Mintha ludak lennénk

Mainz Psalter, Johannes Gutenberg 1457-es nyomtatásában.

                                                             
                                                             Sokság

Egy rakás közhely, amit most mondok: többet ér, ami kevés, mint ami sok.

Nem szólok az aranyról, a Kínai falról, a piramisokról. Ezekből köztudomású, hogy kevés van. De szólok a boldogságról, az egészségről, a barátságról, a szerelemről, amelyekről azt hisszük, minél több van belőlük, annál jobb! Ez  nagy tévedés! Kicsi boldogság, kicsi egészség, kevés barát és aprócska szerelem kell az embernek, hogy jól érezze magát. Hogy meg tudja becsülni, amije van.

Röstellem is idézni: „kinek virág kell, nem hord rózsaberket”.

Vegyük a kultúrát. Vegyük az irodalmat: mintha valamennyien ludak lennénk, valósággal tömik belénk a kultúrát, az irodalmat! Hogy legyünk kövérebbek  a kultúrától, s az irodalomtól.

De annyi kövérünk van ebből a fajtából, hogy már el sem férünk egymás mellett, ha az utcán találkozunk.

És még össze is gyűjtik ezeket a kövéreket, körökbe, gyűlésekbe, megbeszélésekbe, hogy még jobban meg legyenek tömve kultúrával és irodalommal! De mert ebből a kultúrából és irodalomból már nagyon sok van, annyit is érnek: majdnem semmit nem érnek!

Ott tartunk, hogy egy kurta, okos, szellemes, sírkőbe vésett mondattól többet tanulhatunk, mint egy mázsás, mindenünnen összehordott  regényből, vagy lexikonból. Ott tartunk!  

Ma már a kultúrával és irodalommal kitömött, péhádés doktorokból annyi szellemi frissesség sem tud kijőni, hogy azzal a fiatalok elé tisztességgel oda lehetne állani.

Márpedig oda állanak. Okos, kiváncsi ifjaknak bebegősök, raccsolók, unott képű , megúnt életű, elrontott múltú , lejárt felfogású, szürke seregek papolnak önnön életük nyomorúságáról, s a jövendő beláthatatlanságáról.

Ezek a szürkék, amikor irodalmat tanítanak, mintha algebrát tanítanának. Algebrát azoknak, akik már a szorzótáblára sem kíváncsiak, mert a szorzótábla ott van a zsebükben, a mobiljukban!

A sokság, a mértéktelenség ideje jött el: nem elég, hogy félig becsukott szemmel, elmerengve jó zenét hallgatsz , a szemedre is szükségük van. Hogy lássad, arra a zenére miképpen lehet szökdösni, lobogó hajjal, idétlenül pattogni.

Mert nekik mindenből sok kell. A kevés semmiből nem elég. A sokság feszíti keresztre a nyugalmat, a meghittséget, a csöndesség áhitatát, mindent, amitől embernek született az ember.

Hol vannak azok a régi, megfontolt tekintetű, lúdtollal csodás betűket író, szerény tudósok, akiknek szavait kiváltságos ünnepeken idézni szoktuk? Hol vannak?

Hová lettek a remete életűek, a tiszták, a fényes gondolatokban bővelkedők? Hová tűntek, akik tudták, többet ér, ami kevés, mint ami sok?

Mohás kövek

a hétpettyes katicabogár. Forrás:Wikipédia

                                           A természet rendje

(Gondolatok a mohás kövekről, a kijelölt illemhelyekről, miniszterekről és a katicabogárról)

Éjféltájban, másnapos állapotban, fájós fejjel ébredtem egy szovátai kempingtáborban. Eléggé sebes, de nem vad rohanású patak volt a közelben, gondoltam, elmegyek oda, s a tiszta, hűs vízben megmosom a fejem, hogy kibírjam valahogy reggelig.

Két nagy, gyönyörű mohás kő volt a patak medrében, egyik lábammal az egyikre álltam, a másikkal pedig a szomszédos kőre. És tenyeremmel merítve a vizet, locsoltam a fájó fejemet.

