hétfő, november 26, 2012

A dobos nem érti



Elekes Károly munkája

Szegmens

Fényesített cipőjű, kiborotvált orcájú, tehát uras kinézetű idegenek jöttek a faluba, s valami gyűlést hívattak össze a helybéli dobossal. Meghagyták neki, emelje föl a hangját, amennyire csak tudja, mert a gyűlésnek nagyon nagy lesz a tétje. Ott fog kiderülni, mekkora az a szegmens, amelyre biztosan lehet számítani, amikor eljön a szavazás ideje.

A helybéli dobos vette szerszámait, de mielőtt elindult volna, azt kérdezte a fényesebb cipőjű idegentől, szíveskedjék megmondani, mégis, mit doboljon ki, hogy annyira föl kell emelnie a hangját, mert a sok ordítás miatt be szokott rekedni a torka.
 -Hogyhogy mit doboljon ki? – kérdezte a fényesebb cipőjű idegen. Azt dobolja ki, hogy a gyűlésről ne hiányozzon senki. Mert fontos! És aki nem jön el, meg lesz büntetve! Ezen mit nem lehet érteni?
-Ezen így már mindent lehet érteni, én a szegmentes dolgot nem értem, – felelte a dobos, és elindult a falu útjait járni.

Egy napon villanyt vittek a faluba, a kidobolni való fölhívásokat hangszórók kürtölték, akiket megszavaztak, sorra elmentek erről a tájról, csak a rekedt hangú dobos élt még betegen, sokáig.
Amikor meghalt, a szomorú hír házról házra járt, csak a toronybéli  harangot kondította meg egy kölcsönkért harangozó.
A temetésén valaki halkan azt mondta a szomszédjának, látod-e komám, elment ez a szegény, szegmentes dobosunk is, így járunk mind…

Azóta a faluban sokan jártak így. Néhányan, akik még megvannak, ma sem tudják, mi az a szegmens. A szegény, rekedt hangú hírvivőt is ritkán emlegetik. Talán csak olyankor, ha valaki a meghűlése miatt, rekedten beszél. Azt mondják, olyan a hangja, mint amilyen volt annak a mi, szegmentes dobosunké.




hétfő, november 19, 2012

Szombat





Bocsáss meg, Emma!

-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!

-Hogy történt a baleset?
-Elütöttem egy autót.
-Mekkora sebességgel?
-Álló helyzetben.
-Ezt hogy értsem?
-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.
-Mikor történt az eset?
-Két hete.
-És miért nem jött korábban?
-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.
-És azóta fáj a feje…
-Fáj. Egyfolytában.

-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.
-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?
-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.
-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.
-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most is sikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…
-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.
-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…

-Vannak remegések a végtagjaiban?
-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.
-És milyen a látása?
-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.
-Járt már pszichológusnál?
-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?
-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…



szombat, november 17, 2012

Nyom

Báthori Zsigmond felvétele



 Közöm Korondhoz

A magyarnál életesebb nációk tudják, hogyan lehet történelmet csinálni. Ezt onnan veszem, hogy magam is életesebb nációval élek egyazon égi födél alatt, immár hetvenhét esztendeje. És onnan is veszem, hogy olykor térdemre terítem a földrajzot és nézegetem a térképet.

A módszer egyszerű, mint a régi, korondi cserépfazék: nyomot kell hagyni.

Szememszokta, kicsiny városokban, falvakban látok házakat, amelyek  falán utcára nézőleg ott patinásodik, zöldül,  --   mint valami kétarasznyi, nemzeti tavasz  --    a keményen fölszegzett tábla, mely hirdeti:erre járt valaki, néptanító, ügyvéd, politikus, hazafi. Ekkor és ekkor…
Ez a tábla a nyom. Egyelőre csak kicsi folt, mint öregek arcán a sötét pötty, mely szép lassan növekszik, terjeszkedik.

Telik az idő. És a kicsiny városban, faluban, senki nem tudja, tulajdonképpen ki is járt arrafelé.
És szokása szerint, tovább telik az idő. Egyszer iskolát neveznek el arról, aki erre járt valamikor, valamiért. Kényszerűségből esetleg meg is szállt egy éjszakára, vagy a helybéli kocsmában megivott egy fröccsöt. Mindegy.
Egy arra alkalmas napon, a kicsi táblát nagyobbra cserélik és virágokkal veszik körül. És még alkalmasabb napokon a ház előtt megjelennek a zászlók. Mert milyen egy ünnep zászlók lobogása nélkül? 

Történelmet úgy lehet csinálni, hogy nyomot kell hagyni.

