szerda, december 26, 2012

Otthoni látogatás

Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából



A nagy buggyanás

Eljön haza a gyermek az egyetemről, eljön időnként, hogy nézzen széjjel a faluban, s lássa meg  a szüleit is, akik a házbért fizetik.

Jönnek  a fekete fejkendős asszonyok  a szomszédból, mondja a beszédesebb, hát itthon vagy lelkem, hogy megnőttél, mióta nem láttalak, hiába, telik az idő, nagyon telik, te pedig nagy ember leszel nemsokára, az egyetem nagy embert csinál a kicsi emberből. Belőled mi lesz, milyen pályára mentél, a mi unokánk a lelki pályát választotta, valami piszológia, hogy legyen tiszta a lelkünk. Mit mondtál lelkem, komonikáció? Nem értjük ezeket a furcsa dolgokat, ugye, látod, mennyire belesüppedt a falunk a szegénységbe, a felfogásunk is ott van, ahol a talaj menti fagy szokott lenni, legalul, mi innen már soha föl nem tápászkodunk. Ti lesztek, akik kihúzhattok minket ebből a sokféle bajból, mert nagy ereje van a tudománynak, mindig is az volt, nagy ereje, bizonyosan az van a komonikációnak is, nagy ereje. Csak várjuk, hogy ide is elérjen. Már ott tartunk, nem csak az erőnk, a reményünk is napról napra fogy. Te ha meg tudnád magyarázni, honnan jött ide ez a nagy nyomorúság, mitől szegényedett így le a falusi nép, ugye, meg tudod magyarázni lelkem…

Meg. Meg tudom magyarázni, drága néném, ha jól figyel rám.
Most éppen azt tanuljuk az egyetemen, hogy átmeneti jelleggel ugyan  minimalizálódott az agrárium likviditása, de tranzit jelenség ez, addig tart, amíg a humán erőforrások volumene eléri azt a nagyságrendet, amikor adekvát módon le tudjuk hívni az uniós devizákat, s olyan nívóra jutunk, ahonnan implementálni tudjuk a konszolidált  invesztíciót. Akkor pedig az agrár populációban is más lesz a kurzus, szignifikáns evolúció következik be, melynek vektorai találkoznak a progresszív ideákkal, s az egész társadalom konszenzus alapján organizálódik. Persze, ez  nem történik meg egyik napról a másikra, van neki egy kifutási periódusa, lesznek még hiátusok és deficites szektorok , de erre is vannak már internacionálisan elaborált metódusok, amelyek ebben a mostani, profitorientált szituációban is képesek humanizálni mind az agrárium, mind pedig az ipari produkció harmonizálódását. Na, ennek egyik fundamentális instrumentuma nem más, mint maga a kommunikáció. Vagyis az, amit éppen most tanulunk az egyetemen. Ugye, tetszik érteni…

Hát hogyne érteném lelkem, persze, hogy értem, el is mondom az uramnak, amint haza érek, legyen bizodalma a jövendő nemzedékben, ne csak rakosgassa egyik lábát a másikra hajnalonként, hogy mit is kezdjen a napjaival.
Veszi a fekete fejkendőjét az asszony, megy haza az urához, útközben töri a fejét, mit is mondjon otthon , mert egy nagy buggyanás az egész, amit hallott, egy nagy buggyanás, ezért fizetik az egyetemmel járó városi házbért a szegény rokonok.


vasárnap, december 09, 2012

Az ajtók záródnak

Dancs Artur fotója

Mediterrán sóhajtások


Itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
mely csak korondi fazéknak ha jó,
telefonjainkat a Marosba dobjuk,
ússzanak el tarka halakkal tengerekig,
hol büszkén suhan sok kényes hajó,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
tornyot, könyvtárat, palotát,
kocsmát, a félig kiivott poharat,
padlón eltaposott csikket,

a hűtlen asszonyokat pedig
ünnepélyes keretek közt
átadjuk a költöző madaraknak,
vigyék el őket csőrükben fogva,
langymeleg déli szigetek felé,
ahol a klíma nekik való átok:
vizeknek fodra ölelésből fonva,
s a felhők  mediterrán sóhajtások,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
gyűrött zászlókba csomagoljuk
a házszámokat, posták bélyegzőit,
a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,
s mint kifoszlott, molyrágta
szőnyeget, föltekerjük az utakat,
átkötve gondosan  televíziós drótok
kábeleivel, színes pántlikákkal,
melyek a magas lampionról lógnak,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
játszóterek foltos lepedőibe
bepakoljuk a multikulturális
fesztiválok dübörgő hangszereit,
ki nem felejtve a karnagyi pálcát,
kottát, hangjegyet, plakátot,
eldobjuk persze, a verseket is,
kínos rímeikkel együtt,