Egyszer egy hangot hallok a patak martja felől. Egy rekedt, női hangot:  -Mit csinál maga ott, a patak közepén, hogy ott áll éjnek idején? Csak nem akar öngyilkos lenni…  

Mondom neki, asszonyom, én sok minden akartam lenni életemben, de öngyilkos soha nem akartam lenni. És ha le nem csúszik a lábam a mohás kövekről, s nem esem belé a rohanó patakba, talán megúszom most is, meghalás nélkül.

-Szépek ezek a nagy, mohás kövek, mit gondol, hogyan kerültek ide?-kérdi az asszony.

-Hát nem vette észre, hogy napokon át egyebet sem csinálok, csak a hegyoldalból gurítom ide a szép, nagy, mohás köveket? Ezeket mind én hoztam ide! Mert rájöttem, nincs szebb annál, mint amikor az ember szétvetett lábbal áll a mohás köveken, s az átlátszó, tiszta vízben mosakodik.

-Szóval maga gurította ide ezeket a mohás köveket? Ezt én nem hiszem. Ökrökkel is nehezen lehetne ezeket a köveket fölemelni. És a hegyoldalban csak poros, száraz kövek vannak, mohás kövek nincsenek. Így az asszony. Én pedig folytattam:- Már azt hittem, elhiszi, amiket mondok! Énnekem semmit ne higgyen el, csak miután jól megfontolja, amiket mondok.

-Nem tetszik tudni, merre van itt az illemhely?-kérdi az asszony.

-Az illemhely? Hát hogyne tudnám! Ez az egész völgy, az egész hegyoldal, a patak martja, a bokrok és fák lehajló lombjai, mind illemhelynek valók. Csak nem kívánkozik egy kijelölt illemhelyre, ahol köztudomásúlag mindig büdösség van!

-Jó, akkor keresek magamnak valami eldugott helyet, de visszatérek, hogy mondjon még valami szép hazugságot a mohás kövekről, mert nem tudok elaludni.

Amikor az asszony visszatért, azt kérdeztem tőle, miért érdeklik magát annyira a mohás kövek?

-Egy minisztériumban dolgozom, ott csak füst van, lábszag  és kijelölt illemhelyek.

-Jaj, akkor beszéljünk inkább a miniszterekről, mert most épp a miniszterekhez lenne kedvem.

-Akkor én innen inkább elmegyek, - mondta az asszony.

-Maradjon még, mert a katicabogarak is eszembe jutottak…Szereti a katicabogarakat?

-A katicabogarakat szeretem, de mi közük a miniszterekhez?

-Hallotta már valakitől, hogy minden összefügg mindennel? Mert ez a természet rendje?

-Fogalmam sincs arról, mi a természet rendje. De hogy a miniszterek nem függenek össze a katicabogarakkal, arra mérget veszek…

-Mérget azért ne vegyen, meghalni nem érdemes, az előbb még az én életemet féltette, nehogy a vízbe essem.

-Akkor mondja a katicabogarakat, ha akarja, azt még meghallgatom.

-Vannak tudós emberek, akik egész életüket a katicabogarak tanulmányázásának szentelték. Ezek a tudós emberek megfigyelték, hogy a katicabogarak az életükből körülbelül két hetet bábként töltenek, csak azután fognak hozzá komolyabb dolgokhoz . Például a fák védelmezéséhez.

Azt beszélik, vannak miniszterek, akik egész miniszterségüket bábokként töltik el, se ötletük, se elképzelésük, se javaslatuk nincs arra nézve, hogy valami komolyabb dologhoz fogjanak. Például a népek védelmezéséhez. Mert ugye, azért tették oda őket…

-Kár magáért, hogy ilyen dolgokkal foglalkozik. Még olyankor is, amikor fáj a feje, s ott áll éjnek idején egy patak közepén, a nagy, mohás köveken. Nem is lesz magából soha, semmi ebben az életben…

Igaza lett ennek a minisztériumi, illemhelyet kereső asszonynak: nem is lett belőlem soha, semmi ebben az éltben. De legalább tudom, mi a természet rendje.

Mit látsz?

Dancs Artur fotója

                                     
A szóvivő mestersége

„- No, mit látsz? - kérdeztem magamtól, mert egy kicsit tájékozódni akartam, mielőtt beállottam volna valakinek a szolgálatába.”