Sokszor jártam Korondon. Barangoltam erdeiben, szerszámnak való somfát keresvén, meg is szálltam egy éjszakára  ott, ahol aragonitból hamutartót, s mindenféle fehér vagy csíkos semmiséget köszörültek és volt kocsma is. 
Felsősófalvától egy kőhajításnyira van Korond, ha megkérdezte valaki, honnan jöttem, mondtam, Féssőről, amire azt felelte, akkor mi szomszédok vagyunk.
Hiába voltunk  szomszédok, kevés embert ismertem Korondon. Egy poéta festőt, akit épp a minap temettünk, néhány világjárót és egy művész lelkű embert, akinek neve Józsa János.

Most került kezembe a korondi Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Hazanéző. Ennek hátlapján  azt olvasom, hogy Képtár Korondon. Alatta azt, hogy Képzőművészeti alkotások a Józsa János adományából.
Nézem a hátsó borítóra kirakott képeket. Legalul, hosszan kiterítve egy freskó. Nagy Imre alkotása, a kötelező lelkesedések, remények és a reánk suppanó csalódások korából.
Fölkapom a fejem, hát ez a kép évekkel ezelőtt még ott volt a szobám falán!

Emlékszem, hányszor jött hozzám ez a művész lelkű Józsa János! Hogy azt a képet ő meg szeretné venni. Sokáig nem adtam el neki. Aztán egy napon úgy alakult, hogy megvette mégis.
Ezt az eladást bántam sokáig. Gondoltam, jön majd egy autó, s elviszik Pestre, vagy talán még fényesebb helyre, akárhová, hogy legyen ott, ne itt, Korondon.

Íme, Józsa János ezt a képet nem adta el! Inkább elajándékozta. A falujának. Hogy legyen ott. Hogy maradjon ott, Korondon! Mert Józsa János is jól tudja, amit az okosabb nációk régóta tudnak: nyomot kell hagyni.
Józsa Jánosnak köszönhetem, hogy most már nekem is van valamim Korondon, ami megbocsájtó jóindulattal nyomnak is nevezhető.

Életesebb népek élnek Korondon, mint túl a hegyen, ahol én születtem.Vagy Felsősófalván,  ahol egy egész esztendeig tanítottam.
Hagytam-e nyomot magam után? Annak tekinthető-e, hogy „felstímoltam” az iskola igazgatójának hegedűjét a  templomban, mert bécsi Á csak az egyház harmóniumán volt Korondon kapható? Azt is zenehallás nélkül, találomra. És nyár idején kikergettem a templomba betódult verebeket, mert a jámbor és előrelátó igazgatóm nem mert a templomba bemenni, féltette állását.

Ezt hagytam magam után: a rosszul hangolt hegedűt, s az elzavart verebeket!
Mégis,valamit azért hagytam. Néhány apró fogalmazást, amit kizárólag a magam örömére írtam. 
Az egyiket a szomszéd asszonyról, aki magányosan élt, örökösen gágogó lúdjaival körülvéve. Soha nem kereste őt senki. Úgy hívták, Lídiné. A másikat egy roskadozó házról, amelyben Engi Zsigabá lakott, s ahol télen sem szabadott tüzet gyújtani. Ilyen és ezekhez hasonlatos, lényegtelen dolgokkal foglalkoztam, amikre sem akkor, sem azóta föl nem figyelt senki.

Közöm Korondhoz, Felsősófalvához, ahhoz a vidékhez, ennél talán nem több. 
Most már belátom, térdemre a földrajzot hiába teríteném ki. Történelmet így nem lehet csinálni. Csak úgy lehet, amiképpen az életesebb nációk cselekednek. És ahogyan a művész lelkű Józsa János próbálgatja.


szombat, november 10, 2012

Páll Lajos emlékére







Aki a fákat rakosgatta

Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.
Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…
-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.
-Miféle zöldért, Laji?
-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…

Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.
Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.

-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?
-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.
-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?
-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.

-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?
-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?
Nem. Itt minden zöld, azt látom.
-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!
-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?
-Azt. Pontosan azt akarom mondani…

Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.
Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…
-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.
-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?
-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.
-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?
-Ezt a fehéret.
-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?
-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?
-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.
-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…


péntek, november 09, 2012

Agyrázkódás


Elekes Károly munkája


                 
Mennyit ér a bankrabló feje?


Filmeken lehet látni, hogy amikor az elfogott bankrablót betuszkolják a rendőrségi autóba, nagyon vigyáznak a fejére. Széles tenyerével a rendőr lenyomja a bankrabló koponyáját, nehogy beüsse az ajtó felső peremébe, s valami kár essék benne. Mert drága kincs a bankrabló koponyája.