apró gyermekeinket
térdünk közé fogva
mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen
velük, s velünk, mert vénen
nem megyünk semmire,
nincs már egy ép ötletünk,
csak az, hogy el kell menni innen,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
a nyugatról behozott, szétszedett
autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,
s elgurítjuk a várostól messze,
lakjanak bennük  a hajléktalanok,
halottakhoz illőn, csöndben,
különben is holtak ők már, veszve,

de el ne felejtsem, ott pihenik ki
sűrű taposások fáradalmait
a nagy törekvők is, kiknek
fényes cipője megkopott rég
a fontosság felé vezető márvány
lépcsőzeten, fel- le,
ott bizony, mert
ők maradnak itt örökre,
megszerették e tájat, pedig csak
nagyapjuknak, ha volt ökre,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
leszünk kóválygó  turisták,
mindegy, merre visz  utunk,
vizeken át, vagy magas hegyen,
de ahol meg-megállunk,
ott rend és fényesség legyen,

mert ahhoz szoktatott minket
a nagy világjárás, ismerjük már
a földalatti vonatok megállóit,
jól tudjuk kezelni jegyeinket,
az okosan kitalált gombokat,
értjük a hangszórók szavát,
bármilyen nyelven, ha bemondják,
miképpen óvjuk, épségünket,

be vagyunk etetve ravaszsággal is,
akár a csobbanó csuka,
ki unottan fordul más irányba,
ha sovány gilisztát dobnak elé,
mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,
titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,
s az otthon felejtett gondokat,

itt hagyjuk sorra mind
e sáros, ragadós földet,
ez a halál,-
de aki egyszer mégis visszatér,
s a város helyén csak egy sor
kriptát talál,
nem lesz, ki rászólna,
míg őseit keresi, vigyázat,
az ajtók záródnak!

hétfő, december 03, 2012

A helyzet



Fotó:Csonka Péter

   Bajor


Mániám, hogy sokszor fölkelek éjnek idején, és előadást tartok a falaknak, a függönyöknek, a székeknek, a virágoknak. Mindennek, ami a szemembe ötlik hirtelen. 

De csönd vesz körül, kínos csönd, és a csönddel nehéz értekezni. Találomra kérdéseket teszek föl magamnak, minél nehezebb kérdéseket. 
Az éjjel azt a kérdést tettem föl magamnak, mire valók ezek a dolgok, amelyek körülvesznek engem?
Itt vannak például a függönyök. Nem jók semmire. Csak a fényt veszik el tőlem, a kilátást, belátni ide nem lát be senki, csak az ég madarai. De az ég madarai sem néznek be hozzám, csak röpködnek erre-arra, napközben sok a dolguk, éjjel pedig lehajtják fejüket egy ágra, falevélre.

Évekkel ezelőtt történt, hogy Bajor Andor kiszökött a kórházból, s éjnek idején, pizsamásan becsöngetett hozzánk. Hogy beszélgessünk. Kérdem, hát miről beszélgessünk, Bandi? Azt mondja, mindegy. Például a fecskék szokásairól.  
-Éjnek idején a fecskék szokásairól beszélgessünk?-kérdem. Erre azt feleli, arról. Miért ne? Minden egyebet már többször megbeszéltünk.
És beszélgettünk a fecskék szokásairól. Hogy hol szeretnek fészket rakni, miképpen gondozzák fiókáikat, s ősszel, ha útra kelnek, hová és meddig röpülnek.

A cigarettát egymás után szívtuk, megtelt a szoba sűrű füsttel. Kérdem, jónak látja-e, ha elhúznám a függönyt, s megnyitanám az ablakot, menjen ki valamennyi ebből a gomolygó méregből? Azt mondja, nagyon jónak látja, csak arra vigyázzak, nehogy megijesszek egy fecskét, ha véletlenül épp az ablak párkányán  talált volna meghúzódni, aludni.

Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s hát ott ül velem szemben egy fecske.