Ezt a mondatot a Jégtörő Mátyás-ból, tehát Tamási Árontól vettem. Egyszerűen azért, mert jó, ha az ember valami szokatlan észjárással megtámasztja mondanivalóját, ne legyen az, hogy ezt én is kitalálhattam volna. Mert igazság szerint effélét nagyon nehéz kitalálni.

A szokatlan észjárást ugyanis nem lehet eltanulni. A cipész mesterségét, a pilótáét, a kéményseprőét el lehet tanulni. Mert ahhoz csak cipő, repülő és kémény kell, s valaki, akinek mozdulatait ellesheti az ember. A szokatlan, a különös észjárás természete egészen más. Olyan, mint a menyét természete. Gyors és rejtőzködő. Csak fölbukkan valahol, eliramlik és már a nyomát sem látni.

Mi az, hogy „kérdeztem magamtól, mert egy kicsit tájékozódni akartam”? Tájékozódni másokhoz jár az ember, nem pedig önmagához. Mert ha valaki önmagát kérdezi, mit tudhat meg? Esetleg önmagából hozhat elő valamit, amit eddig is tudott, nincs abban semmi újdonság, meglepetés.

Ez a mondat azzal kezdődik, hogy no, mit látsz? Ezt kérdezte magától, aki tájékozódni akart, mielőtt beállott volna valakinek a szolgálatába. Ebből kiviláglik, számára mégis az volt  a fontos, amit a saját szemével lát, nem pedig az, amit másoktól látott, vagy hallott. Itt bujkál a menyét. Vagyis a különleges észjárás. 

Amikor pedig azt mondja:”kérdezem magamtól”, voltaképpen önmagát ellenőrzi: mit lát, s jól látja-e, amit lát. Ez a legegyszerűbb és legmegbízhatóbb forrása  a tájékozódásnak, nem pedig a mások által hallottak és látottak.

Tisztességes ember nem áll be valakinek a szolgálatába úgy, hogy ne arról számoljon be, amit a  saját szemével látott, a saját fülével hallott.

Most érkeztem el a mondanivalómhoz. Nekem roppant gyanús a szóvivői mesterség.

Ezt a mesterséget ma már mindenfelé nagy szorgalommal űzik. Nem csak a minisztériumok, a rendőrség, a gázosok és villanyosok, de újabban  még a hajléktalanok is szóvivőt tartanak. Csak úgy, összegyűlve ritkán jönnek elő a hidak alól, a bokrok mögül, a leomlott falak tövéből a hajléktalanok, hogy elmondják nehéz helyzetüket. Inkább szóvivőt neveznek ki maguk közül, akire rábízzák, mondja el ő, mit látott a hidak alatt, a bokrok mögött, a leomlott falak tövében.

Jó mesterség lehet a szóvivőség. Divatos mesterség. Kényelmes mesterség. Mert mivel foglalkozik a szóvivő, mi az ő munkája?

A szóvivő „megerősíti”, vagy megcáfolja  amit a felettesei meg akarnak erősíteni, vagy cáfolni. A szóvivő megbízható forrásokra hivatkozva „kifejti”, amit ki kell neki fejtenie. A szóvivő „összefoglalja”, amit az arra hivatott nem foglalhat össze, mert neki erre nincs ideje, fontosabb ügyekkel van elfoglalva.

A szóvivő soha nem kérdezi meg magától, no, mit láttál ? A szóvivő soha nem látott semmit. Csak azt, amit mások láttak. A szóvivő soha nem hallott semmit. Csak azt, amit mások hallottak. A szóvivő nem töpreng egy eseményen, nem latolgat, nem tépelődik, nem találgat, nem gondolkodik.  A szóvivő nem érzékenyül el, amikor valami szomorú dologról számol be. Nem pityereg és nem sír. A szóvivőnek teljesen mindegy, hogy egy balesetben hányan haltak meg. „Számszerűsíti” a halottakat, s ezzel az ő dolga be van végezve.

A szóvivő csak elmondja, mit közölt véle az illetékes. Akár hivatali ember ez az illetékes, akár a  bokorlakók közössége.

