Néhány
szó magamról
Nálunk, a családomban, visszafelé menve senki
nem volt író. Én sem akartam író lenni, mert úgy vettem észre, az írók hamar kopaszodnak.
Mint Szabó Gyula.
Szüleimtől semmit nem örököltem, csak a
fejfájást, a szédülést és a hosszú életet.
Most is fáj a fejem és szédülök, ha arra gondolok,
előszó írására vetemedtem, mert semmi nem idegesít jobban, mint egy előszó,
vagy mint egy utószó. Mert ezeknek kevés közük van az irodalomhoz.
Ha valakinek órás a mestersége, akkor értenie
kell az órák javításához. Ha valaki elkezdi pöcögtetni a megjavított órát,
hogy lássa, jár-e, s ha igen, pontos-e a járása, az nem mesterség. Az olyan,
mint az előszó, vagy az utószó írása. Egy óra nem lesz jobb attól, ha
pöcögtetjük, egy könyv sem attól, ha írunk valamit eléje, vagy utána.
Gyermekkoromban, a falumban nem találtam
magamnak példaképet, akinek mesterségét ellesni szerettem volna. Pedig sokféle
érdekes foglalkozású embert ismertem meg. Majdnem mindenki értett valamihez, ez
a szokás alakult ki általában a székely falvakban. De bármihez is értett egy
valamirevaló, férfiúnak született ember, amikor ott volt az ideje, elvitték
katonának.
Volt úgy, akkor is elvitték, amikor még el sem
jött az ideje. Ez a szokás alakult ki mifelénk a társadalomban. Ezért jutottam
arra a következtetésre, hogy a társadalom nem igazságos emberek gyülekezete.
Márpedig igazságtalanok gyülekezetében lenni nem
valami fölemelő, lelkesítő állapot, mert még a magányos, juhokat őriző pásztor
sem vonhatja ki magát a társadalomból, időnként a nyájjal el kell számolnia.
Akkor mi legyen belőlem, tettem föl néha a
kérdést magamnak. Válaszom az volt, majd lesz valahogy…
Lett is. Mindig lett valahogy.
A katonaságot nem tudtam elkerülni, még rangot
is kaptam, amit fölvittek egészen a káplársági magaslatokba.
A társadalommal nagyobb szerencsém volt. Soha,
semmiféle polcra nem kellett fölkapaszkodnom, amit életmentő helyzetnek
tekintettem, éppen az örökös szédüléseim miatt.
Vannak körülöttem együgyű, felületesen ítélkező
emberek, akik szerint én író vagyok.
Szerencsémre életem jókora részét együgyű,
felületesen ítélkező emberek társaságában töltöttem, megtanultam, nem szabad
vitatkozni velük, hagyni kell, higgyenek felőlem, amit akarnak.
Bevallom, sokszor jobban érzem magam együgyű
–mondjuk ki bátran–,
léha emberek között, mint komolykodók, fontoskodók,
kötekedők és örökké támadásra készek közelében, mert ott az élet elviselhetőbb.
Az íróságról pedig az a véleményem, hogy könnyű
írónak lenni. Le kell írni egy mondatot. Utána le kell írni a következő
mondatot, de úgy, hogy közük azért legyen egymáshoz és valami jöjjön ki az egészből.
Ha könyv lesz a sorokból, az nem jelenti, hogy
irodalomról van szó. Az irodalom nem a könyvekben lakik, hanem a mondatokban. A
jó mondatokban és az érdekes észjárásban! Az érdekes észjárás nem az, hogy
meghökkenünk tőle és földhöz csapja képzeletünket, hanem inkább dologra fogja gondolatainkat, érzéseinket.
Mert a gondolataink, érzéseink mindig készenlétben állnak, csak legyen aki
fölrázza őket. Ez a fölrázás nem könnyű művelet, erre csak a jó író képes.
Ezért nehéz jó írónak lenni.
Aki azt hiszi magáról, hogy nem csak író, de jó
író is, bízza magát a tehetségére. És az időre. Ha van hozzá türelme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése