a haikuval is.



hétfő, február 04, 2013

Mondanék magának valamit

Albert Camus sírja. Forrás, Wikipédia



                                Camus


 A mai napon, február 4-én szomorú hír jött anyámtól: elromlott a tévéje, s a rádiója sem megy. Ez pedig nagy baj, mert ködös, egyhangú, szomorú az idő odakint, egyedül van, unatkozik és szégyelli magát, hogy ilyen sokáig élt.
  –Miért kell az embernek ilyen sokáig élni, amikor annak már semmi értelme nincs, nekimentem a századik esztendőmnek, - mondja a telefonba mama.

Mondom, ha van egy kis türelme, mondanék én is magának valamit, mama.
A mai napon, február 4-én, ötvenhárom évvel ezelőtt, szomorú hír futott be Párizs városába: meghalt a világhírű, Nobel-díjas író, Albert Camus, aki nem a századik, hanem csak a negyvenhetedik évének ment neki, s egy fának, az ő drága autójával. És tudja, mi az érdekes ebben, mama? Az az érdekes, hogy maga is l913-ban született és ez a Camus is 1913-ban született. Egy kis szerencsével, s a fönnvaló kegyelmével most is élhetne ez a világhírű író, mint ahogyan él maga is, mama. Nem gondolja, hogy kivételes helyre maga került az emberi élet hosszúságát tekintve, nem pedig ez a híres ember? 

És tudja, hogy még mi az érdekes? Ez a híres író sem becsülte sokra az életet, éppen úgy, mint maga. Olyasmiket mondott, hogy ennek az életnek sok értelme nincsen, az sem biztos, hogy érdemes végigélni egy egész életet. Hogy nem éri meg. Mármint azt a sok fáradozást. Ilyesmiket mondott.
De azért meghalni fiatalon, azért ő sem akart, véletlenül ment neki egy fának.

De maga a koporsóját húsz, vagy talán harminc évvel ezelőtt megcsináltatta, ott van leterítve az istállóban, tudja jól, mama! És még tudja, hogy mi az érdekes, mama? Sokszor gondolok arra, hogy maga is egy olyan fajta teremtmény, mint ez az író, aki filozófus is volt. Maga is jó filozófusnak született, csak senki nem tud róla. Persze, rajtam kívül, mama! Mert én tudom, hogy maga jó filozófus!

-Ha ilyen sokat beszélsz, nem marad pénzed a mobilodon, - mondja mama.
-Hát maga most is a mobilomon lévő pénzre, nem pedig az élet értelmére gondol, mama?
-Arra hát! Az élet értelméről nem érdemes sokat tűnődni, az elrendeződik magától, az egyik ember ennyit él, a másik annyit, ebből áll az egész, mit kell ezt annyit firtatni, ha egyszer nem reánk tartozik?

-Azért még mondanék magának egy érdekes dolgot, mama! Magától többet tanultam, mint egy rakás nagy írótól amennyit összeszedtem. Mert maga egyszer az mondta nekem, az élet értelme, hogy amikor mész ki a házból, előbb nézz széjjel, van-e valami, amit ki kell vinni a házból. És amikor az udvarról be akarsz jőni, akkor nézz körül az udvaron, van-e valami ott, amit be kell vinni a házba. Hogy ne járkálj ki és be teljesen fölöslegesen.

Na látja, ez egy jó és igazi filozófia, aminek sokszor vettem hasznát, s ezt magának köszönhetem, nem másnak, mama!

-Na, jól van, holnap még beszélgetünk, most dolgom van,-mondta és letette a telefont.

Ködös, egyhangú, szomorú  idő van odakint. Maradtam egyedül, Camus könyveire, s az anyámmal való beszélgetésre gondolva. Aztán együltömben elolvastam a Közöny-című Camus-regényt, hátha valami olyat találok benne, amitől elterelődnek gondolataim az élet értelméről.
Ez a rész maradt meg bennem:
„... a nyaktilóval baj van, éspedig az, hogy nem ád helyet semmiféle szerencsésebb eshetőségnek. A páciens halálát egyszer és mindenkorra megpecsételi. Ez végleges elintézést, határozott megoldást jelent, s olyan teljes egyezményt, amelyről kár tovább vitatkozni. Ha a dolog esetleg egyszer valahogy mégsem sikerülne, akkor újrakezdenék. Így aztán az a bosszantó, hogy az elítéltnek is kívánni kell, hogy a gép jól működjék.”

Még nem volt alkalmam elítéltnek lenni. Ezt a beosztást eddig véletlenül még nem osztották rám. De át tudom érezni a helyzetet: engem is bosszantana, ha sokáig vacakolnának velem. Talán kívánnám is, hogy a gép jól működjék.
A könyvet letettem. De nem tudtam elaludni. Túlságosan tömény, sűrű volt nekem mindenféle  filozófia, ami az élet értelmére vonatkozik.

Véletlenül találtam rá egy Jonathan Swift-től származó mondatra:       
„Az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál búzakalász, vagy két sarjú fű nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya.”

Ezt a mondatot bár igaznak, de nem nekem való, cukrozott, jóllaktatott mondatnak találtam. Maradok mégis Camus mondatainál…