Ma már a hidak alatt, a bokrok között, a leomlott falak tövében is megannyi hivatal működik, szervez, igazgat. Hivatal létesült ott, ahol  meg nem erősített források szerint történnek dolgok, de  hogy valójában mik történnek, azt nem látta, nem hallotta senki .

Van itt a közelemben egy rég nem működő, omladozó hőközpont, ahol a hajléktalanok laknak. Volt idő, amikor pokrócot, párnát, lepedőt, matracot adtam nekik, hogy meg ne fagyjanak. Volt, amikor fát is adtam. De azt a fát nem vitték el. A szóvivőjük azt mondta, társai úgy döntöttek, elviszik a fát, ha fölvágom jó apróra. Mert nekik se fejszéjük, se fűrészük nincs. Mondtam, nekem erőm nincs, de adok fejszét és fűrészt, hogy azt a fát fölvágják apróra. A szóvivő azt felelte, az ő közösségében senki szerszámot nem vesz a kezébe, mert a szerszámot rangjukon alulinak tartják.

A minap találkoztam a szóvivőjükkel, kérdeztem, beteg-e még az az asszony, akiért kijött a mentő. Azt válaszolta, a betegségek az orvosokra tartoznak, ez nem az ő dolga.

Akkor mi a szóvivő dolga?

Hogy vigye a szót. A mások szavát. Azokét, akik megszólalni nem akarnak. Vagy akiknek kényelmetlen a megszólalás.

-No, mit írtál? - kérdezhetném most én is magamtól. De erre a kérdésre nem válaszolhatok. Magam is csak egy állástalan szóvivő vagyok.

Háztetők hava

Az idegen madár

Ma már a természet sem viselkedik természetesen. Emlékszem, a régi időkben is megállt a hó az árnyékos háztetőn, de csak néhány napig. Jött egy unatkozó varjú, leszállt a kéményre, s a sértődött futballista mozdulatával belerúgott  a hóba. A diónyi hó  elgurult a tetőről, le a csatornáig, közben akkorára nőtt, mint egy jókora labda. Ez a jókora labda pedig sokat nem időzött a csatorna peremén, könnyed mozdulattal ledobta magát az udvarra.

Másnap vége is lett a télnek.

Valamerre elcsámborogtak a varjak, nincs, aki leszálljon a kéményre, puha hólabdák sem gurulnak le a háztetőn, megfagy a hó és konokul vár.

Tegnap, hogy kisütött a nap, a háztetőről hatalmas jégtáblák zuhantak az udvarra. Szétvertek mindent. Összetörték a nyárról ott maradt asztalt, széket, virágcserepet. Úgy törték össze, mintha megharagudtak volna, miért kellett kint hagyni  asztalt,  széket, virágcserepet, tudhattam volna, jön a tél.

De az is lehet, nem erre haragudtak meg. Hanem arra, miért nem tettem ki az udvarra több asztalt, több széket és több virágcserepet. Hogy nagyobb legyen a csörömpölés, amikor levetik magukat a magasból. Egy jégtáblának is van annyi önérzete, nem zuhan le a magasból  csöndben, észrevétlen,vigyázva, nehogy összetörjön asztalt, széket, virágcserepet. Alattomosan, sunyi módon nem illik zuhanni, ha már a megfagyással annyi időt eltöltött  a huzatos tetőn. Legyen látszatja is annak a zuhanásnak!

Ezek a tetőről leomlott jégtáblák mintha  El Kazovszkij képeiről kerültek volna ide: szilánkosak, félelmetesek és fenyegetők. A hegyes, háromszög alakú táblák mind mutatnak valamerre, ahol valamit össze lehet törni, el lehet pusztítani.

Nem véletlenül jut most eszembe El Kazovszkij. Újabb korunkban talán ő ásta be magát legmélyebbre a rövidre szabott görög kultúra világába, ő vette körül magát örökös félelemmel és bizonytalansággal, mely ott van a végső megsemmisülés felé vezető út elején, mint valami eligazító tábla.