Vajon, mennyit ér a bankrabló feje?

Bizonyára többet, mint a tudósé, vagy a miniszteré. Mert a tudósok és miniszterek fejét nem nyomkodják.  Még a pápa fejénél is többet érhet a bankrablóé, mert még soha nem láttam, hogy a pápa koponyáját széles tenyerével nyomkodná egy rendőr, vagy más, hivatalos személy, amikor fölkérik, szálljon be a limuzinjába. A pápamobilt is azért szerkesztették neki, hogy ne kelljen állandóan nyomkodni őszentsége fejét.  

Itt állunk néhányan egy bank előtt, sehol egy bankrabló, egy rendőr, csak a szemközti, vasráccsal védett ajtóban áll egy pisztolyos, jó egészségnek örvendő, piros orcájú egyén, akinek ugyancsak értékes lehet a koponyája , mert szúrós szemével úgy tekint ki belőle, mint aki erre néz és másfelé is lát.
Minket egy pillantásával föltérképezett, megállapította, nem vagyunk már jók semmire, felőlünk nyugton heverhet a sok pénz ott, ahol van.  
Szóval, itt állunk néhányan, azon tanakodunk, mennyit érhet egy bankrabló feje.

-Sokat! Mert milyen az ember? Ami sokat ér, legjobban azt védelmezi.

-Ez függ a bankrablótól is. Vannak nagy rablók és vannak kicsi rablók…

-És a pénztől is függ, attól , hogy mennyi pénz van a bankban. Minél több pénz van egy bankban, annál jobban megnyomják a bankrabló fejét, hogy épsége biztosítva legyen.

-Ez hülyeség. Annak a pisztolyos őrnek nem kötik az orrára, mennyi pénz van a bankban, tőle csak a fegyelmet, a megbízhatóságot követelik meg. Mert a megbízhatóság sokszor többet ér a világ összes pénzénél…

-Viszonylagos minden. Az én apám, amikor a házunkat építették, az osztrák  benzines gyújtóját befalaztatta, hogy biztos helyen legyen. És azzal mit ért? Soha többé nem gyújthatott meg véle egy szál cigarettát. A nagy biztonsággal maradt és az örökös kunyerálással. Hogy ki tud adni neki egy tüzet…

-Ezt a kérdést tudományosan kell megvilágítani. A jog szerint, az erkölcs szerint, majd pedig közgazdaságilag.
A jog előírja, hogy a bankrabló épségére vigyázni kell, mert a bankrabló is ember. És kiderülhet róla, hogy jó ember, hasznos ember. Még bent, a tömlöcben is vigyázni kell a rabokra, lehetőséget kell adni nekik a megjavulásra.
Az erkölcs előírja, hogy nem szép dolog lopni, de azt nem írja elő, hogy a tolvajt hagyni kell, hogy munkája közben üsse be a fejét valamibe. A közgazdaság pedig mit néz? Azt nézi, hogy csak egy ép elméjű bankrabló vallomása alapján lehet a többi bankrabló hollétét kideríteni. Egy megbízhatatlan, hazudozó bankrabló vallomására nem lehet alapozni. Márpedig a közgazdaságnak erős alapokon kell állani, mert ha nem áll erős alapokon, az egész állam összeomlik. Amikor egy rendőr lenyomja a bankrabló fejét, tulajdonképpen az államot védelmezi. Mihez kezdenénk állam nélkül? 

-Meglennénk állam nélkül is. Emlékeztek arra a nagy franciára? Aki kijelentette, az állam én vagyok! És ő volt valóban az állam? Nem ő volt! Csak azt mondta magáról. Egy bankrabló is azt mondhat magáról, amit akar, miért kellene megkövetelni tőle az őszinteséget?

-Akármerről vesszük körbe a kérdést, hogy mennyit ér a bankrabló feje, egy biztos: ahhoz előbb bankrablónak kell lennie valakinek, hogy ilyen nagy gonddal védelmezzék a fejét.

Amikor rám került a sor, hogy mondjak én is valamit, sokáig hallgattam. Nem azért hallgattam, mert nem lett volna semmi mondanivalóm. Lett volna. Ehelyett a fejemre mutattam, s halkan kinyögtem: be van törve a fejem. Tegnap egy autóba akartam beülni, s beütöttem a fejem, mert nem volt, aki lenyomja. Az orvos szerint agyrázkódás. Gyógyíthatatlan.