péntek, április 19, 2013

Avatott városlakó

Puskás György fotója

Az ódon középcsatár


Van itt egy topogva járó szomszéd, jön felém topogva, megáll előttem és azt mondja, uram, a népek meg vannak buggyanva! Mondom, jó napot  szomszéd, na, hogy, s mint van? Ó, hagyja már azt a jó napot, s azt is, hogy, s mint vagyok, hát nem látja, hogy a népek meg vannak buggyanva? Mondom, látom, szomszéd, magának teljesen igaza van, a népek csakugyan meg vannak buggyanva. –Honnan veszi, hogy igazam van, amikor még azt sem tudja, mit akarok mondani? –Onnan veszem, hogy egy ilyen sebes észjárású embernek, mint amilyen maga, igazuk szokott lenni az élet dolgaiban. – Törődtem is én az élet dolgaival, amikor soha nem érdekelt más, csak a futball, a nők, s a pia…De ez már lejárt. Tudja, mi vagyok én most? Egy ódon középcsatár! Az vagyok.
– Hát ha maga középcsatár volt valamikor, senki más nem láthatja tisztábban az élet dolgait, mert abban a beosztásban az egész pályát be kellett látnia, nem csak a széleket, s a kaput! Így van ez az életben is, a széles látókörű emberek tudják legjobban megítélni, mi a helyzet a világban.

-Ebben viszont magának van igaza! Szokta hallgatni a rádiót? Mert például ma reggel azt hallom, hogy a műsor, amit adnak, avatott városlakóknak van fönntartva. Azt mondja meg nekem, kik lehetnek azok az avatott városlakók? A díszpolgárok? A díszpintyek, vagy azok a kanári kinézetűek, akik naphosszat kerülgetik a főtéri virágórát? Nézegetik a mánusokat, s a csuklójukra aszott Pobeda karórát, s azt mondják, már megint nem jár jól a virágóra? És egyáltalán, mit jelenthet az, hogy valaki avatott városlakó? Kik avatták fel őket, mikor, s miért, na, látja, ezért mondom, hogy a népek meg vannak buggyanva!
Azt beszélik itt, többen a blokkban, hogy maga olyan költőforma, hát ha csakugyan az, akkor magának ismernie kell Dsida Jenő verseit, mert még én is el tudnék mondani néhány sort, amit régen jegyeztem meg, még középcsatár koromban. Például ezt:

Egy őszi délutánon,
amikor nem is hinnéd,
egy őszi délutánon
meglásd, megszököm innét,
szűk szobámból nem a
város felé megyek be,
hanem ki, a szabad
és távoli hegyekbe.

Ott is maradok aztán.
Eltévedek a sok
fa sárga sűrűjében,
medvék és farkasok
hevernek lábaimhoz
s így leszek remete,
ki szirmon számolom:
az Isten szeret-e?


Megszökni szeretett volna ez a városlakó Dsida is uram, amiképpen én is szeretnék megszökni innen, ahol egész nap mentők szirénáznak, s nekünk, a szimpla gyalogosoknak félnünk kell a festett átjárókon is. És akkor most mondja a rádió reggelente, hogy a műsoruk avatott városlakóknak való. Hát jó, legyen az avatottaké! Maga pedig jó, ha megjegyzi, amit most mondok: a versek nem arra valók, hogy csak meg legyenek írva, hanem arra, hogy el is olvassák, s amelyik a szívükhöz közeledik, azt dédelgessék. Arra valók. Isten áldja meg!

El sem köszöntünk rendesen, kézfogással, úgy ment tovább a topogva járó szomszéd, az ódon középcsatár, én pedig maradtam magamra, azzal a gondolattal, milyen nagy szerencsém, hogy eleddig nem lett belőlem igazi, avatott városlakó.

vasárnap, április 14, 2013

Fotó:Elekes Károly

Az ember veszte

   
Senki nem tudhatja, hogy amije van: észbelileg, szellemileg, hajlamilag, azt honnan és kiktől örökölte. A nyomok eltűnnek, ahogy jövünk a múló időben.
Pedig az ember külső megjelenése, kinézete, lépéseinek lejtése, szemének pillogása, hangjának színe is jön valahonnan. És nem biztos, hogy életvitele, megélhetési módszerei, valamilyen sajátossága föltétlen valamelyik rokonától, ősétől való. Lehet, sőt, biztosra veszem, hogy amink van: milyenségünk, alkalmazkodási képességünk, életösztönünk, gondolkodásunk, egész magatartásunk, a világban való eligazodási módszereink jó része állatoktól, fáktól, virágoktól, fűszálaktól, gyökerektől, minden élőlény természetéből szállott reánk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk.
Több ügyességet, hasznunkra való mozdulatot, figyelmességet, elővigyázatosságot és meggondoltságot tanulhattunk állatoktól, mint emberektől. Vagy az egész társadalomtól.