 Plutarkhosz írja a Párhuzamos életrajzok című művében:

„Ez a kor olyan férfiakat szült, akiknek kézügyessége és gyorsasága már-már felülmúlta az emberi mértéket, a fáradtságot híréből sem ismerték; sajnos azonban ezeket a természeti adományokat nem fordították tisztességes és hasznos célokra. Erejüket vad és kegyetlen dolgokra használták gőgös örömükben; megrontottak és elpusztítottak mindent, ami kezük ügyébe esett. Úgy gondolták, hogy szeméremmel, igazságossággal, méltányossággal és emberiességgel semmi gondja az erőseknek: ezeket az erényeket csak azok magasztalják, akik maguk nem mernek igazságtalanságot elkövetni, és félnek az igazságtalanságtól”. (Máthé Elek fordítása)

Nem mondhatnók, hogy a régi, görög kultúra eltűnésével odalettek az ügyes kezű, erős férfiak. Azt sem, hogy természeti adományaikat valamennyien haszontalanságokra, tisztességtelen célokra használnák. Mert látnivalóan megsokasodtak a találmányok, s főleg a technológia mezején csodálatos dolgokat művelnek. Ők alkották meg azokat a műszereket, amelyek tisztább, fölismerhetőbb fényképeket küldenek a Mars felszínéről, mint amilyenekkel a bankrablókat figyelik a forgalmas utcán, itt, lent a földön.

Itt, lent a földön mégis azt látjuk, vad és kegyetlen dolgok történnek. Az erős és serény férfiak nem félnek az igazságtalanságtól, szeméremmel, méltányossággal, emberiességgel nem törődnek. Az erősek csak a hatalommal vannak elfoglalva, azt tartják erénynek, ha valaki más fölött győzhetnek. 

Csak rá kell nézni egy győztes politikus arcának vonásaira, amikor bejelenti a tévében, hogy ő győzött, nem a másik. Csak rá kell nézni: El Kazovszkij képeinek szúrós, hegyes háromszögeit látjuk megbújva a szájuk szögletében. A káröröm, a dac, a fölényesség, a magabiztosság, a számítás vonásait látjuk.

Ezek a férfiak valamennyien Plutarkhosz idejéből valók, onnan támadtak föl.

Ha van föltámadás, akkor épp ez a föltámadás!

A jó gyönge. A hitvány erős. A kegyetlenségben több erő van, mint a lagymatag jóságban és szemérmes erényben.

Erre a következtetésre jutok, amint elnézem az udvaron összetört asztalt, széket, virágcserepet. Már kedvem sincs ahhoz, hogy szerszámot vegyek a kezembe, s elhányjam a sok, szilánkos jégtáblát, elindulok a fal mellett a kapu felé.

Akár egy régi, római bölcs, úgy indulok el, vissza se nézek. De nem érek el a kapuig. Egy idegen, apró termetű  madár előmbe áll, megrázza tollazatát és néz. Úgy néz, mintha azt kérdezné, mi van veled, öreg? Látod, most jövök a leomlott, nehéz jégtáblák alól. Onnan szabadultam meg.

A lelkiismeret természete

Balról jobbra: Lázár László, Elekes Ferenc, Szilágyi Domokos, 1962

Mi ölte meg Szilágyi Domokost?

( Most pedig leleplezem az elejtett „aktát”, a kályhán piruló hagymát, a szurkos cipőt, s a néma imádságot)

„Milyen csodálatos is lenne, ha minden lelepleződésnek lenne egy olyan jelenete, mint a Szilágyi Domokosénak, akiről Péterfy Irén, aki megjárta a börtönt miatta, azt mondta, teljes szívével szánja őt, mert neki volt nehezebb! Csakhogy Szilágyi Domokos öngyilkos lett, s mivel semmit vagy nagyon keveset tudunk tettének indítékairól, azt sem zárhatjuk ki, hogy a lelkifurdalás ölte meg.”

Ezt írja Demény Péter.

(Nyílt levél Dávid Gyulához ,Szabadság, 2013. január 04)

Első jelenet:

Ültünk egy bukaresti, központi kávézóban ezerkilencszázhatvankettőben, mondhatnám, naponta beültünk oda, s hallgattunk. Esetleg irogattunk ezt-azt, vagy kinéztünk az esős utcára a redőnyök mögül.

Egy napon hozta magával az Álom a repülőtéren-című kötetét. Szótlanul letette az asztalra a kávés csészék mellé, kinyitotta és ezt írta belé :

Imitt ez az üres fót,

jajdenagyon üres vót,

akárcsak az én hasam,

az istenit, aki van.

Elolvasom a dedikálást, ő észreveszi, hogy van még hely, kér két rumot és folytatja :

Elekes,

ne légy olyan gyerekes,

hanem mint egy felnőtt felnőtt,

nézz meg az utcán

                         minden

                                        delnőt.

Bukarest, l962 okt. 10, Szisz

Ceruzával valami csípős megjegyzést firkantottam a Forrás-kötet emblémájával kapcsolatosan, erre ő szótlanul odaírta az első oldalra :

Egy embléma

nem probléma,

írta Elekes Ferenc,

aki ugyan nem lelenc

éppen ezért semmit sem is lel –

adassék hát neki egy deci rum és

               egy jó adag ischler.

Aztán írt még egy verset a fülszöveg alá, majd lerajzolt engem profilból, s az orcámra egy kakast is kanyarított, amint a könnyeimet szedegeti. A rajz alá ezt a négy sort írta:

Nem alacsony, nem is magas,

ez itten a Békekakas,

könnyet szed az  istenadta

azér írom, mer ( ez ) nem akta.

Mondom, te, Domi, nekem nem tetszik ez az akta. Hiába rímel arra, hogy istenadta. Ráadásul te soha nem is írsz semmiféle aktát, az sincs, ahol dolgozzál.

Nem szólt semmit. Én sem szóltam semmit. Ennek az akta-szónak számomra csak később lett jelentősége. Nekem abban az esztendőben volt munkám. Az Ifjúmunkásnál dolgoztam, napszámosi beosztásban.

Második jelenet:

Egy napon, amikor már Marosvásárhelyre kerültem, váratlanul érkezett, becsöngetett és halkan ennyit mondott :

Maradhatok nálatok egy ideig ? Persze, válaszoltam, majd látván, hogy nagyon fáradt és megtört, megkérdeztem, mi van veled, Domi ?

-Gyalog jöttem Ploiestiről a vasúti síneken, elfáradtam.

És folytattuk a Bukarestben megszokott hallgatásunkat. Egyszer azt kérdezte a feleségemtől, van-e a házban egy kis hagyma. Volt. Szisz a kályha tetejére rakta a hagymát és nagy szakértelemmel pirítgatta.

Két héten át majdnem semmit nem evett, csak a kályhán pirított hagymát. Feleségem hiába tett eléje jó ételeket, ő maradt a pirított hagymánál. Ennek okát nem firtattuk, de láttam rajta, valósággal gyötri, kínozza magát.

Harmadik jelenet:

-Csupa szurok a cipőd, Domi, hol szedtél össze ennyi szurkot?

-Hát nem mondtam, hogy a vasúti síneken jöttem Ploiestiből Vásárhelyig?

-Azt hittem, viccből mondod.

-Miért mondtam volna viccből, ha ott jöttem?

-Mert épeszű ember nem jön a vasúti síneken Ploiestiből Vásárhelyre.

-Szerinted mit jelent az, hogy épeszű ember?

Erre nem válaszoltam. Hallgattunk. Amiképpen szoktunk.

Negyedik jelenet:

-Megvan  a Trabantod, amit Fazekastól kaptál?

-Meg.

-Elviszel engem egy faluba?

-El. Oda, ahová akarod.

Megyünk egy hegyen át, egy kicsi erdőn át. Egy faluba érünk, azt mondja Domi, a templomnál álljak meg. Megállok a templom előtt. Azt mondja, te tudod, hogy én a papokkal nem vagyok barátságban? Mondom, nincs honnan tudjam. Nem baj, de a templomba bemegyek egy néma imádságra, mondja.

Elkisértem, bementünk a templomba. Leült egy padba és fejét lehajtotta.

Sokan és sok mindent

írtak már Szilágyi Domokos öngyilkosságának lehetséges okairól. Olvastam tudományos igényességgel megírt munkát is.

Az egyik egyetlen versét elemzi, hogy magyarázatot találjon Szisz cselekedetének okáról.  A Szilágyi- vers címe: Héjjasfalva felé.

Spira Veronika : Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése. (A tanulmány első megjelenése: Irodalomtörténet , 1992/2.  313-327.l.)

Ebből idézek: „Felismerve a lét abszurditását, minden választás látszólagos voltát, egyet, az etikait mégis kötelezőnek tekinti magára (szembefordul a halállal). Paradox módon a kierkegaard-i hit lovagjához éppen ez az etikumba vetett abszolút és abszurd hite teszi hasonlatossá. Ezért nyerheti

vissza, amit elveszített (mint Ábrahám Izsákot), az élete méltóságát és a halhatatlanságot.

(„Örök plebejus: Ő az úr”). Ez egyúttal a vers létértelmezésének etikai vetülete, a műbe kódolt etikai hitvallás”.

Vagy: „Petőfi halálának ez a sajátosan Szilágyi Domokos-i egzisztencialista újraértelmezése egyúttal elvezet az öngyilkosság átértelmezéséhez is. Szilágyi Camus gondolatait a modern költő-Messiások sorsára alkalmazva jut arra a meggyőződésre, hogy filozófiai és etikai szempontból nincs különbség a hősi halál és az öngyilkosság között. Mindegy, hogy az út végén a kozák pikájával vagy a szárszói vonattal kell szembefordulni. A költemény létértelmezése éppen ezen a ponton válik személyessé, és hosszabbítható meg az érvénye a beszélő jelenéig, saját sorsáig. A versből sugárzó vereségérzés ugyanis nemcsak a lét lényegéből fakad, de történeti, térségi és egyedi válságban gyökerező elemei is vannak.”

Miért idéztem most ilyen hosszan Spira Veronika tudományos fejtegetéseiből, -tehetné  fel a kérdést az olvasó.

Talán csak azért, hogy bemutassam, hosszú utat tett meg a szerző, hogy eljusson valamilyen következtetésig. Elment egészen Kierkegaardig és Camusig. Úgy, amiképpen Szilágyi ment végig a vasúti talpfákon Ploiesti-től Marosvásárhelyig.

A nehéz kérdésekről való töprengés hosszú utakra kényszeríti az embert. Ha bizonytalan. Ha nehéz a döntés meghozatala. 

De ez a körülményesség csak az elvont, szellemi tájakra érvényes, a szigorú valóságra nem. Mert sem a fizika, sem a kémia lába nem reszket, amikor cselekednie kell. A vonat elüti az embert, ha elébe áll, a méreg megöli az embert, ha beveszi.

Mégis, vannak az embernek megérzései, amelyek mondhatni egyből rátapintanak valamely jelenség lényegére.

Ilyen a Demény Péter megérzése is. 

Marosvásárhely, 2013, január 11

Vers egy korrupt vezetőhöz

                                                                       

Van szeretőd?

Én, ki imádok

egy korrupt vezetőt,

verset írtam róla,

két perccel ezelőtt:

Te, ki fényes körökben

jársz, hol

mint hű baromnak, tömve

jászol,

elődbe minden kincset

csak oda sepernek,

s nem kell félned

végétől a pernek:

valaki fentről

majd rád szól,

ha bűneiddel

kilátszol.

Van szeretőd?

Ha nincs, kár,

még nem zárt be

a kincstár!

Az erdélyi irodalom hangja

Benczédi Sándor kisplasztikája

A tökömet ne vegyük ki?

       

Nem elegáns mozdulat, amikor egy internetes újság szerkesztője beavatkozik egy másik internetes újság szerkesztésébe. Különösen akkor nem, ha ez a másik internetes újság tetszik neki, mondhatni mindennapi olvasmánya.

Most mégis elkövetem ezt a nem elegáns mozdulatot. Nem azért, hogy kioktassam a másik újság szerkesztőjét, hanem inkább azért, mert egy bizonyos ügyben személyesen érintve vagyok.

Már itt, az elején megmondom: a tökömről van szó!

Gyermekkoromban élt a szomszédunkban egy minden hájjal megkent, viccelődő öregember, akinek roskadozó háza előtt naponta el kellett haladnom, iskolába menet. Az öreget úgy hívták, Lajosbá. Ez a Lajosbá naphosszat ült a háza előtti kerek kövön és aki közelébe ért, arra vetett valami furcsa megjegyzést. Vagy jót, vagy rosszat, de különös megjegyzést.