Ősi, megfejthetetlen és kifürkészhetetlen az állatok és növények világa. Ha valamit el tudunk lesni környezetünkből, azt sajátítjuk el legelőbb, ami ösztönös, ami általánosságban véve taníthatatlan. Ami magától jön, akár az illat, a szín, vagy a mozdulatok célszerűsége.

Tulajdonképpen az ember: állat. Az ember: növény. Az ember semmivel sem különb, mint egy sárga hasú béka, vagy egy liliomszál.

Az ember: por. (amint meg van írva!) Pontosan úgy, mint amiképpen por egy madár, egy elefánt, vagy egy víziló. Por akkor is, ha ravaszul fölruházza magát mindenféle olyan sajátossággal, amelyre büszkeséggel, kérkedve tekint, nem pedig szerénységgel és alázattal.

Esetlenségét, gyöngeségét, törékenységét az ember ritkábban fogja föl, mint a védtelen madár, a pók, vagy a napon sütkérező hüllő.
Az ember bízik erejében, felsőbbrendűségében, eszében, eszközeiben, szerszámaiban, kialakult szokásaiban, abban, hogy tartozik valakikhez, akik kisegítik bajaiban. De ez a bizakodás azonnal semmivé válik, amint lecsap reá valamilyen veszedelem, s magára marad.

Az ember éppúgy csapdába esik, akár az állat. De ez a csapda nem csak a véletlenek műve lehet, hanem a saját elképzelése is.
Itt van például a rend, a rendszeresség fogalma. Az a találmánya, mely szorosan kapcsolódik a környezetében lévő ismétlődések, társadalmilag kialakult szokások sorozatához.  Az ember hajlamos azt hinni, hogy ami már egyszer kialakult, ami bevált, abban meg lehet bízni. Hogy a helyzetek ismétlődnek, s az elfogadott rend segít neki az eligazodásban.
Az állat ilyesmiben nem bízik. Az állat minden percben új helyzetben találja magát, s ezért minden perce rögtönzés, találékonyság. Ha nem így lenne, elveszne minden baljós pillanatban.

Az állat védtelen. Az ember védtelenebb. Azért védtelenebb, mert amiben bízik, esetleges, véletlen, bizonytalan. Életvitele csak addig segít neki a túlélésben, amíg másoknak is kedvez az ő életvitele.

Erkölcs. Ebben is bízik az ember. De az erkölcs is csak egy találmány, mely ingatag alapokon áll, bármikor fölborulhat. Egyszerűen azért, mert az ember esendő. Születésétől fogva.

Sajátosság. Ebben is bízik az ember. Önmagát, s társait fölruházza vélt sajátosságokkal, amelyekről kiderül, illékonyak, véletlenszerűek, változók, nem csak változatosak!
Jöhetnek csalódások. Ilyenkor azt mondja, nem gondoltam volna… Ilyenkor tépelődik, tervez, feltételez és találgat. Ilyenkor elbizonytalanodik és helyét nem találja.

Az állat örökös készenlétben él, hogy ne érjék végzetes meglepetések. És ha mégis meglepetések érik, szabadulni próbál, kijutni a bajból, s elkerülni azt a helyet, mely nem bizonyult biztonságosnak.

Az ember legtöbbször olyan csapdákba esik, amelyeket maga állított föl: másoknak.
A pók azért szövi hálóját, hogy elfogja a legyet. Ez is csapda. Ebben is van rendszer, életvitel, tapasztalat, sajátosság. De erkölcs, az nincs! Az erkölcs nincs benne az állat természetében. Az állat nem pironkodik, nem szégyenkezik, tetteiért nem emészti magát. Legföntebb nem követ el olyasmit, amitől már egyszer bajba keveredett.

Talán épp ebben különbözik legjobban az ember az állattól.
Ez a különbözés az ember veszte. Mert minden, amit az erkölcs előír és irányít, természetellenes képződmény, valamilyen érdek szüleménye. Ezen felül pedig az erkölcs természete megfoghatatlan, kiszámíthatatlan és szeszélyes.

Sokféle erkölcs van és sokféle érdek. Ebben a sokféleségben eligazodni csak időlegesen lehet. És tökéletlenül. Ez az örökös tökéletlenség pedig nem más, mint maga, az ember veszte.
És miképpen vész el az ember? Semmiképp nem úgy, mint lény. Csak az hull le róla, amit magára aggatott, amit magáról képzelt, amit emberinek nevezett el.