Egy napon épp beszélgetett valakivel, s amikor a közelükbe értem, Lajosbá kifele fordította a hüvelykujját, reám mutatva, s azt kérdezte attól a valakitől, te, ezt a gyermeket nem kellene kiherélni? Úgy kérdezte, hogy halljam, amit mond, de mégse nekem mondja.

Gyermek lévén, ettől a kiheréléstől nagyon megijedtem, el is futottam onnan, mert emlékeztem azokra a szörnyű sikoltásokra, amikor süldő malacokat heréltek a szomszédunkban.

Ez a régi ijedtségem és félelmem jutott eszembe a minap, amikor a már említett, kedvenc internetes irodalmi újságomat olvasni kezdtem. Egy novella első mondata ugyanis ez volt: „Mi a tökömet bámulsz így?”

Lázár László, az Ifjúmunkás egykori, jó szemű szerkesztője, Lazics, egy ilyen kézirat láttán azonnal írt volna a szerzőnek, uram, a novellája jó! De a tökömet ne vegyük ki onnan? Mert nem attól jó egy novella…

Ennek az internetes irodalmi lapnak van egy bevezető mondata : „Az erdélyi irodalom hangja”

Most fölteszem a kérdést, de csak magamnak: mi ez a hang? A közbeszéd szerint,- amit ma „kurzus”-nak neveznek,- vagy valami, vagy megy valahová. De inkább jön valahonnan. Még csak nem is a Lajosbá hangja.

Fészbuk

Pusztai Péter fotója

Vivienek és Hortenziák

Itt van ez a fészbuk. Ez az örökösen nyüzsgő pletykafészek. A neve is onnan jön, a fészekből. És a bukfencből. Nekem mondhatják a nyelvészek, hogy nem onnan jön. Mert bizony, onnan. Én már csak tudom, honnan szöknek nekem naponta  a Vivienek és Hortenziák!

Ők azok, akiknek semmi dolguk nincs ezen a világon, csak az, hogy valakinek nekiszökjenek. A Vivienek és Hortenziák! Nekik nem számít, hogy maholnap nyolcvan éves vagyok, rosszul látok, alig hallok, hajam elhullt, ki sem mozdulok a házból. Jönnek ezek a Vivienek és Hortenziák,  mutatják nekem a köldöküket, a hosszú hajukat, a pingált körmüket és mint egy pecsétet, homlokomra nyomják, hogy lájk! És írják nekem, hogy mint egy pecsétet, én is nyomjam oda a festett orcájuk alá, lájk! Legyünk barátok. Ezek a Vivienek és Hortenziák!

Csak egyszer üss oda, ebbe a pletykafészekbe egy lájkot, többé nem szabadulsz meg a Vivienektől és Hortenziáktól.

Egyszer ütöttem oda egy Vivienre, mert szép, hosszú lába volt neki, dús haja és csábos tekintete. És akkor láttam meg az igazi Vivient.

Az igazi Vivien csúnya volt, ráncos, életúnt, kövér és nálamnál is öregebb. Ha végig sétálna a főtéren, a galambok is messzire elkerülnék.

Így jártam Hortenziával is. De ő legalább bevallotta, tizennyolc unokája van, szereti a jó zenét, a templomok csöndjét, nézni a hegyek csúcsait és ha nagyon nem fáj a lába, kisétál a közeli erdőbe álmodozni, szájában egy útközben letépett, gyönge virágszállal.  És nem titkolta el, az a szép, hosszú lábú, dús hajú, csábos tekintetű leányzó, akit maga helyett a pletykafészekbe rakott, voltaképpen nem ő, hanem valami régi álma, amit soha nem valósíthatott meg. Csak azért rakta oda, mert ez volt az ő leghőbb vágya, s ebből a régi vágyból ennyi maradjon meg.

Így jártam Viviennel és Hortenziával.

Furcsa egy társaság ez a fészbuk! Senki sem az, ami, senki sem az, aki, hanem valami más, valaki más.